Vivien

Alig vártam már ezt a pénteki napot! A nyári csapatépítőknél éreztem hasonló izgatottságot. A suliban minden óra csigalassúsággal telt, pedig ez a legrövidebb napunk. De már nagyon szeretnék a művelődési házban lenni. Olyan kíváncsi vagyok, milyen gyakorlatokat talált ki nekem Szilárd! Meg aztán… azt is várom, hogy újra lássam őt. Nagyon remélem, hogy végre egy kicsit jobb bőrben lesz, de ha nem, majd a léleképítők talán meghozzák a várt eredményt.
Végre kijutottam az iskola épületéből, de még csak fél egy van. Ha most elindulok, negyed kettőre, legkésőbb fél kettőre ott leszek a művházban, és a próbát csak háromkor kezdjük el. Nem számoltam azzal, hogy ennyi időt ki kell töltenem valamivel. Első lépésként veszek egy hamburgert a sarki bódénál. Szórakozottan rágcsálom. Nagyon szeretem az itteni kaját, de most alig figyelek az ízekre. Fejben számolgatok és ötletelek. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most hazamegyek, egyre otthon vagyok, lesz bő egy órám, talán másfél, aztán majd onnan megyek a művelődési házba. Nincs kedvem az utcán csatangolni. Beülhetnék valahová persze, de az meg csak fölösleges pénzkidobás. Lenyelem az utolsó falatot, aztán a buszmegálló felé veszem az irányt.
Utazás közben a gondolataim egyre-másra Szilárd felé kanyarodnak. Vajon jól fogja érezni magát velem? A bevásárláskor úgy tűnt, remek társasága vagyunk egymásnak. Már megvettem holnapra a két mozijegyet. Egy krimire esett a választásom, amiről nem tudok sokat, de szándékosan nem is olvastam különösebben utána. Ritkán járok moziba, egyrészt mert nem kötnek le a mai filmek, másrészt mert sokáig társaságom sem volt hozzá. Ha nagy ritkán mégis megyek, sosem olvasok a választott filmről szinte semmit, maximum a tartalmat futom át. Filmkritikákról, hozzászólások böngészéséről szó sem lehet! Nem akarom, hogy mások véleménye előre befolyásolja a filmhez való viszonyulásomat.
Sokat törtem a fejemet a műfajon, és a kört előzőleg leszűkítette a romantikus filmek kilövése, illetve a horrort is töröltem a listáról, mivel Szilárd azt nem szereti. A drámát sem tartottam jó ötletnek, van belőle neki most elég. Az akciófilmeket utálom, számomra nem jelent semmi élvezetet másfél órán keresztül lövöldözést és verekedést nézni. A krimi érdekes lehet, mert leköti a néző figyelmét egy adott ügy felgöngyölítése. Remélem, jó lesz! Annyira szeretném, ha Szilárd figyelme tényleg elterelődne a problémáiról, és ki tudna kapcsolni egy kicsit…

