Vivien

Nekidöntöm a homlokomat az ablaküvegnek, és lepillantok. Még szerencse, hogy nincsen tériszonyom.
Péntek délután van. Eredetileg sétálni indultam, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve eljöttem apához a munkahelyére. Hamarosan úgyis végez, majd együtt hazamegyünk.
Apa egy bank főosztályvezetője. Amikor óvodás voltam, egyszer hallottam, ahogy anyu viccesen irodakukacnak nevezi őt, és azt hittem, tényleg ez a munkájának neve. Ha az óvónéni kérdezte, mit dolgozik az apukám, teljesen komolyan állítottam, hogy irodakukac, és nem értettem, miért nevetnek ezen. Ma már persze jót mosolygok az emléken. De igazából a mai napig érthetetlen számomra a munkaköre, hogy mi mindent csinál, amikor idebent van, ebben a hatalmas irodaházban. Gyakran vagyok itt – apát nem zavarja, ha meglátogatom, mert hagyom őt dolgozni, leginkább a helyiség hangulata vonz ide. Valahogy különös érzés egy sokemeletes irodaházban lenni – ez itt egy másik világ, amit én nem érthetek meg, a dolgozók egy saját burokban vannak, mintha a magas épület tényleg elzárná őket a világtól. Pötyögnek, számítgatnak, terveznek, telefonálnak, adatok és számsorok egész tömkelege suhan át a térben. Sosem fogom megérteni, mit nyújt ez nekik a fizetésen kívül. Furcsa belegondolni, hogy vannak emberek, akik kifejezetten ezzel szeretnek foglalkozni. Engem nagyon idegesítene, ha folyton a számítógép előtt ülnék, és mindenféle bonyolult dolgot kellene kézben tartanom, intéznem. Ugyanakkor mégis leköti a figyelmemet, amikor az ablakhoz húzódva, csendben figyelem a munkájukat. Olyan érzés lehet ez, mint amikor valaki megbűvölten nézi az extrém sportokat, de ő maga nem próbálná ki.
Szeretek kinézni az ablakon, úgy érzem ilyenkor, hogy a világ tetején vagyok. Néha felülök a párkányra, és csak bámulok kifelé. Apa kollégái már megszokták, hogy időnként itt ücsörgök.
– Szia, Vivien! – köszön rám Karina, és elhaladva mellettem rám mosolyog.
– Szia!
Karinát régebben nem tudtam hova tenni, kicsit tartottam is tőle. Körülbelül három-négy évvel ezelőtt került ide. Elég komolyan veszi a munkáját – bármi is legyen az –, folyton intézkedik, pörög, szigorúan végzi a teendőket. Az arcában furcsán kemény vonások húzódnak meg, gyakran jutott róla eszembe a „karót nyelt” kifejezés. Később aztán egy kicsit jobban megismertem, és kiderült, hogy tud kifejezetten kedves és humoros is lenni, csak azt hajlamos kint hagyni az ajtó túloldalán. Munkaidőben ritkán lazít, úgy véli, az nem ide való. Néha a kollégáira is rászól, ha azt látja, hogy nem veszik elég komolyan a munkát. Nem tudom, van-e párja, családja, a magánéletét gondosan megtartja magának.
– Apádhoz? – kérdezi, miközben felkap egy halom papírt.
– Igen, gondoltam, megvárom őt.
– Mindjárt végez – közli, aztán már siet is tovább.

Újra az ablak felé fordulok, nézem a nyüzsgő külvilágot, a miniatűr embereket és kocsikat. Szilárd jut eszembe. Vajon ő most merre jár? Jobb már a kedve? Tegnap éjjel – vagyis ma hajnalban – nagyon tehetetlennek éreztem magam, amikor írta, hogy magánéleti gondjai vannak. Valahogy rám tört a semmiből, hogy ez szörnyű, ennek nem így kéne lennie. Az egész nyarat arra áldozta, hogy nekünk segítsen összekovácsolódni, nem kis energiát fektetett a programok megszervezésébe és lebonyolításába. Annyira kedves ember… Megérdemelné, hogy boldog legyen.
Talán éppen azzal van a baj, hogy túl sok energiát öl a munkájába? Lehet, hogy van valakije, és az illető nem fogadja jól, hogy rá kevesebb idő, figyelem jut. Nem tudom. Szilárd sosem hozza be a magánéletét a próbákra. Tulajdonképpen most döbbenek rá, hogy szinte semmit sem tudunk róla, pedig ő a vezetőnk.
Mindenesetre remélem, hogy tudtam neki valamennyit segíteni a szavaimmal.

