Vivien

Már a második bögre kávét iszom, természetesen az ágyban ülve, mint mindig. Évek óta mániám, hogy az ágyamban reggelizem, és a kávét is ott fogyasztom el. Utóbbit néha, hétvégéken apa hozza be nekem, bár próbáltam leszoktatni a dologról, mert ettől aztán tényleg annyira elkényeztetett fruskának tűnök, hogy azt még én magam sem bírom elviselni. De apa csak nevetve felborzolja a hajamat, és az ő egyetlen, agyonkényeztetett hercegnőjének nevez. Ki tud ettől rázni a hideg, és nem a legjobb értelemben.
Hátamat az ágytámlának döntöm, belekortyolok a kávéba, és tűnődve bámulok magam elé. Próbálok rendet tenni a gondolataim között.

Még hajnalban hazajöttem – nyersen fogalmazva leléptem Ábeltől. Szex után egymás karjaiban feküdtünk, és egy szót sem szóltunk, mintha mindketten attól tartanánk, megtörik a varázs. Aztán a szuszogása egyenletessé vált, és én is félálomba kerültem. Már az álmok határán lebegtem, ám elalvásomat egy belém nyilalló, fázós félelem akadályozta meg. Rájöttem, hogy ha elalszom Ábel karjaiban, akkor mire felébredek, reggel lesz, élesen világító reggel, ami magával hozza a kínos pillanatokat, a kimondatlan kérdéseket, a zavart. Ez a gondolat rettegéssel töltött el. Egyszerűen képtelen lettem volna arra, hogy egy ilyen varázslatos éjszaka után szembenézzek a rideg valósággal.
Így hát óvatosan kibújtam Ábel öleléséből, és amilyen halkan csak tudtam, felöltöztem. Mielőtt eljöttem, még vetettem rá egy pillantást – alvás közben is nagyon vonzó…

Most meg itt ülök, és szeretnék új napot kezdeni, nem pedig az előző estén tűnődni. Persze, semmiképpen nem akarom ezt a csodálatos éjjelt elfelejteni, de merengeni sem jó rajta. Egyszerűen csak elteszem az elmém mélyére. Egy jó szex volt, sőt, csodálatosan jó szex, de ennyi.
Kiiszom az utolsó korty kávét, majd átülök az íróasztalomhoz, és bekapcsolom a laptopot. Amíg várom, hogy betöltsön, fáradtan dörzsölgetem a homlokomat. Nem mondhatni, hogy sokat aludtam, miután hazaértem, még órákig forgolódtam az ágyban. Minduntalan eszembe jutottak Ábel csókjai, érintései, és az érzés, amit pusztán a lényével kiváltott belőlem… Na jó, elég, kár ezen tovább gondolkodni! Úgysem találkozunk többet.
Megnyitom a Facebookot, ahol három üzenet is fogad. Az egyik Álmostól érkezett, kacsintós és nyelvnyújtós hangulatjelekkel tűzdelt levélben érdeklődik afelől, jól sikerült-e az estém. A másikat Nóri írta, az ő üzenetéből árad a féltő aggódás, miszerint egyben hazaértem-e. Megmosolyogtat a kedvessége.
Aztán elkomorodom, amikor meglátom, hogy a harmadik üzenetet Szilárd küldte. Nyelek egy nagyot, és megnyitom a levelet.

„Szia!

Szeretnék bocsánatot kérni az sms miatt. Nem vagyok rá büszke, de részegen írtam, utóbb nem is emlékeztem rá, csak amikor megtaláltam a mobilon az elküldött üzenetek között. Kérlek, ne haragudj rám! Nem akartam, hogy rajtad csattanjon a feszültségem.
Szeretnélek személyesen is megkérlelni. Ráérsz esetleg ma délután? Már ha egyáltalán akarsz még látni.