Otthon nem igazán tudok mit kezdeni magammal. Leginkább az interneten lógok, cikkeket olvasgatok, online játékokkal játszom. Végül lassan elérkezik az idő, amikor indulhatok. Készülődés közben a ruhásszekrény mellett álló tükör magára vonja a figyelmemet. Elkezdem igazgatni a hajamat. Lehet, hogy ki kellene fésülnöm egy kicsit. És mi lenne, ha átöltöznék? Jézusom, úgy viselkedem, mintha randira készülnék! Megállapítom magamban, hogy idióta vagyok, aztán ellépek a tükörtől. Jó leszek így!
Útközben már a gyakorlásra igyekszem ráhangolódni. Próbálok magamban találgatni, vajon milyen feladatokat kapok. Amikor végre megérkezem, izgatottan sietek be az előadóterembe. Szilárd már ott van, és rám mosolyog.
– Szia, Vivien! – üdvözöl, és ahogy odamegyek hozzá, két puszival köszöntjük egymást. – Milyen napod volt?
– Unalmas. Már alig vártam, hogy ideérjek, nagyon kíváncsi vagyok, miket találtál ki. És neked hogy telt a napod?
– Semmi különös, voltam bent a színházban elintézni ezt-azt. – Elhallgat, és egy pillanatra valami különös árny fut át az arcán.
– De jól vagy? – firtatom óvatosan.
– Ja, igen, persze… Hát, ahogy vesszük. Csak eszembe jutott, hogy éppen egy hét telt el azóta…
Jaj, ne! Basszus, tényleg, a múlt péntek, akkor hagyta el a párja. De nem hagyhatom, hogy ez beárnyékolja a péntekeket!
– Koncentráljunk inkább rám! – dobom be, és annyi lelkesedést csempészek a hangomba, amennyit tudok. Ettől látszólag ő is feléled.
– Igen. Na, szóval sokat törtem a fejemet azon, miket csinálhatnánk, felírtam néhány ötletet – kezd bele, és közben az asztalhoz lépve sürög-forog a papírjai körül. Most már nyomokban emlékeztet a régi önmagára – ha nem is száz százalékosan, de ez az a Szilárd, akit a próbákon megismertem, aki lelkesen és odaadással foglalkozik a társulati teendőkkel.
– Arra gondoltam, hogy az első gyakorlatként idézz fel valamilyen történést, eseményt az életedből, lehetőleg olyat, ami erős érzelmeket váltott ki belőled. Átvennénk, hogy viselkedtél akkor, aztán pedig el kellene játszanod, hogyan reagálnád le az adott helyzetet más megközelítésből. Tehát gyakorlatilag az ellenkezőjét add elő, mint ahogy akkor nyilvánultál meg – magyarázza Szilárd.
– Ez úgy hangzik, mint valami pszichológiai gyakorlat – jegyzem meg összevont szemöldökkel. Nem vagyok biztos abban, hogy ez nekem tetszeni fog, meg hogy menne-e egyáltalán.
– Nincs messze a kettő egymástól – mosolyog rám Szilárd. – Hallottál már a pszichodrámáról?
– Oké, de én nem egy páciens vagyok…
– Ahhoz, hogy másképp is tudj játszani, mint amit elképzelsz, beljebb kell lépni a lelkedben – fordítja komolyra a szót Szilárd. – Le kell ásni, megismerni olyan arcokat is magadban, amikről nem tudtál. Vagy ha egy tőled teljesen távol álló karaktert kell megformálnod, aki egyáltalán nem te vagy, azt is csak úgy lehet igazán, ha megismered a karaktert. Ha az ő fejével gondolkodsz. Ebben is lesznek a segítségünkre ezek a gyakorlatok.
Na igen, így már érdekesebben hangzik a dolog. Éledezik bennem a kedv, hogy kipróbáljuk ezt a módszert.
– Na, benne vagy? – kérdezi Szilárd.
– Aha, részemről oké.
– Akkor idézz fel egy eseményt az életedből!
Elgondolkodom.
– Hmmm… Az az igazság, hogy kevés dolog váltott ki belőlem eddig erős érzelmeket – vallom be. – Most az ugrik be, amikor megtudtam, hogy nem vettek fel egyik drámatagozatos gimnáziumba sem. Az azért elég mélyen érintett.