Apa hangja szakít ki a gondolataimból. Mosolyogva közeledik felém. Lekászálódom az ablakpárkányról, és együtt hazaindulunk.


Szilárd

Korán reggel a színházban kezdtem, bevittem az eddig lefordított anyagokat, és átbeszéltük a dolgokat a rendezővel. Most pedig dobogó szívvel hazafelé tartok. Amikor végeztem a színházban, írtam egy üzenetet Palinak, megkérdeztem tőle, találkozzunk-e valahol a munkahelye környékén, megvárjam-e, amíg végez.

„Itthon vagyok.”

Csak ennyit írt vissza. Rossz érzések kerítenek hatalmába. Ha nem ment be dolgozni, akkor valószínűleg tényleg komoly beszélgetés elé nézünk. Amikor elindultam otthonról, még aludt, tehát azóta, hogy összevesztünk, még nem találkoztunk. Utálom az ilyen tisztázó beszélgetéseket, mert úgyis az a vége, hogy nem jutunk semmire, csak elengedjük a dolgot. Kikötünk ott, hogy szeretjük egymást, és ez újabb hónapokra elaltatja a problémát. Most sem lesz másképp, hacsak Palinak nincsenek újabb gondolatai, amiket hozzáfűzne a dologhoz. Ami engem illet, csak önmagamat tudom ismételni: szeretem őt, de még nem állok készen a felvállalásra. Ez egyszerűen még mindig túl nagy lépés, hiszen itt nem csupán arról van szó, hogy bemutatom őt a világnak: „íme, a párom”, hanem elindul egy lavina a homoszexualitásomról.
Bárcsak ne lenne ennyire elcseszett ez a világ! Gyűlölöm, hogy ez a kérdés egy örök időzített bomba, hogy soha nem tudhatod, hol hogyan fogadják a dolgot. Hogy megismerkedsz mondjuk egy számodra szimpatikus emberrel, aki a barátod lehetne, de rettegsz, hogy kiderül róla, homofób, és legszívesebben kiirtaná a „fajtánkat”. Hogy bármikor kirúghatnak a munkahelyedről, ha nem fogadják el, hogy más vagy. Miért ekkora közügy valakinek a szexuális hovatartozása? Mi jogon akarják kikötni, hogy kit szerethetünk? Kinek mi köze hozzá? Gyűlölöm ezt az egészet.

