Szilárd

Amikor kinyitom a szememet, éles fény csapódik az arcomba. Körbenézek, és néhány pillanatig nem tudom, hol vagyok. Mit keresek egy idegen kanapén? Aztán ahogy körbehordozom a helyiségen a tekintetemet, felismerem Szilveszter lakását.
Jó néhányszor jártam már itt, hiszen Szilveszterrel régi barátok vagyunk. Még Veszprémben egy általános iskolába jártunk, aztán pedig több színjátszó társulatban is összehozott minket az élet. Habár nem mindig tartjuk napi szinten a kapcsolatot, de ha valamelyikünknek segítség kell, számíthatunk egymásra. Szilveszter több darabomba is beugrott játszani, a Kötelékekben is ő alakította az egyik szereplőt. De az is előfordult, hogy ő kért tőlem mint rendezőtől tanácsot egy-egy karakter megformálásával kapcsolatban.
Nehézkesen ülőhelyzetbe küzdöm magam, és azonnal belenyilall a fájdalom a fejembe. A tegnap estéből egyelőre csak foszlányok keringenek az agyamban. Azt tudom, hogy elmentem egy kocsmába inni, de aztán… Rémlik, hogy rosszul lettem, és az is halványan dereng, hogy felhívtam Szilvesztert. Utána viszont filmszakadás történt.
Nem kellett volna annyi pálinkát magamba döntenem. Sosem ittam még ennyit, és azt hiszem, nem is fogok többet, mert iszonyatosan rosszul érzem magam. Széthasad a fejem, és kicsit hányingerem is van.
Mozgolódást hallok, majd Szilveszter lép a szobába.
– Na, jó reggelt! – üdvözöl rezzenéstelen arccal. – Habár lassan délután egy óra van.
Döbbenten felnyögök. Délután egyig húztam a lóbőrt? Gyönyörű.
– Most főtt le a kávé. Kérsz?
– Aha, kösz.
– Feketén?
– Igen.
Szilveszter sarkon fordul, és kivonul a konyhába. Én a kanapé szélére húzódom, és a térdemre könyökölve megdörzsölöm az arcomat. Az agyamat megrohamozzák a képek, eszembe jut, ahogy Pali elköltözött tőlem. Megsajdul a szívem. Tessék, semmi értelme nem volt rosszullétig leinni magam, ugyanolyan elviselhetetlenül fáj ez az egész. Fog ez egyáltalán enyhülni? Sosem voltam még ilyen helyzetben. Pali előtt mindössze két rövidebb párkapcsolatom volt (ha nem számítom bele a régi próbálkozásaimat a női nemmel), és mindkettőnek én vetettem véget. Velem még sosem szakítottak. Elhagyni persze hagyott már el olyan ember, akit szerettem, elég, ha apámra, vagy egy-egy homofób „barátra” gondolok. De Pali a társam volt, akivel tényleg le tudnám élni az életemet, akit nagyon-nagyon szeretek. És ha nem lennék ennyire nehézkes meg titkolózó, akkor most nem egy üres lakás várna otthon, nem ittam volna le magam, és ugyanúgy megölelhetném Palit, mint máskor. Ezt az egészet magamnak köszönhetem…
Szilveszter két csészével a kezében visszatér a szobába, az egyiket odanyújtja nekem. Miközben átveszem tőle, mélyen magamba szívom a kávé illatát.
– Köszönöm – mormogom, és belekortyolok. Ő leül egy fotelbe, és tűnődve megkavarja a kávéját. Nagyot sóhajtok.
– Sajnálom a tegnapit – szólalok meg halkan. Szilveszter egyenesen rám néz.
– Mi történt, Szilárd? – szegezi nekem a kérdést. – Nem szoktál te ennyit inni. Baj van?
Lehajtom a fejemet. Most erre mit mondjak? Számomra még mindig annyira idegen, hogy másnak beszéljek a problémáimról… De talán segítene valamennyit, ha végre kimondanám, ha megosztanám valakivel a történteket. Különben felemészt az egész, és bele fogok őrülni.
– A párom elhagyott – nyögöm ki végül. Egek, hogy ez mennyire fáj…
Szilveszter néhány pillanatig hallgat.
– Végleges a dolog? Nem lehet még megmenteni a kapcsolatot?
– Talán még nem végleges, mármint… ő szünetet kért – magyarázom. – Azt mondta, át kell gondolnia a kapcsolatunkat. Szeretjük egymást, csak… csak ez van.
– De mivel indokolta a döntését? – kérdezi Szilveszter óvatosan. – Mi az a probléma, amit nem tudtok megoldani, annak ellenére, hogy szeretitek egymást?