Üdv, Szilárd”


Dermedten ülök az asztal előtt, és csak nézem a megnyitott levelet. Szóval az egy részeg sms volt. Ilyesmi velem is fordult már elő. De ezt honnan tudhattam volna? Persze, felvehettem volna a telefont, amikor tegnap hívott, de inkább duzzogtam tovább. Mélyet sóhajtok. A fenébe, ez annyira jellemző rám!
Mindenesetre rendes tőle, hogy bocsánatot kért, és ha jól belegondolok, szívesen megbeszélném vele személyesen ezt a dolgot. Magam elé húzom a laptopot, és már pötyögöm is a választ:

„Szia!

Oké. Délután háromkor egy séta a Városligetben?”
 

Hamar visszaír.

„Rendben. Találkozzunk a villamosmegállónál!”

„Ott leszek.”

*

A Városliget csak néhány perc gyalog otthonról. Komótosan ballagok a villamosmegálló felé, és már messziről észreveszem az ott ácsorgó Szilárdot. Már nem haragszom rá. Nagyon hisztis és duzzogós tudok lenni, de azt mindig nagyra értékelem, ha valaki képes bocsánatot kérni.
– Szia! – köszönök, ahogy odaérek, mire felém fordul.
Basszus… Megtorpanok, amikor az arcára nézek. Sápadt, gyűrött, és a szeme alatt sötét karikák húzódnak meg. Sosem láttam még őt ilyen állapotban. És a tekintete is olyan megtört, olyan szomorú, eddig csak mosolyogni láttam a szemeit, vagy idegesen villogni, ha nem haladtunk jól a próbákon és kapkodott. Valami nagy baj történhetett, egyszerűen érzem.
– Szia, Vivien – köszön vissza. Néhány pillanatig tétován ácsorgunk, majd intek, hogy induljunk el.
Lassan, ráérősen sétálunk, és egy ideig egyikünk sem szólal meg. Imádom a Városligetet, különösen ilyenkor, hogy mindjárt beköszönt az ősz. Még nem hullanak a falevelek, még látni a búcsút intő nyarat, de a közelgő ősz halovány illatait már érzem, ahogy mélyen magamba szívom a levegőt.
– Szeretnék még egyszer elnézést kérni – töri meg a csendet Szilárd.
– Fátylat rá. Én is írtam már gyalázkodó részeg üzeneteket – próbálom meg viccel elütni a dolgot, de még csak el sem mosolyodik. Aggódva vizslatom az arcát.
– Nekem nem szokásom inni, és ennyire még soha nem is aljasodtam le. Csak… – Szilárd tehetetlenül sóhajt, majd megáll, és helyet foglal egy padon. Leülök mellé.
– Mi történt? – kérdezem óvatosan.
Szilárd maga elé bámul, és ráncolja a szemöldökét, mint aki latolgatja, beszéljen-e vagy sem.
– A magánéletem romokban hever – feleli végül halkan. – Pénteken… a párom arra kért, tartsunk szünetet a kapcsolatunkban, és elköltözött tőlem.
Furcsa szorítást érzek a szívemen. Rohadt élet… Szilárdot elhagyták. Eddig még sosem jutott eszembe, milyen lehet a magánélete, van-e párja vagy nincs, mindig csak a próbákon láttam – ő a mi rendezőnk, vezetőnk, aki atyáskodik felettünk. Rá kell jönnöm, hogy a társulaton kívül gyakorlatilag nem ismerem őt. Mégis úgy érzem, az élet most rohadt igazságtalan. Szilárddal ez nem történhet meg, ő annyira kedves és gondoskodó, neki boldognak kellene lennie. Ki lehet olyan idióta, hogy elhagyja őt? Jó, persze nem tudom, milyen magánemberként, hogy viselkedik párkapcsolatban, de akkor is úgy vélem, hogy nagyon jó ember. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ő lenne a hibás, hiszen ha velünk is ennyire törődő, figyelmes, akkor nyilvánvalóan a párjával is az, nem? Vagy éppen ez a baj? Hogy túl sokat foglalkozott velünk, és a párja megelégelte?
Én meg nem vettem fel neki a telefont, amikor szombaton felhívott… Helyette duzzogtam, és elmentem inni a barátaimmal. Aztán meg összegabalyodtam Ábellel… Nem, erre most nem akarok gondolni!
– Basszus, én… Nagyon sajnálom – motyogom, és azt kívánom, bárcsak tudnék valami okosat mondani. Nincs ebben tapasztalatom, engem még nem hagyott el senki olyan, akit igazán szerettem volna, de biztosan nagyon szörnyű lehet.
– Ez van – feleli Szilárd, és szomorúan elmosolyodik. – Elszúrtam.
– Biztos, hogy nem te szúrtad el! Ő a hülye, hogy lelépett! – csattanok fel hevesen.
– Ez ennél sokkal bonyolultabb. De nem szeretnék erről többet beszélni. Az a lényeg, hogy… péntek este képtelen voltam otthon maradni egyedül, ezért elmentem inni. Elég hülye ötlet volt, mert mint mondtam, nagyon ritkán iszom, nem bírom valami jól az alkoholt. Nagyon csúnyán leittam magam, és… Ebben az állapotban válaszoltam az üzenetedre. Sajnálom.
– Mondtam, semmi gond, felejtsük el! – Óvatosan megveregetem a vállát. Ez is olyan különös érzés. Azt hiszem, eddig még egyetlen próbán sem érintkeztünk fizikailag. Olyan, mintha ezúttal én lennék a gondoskodó fél, és ez furcsa, mert Szilárd mindig erős és határozott emberként tűnt fel a társulat előtt, most pedig itt ül mellettem összeroskadva, szinte kicsire zsugorodva. Még sosem gondoskodtam senkiről, ízlelgetem magamban ezt az új érzést. Valahogy segíteni szeretnék Szilárdon, fáj így látni őt. Annyi mindent adott nekünk a társulatban, kiteszi értünk a lelkét. Egyszerűen azt érzem, hogy most ő az, akinek segítségre és támogatásra van szüksége. Viszonozni akarom a kedvességét, jóságát.
De mit tehetnék? Hogyan segítsek? Töröm a fejemet, míg végül eszembe jut valami.
– Van mit enned? – kérdezem.
Szilárd csodálkozva rám néz, láthatólag meglepte a hirtelen témaváltás.
– Hogy érted? – kérdez vissza.
– Van egy olyan érzésem, hogy üresen áll a hűtőd otthon.
– Hát… Eltaláltad. De megoldom… Majd rendelek valamit.
– Azért nem árt, ha van otthon tartalék étel. Mit szólnál, ha elmennénk bevásárolni?

