Szilárd

Kíváncsian várom, hogy sikerül ez a mai péntek. Úgy döntöttem, ezúttal más vizekre evezünk, és átveszünk néhány komolyabb művet: drámákat, szépirodalmi könyveket. Ezek között is bőven akadnak olyan darabok, amelyek részleteivel segíthetjük Vivien fejlődését.
Amikor bevonulok az előadóterembe, már odabent ücsörög. Izgatottan figyeli, amint előhalászom a táskámból az összeválogatott köteteket, és lepakolom őket az asztalra.
– Hoztam néhány drámát, színművet meg ilyesmit – jelentem be.
Értetlenségre, fanyalgásra számítok, ám legnagyobb döbbenetemre Vivien arca felderül.
– Szuper! – feleli, és azzal a lendülettel rá is veti magát a könyvekre.
– Te szereted a drámákat? – kérdezem, és nem tudom elrejteni a meglepettséget a hangomból. Hirtelen aggódni kezdek, hogy Vivien ezt magára veszi, de csak vidáman rám nevet.
– Nem néznéd ki belőlem, mi?
– Hát… a mai fiatalokra nem jellemző – próbálom menteni a menthetőt.
– Pedig szeretek ilyesmiket olvasni. Főleg Arany János balladáit és a görög mitológiát – meséli Vivien csevegő hangon, miközben a kötetek között válogat.
– Tele vagy meglepetésekkel, te lány – mosolyodom el.


Vivien

Furcsán megdobban a szívem Szilárd szavaitól. Hozzászoktam, hogy az emberek meglepődnek azon, hogy a négy fal között időnként drámákat, színdarabokat, balladákat olvasgatok, ezért az ő reakciója sem lepett meg. Ám amikor azt mondta, tele vagyok meglepetésekkel, a hangjából elismerés, pozitív csalódás csendült ki, és ettől valahogy különlegesnek érzem magam. Ostobán vigyorgok magam elé, és visszairányítom a figyelmemet a könyvekre.
– Nahát, az Antigoné! – kiáltok fel boldogan. – Ezt nagyon szeretem.
– Remek! – csap le rá Szilárd, és lelkesen felkapja a kötetet. – Akkor ebből átvehetnénk részleteket. Antigoné karaktere nagyon jó, és így belegondolva illik is hozzád. Egy határozott nő, aki szembemegy az uralkodó törvényeivel.
– Igen – bólogatok. Valóban ezért is szeretem annyira az Antigonét. Ő a saját hitének törvényeit tartja szem előtt, eltemeti a testvérét, és sziklaszilárdan kiáll a döntése mellett, vállalva a következményeket.
Belemélyedünk a darabba, és szinte az összes monológot átvesszük, amit Antigoné mond. Szilárd játssza el nekem a többi szereplőt. Az első felében gördülékenyen mennek a dolgok, hiszen olyan, mintha önmagamat alakítanám. Igaz, nincsen testvérem, de biztos vagyok abban, hogy ha volna, akkor én is tűzbe mennék érte.
Később összetettebbé válik a dolog, és erre Szilárd is felhívja a figyelmemet.
– Van ez a rész, amikor Antigoné már a végzetére készül, és a kar szavai megsebzik őt – mondja, és rábök az említett sorokra. – Itt be kellene mutatnod, hogy azért mélyen belül egy kicsit megtörsz. Nem annyira persze, hogy bánod a tettedet, hanem csak annyira, hogy fájnak a szavak, fáj az, amit ezzel felszínre hoznak. Elkezded siratni önmagad, fájlalod, hogy ilyen helyzetbe kerültél. Ezt valahogy próbáld meg besűríteni a határozottságod mögé!
– Oké.
Átveszem Szilárdtól a könyvet, és olvasni kezdem:

„Még gúnyolnak is engemet, ó, halljátok, istenek!
Megvárnád legalább, amíg
Eltűnök s ne szemembe mondd!”