Ettől a kérdéstől féltem. Ki merjem mondani? És ha Szilveszter is elfordul tőlem? Most mit csináljak? Az arcát fürkészem, ő pedig várakozva néz rám. Vajon elítélne a másságomért? Vagy van annyira erős a barátságunk, hogy kibírja ezt a próbatételt?
Meg kell próbálnom. Ha már belekezdtem, és elmondtam, hogy gondjaim vannak, itt nem állhatok meg. Tegnap este Szilveszter szedett össze az utcáról, segített rajtam, ezek után talán úgy is illendő, ha teljesen őszinte vagyok. És talán én is megkönnyebbülnék, hogy nem kell többet kerülgetnem a forró kását.

Mély lélegzetet veszek.

– A párom egy férfi – bököm ki.
Megfeszülve várom a reakciót. Bámulom Szilveszter arcát, keresem rajta a megrökönyödés, a döbbenet vagy az undor legapróbb jeleit, de semmi. Ugyanolyan kifejezéstelenül néz rám, mint eddig. Úgy hallgat, mint aki folytatást vár, majd miután nem mondok többet, megtöri a csendet:
– Igen. És?
Meghökkenek.
– Szilveszter, én meleg vagyok – jelentem ki tétovázva, hátha nem értette az előző mondat lényegét.
Felvonja a szemöldökét.
– Most azt várod, hogy meglepődjek vagy kiakadjak? – kérdezi.
Ráncolom a homlokomat, nem értem a dolgot. Valószínűleg látja az értetlenkedést az arcomon, mert halványan elmosolyodik.
– Szilárd, ezer éve ismerlek, gondolod, hogy nem sejtettem a dolgot?
– Jézusom – nyögöm. – Ennyire látszik rajtam, vagy mi?
– Nem. De a barátod vagyok, figyelek rád. Régen feltűnt, hogy amikor lányokkal próbálkoztál, nem voltál boldog. Aztán furcsán titkolóztál, kerülted, hogy bemutasd az aktuális kapcsolatodat, ha ritkán szóba jött a magánéleted, következetesen a „párom” és a „kedvesem” szavakat használtad. Egyszerűen csak összeállt a kép. Bár persze nem tudtam száz százalékra, de mondom, sejtettem régóta.
Gyanakodva figyelem őt.
– És… nem zavar?
– Már miért zavarna?
– Hát, mert… Annyian elítélik a homoszexualitást…
– Én nem. És megvan a véleményem azokról, akik ezt teszik. Mégis kinek mi köze mások magánéletéhez?
– Bárcsak mindenki így vélekedne…
Rövid időre elhallgatunk, és megisszuk a kávénkat. Érzem, hogy engedett a szívemen a szorítás. Nagyon megkönnyebbültem, hogy Szilveszter ilyen jól fogadta a vallomásomat. Máris jobb érzés, hogy nem kell tovább titkolóznom előtte és kerülgetni a témát.
– Szóval mi a gond köztetek? – tér vissza a témára Szilveszter.
Szomorú sóhaj szakad ki belőlem.
– Az a baja, hogy nem vállalom fel. Két éve együtt vagyunk, és eddig türelmesen várt, de… Egyszerűen képtelen vagyok rá. Félek. Gyakorlatilag a családom is ráment, amikor megvallottam, hogy meleg vagyok, apám számára megszűntem létezni, anyával sem az igazi a kapcsolatom. Barátok is fordultak el tőlem régebben… És nem akarom ezt újra végigcsinálni.
– Értem. A párod már túl van a felvállalás-dolgon?
– Igen, de neki könnyebb volt, mert a családja mellette áll és támogatja. Ő nem tapasztalt különösebb atrocitásokat. Ezért nem is érti, nekem ez miért ennyire nehéz. Persze elfogadja az érveimet, de átérezni nem tudja. És most jutott el oda, hogy besokallt a bujdosástól, attól, hogy félek nyilvánosan mutatkozni vele, meg ilyenek. Hazaköltözött a szüleihez. És nem tudom, vissza fog-e jönni egyáltalán, vagy itt van vége az egésznek.
Szilveszter egy ideig hallgat, a gondolataiba mélyed.
– Erre nehéz okosat mondani – szólal meg végül. – Mindkettőtök problémáját megértem. Nyilván mindenkinek rosszul esne, ha a párja rejtegetné őt a világ elől, nemtől függetlenül. De a te helyzetedet is meg lehet érteni.
– Igen. Idáig mi is eljutottunk. Értjük egymás baját, de mindkettőnknek a magunké a fontosabb.
– Azt ugye tudod, hogy nem bujkálhatsz örökké? – néz rám Szilveszter komolyan.
– Miért nem? – nyögöm kétségbeesetten. – Miért kellene világgá kürtölnöm, hogy meleg vagyok?