– Hogy reagáltad le?
– Összetéptem az értesítő leveleket, és magamban elküldtem a fenébe az iskolákat.
Szilárd kuncog.
– Na igen, ez valahogy nem lep meg.
Nem esik jól ezt hallani. Furcsa kétségbeesés önti el a lelkemet.
– Ennyire szörnyű vagyok? – nézek rá Szilárdra.
– Dehogy, nem így értettem! – szabadkozik ő. – Ne haragudj!
– Akkor hogy?
– Nem vagy szörnyű, csak temperamentumos és szenvedélyes. Hevesebben éled meg, ha valami olyan dolog ér, amire nem készültél fel. Legalábbis én ilyennek gondollak az alapján, amit eddig láttam belőled. Ezért tudom könnyedén elképzelni, ahogy dühösen összetéped a leveleket.
Megkönnyebbülten sóhajtok. Így már mindjárt más... A temperamentumos és a heves jobban hangzik, mint a törtető és az akaratos. De miért érdekel ennyire, mit gondol rólam Szilárd? Az a fontos, én mit gondolok magamról.
– Szóval… Milyen más reakciót tudnál még elképzelni erre a helyzetre? – tér vissza Szilárd a megkezdett témához. – Mondjuk, amikor megkapod az elutasító levelet.
– Hát, hogy nem tépem szét – tippelek.
– Ennél azért jobban mélyedjünk el a dologban! – mosolyog Szilárd.
– Jó, de basszus, ez nehéz. Még mindig elönt a harag, ha erre visszagondolok. Mit kellett volna csinálnom? Bőgni?
– Engedd most el egy kicsit a külső megnyilvánulást! – tanácsolja Szilárd. – Mit éreztél belül?
– Hogy menjenek a francba, amiért nem kellettem nekik.
– Azt hiszem, jobb, ha egy másik szituációt keresünk. Ebből nemigen tudunk kiindulni.
– Sajnálom – pislogok rá.
– Ne sajnáld, nincs semmi gond! – Szilárd eltűnődik. – Volt már párkapcsolatod?
– Igen.
– Mikor ért véget a legutóbbi?
– Hát, már jó régen. Talán egy éve, nem tudom pontosan.
– Értem. – Szilárd megköszörüli a torkát. – És mennyire viselt meg a szakítás?
– Hogy jön ez ide? – kérdezek vissza értetlenül.
– Csak mert arra gondoltam, lehetne a szakítás a szituáció, amit újragondolunk. Átvenni, akkor hogy viselkedtél, és tenni egy próbát arra, hogy eljátssz egy új változatot.
– Ó. Hát, oké…
– Akkor belenyúlhatunk a témába? Nem zaklat fel? – puhatolózik Szilárd.
– Nem zaklat fel, részemről mehet.
– Rendben. Hogy nézett ki a szakításotok?
– Felhívott, hogy találkozzunk, majd közölte, hogy szerinte nem működik a dolog, és legyen vége.
– Mire te?
– Mondtam, hogy oké.
Szilárd megütközve néz rám.
– Ennyi?
– Ennyi – vonok vállat, és magamban jót mulatok Szilárd arckifejezésén. De hát nincs ezen mit szépíteni, tényleg így reagáltam. Igazából csak három hónapig voltunk együtt a fiúval, és ezalatt nem alakult ki részemről szorosabb kötődés. Ezért a szakítás sem viselt meg, én is éreztem, hogy nem működik a dolog.
– Van egy olyan sejtésem, hogy ez nem volt valami nagy szerelem – jegyzi meg Szilárd fanyarul mosolyogva, majd összecsapja a tenyerét. – Na, oké, ez jó lesz! Akkor most próbáld meg másképp lereagálni a dolgot! Én leszek az exed.
Önkéntelenül is elvigyorodom. Szilárd mint ex. Nevetséges gondolat, ha akkor ő lett volna Laci, a volt pasim helyén, tuti nem hagyom annyiban a szakítást. Ettől hirtelen zavarba jövök. Mi a…?
– Készen állsz? – ér el hozzám Szilárd hangja.
– Öh… Igen, mehet!
– Oké. – Szilárd megköszörüli a torkát, majd komoly, majdhogynem komor arckifejezést ölt magára. – Vivien… Gondolkodtam, és arra jutottam, hogy ez így nem mehet tovább.