Itt megállok, úgy érzem, ki kell mondanom a véleményemet.
– Azért ez itt fura. Nem gyáva kérés az, hogy ne mondják a szemébe? Mások az ellenkezőjét szokták elvárni – firtatom.
– Szophoklésznél reklamálj! – mosolyodik el Szilárd, ám aztán komolyra fordítja a szót: – Véleményem szerint itt csupán annyiról van szó, hogy Antigonénak így is éppen elég fájdalmat kell megélnie, és sok nehézségen ment már keresztül. Most úgy érezheti, hogy megforgatják a kést a szívében. Elég lenne, hogy ő együtt él a fájdalommal, és szembesül a rá váró sorssal, ilyen állapotban nagyon tud fájni, hogy még pluszban úgymond az orra alá dörgölik a végzetét. Mint mondtam, ez itt egyfajta elgyengülése a karakternek. Nem lenne elég életszerű, ha Antigoné mindent rendíthetetlenül venne tudomásul. Erre gondolj, és próbálj meg mélyre ásni ezekben az érzésekben!
Tűnődve biccentek.
– Így már érthetőbb. Esetleg tudnál valamilyen mai példát mondani erre? Hogy át tudjam érezni?
– Megpróbálok. – Szilárd egy rövid ideig gondolkodik. – Mondjuk vegyünk egy olyan esetet, amikor hibázik az ember. Mert itt most mindegy, hogy szánt szándékkal elkövetsz valami törvénybe ütközőt, vagy gondatlanságból vétesz. A következmény ugyanaz: tudod, hogy mit csináltál, és fáj, de ha leszidnak és kioktatnak, az még rosszabbá teszi az egészet. Például… Jó, ez most kicsit drasztikus lesz: elfelejted bezárni a kert kapuját, a kutyád kiszökik, és elüti egy autó.
– Jaj – borzongok meg.
– Tudom, tudom. Haragszol magadra, és tudod, hogy a kutya a te hibádból tudott kiszökni a kapun. A szüleid, ismerőseid is tudják, hogy tisztában vagy ezzel, mégis leszidnak, veszekednek veled. „Hogy lehettél ilyen figyelmetlen? Most miattad életveszélyes állapotban van a kutyus!” Ugye, hogy ez milyen fájdalmas? És joggal csattanhatsz fel, hogy „Jó, tudom, hogy hibáztam, sajnálom, de ne dörgöljétek még ti is az orrom alá!” Na, ezt a fájdalmat képzeld el magadban!
Szilárd olyan beleéléssel tárja elém a példát, hogy már szinte tényleg rosszul érzem magam, és aggódom a nem létező kutyámért. Oké, ezt ragadjuk meg! Magam elé képzelem a szituációt, hallom a szidalmazó szavakat, és a lehangoltság, a bűntudat lassan beburkolja a lelkemet.
Folytatom a szöveget:

„Ó hazám, kincses hazám
Polgárai, férfiak!
Ó jaj,
Diké forrásai, Thébai
Ligetében szép szekerek,
Legyetek ti tanúk,
Hogy nincsen, ki megsirasson, és milyen hallatlan új
Törvény kényszerít a szörnyű
sírbörtönbe engemet!
Én, én nyomorult,
Kit az élők kivetettek,
S nem fogadnak be a holtak.”

Szörnyű ez a fájdalom, ugyanakkor érzem, hogy kiszínezi a szavakat, amiket mondok, és érzésekkel telnek meg a mondatok.
– Mondd el a következőt is! – hallom tompán Szilárd biztatását.
Belekapaszkodom az életre kelt fájdalomba. Sajnálom magam, mert ellenem fordult mindenki. Sajnálom magam a sorsom miatt.

„Ahhoz nyúlsz, ami legjobban fáj énnekem:
Balsorsa atyámnak,
Mindnyájunk, a dicső
Labdakidák
Súlyos végzete.
Ó jaj,
Átkozott nászágya anyámnak,
Melyben önfiát ölelte,
Az én szegény apámat,
S én, nyomorult, én lettem a gyermekük.
Átok alatt, nászból kimaradva, megyek magam is ma közéjük,
Ó jaj, nyomorult
Nászra találtál, testvérem, apám,
S engem sújtasz még a halálon túl is.”