– Nem kell. De az sem egészséges, hogy örökösen félelemben élsz. Látod, most a párkapcsolatod is veszélybe került emiatt.
– Mintha nem tudnám…
– Nézd, én nem bántani akarlak, tudod jól. És sejtem, hogy egy ilyen lépés nem megy egyik napról a másikra, de a párod két évig türelmesen várt. Talán meg kellene próbálnod barátkozni a gondolattal, hogy felvállald az egészet. Rá kellene jönnöd, hogyan tudnád könnyű szívvel elengedni a félelmeidet.
– És ha rámegy a munkám is? – ellenkezem. – Ha kiutálnak a színházból vagy a saját társulatomból?
– Szilárd, azt hiszed, a színházban nincsenek homoszexuális művészek? Nem vagy ezzel egyedül. Ha meg valaki homofób, attól az ismerőstől talán jobb is megszabadulni. A társulatod a tied, onnan nem utálhatnak ki, legfeljebb lecserélődnek az emberek. Na és?
Próbálom megemészteni a hallottakat. Szilveszter szájából sokkal könnyebbnek és egyszerűbbnek hangzik minden. Akkor én miért nem tudok ilyen lazán hozzáállni? Miért szorítja ennyire össze a szívemet a félelem?
– Gondold át a dolgot! – javasolja Szilveszter. – Nyilván nem fogsz egyik napról a másikra dűlőre jutni, de meg kellene próbálnod helyre tenni magadban ezt az egészet. Már csak a saját érdekedben is, mert nem élhetsz örökké félelemben.
– Tudom. Rendben – sóhajtom.

Még egyszer megköszönöm Szilveszternek a segítséget, aztán összeszedem magam, és elindulok haza. Nem halogathatom tovább, nem menekülhetek a saját otthonom elől.
Bármennyire igyekszem megacélozni magam, amikor belépek az üres lakásba, újra megsajdul a szívem. Lassan körbejárok minden helyiséget. Látom, hogy Pali elvitte a fogkeféjét és a tusfürdőjét, de a törölközője és a köntöse még mindig ott lóg a fürdőszobában. A hálóból a legtöbb ruhája eltűnt, csak néhány póló maradt. A polcról egy-két könyv hiányzik, de a legtöbb kedvenc regényét nálam hagyta. Az éjjeliszekrényéről elvitte a könyvet, amit éppen olvas, de a bekeretezett közös képünk most is ott van.
Lerogyok az ágy szélére. Hirtelen úgy érzem magam, mint akiből mindent kiszipolyoztak. Van a fájdalomnak az a szintje, amikor már szinte nem is érzel semmit, csak ürességet. Nem is fáj már, úgy fáj, jut eszembe a Jekyll és Hyde egyik dalának részlete. Annyira reméltem, hogy ezt én nem fogom megtapasztalni…
Előhalászom a farzsebemből a mobilomat. Valahol mélyen abban reménykedem, Pali esetleg jelentkezett, de természetesen nincs új üzenetem vagy nem fogadott hívásom tőle. Ám ahogy a telefonomat a kezemben tartom, valami baljós előérzetem támad. Elmosódott, homályos kép dereng előző estéről, amint a betonon ülve pötyögök. Ráncolom a szemöldökömet, gondolkodom, de nem jut több eszembe ezzel kapcsolatban. Megnyitom az elküldött üzenetek mappáját a mobilon. Viviennek írtam utoljára? De miért? És mit?
Elsápadok, ahogy elolvasom az sms-t, amit küldtem neki. Úristen. Vivien aggódott értem, én pedig elzavartam azzal, hogy hagyjon békén. Miért írtam neki ilyet? Nem vagyok normális. Soha többet nem iszom!
Valószínűleg csúnyán megbántottam ezzel. Kijelölöm Vivien nevét, és hívást indítok. Jobb lesz, ha mielőbb bocsánatot kérek tőle!

Kicsöng. Várok és várok, de hiába…


Vivien

Pihegve érek haza a futásból. Általában kora reggel teszek néhány kört a környéken, de most kicsit későn keltem, ezért elcsúsztam az idővel. Mindenesetre jólesett kiengedni magamból a gőzt, a friss levegő és a testmozgás átmosta mindenemet. Elernyedő testtel dőlök neki a szobám ajtajának, amikor csörögni kezd a mobilom.
Szilárd az. Tessék, ahogy meglátom a nevét a kijelzőn, ismét elönt a harag. Nem veszem fel. Nem akarok beszélni vele. Békén hagyom, mert ezt kérte, hagyjon akkor ő is!
Az ágyamra hajítom a telefont, és a fürdőszoba felé veszem az irányt, hogy lemossam magamról az izzadtságot.