Belépek a lakásba, és már nyitnám a számat, hogy köszönjek, ám a torkomra forrnak a szavak, amikor meglátok egy utazótáskát és egy bőröndöt az előszobában. Jeges rémület mar a szívembe.
Ez nem lehet igaz. Nem lehet az, amire gondolok. Nem történhet meg.
– Szia – üdvözöl Pali higgadtan. A nappali ajtófélfájának dőlve néz rám. Arca komor, szeme karikás, látszik, hogy neki sem volt könnyű éjszakája.
– Mi ez? – intek a táskák felé.
– Gyere, üljünk le! – felel, kikerülve a kérdésemet. Visszasétál a nappaliba, én pedig követem őt. Ahogy letelepedünk a kanapéra, érzem, hogy remegek.
Pali mélyet sóhajt, és rám emeli a tekintetét. Rémisztő elszántságot látok a szemében.
– Úgy döntöttem, egy időre hazaköltözöm a szüleimhez – szólal meg halkan.
– Mi van? – szakad ki belőlem.
– Szilárd, nekem ez így nem megy tovább. Két éve együtt vagyunk, türelmesen vártam, hogy eljuss arra a szintre, amikor már bátran felvállalod a kapcsolatunkat. De nem mozdultunk el semerre.
– Ne csináld ezt velem! – kérem kétségbeesetten. – Miért kell siettetned ezt az egészet? Miért nem elég neked, hogy szeretjük egymást?
– Mert számomra megalázó, hogy állandóan bujkálnunk kell, aggodalmaskodni, hogy meglátnak minket, és rejtegetsz, a rohadt életbe! – fakad ki.
– Fogd már fel, hogy ez nem erről szól! – Idegesen a hajamba túrok. – Nekem ehhez idő kell.
– De mennyi?! Meddig várjak még?
– Nem tudom, a francba is, nem tudom!
Pali nagyot sóhajt, és látszik, hogy próbál higgadt maradni.
– Erről van szó, Szilárd. Egyszerűen nem jutunk közös nevezőre. Mindig ugyanitt lyukadunk ki. Belefáradtam, érted?
– És akkor ennyi? Fogod a cuccodat, és kisétálsz az életemből?
– Nem akarok szakítani – jelenti ki Pali. – Csak egy kis szünetre van szükségem.
– Szünetre, persze – nyögöm ki keserűen. – Ez csak egy udvarias formája a szakításnak.
– Idefigyelj, Szilárd! – emeli meg a hangját hirtelen Pali, mire összerezzenek. Nagyon ritkán fordul ez elő. – Én bőven adtam neked időt arra, hogy magadra találj, elengedd a félelmeidet, és szintet lépj. Most rajtad a sor, hogy időt adj nekem. Szükségem van egy kis távolságra, arra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Úgy nem megy, ha egy fedél alatt maradunk. Addig legalább te is kitalálhatod, komolyan gondolod-e velem ezt a kapcsolatot.
– Persze, hogy komolyan gondolom!
– Én viszont nem vagyok biztos abban, hogy tudom-e ebben a formában folytatni veled.
A szavai tőrként fúródnak a szívembe. Hebegek, bámulok rá, de képtelen vagyok bármit is mondani.
Pali szünetet akar, és ezt ő már sziklaszilárdan eldöntötte. Nem tehetek semmit. El akar menni, itt akar hagyni. Tegnap még megölelt, amikor hazajöttem. Most pedig olyan messze van tőlem, mint még soha. Könyörögni akarok, hogy ne tegye ezt, győzködni, hogy megoldjuk majd ezt is, de nem jönnek a szavak, mintha kiradíroztak volna belül. Annyira fáj a szívem, és olyan, mintha alattam megnyílt volna a föld. Pali, ne hagyj itt…

Nem tudom, mennyi ideig hallgatunk. Végül reszketegen sóhajtok.
– Jó, akkor tedd, amit jónak látsz – mondom.
Pali biccent. Felkel, és kisétál az előszobába. Követem őt, bár nem tudom, miért. Kiüresedve nézem, amint felemeli a táskákat. Visszafordul, tekintetében egy másodpercre fájdalom villan, de aztán megacélozódik a pillantása.
– Arra kérlek, ne keress! Majd jelentkezem, ha jutottam valamire.
Iszonyatosan fájnak ezek a szavak. Nem akarom elhinni, hogy ezek az ő ajkát hagyják el. Nem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.
Tehetetlenül bámulom, ahogy kilép a folyosóra, és becsukódik mögötte az ajtó.

Lehet, hogy most veszítettem el egy életre.

Azt hiszem, sokkot kaptam. Nincsenek gondolatok. Csak a hirtelen támadt üresség van, a dermedtség, ahogy mozdulatlanul állok, és az ajtót bámulom.
Aztán a harag, az elkeseredett düh hirtelen támad fel bennem. Igen, haragszom, de elmondhatatlanul: haragszom Palira, amiért nem érzi át a helyzetemet, haragszom a világra, ami ellenünk van, ami ilyen bonyolulttá teszi az egészet, haragszom az apámra, aki hallani sem akar rólam, és talán ő az oka annak, hogy még jobban félek a felvállalástól, mint kellene. Haragszom mindenre és mindenkire.
Ebbe kapaszkodom, mint a fuldokló a szalmaszálba. Dühös akarok lenni, mérges és haragos. Ha dühös vagyok, az sokkal könnyebb, mint hagyni, hogy összeomoljak. Idegesen járkálni kezdek a lakásban, és közben száguldoznak az agyamban az izzó gondolatok. Jó, ha Pali ennyire önző, akkor hagyjon csak itt! Majd rájön, hogy hülyeséget csinált. Persze, neki rohadt könnyű, hazamegy apucihoz és anyucihoz, akik elhalmozzák a szeretetükkel, és nem támadják a homoszexualitása miatt. Nekem nincsen családom, akikhez fordulhatnék. Csak anya, de vele sem lesz már soha olyan a kapcsolatom, mint azelőtt. Pali könnyen beszél, a franc essen belé! Ha neki nem elég, amit jelenleg nyújtani tudok, akkor menjen haza duzzogni! Nem tudok mit kezdeni ezzel.
Csak mondom és mondom a fejemben a magamét, miközben próbálok nem tudomást venni arról, mennyire fáj a szívem. Nem akarok arra gondolni, hogy legszívesebben Pali után rohannék, és magamhoz szorítanám. Nem. Menjen csak! Menjen csak…