Mélyet sóhajtok. Elcsigázottnak, meggyötörtnek érzem magam.
– Álljunk meg egy kicsit! – kérem Szilárdot, aki megértően bólint. Hellyel kínál maga mellett, én pedig leroskadok a székre.
– Jó volt ez – dicsér meg.
– Nem tudom, képes leszek-e ma még hasonlóra. Most, hogy pihenek egy kicsit, kibillenek a hangulatból.
– Ahogy elsajátítod ezeket az érzéseket, úgy minden gyakorlással egyre könnyebben fogsz tudni átkapcsolni a megfelelő állapotba – magyarázza Szilárd. – Hiszen már nem lesznek ismeretlenek, újak számodra, ott maradnak a tudások között, és neked csak le kell értük nyúlnod. Tudom, hogy most nehéz és tömény, de át kell rajta esni, utána már nem fog így megviselni.
– Szegény kutya – motyogom. Szilárd kuncog.
– Nyugi, valójában semmi baja!
– Nincs is kutyám.
– Akkor meg pláne! Na, engedd el! – Szilárd fél karral magához húz és átölel. Nem tudom megállni, hogy ne hajtsam a fejemet a mellkasára. Furcsa nyugalom és biztonságérzet tölt el. Miért esik ilyen jól ez az ölelés?
Szilárd elhúzódik, és feláll.
– Hozok egy kávét az automatából – közli. – Kérsz te is?
– Igen, légyszi. – A táskámért nyúlok.
– Eszedbe ne jusson! – pirít meg viccesen, majd kisiet a teremből.
Mosolyognom kell. Visszagondolok arra, amikor nyáron Szilárd segítségét kértem a színjátszással kapcsolatban. Akkor is hozott nekem és magának kávét a kinti automatából. Utána pedig milyen hasznos tanácsokat mondott! Ahogyan most is. Olyan dolgokra mutat rá és hívja fel a figyelmemet, amikre korábban nem gondoltam, és ezeknek nagy hasznát fogom venni a későbbiekben.
Szilárd hamar visszaér a két pohárral, csendben megkávézunk. Miután mindkettőnk adagja elfogyott, felém fordul.
– Van egy ötletem! – szólal meg. – Mára már pihentessük az Antigonét, és térjünk át egy könnyedebb darabra. Mit szólnál a Pygmalionhoz?
– Azt imádom! – élénkülök fel.

A próba további része valóban ezzel a művel telik. Most már nem is gyakorlunk, inkább csak játszunk. Szilárd nagyon jól hozza a szigorú Higgins professzort, és ahogy én előadom Eliza csúnya kiejtését, újra meg újra elnevetjük magunkat. Főleg, amikor ízesen közlöm: „Eccsésze kakajó”.

Mire Szilárd bejelenti, hogy végeztünk, fáradtnak érzem magam, ugyanakkor elégedett vagyok, hiszen ma is haladtunk. Miközben szedelőzködünk, Szilárd rám mosolyog.
– Holnapra milyen programot találtál ki? – kérdezi.
– Arra gondoltam, elmehetnénk valamilyen kiállításra.
– Ez jól hangzik. Melyiket nézted ki?
– Még nem döntöttem el, kiválogattam többet is. A Petőfi Irodalmi Múzeumban mindig vannak jó témák, aztán találtam egy tűzoltó kiállítást, és…
– Tűzoltó kiállítás! – vág közbe Szilárd elragadtatottan. – Legyen az! Kicsi koromban tűzoltó akartam lenni.
– Tényleg? – kapom fel a fejemet. Lelkesen, szivacsként szívok magamba minden információmorzsát Szilárdról. – Ez jó, akkor tűzoltó kiállításra megyünk.
– Szuper! – vigyorog.
– Majd még otthon megnézem a részleteket, és írok, mikor meg hol találkozzunk!
– Rendben. Már várom!
– Én is.

De még mennyire, hogy várom… Szeretném újra látni Szilárd boldog, izgatott mosolyát. Engem nem érdekel annyira a tűzoltó-téma, de most bármit bevállalok, csak hogy ő jobban érezze magát. Úgy tűnik, ez lesz a menetrend: péntekenként ő segít nekem, szombatonként pedig én neki. Remek páros vagyunk, ezt egyre biztosabban érzem.