*

Ma estére én választottam helyszínt, úgyhogy most a kedvenc eszpresszómban ülünk. Szeretek Bálintékkal lógni hétvégenként, de már untam a késdobáló kocsmákat. Igaz, hogy itt kicsit drágábbak az árak, cserébe viszont minőségi a kiszolgálás és kifejezetten kedvesek, aranyosak a dolgozók, ráadásul az italválaszték is remek. Nagy örömömre mindnyájan jól érzik magukat itt. Bálint és Álmos már leküldött egy-egy korsó sört, most az itallapot böngészik. Nóri ugyan nem szokott alkoholt inni, de rábeszéltem egy pohár kézműves meggysörre. Óvatosan kortyolgatja.
– Ez tényleg nagyon finom! – állapítja meg, és elmosolyodik. – Pedig nem is szeretem a sört, de ennek teljesen más íze van.
– Ezt nem lehet egy napon említeni a sima sörrel – vigyorgok.
– Na, csak okosan! – figyelmeztet játékosan Bálint.
Iszogatunk, beszélgetünk, és más ilyen közös estéken mindig nagyon jól érzem magam. Most azonban furcsán összeszorul a szívem. Nézem Nórit, Bálintot és Álmost. Szilárdnak köszönhetem őket. Neki köszönhetem, hogy lettek barátaim. Szilárdnak, aki megbántott. De nem ilyennek ismertem meg őt, kell lennie valami magyarázatnak! Fel kellett volna vennem a telefont, amikor hívott? Bűntudat morajlik bennem, majd elhessegetem. Nehogy már még én érezzem magam rosszul az ő bunkósága miatt!
– Ki iszik velem tatrateát? – vetem fel.
– Tyű, az elég kemény ital – ráncolja a homlokát Álmos.
– Én még sosem ittam, csak azt hallottam róla, hogy ha iszol egyet, utána filmszakadás következik – toldja meg Bálint.
– Ugyan már! Oké, tényleg elég erős pia, de nekem még sosem estek ki képek miatta – bizonygatom.
– Ohó, ezek szerint te rendszeresen ilyeneket tolsz? – csap le rá Bálint.
– Rendszeresen azért nem. Na, ki iszik velem? Nóri? – fordulok hozzá. – Van itt jó áron olyan pakk, amiben együtt jár egy korsó kézműves sör és egy tatratea.
– Köszi, de inkább kihagynám – hárít Nóri. – Az elmondottak alapján nem kockáztatnék. Nekem már ez az egy pohár meggysör is a fejembe szállt egy kicsit.
– Én bevállalok egyet! – mondja Álmos.
– Na jó, én is teszek vele egy próbát – biccent Bálint.
– Szuper! Akkor megyek is, leadom a rendelést! – tápászkodom fel. – Kértek még valamit?
– Aha, kísérőnek egy korsó sört – feleli Bálint.
– Nekem is! – teszi hozzá Álmos.
– Én most csak egy kólát kérek – mondja Nóri.
– Oké!

Odasétálok a bárpulthoz. Vannak még ott néhányan, de igyekszem hamar sorra kerülni valamelyik pincérnél. Hátrálok egy lépést, hogy helyet adjak egy párnak, ám véletlenül meglököm a mögöttem lévő embert. Gyorsan odafordulok, és látom, hogy a pultnál ücsörgő alak az ütközésnek hála kilöttyintette a sörét.
– Bocsánat! – szabadkozom, de ahogy felnézek az illetőre, a torkomra forrnak a további szavak.
Egy nagyon jóképű fiúval találom szemben magam. Félhosszú, szőkés haja kissé kócosan omlik a vállára. Fekete inget és farmernadrágot visel, és ahogy az arcára siklik a tekintetem, hevesen megdobban a szívem. Vastag, telt ajkát nézve azonnal az fut át az agyamon, vajon milyen lehet megcsókolni. Gondolatban megrázom magam. Tényleg egy vadidegen fiú csókjára gondolok most?
Figyelmemet elvonja, hogy egy füzetet törölget az ingujjával.
– Öhm… bocsi – motyogom. – Eláztattam a füzetedet?
A fiú ekkor rám néz.
– Nem vészes – feleli nyugodtan. Mély, simogató hangja különös hatással van rám, szinte belereszketek. A tekintete sötétlően örvénylik, mintha valami bódító veszélyre hívna. Nem tetszik az érzés, amit kivált belőlem. Olyan, mintha belém látna, és ettől valahol mélyen gyengévé, esendővé válok. Ilyet még sosem éltem meg, mindig én irányítok, eddig senki sem billenthetett ki a magabiztos állapotomból.
Nem akarok még jobban belezuhanni a tekintetébe. Inkább a füzetre pillantok.
– Ez micsoda? Környezettanulmányt folytatsz? – érdeklődöm.
– Nem, csak írogatok.