A dolgozószobámba megyek, és lerogyok az asztalhoz. Félre akarok tenni mindent, és elmerülni a társulatos ügyeimben. De olyan, mintha a fejem víz alatt lenne. Csak ülök, végtagjaim ernyedten lógnak, bámulok az asztalra, és fogalmam sincs, mit csináljak.
Amikor a mobilomra üzenet érkezik, összerezzenek, és kapkodva nyúlok a készülék után. Egy őrült pillanatig azt hiszem, Pali az, de nem.

„Minden oké? Jobban vagy?”

Vivien írt.

Az agyam szegletében felsejlik a menekülési útvonal a mostani helyzet elől. Hát persze, hiszen Viviennek megígértem, hogy gyakorolni fogunk! Erre fogok most koncentrálni. Erre, semmi másra.
Félredobom a telefont. Képtelen vagyok most bármit válaszolni. Hazudni nem akarok, hiszen szörnyen érzem magam, de panaszkodni sincs kedvem. Inkább magam elé húzom a jegyzettömbömet, és elkezdek azon gondolkodni, milyen gyakorlatokat találjak ki Vivien fejlesztéséhez.


Vivien

Nem tudom, miért aggódom ennyire Szilárdért. Egyáltalán nem szokásom belefolyni mások életébe. Képtelen vagyok hasznos tanácsot adni, a hallgatás pedig nem minden esetben elég. Mindig utáltam azt a tehetetlenséget, amit akkor érzek, amikor nem tudok valakin segíteni. Meghallgatom, ha látom, hogy rosszul van az illető, de nincs egyetlen épkézláb ötletem sem, hogyan tudnék segíteni. Ez frusztrálttá tesz, felhúzom magam rajta, végül aztán annyiban is hagyom. Az elmúlt években rászoktattam magam arra, hogy kifejezetten kikerüljem az ilyen eseteket, bármilyen csúnya megoldás is ez.

Most mégis küldtem egy üzenetet Szilárdnak, mert nyugtalanít, hogy tegnap olyan szomorúnak tűnt. Még sosem láttam őt ilyennek. Mindig lelkes, életvidám és tettre kész. Jó, meg időnként türelmetlen és szigorú, de csak ha rendez. Szomorúnak, bánatosnak azonban eddig nem mutatkozott. Tehát nem olyannak tűnik, aki bármit felvesz magára – ami azt jelenti, hogy vagy csak nagyon komoly gondok esetén szomorodik el, vagy csupán jól titkolja előttünk az érzékenyebb oldalát. Kivéve persze, amikor egy-egy bemutató után sír, de azt is csak örömében teszi.

A szobámban ülök, és úgy bámulom a telefonomat, mintha arra szuggerálnám, hogy megérkezzen Szilárd válasza. A Facebookot is megnyitottam, hátha ott ír. De semmi. És ez komolyan kezd aggasztani. Persze az is lehet, hogy még nem olvasta az üzenetemet. Vagy elfoglalt, és későbbre halasztja a válasz megírását.
Mit mondjak, a türelem sem éppen az erényem, utálok várakozni. Hogy eltereljem a figyelmemet, beteszek valami filmet. A Tanulmány a nőkről című ’68-as műre esik a választásom, mert iszonyatosan bájos humora van, remek színészekkel. Az első percekben még félig arra figyelek, jön-e Szilárdtól üzenet, ám aztán beszippant a film hangulata, kuncogok a poénokon, elragadtatva nézem a jeleneteket, mintha először látnám őket, pedig az az igazság, hogy már nagyon sokszor lejátszottam ezt a darabot is. Csak azokat a részeket nem kedvelem benne, amikor a narrátor dalra fakad, amolyan időkitöltésnek tűnik, ezáltal számomra teljesen felesleges.
Amikor a film véget ér, még egy kis ideig mosolyogva ülök, bámulom az elsötétült képernyőt, ízlelgetem a könnyed, vidám érzést. Aztán felemelem a telefonomat, és döbbenten látom, hogy Szilárd még mindig nem írt. Facebookon sincs fent. Ennyire elfoglalt lenne?