Miért fáj, hogy így néz rám? Miért nem tudok már mulatni ezen az egész szituáción? Ez most nem játék, nem vicc. Itt áll előttem egy férfi, akivel jól érzem magam, és aki mégis olyan rémisztő elszántsággal néz rám, ami nem sok jót sejtet.
– Mire gondolsz? – kérdezek vissza, pedig nem akarom hallani a választ.
– A kapcsolatunkra. Nem működik a dolog. Szakítani akarok.

Hagyom, hogy átjárjanak a feltámadó érzések és gondolatok. Ő itt a párom. Szakítani akar. Nem érzi jól magát velem. Ha szakít, az azt jelenti, hogy hátat fordít, és örökre elsétál.
– Beszéljük meg! – szalad ki a számon ez az elcsépelt mondat, amit eddig csak a filmekben hallottam, vagy könyvekben olvastam.
– Nem hiszem, hogy ezen van még mit megbeszélni.

A szavak keményen csattannak. Mi az, hogy nem hiszi? Hiszen kapcsolatban vagyunk… vagy legalábbis voltunk idáig, érdemel annyit, hogy megbeszéljük!

– De miért? Nem jó velem? – firtatom.
– Vivien, jól elvagyunk meg minden, de ez ide kevés.
– Mit hiányolsz még? Figyelj, csak mondd meg, hátha… találunk megoldást – győzködöm bizonytalanul. Nem tudom, tényleg így megy-e a komoly kapcsolatokban, de ha két ember bírja egymást, és mindketten akarják, csak van megoldás…
– Nem passzolunk össze. Annak meg semmi értelme, hogy megváltoztassuk a másikat.
– De… adhatnánk még egy esélyt a dolognak. – Nem akarom annyiban hagyni.
– Semmi értelme.
– De mi nem passzol szerinted? Untatlak? Nem vagyok elég jó az ágyban? Vagy mi? – csattanok fel. Aztán ijedten a szám elé kapom a kezemet. A gondolat, hogy a saját rendezőmet kérdeztem meg, nem vagyok-e elég jó az ágyban, kizökkent az elért állapotból.

Szilárd pislog néhányat, majd elneveti magát.
– Oké, ez kezdésnek nem is volt rossz! – vonja le a következtetést.
– Bassza meg – mormogom, és lerogyok az egyik székre. – Ez rohadt szar. Tényleg ilyen nyomasztó érzésekkel jár másoknak a szakítás?
– Tényleg – bólint Szilárd komolyan. – Te még sosem éltél át ilyet?
– Nem. Eddig egyik kapcsolatom sem volt egy nagy eresztés, ezért nem viseltek meg a szakítások sem.
– Látod, ahhoz képest viszont le tudtál magadban nyúlni, át tudtad adni az elmédet a szituációnak annyira, hogy életszerűen megpróbáld megmenteni a kapcsolatot – mosolyog rám Szilárd biztatóan.
Én meg nem tudom, örüljek-e ennek. Tényleg piszok rossz érzés volt. De vajon akármilyen arcnál elő tudnám ezt magamból piszkálni, vagy csak Szilárd volt most ilyen hatással rám?
Rövid ideig hallgatunk.
– Oké, most vegyünk egy másik gyakorlatot! – töri meg a csendet Szilárd, mint aki szeretné elterelni a figyelmemet a hirtelen jött rosszkedvemről. – A következő az ötletem: játsszunk el egy szituációt, amiben egy hozzátartozódat kell alakítanod! Mondjuk az édesanyádat.
– Az anyámat? – hökkenek meg.
– Igen. Olyan emberre van szükségünk, akit jól ismersz. Próbálj meg az ő fejével gondolkodni, és előadni, hogyan reagálna az adott helyzetben.
– És mi lesz a szituáció? – ráncolom a homlokomat.
Szilárd eltűnődik.
– Mondjuk… szeretnéd, ha megemelnék a zsebpénzedet. Én leszek a lázadozó Vivien, te pedig az anyukád.
– Jézusom, micsoda ötlet! – csóválom a fejemet.