– Mit? – Valószínűleg az eddig elfogyasztott alkohol hatására kérdezősködöm, egyébként sosem megy ilyen könnyen egy beszélgetés kezdeményezése.
– Mindenfélét, ami eszembe jut. Novellákat, vázlatokat, ilyesmik.
– Fura, ma már ritkán látni embereket füzetbe írni, leszámítva az iskolát – jegyzem meg, mire gúnyosan elmosolyodik.
– Ha laptopon írnék, valószínűleg most nagyon szentségelnék a kiömlött sör miatt. Meg aztán, ha esetleg többet innék a kelleténél, és elveszíteném az önkontrollt, inkább a füzetem kallódjon el, mintsem hogy a laptopomat nyúlja le valaki.
– Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem egy eszpresszóban írogatnál… – csipkelődöm.
– Lehet, de itt jobban jön az ihlet. Kell a hangulat, amit az ilyen helyek árasztanak, a nyüzsgő emberek, mondatfoszlányok. Meg egy kis pia is jól jön persze.
Miközben beszél, leplezetlenül végigmér engem. Basszus, mi a franc… Olyan, mintha a tekintetével vetkőztetne. Vagy csak az alkohol miatt látom így?
– Szia, te mit kérsz? – hallom a pultban álló pincér hangját.
Kényszerítem magam, hogy odaforduljak, és erősen össze kell szednem a gondolataimat, ki mit is szeretne inni.
– Szia! Ahhoz az asztalhoz kérnék két korsó sört, egy kólát, egy pohár szilvasört és három adag tatrateát. – Közben Nóriék felé intek.
– Rendben, máris viszem! – biccent a pincér.
– Tatratea, az igen! – jegyzi meg a pultnál ülő fiú. – Csak nem a tiéd lesz az egyik?
– De igen, miért? – szegem fel az államat, és próbálok magabiztosságot árasztani magamból. Pedig ahogy ránézek, máris úgy érzem magam, mint aki már régen leküldött vagy két-három felest.
– Akkor jó estéd lesz – állapítja meg a fiú egy félmosollyal.
– Rám is fér. De ha nem haragszol, most visszamennék a barátaimhoz.
– Persze. Örültem!
Nem felelek, csak sarkon fordulok, és szinte menekülök az asztalunkhoz. Amint leülök, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt.
– Na, leadtam a rendelést. Bocs, kicsit sokan voltak.
– Ki volt az a srác, akivel beszélgettél? – kérdezi Nóri. – Ismerősöd?
– Ja, nem… Csak véletlenül nekimentem, és kilötykölte miattam az italát. Elnézést kértem, váltottunk pár szót, és ennyi.
Kihozzák a rendelt italainkat. Bálint óvatosan szaglássza a tatrateáját.
– Nem harap, nyugi! – piszkálódom.
– Jó, de ha tényleg beüt, és seggrészegen hülyeségeket beszélek, nézzétek majd el nekem. Ne higgyétek el egy szavamat sem, nem én raboltam ki a bankot, és nincs eltitkolt gyerekem.
Mindannyian felnevetünk. Aztán koccintunk – Nóri persze a kólájával –, és beleiszunk az italainkba. Jólesik a maró érzés, ahogy a tatratea legurul a torkomon.
– Brrr – rázkódik meg Bálint a saját adagjától.
– Mit izélsz, jó ez! – szól Álmos.
– Jó, csak tényleg baromi erős.
Lehet, hogy Bálintnak az, nekem viszont most valahogy nem eléggé. A feszültség egy kicsit engedett bennem, de úgy érzem, most nincs az az erős alkohol, ami kimoshatná belőlem azt a zavart katyvaszt, ami egyre növekszik bennem. Még megmaradtak a foszlányai a Szilárd által kiváltott keserűségnek, csalódottságnak, és a pultnál ülő fiú is percről percre jobban izgatja a fantáziámat – utóbbi annak is köszönhető, hogy engem néz. Újra és újra végigsiklik rajtam a pillantása. Néha a füzetébe ír valamit, aztán ismét engem bámul. Próbálok a többiekre figyelni, de egyre gyakrabban veszítem el a beszélgetés fonalát, ahogy minduntalan elkapom a fiú tekintetét.
– Vivien? – kúszik be a tudatomba Nóri értetlen hangja. Felocsúdom.
– Tessék? Bocsi, elbambultam…
Mindhárman gyanakodva méregetnek. Álmos a pult felé tekint, és hamar felméri a helyzetet.
– Csak nem azzal a szöszi sráccal szemezel, akinek kiöntötted az italát? – szegezi nekem a kérdést.
– Hát… Valami olyasmi… Mármint ő szemez velem! Én csak… Visszanézek rá, na – magyarázkodom, és közben érzem, ahogy elpirulok.