Miért érzem azt, hogy valami baj van nála, és miért szorítja ez a gondolat ennyire a szívemet?


Szilárd

Felhajtom a pálinkát, és ismét összerázkódom tőle, pedig ez már a harmadik köröm. Nem vagyok különösebben oda ezért az italért, ami azt illeti, alkoholt is ritkán iszom. De most nem látok más menedéket.
Képtelen voltam otthon maradni. Akárhogy próbálkoztam, most még a munka, a társulat ügyei sem terelték el a figyelmemet a történtekről. Próbáltam Vivienre és a feladataira koncentrálni, de minden gondolat kihullott a fejemből, végül kétségbeesetten félrehajítottam a jegyzeteket. Kínzón és fájón mart belém a tudat, hogy ez lesz az első éjszakám Pali nélkül. Úgy éreztem, ha a lakásban maradok, rövid időn belül mindent ripityára török a bennem növekvő feszültség hatására. El kellett jönnöm.

Nem ismerem a környékbeli kocsmákat. Palival szinte sosem járunk ilyen helyekre. Ha már nagy ritkán az alkoholfogyasztás mellett döntünk, akkor inkább azt a megoldást részesítjük előnyben, hogy otthon kibontsunk egy üveg jóféle bort. Most csak találomra ültem be az egyik helyre – igazából nem volt könnyű nekem megfelelőt találni, hiszen péntek este lévén a legtöbb kocsma tömve van, nagy része ráadásul gimnazistákkal, egyetemistákkal, és nekem most semmi kedvem nincs az ő nyüzsgésüket hallgatni. Ez itt egy kihaltabb, kissé lepukkant hely egy eldugott utcában. A célnak megfelel.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem a legokosabb dolog alkoholba fojtani a bánatomat, de nem tudok jobbat. Felkereshetném valamelyik barátomat, de képtelen vagyok beszélni. Nem megy. Mert ha beszélek róla, akkor túlságosan valóságossá válik, hogy Pali elhagyott. Még ha csak átmenetileg is, de elhagyott. Aztán ki tudja, visszajön-e még egyáltalán…
Nem, nem, nem! Dühösnek kell lennem!
Kikérek még egy pálinkát, majd amikor elém helyezik, gondolkodás nélkül felhajtom azt is. Sörrel kísérem. Már nagyon érzem az alkoholt a fejemben. Nem vagyok ehhez hozzászokva, így nem is bírom valami jól. Talán most kellene megállnom, mielőtt még a vécécsésze előtt kötök ki. De nem tudom fékezni magam, mert annyira, de annyira fáj… Ki akarom öblíteni magamból ezt a sok sötét, kínzó érzést, de hiába tompul el az agyam, a szívemben továbbra is ott sajog minden.
Nagyon zúg a fejem. Rákönyökölök a pultra, és megtámasztom a homlokomat. Basszus, nagyon rosszul vagyok. Ez nem történhet meg velem. Annyira rohadt magányosnak érzem magam, pedig Pali még csak most ment el, és én máris félek a saját lakásomban egyedül lenni… Mi lesz később?
A szavai újra és újra belém hasítanak, hallom az elmosódott, lemondó hangját, néha még a kemény tekintetét is látom, a pillantását, mielőtt kilépett az ajtón. Néha elkap a késztetés, hogy felhívjam, vagy egyenesen a szüleihez menjek, és a karjánál fogva hazarángassam, hogy ugyan, fejezze már be ezt a gyerekes viselkedést… Aztán elszégyellem magam, és bűntudat gyötör, mert tudom, hogy erről az egészről én tehetek. Én martam el őt.
Reménytelen vagyok.
Életképtelen.