Szilárd

Bevásárolni.
Fájón nyilall belém ez a szó.

Palival is azon a rohadt bevásárláson múlt minden. Amikor felvetette, hogy elmehetnénk együtt… Ha akkor egyszerűen csak igent mondok, nem pattan ki a veszekedés, és Pali nem jut arra az elhatározásra, hogy szünetet akar. Istenem, hogy ez mennyire iszonyatosan tud fájni…

– Szilárd? Rosszat mondtam? – hallom Vivien bizonytalan hangját.

Nem akarok bevásárlásra menni. Nem, mert Pali jut az eszembe erről is. Képtelen vagyok… Amióta Pali elköltözött, csak a kocsmába mentem. Az ivászatot és a Szilveszternél töltött időt leszámítva otthon gubbasztottam egész hétvégén. Persze már nagyon sok mindenből kifogytam, nemcsak élelmiszerből, hanem mosogatószerből, papírtörlőből és zsebkendőből is, a mosószer szintén a végét járja. Tudom, hogy el kellene mennem beszerezni ezeket a dolgokat, és jó volna venni gyorsan elkészíthető ételekhez hozzávalókat – tésztát, szószokat, rizst, mirelitet. De mindeddig képtelen voltam rá. Ha csak eszembe jutott a gondolat, hogy elmennék vásárolni, rögtön jött vele az emlék, Pali reménykedő hangja, kedves arca. Ó, a francba már!
A kezembe temetem az arcomat. Össze kell szednem magam, legalább Vivien előtt, nem viselkedhetek úgy, mint egy roncs. Érzem, ahogy közelebb húzódik hozzám, és kicsit tétován megsimogatja a hátamat. Jólesik a törődése. Talán nem is rossz ötlet, hogy együtt elmenjünk bevásárolni. Ha van velem valaki, az esetleg eltereli a figyelmemet erről az egészről.
Kiegyenesedem, és Vivienre nézek, aki aggódva figyel.
– Tényleg nem ártana vennem egy-két dolgot – mosolyodom el halványan. Megkönnyebbülés fut át az arcán, viszonozza a mosolyt, majd lendületesen felpattan.
– Akkor induljunk is! – javasolja.
– Rendben.
– Van innen néhány percre egy Tesco. Az jó lesz?
– Tökéletes.