– Úgy tűnik, bejön neked – vigyorog Álmos.
– Oké, nagyon jó pasi – vallom be halkan.
– Bakker! – szakad ki Bálintból a döbbenet.
– Mi van? – nézek rá.
– Ja, semmi – motyogja Bálint, de valahogy olyan megszeppenten néz rám.
Álmos is összevont szemöldökkel fordul felé.
– Mi ütött beléd? – kérdez rá.
– Hát… - Bálint nyel egy nagyot, és rám pislog. – Én azt hittem, leszbikus vagy.
Megfagy a levegő. Nem értem. Abban sem vagyok biztos, jól hallottam-e, amit mondott. Hogy én, leszbikus?!
– Ezt meg honnan a francból szűrted le? – szegezem Bálintnak a kérdést, és a hangom élesebb, mint amilyennek szánom.
– Nem tudom, a rövidre nyírt hajad, meg az a nagyon erélyes kisugárzásod… – hebegi elmosódottan Bálint.
– Éljenek a sztereotípiák! – szúrja közbe Álmos gúnyosan.
– Jó, tényleg bocs, csak valamiért ezt gondoltam – védekezik Bálint, és félve néz rám.
– Kikérem magamnak! – jelentem ki felháborodva.
– Én meg kikérem az italunkat – nyöszörög Bálint, azzal felpattan, és úgy menekül a pult felé, mint akit üldöznek.
Észre sem vettem, hogy a fiúknak már el is fogyott az italuk. Basszus, mennyi ideig bámultam azt a srácot? Újra a bárpult felé pillantok, és hevesen megdobban a szívem, amikor találkozunk a pillantásunk. Olyan áthatóan néz rám, olyan… Nem találok rá szavakat. Mint aki akar magának, mintha ugyanúgy megbűvöltem volna, ahogy ő engem. Fogalmam sincs, mi történik. Az alkohol már kellőképpen kifejtette a hatását, eltompítja a gondolataimat, mindent valami furcsa burokból látok, elmosódottak, homályosak az emberek, egyedül a pultnál ülő fiú vonásai élesek, a tekintete pedig reszketésre készteti a lelkemet.
Bálint lehuppan mellém. Láthatólag már nála is beütött az alkohol.
– Kibékülünk? – kérdezi akadozó nyelvvel.
– Mi? – nézek rá, majd leesik a tantusz. – Ja, mert leszbikusnak néztél? Nem tesz semmit.
– Nyugi, engem is hittek már homokosnak – szólal meg Álmos vigyorogva.
– Hogyhogy? – csapok le rá. – Nem is nézel ki… úgy.
– Szerintem nincs kőbe vésve, hogy kell kinéznie egy homoszexuális embernek – jegyzi meg Nóri bátortalanul.
– Szerintem sem – ért egyet vele Álmos. – Nem is a külsőmet érte ilyen megállapítás. Az egyik társulatos vetette fel, meleg vagyok-e, mert gyanús volt neki, hogy folyton ezzel a tökkelütött Bálinttal lófrálok összeragadva…
Hangosan felnevetünk.
– Ki volt az? – kérdezem kacagva.
– A Fruzsi nevű lány, aki csak néhány hónapig volt nálunk.
– Rá emlékszem… szerintem akart tőled valamit, és csak biztosra szeretett volna menni – kacsintok Álmosra.
– És letagadtál előtte?! – mímel felháborodást Bálint. – Szép, mondhatom!
– Bocs, cica! – pislog bűntudatosan Álmos, mire újabb nevetés söpör végig a kis társaságon.
Még egy kis ideig tart a beszélgetés, de én már meg sem próbálom követni, éppen mi a téma, mert a pultnál a fiú teljesen leköti a figyelmemet.
– Lassan menjünk! – veti fel Álmos.
– Én még maradok – motyogom.
– Mész pasizni? – vigyorodik el Álmos, miközben fejével alig láthatóan a pult felé biccent.
– Nem tudom még… – felelem bizonytalanul. – Kivárok.
– Oké. Akkor viszont mi tényleg megyünk, hogy ne legyünk útban. – Álmos megveregeti a vállamat, majd karon ragadja a már erősen ittas Bálintot, és a pulthoz sétálnak rendezni a számlát. Nóri azonban aggódva vizslatja az arcomat.
– Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezi.
– Micsoda?
– Itt maradni egy… egy idegen fiúval.
– Gondolod, hogy egy baltás gyilkos? – csipkelődöm, de ő továbbra is komolyan néz rám.
– Nem tudhatod. Féltelek – feleli. Egyem a szívét…
– Nóri, most lehet, hogy el fogsz ítélni, de voltak már egyéjszakás kalandjaim idegen fiúkkal – közlöm vele, mire elkerekedik a szeme. – Persze ritkán, de előfordult. És látod, életben vagyok.