– Meghívsz egy italra? – kúszik be ködös gondolataim közé egy füstös, búgó női hang. A rohadt életbe, még csak ez hiányzott…
Éppen csak rápillantok a mellettem álló szőkeségre. Valami huszonéves nőszemély, testhez simuló ruhában, kipakolt mellekkel.
– Bocs, nem – nyögöm ki, és ez a két szó is elmosódottan, részegen csorog ki a számból.
A nő sértetten szusszant.
– Pedig nem minden nap kaphatnál meg egy olyan nőt, mint én – közli. Fene azt a nagy önbizalmát! Kis híján felnevetek, bár legszívesebben ordítva bőgnék.
Rohadtul szédülök. Lehajtom a fejemet a pultra.
– Na, gondold meg! – noszogat a nő. Nem igaz… Miért nem hagy már békén?
– Meleg vagyok – motyogom.
Különös, milyen könnyen szaladt ki a számon a beismerés. Az alkohol lenne az oka? Vagy tényleg csak én kerítek túl nagy feneket a dolognak?
– Meleg? – visszhangozza a nő. Bassza meg, esetleg nem szeretné hangszóróval kihirdetni az egész kocsmában?
– Meleg.
– Akkor miért nem buzibárban iszol?! – vágja hozzám a nő, azzal otthagy.

Tessék. Erről van szó. Éppen az ilyen megjegyzések, beszólások miatt nem akarom reklámozni a másságomat. Baromira fájnak a nekem dobott szavak, pedig hát ez csak egy idegen nőcske, egy kis ribanc… Nem kellene, hogy számítson, amit mond.
Nagy nehezen felemelem a fejemet. Arra számítok, hogy lenéző pillantásokkal találkozom, ám a pultos férfi csak pókerarccal törölget egy poharat.
– Ne vedd magadra, öreg! – jegyzi meg nyugodtan. – Ez a nő minden hétvégén bepróbálkozik valakinél, és meglehetősen a szívére veszi, ha elutasítják.
Vajon hallotta, hogy meleg vagyok? Bambán nézem őt, kutatom az arcvonásaiban az undort, de nem látok semmi ilyesmit.
Felhajtom a maradék sörömet, majd belekapaszkodom a feles pohárba.
– Adnál… Még egy-egyet? – nyögöm akadozó nyelvvel.
– Én nem javaslom – feleli a pultos szelíden. – Haza kellene menned.
– Nem… Haza nem! – ellenkezem, és még mindig elkap a rémület a gondolatra, hogy az üres lakás vár rám.
– Nézd, én adhatok még… de akkor garantáltan rosszabbul leszel. A végén kidobod a taccsot.
Ez a gondolat határozottan riasztó. Már így is szörnyen érzem magam, hasogat a fejem és forog a világ. Talán mégis itt az ideje, hogy hazainduljak.
Előtúrom a pénztárcámat. A pultos elém tolja a fogyasztásom végösszegét, de alig látok. Nagy nehezen fizetek, majd leszédelgek a bárszékről.
A friss levegő élesen csapódik az arcomba. Megingok, várnom kell egy kicsit, amíg csitul a szédülésem. Aztán lassan elindulok. Olyan, mintha kocsonyából lennének a lábaim. Valami furcsa, homályos burokból látom a világot.
Hirtelen még abban sem vagyok biztos, hazatalálok-e. Basszus… Melyik utcában vagyok? Megállok, és tétován bámulok magam elé. Nem tudok körbenézni, ha most megmozdítom a fejemet, újra szédülni kezdek. Nagyon rosszul vagyok. Hátrálok, nekidőlök az egyik ház falának, és lecsúszom a földre. Úgy rogyok össze, mint egy ormótlan bábu. Ez vagyok én, egy részeg idióta…

Üzenetjelző hang hatol a ködös tudatomba.
Pali!

Sután, ügyetlenkedve előásom a telefonomat, és megnyitom az üzenetet.
Nem Pali az. Már megint Vivien.

„Minden rendben? Aggódom érted.”