– Jó, lehet, hogy így elsőre mulatságosan hangzik, de hosszabb távon tanulhatsz belőle. Na, megpróbáljuk?
– Hát… aha…
– Oké. – Szilárd ismét gyors átalakuláson megy keresztül, dacos, elszánt arckifejezést ölt magára. – Anya, beszélhetnénk? – szólal meg elváltoztatott hangon.
Elnevetem magam, mire játékos megrovással rám néz.
– Vedd egy kicsit komolyabban a gyakorlatot! – dorgál meg viccesen.
– Oké, oké. – Megrázom magam, és igyekszem koncentrálni. Magam elé képzelem anya arcát, és felidézem, általában mi jellemző rá ilyenkor. Ha kérdezni akarok tőle valamit, legtöbbször fáradt vagy siet valahová, ezért hárít. Elodázza. Ennek megfelelően reagálok.
– Nem ér rá a dolog, kicsim? – kérdezek vissza.
– Nem, én most érek rá – szegi fel az állát Szilárd.
– Jó, miről van szó? – Türelmetlen sóhajjal toldom meg a kérdést, éreztetve, hogy nemigen van most erre időm. Mert dolgozatokat kellene javítanom, és még a vacsorát is meg akarom főzni.
– Több zsebpénzre volna szükségem – közli velem Szilárd határozottan.
– Beszéld meg apáddal! – javaslom.
– De én veled akarom megbeszélni! – Azt hiszem, Szilárd kicsit akaratosabbnak ábrázol, mint amilyen valójában vagyok. Én ilyenkor csak legyintenék, hogy jó, megbeszélem majd apával… Hoppá, de most nem én vagyok, hanem anya, figyelnem kell! Oké. Mit reagálna erre anya?
– Apád hamarosan hazaér, és majd leülünk megbeszélni a dolgot – jelentem ki nyugodtan, de megingathatatlanul.
– Mit kell ezen megbeszélni? – akadékoskodik Szilárd.
– Biztosan találunk közös nevezőt, ami mindenkinek megfelel – mondom. Igen, ez a tipikus halogatós közhely, csak hogy most ne kelljen dönteni. Majd együtt. Majd később. Majd, majd, majd. Lényeg, hogy megőrizzük a békét, a nyugalmat.
– De nem kell ennek ekkora feneket keríteni! Csak adjatok mondjuk egy ezressel többet!
– Majd megbeszéljük – felelem teljes lelki nyugalommal. Anyát ugyanis baromi nehéz kihozni a sodrából.
– Most beszéljük meg!
– Nemsokára hazaér apád, majd akkor – kötöm az ebet a karóhoz.
Szilárd egy pillanatra elakad, mint aki nem tudja, hogy kössön még belém.
– És amúgy át akarom festetni a hajam színét! – dobja be hirtelen. Mi van? Kuncognom kell, de lenyelem a kikívánkozó kacajt, és a szerepre koncentrálok.
– Rendben, szívem – felelem higgadtan.
– Lilára! – teszi hozzá Szilárd kihívóan. Hohó…
– Értem. És milyen lilára? Mályvára, orgonaszínűre, padlizsánra vagy bíborszínűre? – érdeklődöm. Igen, anyát csak ennyire érdekelné, milyen színben pompázna a fejem. Rám hagyja a kinézetemet, a szokásaimat, de ha színekről van szó, akkor nem mindegy neki az árnyalat. Apával néha viccesen vitatkoznak, amikor anya például közli, hogy vett egy eperszínű ruhát, apa meg lázong, hogy márpedig ő csak piros, kék, zöld, sárga, narancssárga, rózsaszín és lila színeket ismer.
– Oké, feladom! – vigyorog Szilárd. – A te anyukád tényleg ennyire nyugis?
– Igen, bosszantóan higgadt. Mondjuk a tanításhoz ez jól jön, gondolom. De én sosem festetném be lilára a hajamat! – kérem ki magamnak.
– Jaj, az csak drámai túlzás volt! – védekezik Szilárd, és teátrálisan a homlokához csapja a kezét, mint aki épp előadja a nagyhalált. Elnevetjük magunkat.

