Vivien

Kibambulok az ablakon, nézem a forgalmas utat, az elsétáló embereket. Zámbori tanár úr, az osztályfőnökünk „tanévkezdés”-üzemmódban pörög, vázolja, mi mindent fogunk idén tanulni, milyen új tárgyaink lesznek – máskor mindig magával tud ragadni a lelkesedése, ám most alig hallom, mit mond. Tavaly nagy kedvvel ugrottam fejest a rendezvényszervezés rejtelmeibe, aztán eluntam, és volt egy időszak, amikor fontolgattam, hogy otthagyom az egészet. Végül arra jutottam, most már végigcsinálom, ha egyszer belekezdtem, és különben is, jól fog jönni egy végzettség afféle B-tervnek.
Most megint úgy érzem, nem köt le a dolog. De talán csak ma keltem bal lábbal, meg egyébként is, túlságosan tele van a fejem Szilárddal, a léleképítő programokkal, a tegnappal. Olyan jó volt gondoskodni egy kicsit valakiről, és valahogy még mindig furcsa izgatottsággal tölt el, hogy Szilárd egy kicsit közel engedett magához. Nagyon nehezen ülök most meg a fenekemen. Unom a tantermet, a tanár úr monológját, legszívesebben kimennék a szabadba, élvezném az ősz előszelét, és csak sétálnék céltalanul.
Akkor élénkülök fel egy kicsit, amikor az osztályfőnök kiosztja nekünk az órarendet. Mohón rávetem magam, és áttanulmányozom. Szuper, szerdánként csak hat óránk lesz, végzek fél kettőkor, és kényelmesen odaérek a társulatos próbákra. Hétfőnként és keddenként hét órát leszünk bent, a csütörtökök lesznek a leghosszabbak a nyolc órával. Péntekenként viszont fél egykor végzek, szuper!
Na, akkor most már van miből kiindulni, megszervezhetjük Szilárddal, melyik napokon tartsuk a gyakorlást. A péntek lenne a legkényelmesebb számomra, remélhetőleg ő is ráér akkortájt.
Zámbori tanár úr végre bejelenti az összejövetel végét. Ez a mai nap afféle évnyitó volt, persze nem olyan, mint az általános iskolákban és a gimnáziumokban, nem kellett ünneplőruhába vágnunk magunkat, meg semmi ilyesmi. Csak bejöttünk délre, az ofő ismertette, mi várható idén, és ennyi. Holnaptól kezdődik a rendes tanítás. Most viszont végre hazaindulhatok. Besüllyesztem az órarendet a táskámba, elköszönök a többiektől, és kilőtt puskagolyó módjára süvítek ki az épületből.
Gyors léptekkel lesétálok a villamosmegállóig. Tömegközlekedéssel nagyjából fél óra alatt hazaérek. Szeretek utazgatni, és máskor rövidnek érzem az utazás idejét, most azonban minden lassabbnak tűnik. Nagyon szeretnék már otthon lenni, és írni Szilárdnak.
Hazaérve első dolgom besietni a szobámba, és bekapcsolni a laptopot. Aztán lepakolok, és azt az időt, amíg a gép betölt, arra fordítom, hogy nézek valami kaját a hűtőben. Még senki nincs otthon, apa az irodában, anya pedig történelemtanár lévén az iskolában dolgozik. Összedobok magamnak egy szendvicset, aztán tálcástul visszatérek a szobámba. Megnyitom a Facebookot, és üzenetet írok Szilárdnak:

„Szia!

Megkaptam az órarendemet. Péntekenként fél egykor végzek a suliban, szóval nekem az lenne az ideális. Neked jó?”

Elküldöm a levélkémet, majd enni kezdek. Mire végzek, megérkezik a válasz.

„Szia!

Tökéletes. Akkor legyen a péntek! Napközben a színházban vagyok, de délután kettőtől felszabadulok. Legyen mondjuk a három óra.
Ne felejts el szerdán próbára jönni!”