Elindulunk.
– Ne haragudj, amiért szombaton nem vettem fel a telefont – szólal meg Vivien, és hangjába bűntudat szökik. – Láttam, hogy hívsz, csak be voltam rágva az sms miatt, és… hát, kicsit hisztissé váltam, na.
Mosolyognom kell, olyan aranyosan korholja magát.
– Semmi gond. Lényeg, hogy végül meg tudtuk beszélni – felelem.
– Igen, de… Azért meghallgathattalak volna – mondja keserűen.
– Nem tudhattad, mi történt.

Amikor megérkezünk a Tescóba, próbálok nem gondolni a Palival közös vásárlásokra. Inkább arra koncentrálok, miket is kell vennem. Nehéz egyben tartani a gondolataimat, de azért kicsit jólesik gyakorlatiasan rendszerezni a fejemben a dolgokat.
– Van bármilyen kajával kapcsolatos becsípődésed? – érdeklődik Vivien. – Arra gondolok, vegetáriánus vagy-e, vagy ételallergiás…
– Semmi ilyesmi.
– Oké. Mármint nincs bajom a vegetáriánusokkal, csak ha az vagy, nem tukmálok rád akciós kolbászt.
Kuncogok, mire ő is elmosolyodik.
– Jöhet minden. És te miket szeretsz enni? – kérdezek vissza, miközben végigsétálunk a polcok között.
– Igazából mindenevő vagyok. Azt eszem, ami van. Mi a legtöbbször rendelni szoktunk, mert a szüleim elég sokat dolgoznak, de azért ha anyának van ideje, főz valamit. Mondjuk az utóbbi egy-két évben elkezdtem rászokni arra, hogy én is megtanuljak összeütni egyszerűbb ételeket. A tésztafőzés már nagyon jól megy!
– Abban én is profi vagyok. Ha elhavaznak a színházi meg a társulatos teendők, nekem sincs kedvem sokat piszmogni a kajával, kifőzök egy kis tésztát, és ráöntök valami kész öntetet.
– Oké, akkor irány a tésztás és az öntetes sor! – jelenti ki lelkesen.
Miközben végigtanulmányozzuk a polcok tartalmát, megbeszéljük, ki milyen tésztaféléket és szószokat szeret a legjobban. Nagyjából egyezik az ízlésünk, egyedül az édes-savanyú mártással kapcsolatban nem, mert én utálom az ananászt, Viviennek pedig az az egyik kedvenc öntete.
Miután bepakoltunk a bevásárlókocsiba, továbbmegyünk, és a mosószerek között kezdek el válogatni.
– Jártál már úgy, hogy a fehér mosnivalók közé bekerült egy piros darab, éééés… – Vivien vigyorogva kacsint.
– Te jó ég, nem! – nevetem el magam.
– Pedig azt hittem, ezt minden külön élő pasi bejátssza legalább egyszer!
– Á, anyám kellőképpen belém nevelte, hogy erre különösen figyeljek oda. Természetesen apámmal példálózott, mert ő egyszer produkált egy ilyet.
Vivien vidáman kacag, és a jókedve különös módon rám is kezd átragadni.
Ahogy folytatjuk utunkat a polcok között, kikötünk annál a részlegnél, ahol vegyesen mindenféle ruhadarabot, játékokat és könyveket árusítanak.
– Ez annyira nevetséges, még csak most jön az ősz, de máris olyan sapkákat meg sálakat kínálnak, amiket a legkeményebb telekre terveztek – húzza el a száját Vivien. Hirtelen megtorpan, felemel egy furcsa, pandafejet formáló sapkát, és a fejére húzza.
– Most nézd meg! – perdül felém teátrálisan. Annyira viccesen mutat a fején az az ormótlan panda, hogy kiszakad belőlem a nevetés.
– Kiröhögsz? Nem tetszik a divatos sapkám?! – mímel felháborodást Vivien, majd megnézi magát a tükörben.
– Jézusom! – hőköl hátra, és ez olyan mókás, hogy képtelen vagyok abbahagyni a nevetést. Ő is rákezd a hahotázásra, közben előkapja a telefonját, és lefotózza magát. Miután leveszi a fejéről a sapkát, felém nyújtja.
– Próbáld fel te is! – biztat.
– Isten őrizz!
– Na, légyszi!
Hát jó, őrüljünk csak meg! Felhúzom a csúf pandát a fejemre, aztán a tükörbe nézve újra elkap a nevetés.
– Csinos! – kacag Vivien is. – Esetleg egy sálat mellé?
– Rám ne sózz valami borzas izét!
– Pedig ehhez az illene a legjobban.
– Na jó, elég ebből a sityakból! – kapom le magamról vigyorogva, és visszahajítom a többi közé.
– Á, ne már! Le kellett volna téged is fotózni benne!
– Na, nem! Aztán majd felhasználnád ellenem a társulatban mint kompromittáló anyagot!
– Francba, lebuktam…