– Értem. És nem ítéllek el, szó sincs ilyesmiről. Csak én nem mernék ilyesmibe fejest ugrani – vallja be.
– Mások vagyunk – vonom meg a vállamat. Aztán elmosolyodom. – Ne aggódj, Nóri! Nem kerülök bajba.
– Rendben, de tényleg vigyázz magadra! – kéri.
A fiúk visszatérnek hozzánk.
– Számla rendezve! – jelenti ki Álmos. – Akkor mi most megyünk. Szia, Vivi!
– Sziasztok!

Amikor kilépnek a helyiségből, és egyedül maradok, hirtelen nem tudom, mit csináljak. Menjek oda a pulthoz, és kezdeményezzek beszélgetést? Vagy várjak itt, és lesz, ami lesz?
Az utóbbi mellett döntök. Leszegem a fejemet, és a kiürült felespoharamat forgatom az ujjaim között. Kényszerítem magam, hogy ne nézzek a pult felé. Várok.
Hamarosan érzékelem, hogy valaki az asztalomhoz lép.
– Leülhetek? – hallom azt a mély, bársonyos hangot. Feltekintek rá. Valahol belül még mindig riaszt a szeméből áradó erő és határozottság, riaszt a különös, egyre erősödő vonzalom, ami a testem minden porcikáját átjárja. Félek, és a lelkem egy aprócska része inkább hazamenekülne, és elbújna a szobámban.
Mégis maradok, és biccentek, megadva az engedélyt, hogy leüljön hozzám.
Mellém telepedik, majd a kezét nyújta.
– Ábel vagyok.
– Vivien – fogom meg a kezét. Jólesően meleg a tenyere, mégis mintha áramütés szaladna végig rajtam. Ez nagyon nem jó így… El kell terelnem a figyelmemet, beszélni kell. – Szokatlan a neved, eddig még egy Ábelt sem ismertem.
– A szüleim egy időben nagyon durván tolták a katolikus hitvallást – mondja Ábel.
Felvonom az egyik szemöldökömet.
– Csak azt ne mondd, hogy van egy Káin nevű fiútestvéred is!
Röviden felnevet.
– Csak egy húgom van. – Egy pillanatra elhallgat, majd gúnyos mosollyal hozzáteszi: – Mirjam.
– Mirjam?
– Igen, azt hiszem, Mózes lánytestvérét hívták így – feleli tűnődve.
Még mindig fogjuk egymás kezét. Olyan, mintha beledermedtünk volna ebbe a pózba, mintha lelassult volna körülöttünk a világ.
– Öhm… Nálad maradt a kezem – jegyzem meg.
– Tudom – mondja nyugodtan, és közben áthatóan néz. Őrjítő.
– Nem adod vissza? – kérdezem óvatosan. Hülye vagyok, simán el is húzhatnám a kezemet, csak éppen olyan jólesik az érintése…
– Nem.

Ábel megmozdul, emeli a másik kezét, tenyerét a tarkómra simítja, és húzni kezd maga felé. Rongybabának érzem magam, akivel bármit megtehetnek. Homlokunk finoman összekoccan. Aztán már az ajkát érzem az enyémen. Ahogy megcsókol, zuhanni kezdek, bele egy bársonnyal burkolt, forró világba. Kábán viszonzom a csókját, kapaszkodom a kezébe, másik kezemet az arcához érintem. Hogy lehet ilyen puha a bőre, és ilyen ijesztően jóleső a csókja?
Kívánom őt.
Azóta kívánom, hogy megláttam, és ez nagyon megrémiszt. Azt hiszem, én még sohasem kívántam senkit. Az eddigi rövid párkapcsolataimban és abban az egy-két egyéjszakás kalandban, amiben eddig részem volt, csak magára a szexre vágytam, nem az emberre. Az aktust kívántam, amihez eszközként kellettek az adott partner érintései, csókjai. Ha azt mondta nekem egy fiú, hogy „kívánlak”, mindig hazudnom kellett a válasszal. Hogy én is kívánom őt. Pedig sosem értettem, milyen lehet az, amikor egy bizonyos ember érintéseire vágyom.
Ábelt azonban kívánom. A fenébe is, már az első pillanatokban azon gondolkodtam, milyen lehet a csókja, bár akkor még nem hittem volna, hogy erre választ kapok, méghozzá ilyen rövid időn belül. Túl jól csókol. Én nem szeretek sokáig csókolózni, de most képtelen vagyok leállni, szomjazva szívom magamba az ajkának és nyelvének érintését. Gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magam, ahogy nő bennem a vágy. Többet akarok belőle, még többet, ennyi nem elég…
Ábel kicsit elhúzódik.
– Feljössz hozzám? – suttogja az ajkaimnak. Csak bólintani van erőm.