Nem is olyan rosszak ezek a gyakorlatok…

*

– Szerintem a nagybácsi a gyilkos – súgja nekem Szilárd.
Szombat van, és a moziban ülünk. Már javában zajlik a film, szerencsére ez egy nagyon is jó mű, eddig remekül viszik a történetszálat, a karakterek is izgalmasak. Mégsem tudok teljes figyelmemmel a látottakra koncentrálni. Újra és újra Szilárdra téved a tekintetem, dobogó szívvel, szinte lélegzetemet visszafojtva figyelem minden rezdülését. Látni akarom, jól érzi-e magát. Elmélyülten nézi a filmet, időnként a szájához emel egy marék pattogatott kukoricát, belekortyol az üdítőbe. Néha elkapja a pillantásomat, ilyenkor rám mosolyog. A szívem furcsán megdobban. Mosolyt ajándékoz nekem, pedig alig egy hete hagyta ott a párja. Most jól érzi magát, és ezt én értem el nála.
Valamiért nem tudok betelni a kedves arcának látványával, és ez kicsit nyugtalanít. Miért viselem ennyire a szívemen a sorsát? Tényleg csak a hála tenné a nyár miatt? Vagy… vagy ez valami több? Olyan, mintha egy apró madár reszketősen bontogatná bennem a szárnyait. Valahányszor Szilárd közelében vagyok, rebben egyet újra és újra, szinte érzem a repülés iránti telhetetlen vágyat. Lehet, hogy hamarosan elkezd szárnyalni bennem valami új, valami eddig ismeretlen érzés. Akarom én ezt? Van egyáltalán beleszólásom? Olyan, mintha félnék a zuhanástól, mégis egyre erősödne a repülés iránti vágy odabent. Talán emiatt szeretnék minél több időt Szilárddal tölteni. Talán ő az, aki mellett megtanulnék repülni. Magamban káromkodom egyet. Mik ezek az érzelgős hasonlatok, te jó ég? Azt hiszem, kezdek megzakkanni.
Nem szabadna így bámulnom őt. Elfordítom a fejemet, és igyekszem a filmre koncentrálni, de alig fogok fel belőle valamit. Márpedig figyelnem kellene, mert ha véget ér, akkor ez is egy jó téma lesz a beszélgetésre, kitárgyalni Szilárddal a látottakat. Elég hülyén venné ki magát, ha Szilárd megkérdezné, hogy tetszett a film, és azt felelném, hogy nem tudom, mert végig őt lestem.
Próbálok, tényleg próbálok figyelni, de közben ott lüktet bennem Szilárd közelsége, testének melege, ahogy a karunk összeér a szék karfáján. Olyan, mintha minden közös élmény összekötne bennünket. Furcsa harmónia ömlik szét a lelkemben. Ilyen lehet, amikor az embernek társa van? Ami nemcsak valami komolytalan lötyögés, hanem igazi, mély kapcsolat? Vajon Szilárd is érzi azt, amit én? Bár őt most hagyták el, valószínűleg még egy ideig azt a kapcsolatot fogja gyászolni. De talán… Talán idővel ő is észreveszi, milyen jól érezzük magunkat együtt.
Véget ér a film, valóban a nagybácsi volt a gyilkos. A stáblistát már nem nézzük végig, szedelőzködünk, és csatlakozunk a kifelé induló tömeghez.
– Hű, ez nagyon jó volt! – szólal meg Szilárd lelkesen. – Lebilincselő, izgalmas és kiszámíthatatlan.
– Annyira azért nem volt kiszámíthatatlan, hiszen te már megsejtetted, hogy a nagybácsi volt a tettes – csipkelődöm.
– Na jó, én azért elég sok filmet és színdarabot láttam már – húzza ki magát büszkén. – De itt nem volt teljesen nyilvánvaló a végkifejlet, jól vezették a sztorit.
Egyetértőn bólogatok, pedig igazából nekem csak a film fele maradt meg, a többi csupán foszlányokban ért el hozzám. Megállunk az előtérben, és hirtelen megrohamoz az érzés, hogy még nem akarok elszakadni Szilárdtól. Furcsa és ijesztő a tudat, hogy most elköszönjünk egymástól. Vele akarok lenni, legalább még egy kicsit.
– Nem eszünk valamit? – dobom be az ötletet.
– De, elég kajás vagyok. Mit ennél?
– Szívem szerint egy gyrost. Csak…
– Jó ötlet, azt én is szívesen ennék! Mi vele a gond? – fürkészi az arcomat Szilárd.
– Hát, annyi, hogy azt nem lehet kulturáltan enni. Csöpög az öntet mindenhova, kipotyog a hús…
– Akkor kérj gyrostálat! De engem nem zavar, ha úgy eszel, mint egy kis röfi.
– Na! – bököm oldalba mímelt felháborodással, amin jót nevet.
– Nyugi, én is folyton összekenem magam. Hát aztán? Gyere, meghívlak! A mozit úgyis te álltad, szóval legyél a vendégem egy gyrosra!
– Oké – egyezem bele, és szédült mosoly ül ki az arcomra, amit aztán gyorsan igyekszem levakarni onnan. Viselkedj már normálisan, Vivien!