Nevetve haladunk tovább. Olyan, mintha péntek óta először oldott volna valamennyit a szorítás a szívemen, most könnyebbnek érzem a végtagjaimat is, egyre lendületesebben lépkedem a polcok sorai között. Vivien édesen csacsog, sztorizgatunk és kuncogunk egy-egy vicces emléket felemlegetve. Mire észbe kapok, már mindent összeszedtünk, amire szükségem van.
Hamarosan szatyrokkal megrakodva lépünk ki az áruházból. Vivien ragaszkodik hozzá, hogy segítsen a cipekedésben. Ő maga is vásárolt, lecsapott két zacskó csipszre és egy tábla csokira.
– Azt a sok nasit mind te fogod felfalni? – érdeklődöm most, miközben elindulunk.
– Ez nem is olyan sok – nevet rám vidáman.
– Hát, kinek mi… Szóval? Valami esti kis partit rendezel?
– Igen, egyszemélyes filmnézős partit. Bevackolom magam az ágyba a nasikkal és a laptoppal.
– Jók szoktak lenni az ilyen esték. Mit nézel meg?
– Még nem tudom. Talán valamelyik kedvencemet, vagy keresek újat. Már amennyire a hatvanas évek filmjeit újnak lehet nevezni – kuncog Vivien.
– Tyű, te olyan régi darabokat nézel? – döbbenek meg. Vivien tizenkilenc-húsz év körül lehet. Nem találkoztam még korabeli emberrel, aki a fekete-fehér filmekért rajong.
– Van, hogy még régebbi művek közül válogatok – von vállat. – Szeretem a hangulatukat.
– Magyar vagy külföldi filmeket nézel gyakrabban?
– Leginkább magyarokat.
Belemélyedünk a kedvenc filmek témájába. Vivien lelkesen ecseteli a régi magyar filmek jellemzőit, én is hozzátoldom a gondolataimat. Aztán arról beszélgetünk, manapság készültek-e jó hazai művek, amire mindketten azt mondjuk, hogy remekül sikerült. Én a Lora című filmet hozom fel példának, amely az egyik személyes kedvencem. Vivien még nem hallott róla, de megígérte, hogy tesz vele egy próbát.
A nagy beszélgetés közben észre sem veszem, hogy a lakásom felé tartunk. Lábaim berögzült mozdulatokkal visznek előre, Vivien pedig jön velem. Majdnem elhaladunk a kapu mellett, amikor észbe kapok. Megtorpanok, és már a nyelvem hegyén van, hogy felinvitáljam magamhoz Vivient egy kávéra, amiért ilyen kedvesen segített bevásárolni.
Ám ekkor megkondul a vészcsengő a fejemben. Pali nem vitte el minden cuccát. Mi van, ha Vivien gyanakodni kezd a túl sok férficuccra? Mi van, ha a lakásom aljas módon elárulja neki a titkomat? Nem, erre most nagyon nem vagyok felkészülve.
– Nos… Megérkeztünk – szólalok meg tétován, és átveszem Vivientől a szatyrokat. – Köszönöm a segítséget.
Látom, hogy Vivien várakozva néz rám. Talán ő is arra számít, hogy felinvitálom magamhoz?
– Nézd, mondanám, hogy gyere fel egy kávéra, de… – Egy pillanatra elhallgatok. Nem árulhatom el neki a teljes igazságot, ám amennyire lehet, őszintének kell vele lennem, mert nem akarom megbántani. – Szóval, ne haragudj, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
– Biztos, hogy jó ötlet most egyedül maradnod? – firtatja Vivien.
– Muszáj lesz hozzászoknom – húzom el a számat keserűen. – De nem lesz baj. Már sokkal jobban érzem magam, és ezt neked köszönhetem.
Vivien elmosolyodik, majd biccent.
– Örülök, hogy segíthettem! – mondja.
Néhány pillanatig csendben ácsorgunk.
– Tényleg, a gyakorlást mikor kezdjük el? – kérdezem hirtelen.
– Á, igen. Holnap kezdődik az OKJ, remélhetőleg már megkapjuk az órarendet is. Írok majd, melyik nap lenne nekem jó.
– Rendben. Hát akkor… Még egyszer köszönöm.
– Nincs mit!
Odahajolok hozzá, és két puszival búcsúzunk el egymástól. Aztán kinyitom a kaput, és felsétálok az első emeletre.
Ahogy belépek a lakásba, még mindig fájó az üresség. Bevonulok a konyhába, és leteszem az asztalra a szatyrokat. Azért az jó érzés, hogy most már van itthon minden, ami kell. Hogy eltereljem a magányról a figyelmemet, elkezdek kipakolni, szép sorban mindent a helyére teszek.
Lehet, hogy főzök ki egy kis tésztát, és megeszem valamelyik öntettel. Aztán nézhetnék én is filmet, mint Vivien. Az legalább kikapcsol valamennyire.