Felkel, és húz magával, kezünk még mindig egymásba simul. Így lépünk ki az eszpresszóból, kézen fogva, és így indulunk el az utcákon át. Egy szót sem szólunk egymáshoz, kissé sietősen lépkedünk. Nincsenek gondolatok a fejemben, a csók óta minden kihullott belőle, és nem is akarom, hogy bármelyik visszakússzon az elmémbe. Én most csak ezzel a fiúval akarok lenni. Azt akarom, hogy enyhüljön bennem ez a furcsa nyomás, ez a vágy korbácsolta feszültség, ami eddig ismeretlen volt a testem számára.
Hamarosan egy ajtó előtt állunk, Ábel kulcsot vesz elő, nyitja a zárat, majd betessékel egy lakásba. Nem nézek körül, most nem érdekel a külvilág, de időm sem lenne, mert ahogy az ajtó becsukódik mögöttünk, magához ránt, és újra csókolni kezd. Átfonom a karjaimmal a nyakát, testemet önkéntelenül nyomom az övéhez. Nekidönt a falnak, hosszan és szenvedélyesen csókol, és úgy érzem, tűzben égek el. Mintha valami különös függőség gyötörne, aminek hatására még többet akarok Ábelből, és ő úgy ízlel, úgy érint, mintha ugyanezt érezné. Alig észlelem, hogyan tűnik el rólam egyre több ruhadarab, azt sem tudom, mikor kezdtem el kigombolni az ingét.
Azt hiszem, már teljesen meztelen vagyok, amikor felkap, beljebb cipel a lakásban, és egy ágyra fektet. Fölém hajol, és elkezdi feltérképezni a testemet, forró, nedves csókokat és cirógatásokat érzek a bőrömön. A lábam között növekvő sajgás lüktet. Úristen, olyan imádattal, szenvedéllyel kényeztet mindenütt… Meg sem próbálom visszafojtani a kiszakadó nyögéseimet. Lehunyt szemmel adom át magam az izgató érzéseknek, felkínálom magam neki, hagyom, hogy azt tegyen, amit akar, mert elmondhatatlanul élvezem, és ez még a félelmeimet is elmossa.
A lüktetés már elviselhetetlen, mire Ábel ráhajol az ölemre. Halk sikoly hagyja el az ajkaimat, ahogy nyelvével cirógatni kezdi a csiklómat. Mintha pontosan tudná, hogyan kell hozzám érni, ami hihetetlen, mert az elődeit mindig nekem kellett oktatnom, hogyan is esik nekem jól. Basszus… ez…
Nincsenek gondolatok. Beleveszem az örvénybe, növekszik a nyomás, érzem, hogy közeleg a csúcspont, végül robban, testem vonaglik, fejemet ide-oda dobálom. Nem áll le, addig folytatja, amíg ki nem facsarja belőlem az élvezet utolsó rezgéseit is. Aztán elhúzódik, matatást hallok, tasakszakadást, majd fölém helyezkedik. Csípőmnél fogva kicsit megemel, a hüvelyemhez illeszti magát, és lassan belém hatol. Őrjítően jó, ahogy kitölt odalent. Kihúzódik, aztán egy kemény mozdulattal előredöf, én pedig nem tudom uralni a hangomat… Rám hajol, egymásba fonódunk, testünk felveszi a ritmust, és egek… Ez eszméletlenül jó… Összegabalyodunk, egyre gyorsabb tempót diktál, hajszoljuk egymást bele ebbe az őrjítő forróságba, imádom tapintani a bőrét, simogatom, ahol érem, és ahogy hátravetem a fejem, kusza csókokat hint a nyakamra. Újra érzem a robbanáshoz készülődő nyomást az ölemben, egyre emelkedik, végül elsodor, lelkem elszakad a testemtől, szárnyalok, zuhanok, sikoltva elélvezem, és csak tompa zajként hallom, ahogy ő is felhördül. Megmerevedik, majd rám borul. Összetapadva zihálunk.
Nem tudom, mennyi idő telik el így, végül kihúzódik belőlem, és a hátára gördül. Fájón megcsap a hiánya, önkéntelenül fordulok az oldalamra, és hozzábújok. Sosem voltam az a bújós fajta, de most annyira elveszettnek érzem magam, annyira szokatlanul gyengének, most kell az ölelés, most nem hagyhatnak egyedül… Ábel a hátamra csúsztatja a kezét, magához von, és finoman cirógat. Elernyedve burkolózom az ölelésébe, magamba szívom bőrének illatát, és mély sóhajjal engedek el mindent. Lehunyom a szememet, puhaságot, bársonyt érzek, és csak lebegek ebben a ködös, félhomályos világban. Bárcsak örökre így maradhatnék…