Mi a fenét írogatsz nekem, te lány?
A „válasz” gombra kattintok, és nehézkesen bepötyögök egy rövid szöveget, hunyorogva, többször is kijavítva a félreütéseket. Elküldöm a választ, majd habozva forgatom a mobilt a kezemben.
Valahol, az összemosódott, ittas gondolatok között a józan eszem motyog. Hogy segítséget kell kérnem valakitől. Nem maradhatok itt az utcán, és képtelen vagyok hazajutni.
Többszöri melléütés után sikerül megnyitnom a telefonkönyvet. Ugyan ki a franc segíthetne? Kire számíthatok? Görgetem a neveket, bár a betűket még mindig homályosan látom. R… O… P… Megállok Pali nevénél, nagyon szeretném felhívni. De világosan megmondta, hogy most ne keressem. Nagyon fáj.
S… Sz…

Sz.

Kiválasztok egy nevet, és elindítom a hívást. Remeg a kezem, ahogy a fülemhez emelem a telefont.
Ő régi barát. Ő ismer. Ő talán segít…

– Igen? – hallom Szilveszter hangját.
– Rosszul vagyok – bukik ki belőlem az egyetlen megmaradt gondolat.
– Szilárd?
– Rosszul… vagyok.
– Mi történt? – Szilveszter hangjából aggódás csendül ki.
– Ittam. Nem talál… találok haza.
– Hol vagy?
– Nem tudom.
– Hol az ördögben vagy, Szilárd? – ismétli meg a kérdést Szilveszter szigorúan.
– Az utcán.
– Melyik utcában?
– Nem tudom.
– Csak van ott egy tábla!
– Nem látok semmit…
– Szilárd, kérlek szépen, szüld meg valahogy, melyik utcában vagy pontosan!
– Várj…
Leeresztem a telefont, és a nyakamat kitekerve próbálok felnézni a falra, aminek támaszkodom. Újabb fejgörcs hasít a homlokomba. Látok egy utcatáblát a falon, néhány lépéssel arrébb, de innen nem tudom elolvasni. Nagy nehezen feltápászkodom, és szédelegve odasétálok. Olyan közel hajolok a táblához, hogy szinte megfejelem.
– Szófia… huszonkettő-huszonhat – rebegem a telefonba.
– Oké. Maradj ott, ahol vagy, megyek!
Azzal, választ sem várva, bontja a vonalat.
Le kell ülnöm. Újra a betonon kötök ki, felhúzom a térdemet, fejemet pedig ráhajtom. Lehunyom a szememet, mert minden forog körülöttem, és nem akarom látni.
Pali, hogy tehetted ezt velem? Nem, nem gondolok rá, nem engedhetem meg magamnak. Annyira fáj… Nem akarok a tudatomnál lenni. Aludni akarok. Megszűnni. Elpárologni. Utálok mindent. Utálom az életemet. Az sem érdekel, ha itt helyben kirabolnak, összerugdosnak, megvernek, semmi nem érdekel többé. Semmi. Vége van.

Nem tudom, mennyi idő telik el így.
Hirtelen két kart érzek, amint megpróbál felnyalábolni a földről.
– Gyere! – hallom Szilvesztert. Nyöszörgök valamit. Belekapaszkodom, ő pedig felsegít. Megtántorodom a feltámadó szédüléstől. Aztán váratlanul ismét belém mar a rémület.
– Ne! – szakad ki belőlem.
– Mit ne?
– Ne vigyél haza…
Nem akarok kérdéseket, mert képtelen vagyok válaszolni. Szilveszter csak egy rövid ideig hallgat.
– Oké, akkor hozzám megyünk. Csak induljunk, rohadt egy környék ez.

Foszlányok maradnak. Dülöngélve haladunk. Kocsiba kerülök. Kocsiból szednek ki. Kulcszörgés, ajtónyitódás, ajtócsukódás. Az utolsó, amit észlelek, egy puha anyag a hátam alatt.


Vivien

Csak bámulom a telefonomat. Ég az arcom, és a szemem már századjára fut végig Szilárd rövidke üzenetén, szinte már ugrálnak a betűk előttem.

„Hagyj békén.”

Ennyit írt.

Növekvő harag feszít belülről. Szóval hagyjam békén. Ez ugyanaz a Szilárd, aki a csapatépítő programokat szervezte? Aki meghallgatott, és tanácsokkal látott el? Az a Szilárd, aki felajánlotta a segítségét? Akivel tegnap cseteltem?

Dühösen hajítom el a telefont. Ha ez kell neki, hát békén hagyom.

Engem innentől kezdve el is felejthet.