Vivien

Valami furcsa boldogság melengeti a szívemet, miközben hazafelé sétálok. Életemben először tényleg segítettem valakinek. Annyira jó volt látni, ahogy Szilárd egyre többször mosolyog és nevet a történeteimen! Ráadásul megtudtam róla dolgokat, apró információmorzsákat, és furcsa, de most valahogy közelebb érzem őt magamhoz, mint bármikor máskor.
Újra és újra felidézem magamban a közös bevásárlás pillanatait, jólesőn fürdőzik a lelkem ebben a különös melegségben. Hirtelen mocorogni kezd bennem egy gondolat, és mire hazaérvén belépek a szobámba, már világosan látom magam előtt, mit kell tennem.

Szilárd a nyáron csapatépítő programokat szervezett nekünk.
Most rajtam a sor, hogy viszonozzam. Léleképítő programokat találok ki neki! Még nem tudom pontosan, mik lesznek ezek – apróságok, mint mondjuk séta, mozi, közös kávézás, esetleg olcsóbb rendezvények. Lényeg, hogy ne üljön otthon egyedül, hogy feltöltődjön és kikapcsoljon, úgy, ahogy a mai bevásárlás alatt. Ha egy kicsit eltávolodik a problémájától, és nem emészti rajta magát nap mint nap, az talán hosszabb távon nagy segítség lesz neki. Mert miután kellőképpen feltöltődik, visszanyeri a mosolyát és kitisztul egy kicsit, jobban átláthatja a magánéleti gondokat, és esetleg megoldást is találhat rá.

Igen, ezt fogom tenni! Már csak ki kell találnom a részleteket.