Átsétálunk a mozi melletti plázába, közben Szilárd a filmről csacsog. Igyekszem fenntartani a társalgást, és olyan válaszokat adni, amikből nem derül ki, hogy én csak félig-meddig figyeltem a mozivásznon történtekre. A plázában megkeressük az éttermes részleget, és találunk gyrost. Szilárd mindkettőnknek vesz egy-egy pitába csomagolt adagot, és mellé üdítőt. Letelepszünk az egyik asztalhoz, és egy pillanatig zavarban érzem magam, de az első falat meghozza az étvágyamat. Szilárd is lelkesen ráveti magát a saját adagjára. Természetesen pillanatokon belül a kezünkön és a tálcán köt ki az öntet egy része. Szilárd nem zavartatja magát, lenyalogatja a kézfejéről a mártást.
– Még jó, hogy nem egy puccos étteremben ülünk – viccelődöm. Aztán követem a példáját.
– Nekem a tzatziki öntet az egyik kedvencem, nem hagyhatom kárba veszni! – védekezik Szilárd két falat között. – Néhány hónapja két barátomnál voltam, és a háziasszony saját maga készített gyrost. Egy külön tálban volt a tzatziki, és önkiszolgáló módon állítottuk össze magunknak, miből mennyit szeretnénk. Na, ők azóta is azzal ugratnak, hogy én tzatziki öntetet szoktam enni egy kis gyrossal.
Felnevetek, és közben sikeresen félrenyelem a falatot a számban, úgyhogy köhögni kezdek. Szilárd a hátamat veregeti, és közben ő is nevetgél.
– Jaj nekem – nyögöm, amikor újra levegőhöz jutok. – Kösz, hogy megmentetted az életemet.
– Na, ne túlozzunk…
– Legalább te kíméletesen tetted. Ilyen fuldoklós-hátba veregetős sztorim van ám régebbről.
– Hűha, mesélj!
– Néhány évvel ezelőtt az egyik unokatestvéremmel szerepjátékoztunk. Az nálunk annyiból állt, hogy kitalált valamilyen történetet, amit eljátszottunk. A sztori szerint nekem egy síkhülye lányt kellett alakítanom, akit ő korrepetál. Az egyik jelenetben oktatás közben elejtett egy ilyen mondatot: „Tudod, Vatikán, ott székel a pápa.” Én meg éppen akkor kortyoltam egy párat a teámból.
– Ó, jaj… És?
Lenyelem az utolsó falat gyrost, megtörlöm a számat szalvétával, majd mélyet sóhajtok.
– Az a baj, hogy a „székel” kifejezéstől nekem röhögnöm kell.
– Miért? – néz rám Szilárd értetlenül.
– Mert nagyon hasonlít a „széklet” szóra…
– Basszus, ebbe még sosem gondoltam bele! – kapja a homlokához a kezét Szilárd.
– Na, igen. Én meg fejben összekapcsoltam a két szót. És mivel vizuális típus vagyok, máris láttam magam előtt a pápát, amint teljes díszfelszerelésében ül a vécén… Félrenyeltem a teát, és fulladozni kezdtem, mert egyszerre nevettem és köhögtem. Az unokatesómnak leesett, min röhögök, erre ő is kacarászott egy sort, de én közben mutogattam neki, hogy veregessen már hátba. Erre akkorát sózott rám, hogy előrebuktam, és lefejeltem az asztalt.
Szilárd hangosan felnevet, amihez én is csatlakozom, mert mindig jót derülök ezen az emléken.
– Az a baj, hogy én is vizuális típus vagyok – nyögi Szilárd két kacaj között. – És most magam előtt látom, ahogy megfejeled az asztalt…
Úgy nevetünk a szósszal összekent tálcák fölött, mint két gondtalan ember, akiket összekötnek a közös élmények, beszélgetések, pillantások. Most annyira boldog vagyok…


Szilárd

Amikor hazaérek, azon kapom magam, hogy még mindig vigyorgok. A lakásban tapintható üres hiány ragadozóként kúszik felém, de én makacsul elzárkózom. Mintha ezzel a ma délutánnal az agyam védőburokba került volna, ahová nem érhet el a fájdalom és a kesergés.
Meglepően jól éreztem magam. Ebben a léleképítős elképzelésben tényleg lehet valami. Nagyon lekötött a film, jó érzés Viviennel beszélgetni, és még meg is nevettet. Máris izgatottan várom, vajon jövő szombatra milyen programot talál ki. Annyira jó ez a bizsergető várakozás… Vajon az Árvácska társulat is így érzett, amikor nyáron szerveztem neki a csapatépítőket?
Azt hiszem, nagyon régóta volt már utoljára olyan, hogy valaki engem vitt el valahová, hogy valaki rólam gondoskodott. Mindig én szervezkedem, a társulatos ügyek is ezt kívánják meg, és a Palival közös programokat is rendszerint én találtam ki – amire egyébként is elég ritkán volt időnk, alkalmunk.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon mi lehet vele, de aztán erővel hessegetem el magamtól a kérdést, az arcát, a problémákat. A mai napba kapaszkodom. Melengeti a szívemet az érzés, hogy valaki így gondoskodik rólam, így törődik velem, először észre sem vettem, mennyire nagy szükségem van most erre. Annyira jó volt egy kicsit kilépni a zűrös, örökké rohanó, bűntudattól elnehezült világomból, egy kicsit gondtalannak, önfeledtnek lenni! Még többet szeretnék ebből!
Igazán lehetne már jövő szombat…