Dehogy felejtek! Nekem erről nem is kell külön szólni. Alig várom, hogy újra próbáljunk! Augusztusban, a Kötelékek premierje után volt egy kis leállás, úgyhogy már nagyon hiányoznak a próbák. Bár, ami azt illeti, most még nagyobb izgalommal várom a pénteki különóráimat. Kíváncsi vagyok, sikerül-e fejlődnöm, meg hogy Szilárd milyen feladatokkal lát el.
Erről jut eszembe, ki kellene találnom a léleképítő programokat. Tegnap óta folyamatosan töröm rajta a fejemet. Még egy kis jegyzetfüzetet is nyitottam a dolognak, de nem egyszerű. Hogyan csináljam? Mivel én kezdeményezem a programokat, úgy lenne illő, hogy én is hívom meg, tehát nekem kellene állni az anyagi részét is. Zsebpénz terén a szüleim igencsak bőkezűek, de eddig nemigen tettem félre, a legtöbbet színházjegyekre költöttem. Azért van valamennyi tartalék, de a szeptemberi pénzt ügyesen kell beosztanom. Nemigen vagyok tisztában azzal, mi mennyibe kerül – tegnap este nézelődtem az interneten, rákerestem kiállításokra meg ilyesmikre, hát mit mondjak… De biztosan vannak olcsóbb programok is!
Na igen, de Szilárd vajon mit szeret? Ha például moziba invitálom, nem ártana tisztában lenni azzal, melyik a kedvenc műfaja. Az biztos, hogy a romantikus filmeket kihúzhatom a listáról, tekintve a jelenlegi gondjait. Igaz, azokért én sem vagyok különösebben oda. Talán van olyan mozi, ami régi filmeket is vetít, oda vajon szívesen jönne velem? Basszus, ez nehezebb, mint gondoltam. Így, hogy direktben ezen töröm a fejemet, csak azért sem jut eszembe semmi jó program, így szokott ez lenni. Komolyan becsülöm Szilárdot, amiért nyáron ennyi jó ötlete volt a csapatépítőkhöz. Vajon ő is így megszenvedett az ötleteléssel?
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyenesen megmondom neki, mit tervezek. Ugyanúgy beavatom a léleképítő program elképzelésébe, mint ahogyan ő is beavatott minket a csapatépítő céljába. Mondjuk jobban szerettem volna „titokban” csinálni, úgy, hogy ő ne is vegye észre, és egyszer csak azon kapja magát, hogy sokkal jobban van. De ez kockázatos. Mert mi van, ha olyasmit találok ki, ami nem lenne a kedvére? Akkor rosszul sülne el a dolog, márpedig az most nem tenne jót Szilárdnak.
Mindenesetre azért kigyűjtök néhány programtervet, aztán meglátjuk, mit mond rá.

*

– Ti is észrevettétek, hogy Szilárddal valami nem stimmel? – kérdezi Bálint fojtott hangon.
Szerda van, és végre újra itt gyülekezünk a művelődési házban. Most már visszatértünk a csapatépítőről a normális próbákra. Timi, a koreográfus nagyban rendezkedik, néhányan már a színpadon állnak. Álmos, Bálint, Nóri és én egy félreeső sarokban beszélgetünk.
Szilárd sajnos tényleg nincs jó bőrben. Nagyon sápadt és nyúzott, úgy tűnik, nem tudja az ajtón kívül hagyni a problémáit. A vak is láthatja rajta, hogy nincs jól.
– Igen, nagyon szomorúnak tűnik – feleli Nóri, és aggódva pislog Szilárd felé. – Ilyennek még sosem láttam őt.
– Talán valami magánéleti gond – így Álmos.

Igen, az. Én tudom. Engem beavatott.

Megfordul a fejemben a gondolat, hogy beszéljek Nóriéknak a léleképítő program terveiről, de aztán valami furcsa, belső ellenkezés tölti el mindenemet. Ez az én ötletem! Én akarom végigcsinálni. Magamnak akarom azt az élményt, hogy segítek a rendezőnknek. Én tudtam meg elsőként, még a múlt csütörtökön interneten keresztül, hogy gondjai vannak, velem különbözött össze, majd engem avatott be a problémáiba. Így hát innentől kezdve ez a mi közös ügyünk. Kicsit úgy érzem magam, mint valami dacos óvodás, de aztán elhessegetem a gondolatot. Alig bírom kivárni a próba végét.
Különös, így, hogy egész nyáron csapatépítő programok keretén belül mulattunk, furcsán üresnek és sivárnak hat a sima próba, pedig korábban azt is nagyon élveztem. Most csak unottan nézem, ahogy a különféle koreográfiákat gyakorolják a színpadon, és amelyikben én is benne vagyok, abban is csak ímmel-ámmal veszek részt. Persze azért érzékelem a csapatépítők hatását, most már barátokként, társakként üdvözöljük egymást a többiekkel, és mindenki odafigyel a másikra tánc közben. De már nagyon szeretnék beszélni Szilárddal!
Őrjítő lassúsággal telik el a próbára szánt két óra. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor a végére érünk. Félrehúzódom, és úgy teszek, mint aki szedelőzködik, közben pedig várom, hogy kiürüljön a terem. Végül nyelek egy nagyot, összeszedem a bátorságomat, és odalépek Szilárdhoz.
– Hogy vagy? – teszem fel a kérdést, ami elég ostobán hat, hiszen csak rá kell nézni az arcára, és megkapom a választ.
– Élek – feleli Szilárd. Aztán felsóhajt. – Oké, elég szarul vagyok.
– Figyelj csak… volna egy ötletem.
– Micsoda?
Mély lélegzetet veszek.
– Arra gondoltam, tarthatnánk neked léleképítő programokat.
Szilárd csodálkozva felvonja a szemöldökét.
– Léleképítő? – ismétli meg.
– Igen. Ahogy te nyáron csapatépítőt tartottál nekünk, hogy összekovácsolódjon a csapat… Én szerveznék léleképítőket, mert most neked van szükséged segítségre. – Ahogy belelendülök, bátrabbá válok. – Mehetnénk moziba, sétálni, kiállításra, színházba… A lényeg, hogy ne ülj otthon egyedül, hanem kikapcsolhass egy kicsit fejben.
Látom, hogy Szilárd gondolkodóba esik, ezért óvatosan folytatom az érvelést.
– Szerintem az most egyébként sem segítene, ha otthon gubbasztanál, és emésztenéd magad a problémákon. Talán… Talán az lenne a legjobb, ha egy kicsit el tudnál a bajoktól távolodni, élményeket gyűjtenél, és később, kitisztult fejjel a megoldást is könnyebben megtalálnád a gondjaidra. És én nagyon szívesen segítenék ebben. Hiszen neked köszönhetően lettek barátaim, és megtaláltam itt a helyemet. Szeretném viszonozni, amit te tettél értünk.
Azt hiszem, ennyi elég lesz. Nem akarom órákon át tépni a számat, és úgy érzem, elmondtam a lényeget.
Szilárd csak néz rám, kicsit kábán, mint aki nincs teljesen itt fejben, de aztán halványan elmosolyodik.
– Micsoda ötleteid vannak, te lány… – motyogja.
Elbizonytalanodom. Talán hülyeség az egész?
– Édes vagy, Vivien, de igazán nem kell rám pazarolnod a szabadidődet.
– Ez nem lenne pazarlás! – vágom rá lelkesen. – Nekem is jól jönnek a programok. És nagyon szívesen mennék veled ide-oda.
– Hát… Tulajdonképpen tényleg elég nyomasztó most otthon ülni – vallja be Szilárd. – Az elmúlt napok egyetlen fénypontja az volt, amikor elmentünk bevásárolni.
– Na látod! Akkor is milyen jót tett, hogy elterelődött a figyelmed a gondokról – biztatom. – Ugyanilyen jó lesz mindenféle programot kipróbálni!
– Végül is… Ha neked ez tényleg nem fáradság… tehetünk vele egy próbát – mosolyog rám Szilárd.
Megkönnyebbülés önti el mindenemet, és nagy kő esik le a szívemről. Ez az!
– Szuper! Akkor kezdetnek mondd meg nekem, melyik a kedvenc filmműfajod. Vasárnap beszélgettünk ugyan a filmekről, de ezt vagy nem említetted, vagy én felejtettem el.
– A véres horroron kívül minden jöhet.
– Oké. Akkor mit szólnál egy mozihoz szombaton? – javaslom. – Kinézek aznapra valamit.
– Részemről rendben van.
– Majd megírom a részleteket. Na, nem is tartalak fel tovább. Pénteken találkozunk!
Elköszönök, majd kifelé indulok.
– Vivien! – szól utánam Szilárd.
– Igen? – fordulok vissza.
– Köszönöm a kedvességedet.
– Ez csak természetes! – mosolyodom el.

Alig fogom fel a hazafelé vezető utat, annyira ujjong a lelkem. Beleegyezett! Jöhetnek azok a léleképítő programok! Jaj, csak érjek haza, rá kell vetnem magam a moziműsorokra!

Szilárd

Kábán nézek magam elé, és valami jóleső melegség éledezik a szívemben.
Nagyon váratlanul ért Vivien ötlete, és először nem voltam biztos abban, hogy van-e ehhez kedvem. De az érvei meggyőztek. Képtelen vagyok hozzászokni az üres lakáshoz, és gondolkodnom kellene, megoldást keresnem a párkapcsolatunk bajaira, de ha bent ücsörgök a lakásban, tapintható a hiánya, és a fájdalom eltompítja az agyamat. Egyszerűen nem tudok úgy eltávolodni a problémáktól, hogy üres az ágy, hogy nem látom Palit, amint kapkodva készülődik munkába induláskor, hogy nem ül a konyhában, kortyolgatva a kedvenc teáját. Megpróbáltam elpakolni a nálam hagyott dolgait, hogy ne legyenek szem előtt, de képtelen voltam rá. Talán tényleg jobb lenne, ha nem aszalódnék a négy fal között.
Meghatódtam Vivien kedvességétől. Régen éreztem magam ennyire elgyengülve, azt hittem, Palival révbe értem, még úgy is, hogy a titkolózás miatti feszültség időről időre előjött. Megvolt a társam, akadnak kisebb munkáim a színházban, működik a társulatom, bemutattuk a Kötelékeket. Minden olyan szépen alakult. Erősnek, határozottnak és boldognak éreztem magam. Most pedig úgy érzem, minden erő elhagyott. És képtelen vagyok ezzel egyedül szembenézni. Talán ezért esik annyira jól, hogy Vivien ilyen kedvesen és törődőn áll hozzám. Úgy tűnik, tényleg sokat jelentettek neki a csapatépítő programok, és elhoztam a pozitív változást az életébe, most pedig viszonozni szeretné. Jó, hogy vannak még ennyire önzetlen lelkek a világban…
Tényleg, péntekre össze kellene kaparnom magam annyira, hogy megfelelő gyakorlatokat találjak ki a fejlesztéséhez. Ezen fogok gondolkozni, ha hazaértem. Csak el is kellene indulnom.
Húzom az időt, nem akarok hazamenni. Beülök egy kis kávézóba, kapucsínót rendelek. Estére majd összeszedem magam, és kigondolom, mit vegyünk át Viviennel pénteken. De most valahogy kihullik minden értelmes gondolat a fejemből. Nem maradt semmim. Mintha Pali az egész életemet magával vitte volna. Nem tudok örülni a társulatos teendőknek, a próbáknak, semminek.
Utálom ezt az egész szart. Hogy a francba fogom tudni összerakni a pénteki programot? Muszáj valahogy rákoncentrálnom a dologra, hiszen ez is egy fontos társulati ügy: Vivient fejleszteni. Megígértem neki még a nyáron, tartanom kell a szavamat. Ebbe a gondolatba kapaszkodom, miközben hazaindulok. Ha megérkezem, és belépek a lakásba, nem nézek Pali cuccaira, csak egyenesen a dolgozószobámba megyek, és belevetem magam a tervezésbe.
Nagyon nehéz ezt gyakorlatba is átültetni, ahogy bezárom magam mögött az ajtót, majdnem újra megrohamoznak a fájdalmas érzések, szinte bemenekülök a dolgozószobába. Ez az egyetlen pontja a lakásnak, ami tényleg csak az enyém volt mindig. Ide Pali szinte sohasem jött be, maximum megállt az ajtóban, amíg kérdezett valamit. Így hát ebben a helyiségben legalább nem rohamoznak meg vele kapcsolatos emlékek, ha rápillantok egy-egy tárgyra vagy bútorra. Bekapcsolom a számítógépet, megnyitom a jegyzettömböt, aztán egy ideig csak nézek magam elé.
Mit gyakoroltassak Viviennel? Hosszasan tűnődöm. Kezdetnek átvehetnék vele néhány olyan karaktert, akik közel állnak az ő természetéhez, kiválogathatnék színdarabokból erős, határozott nőket. Aztán áttérhetnénk a naivákra. Elkezdem bepötyögni azokat a szerepeket, amik éppen eszembe jutnak. Melléjük írom a jellemzőiket, a karakterjegyeket, kiemelem azt, ami gyakorlásra érdemes.
Fáradtan sóhajtok. Ez így nem jó. Jobban koncentrálnom kellene arra, mik is Vivien problémái. Próbálok visszaemlékezni arra, mit mondott erről. Azt hiszem, az a fő gondja, hogy makacsul ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Mindig túl kemény és határozott, csak úgy tud eljátszani valamit, ahogy ő jónak látja. Lehet, hogy olyan szerepeket, gyakorlatokat kellene átvennem vele, amelyekben az elengedés és a lemondás van középpontban.
Ahogy írogatom a vázlatokat, egyre több lehetőség jut eszembe, és bár egyelőre fogalmam sincs, melyiknek fogjuk hasznát venni, de legalább már lesz miből kiindulni.