Szilárd

Nem is értem, hogy maradt ki nekem eddig ez a kiállítás. Mondjuk viszonylag ritkán járok ilyen helyekre, és sosem kerestem rá, milyen lehetőségek vannak.
Viviennel nemrég érkeztünk, most komótosan sétálgatunk a termek között, hogy mindent alaposan szemügyre vehessünk. Látom rajta, hogy az ő figyelmét nem fogta meg a téma, és csak ímmel-ámmal olvassa el a tűzoltóság történetéről szóló szövegeket. Nagyra értékelem, hogy csak az én kedvemért mégis bevállalta ezt a kiállítást.
Ami engem illet, csak úgy falom az egészet. Lenyűgöznek a régmúltból visszamaradt tárgyak, sisakok, felszerelések, a makettek, a kihelyezett információs táblák, amelyek elolvasásával fokozatosan kirajzolódik a tűzoltás fejlődése. Boldog izgatottság melengeti a szívemet, visszaköszön a gyermekkorom szinte teljesen elfeledett légköre. Újra kisfiúnak érzem magam, aki lelkesen szalad az ablakhoz, valahányszor a tűzoltóautó vijjogását hallja odakintről. Mennyivel jobb, könnyebb volt gyermeknek lenni! Akkor még gondtalan volt az élet, nem szorongtam azon, fiúkhoz vagy lányokhoz vonzódom-e, csak a játékok és a meseműsorok érdekeltek. A felnőttkor egy távoli világ volt, amit fejben kiszíneztem, olyannak képzeltem el a jövőt, amilyennek akartam. Most, belefásulva a hétköznapokba és a nehézségekbe, már a gyermekkor a távoli, és olyan mélyre került a felnőtt élet súlya alatt, hogy már nem is emlékeztem ezekre az érzésekre. Elfelejtettem a gondtalan, tűzoltónak készülő, vidám kisfiút, aki egykor voltam. Most azonban olyan, mintha ez a fiúcska kézen fogva jönne velem teremről teremre, és együtt csodálnánk a kiállított tárgyakat.
Ilyen érzés lehet, ha valaki ellóg az iskolából egy napot, és élvezi a szabaddá vált perceket, ízlelgetve a lét könnyűségét, még akkor is, ha az csupán illúzió. Most én is megszöktem a felnőttkorból, és egy kis időre megint problémáktól terhesen élvezem az életről alkotott gyönyörű ábrándot.

Vivien hagyja, hogy mindent alaposan megnézzek, kitartóan baktat mellettem, meghallgatja a lelkes csacsogásomat, itt-ott még hozzá is szól, amennyire futja neki az érdeklődéséből. Milyen különös lány… Kemény és határozott, káromkodva dühöng, de drámákat, balladákat olvas és régi magyar filmeket néz. Tetszik, hogy ilyen összetett személyiség, izgalmas a vele töltött idő, érdeklődve figyelem, ahogy megmutatja az arcait. Hangot ad a gyakorlásokon annak, amivel nem ért egyet, de eddig túl tudott lendülni ezeken a szituációkon, és határozottan fejlődést mutat. Közben pedig moziba visz, és megnéz egy tőle idegen műfajú filmet velem, aztán elhoz erre a kiállításra, ami őt magát megint csak nem köti le. Mindezt azért, hogy jobban érezzem magam. Olyan, mint egy égből pottyant őrangyal. Már vagy két éve az Árvácska tagja, de korábban csak egy volt a többiek közül számomra, és nem hittem volna, hogy egyszer éppen ő lesz az, aki támogatni fog ebben a rendkívül nehéz időszakban. Kicsit furcsa is, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de talán tényleg ezzel szeretné meghálálni, hogy a segítségemmel megtalálta a helyét a társulatban, és barátokat szerzett. Ki tudja. Mindenesetre tényleg nagyon sokat segít, hogy tartja bennem a lelket, és legalább egy kis időre eltereli a figyelmemet a gondokról. Nagyon hálás vagyok neki, és sokat jelentenek ezek a gesztusok, csak nem tudom, ez kifelé is látszik-e. Korábban mindig könnyen ki tudtam mutatni az érzéseimet, hangulatomat, de amióta Pali elköltözött, olyan, mintha hiányozna az egyik felem, és azóta valahogy csak kallódnak bennem az érzelmek valahol mélyen. Kiderült, hogy amiről azt hittem, működik, valójában rosszul csináltam, de azt még nem tudom, hogyan tehetném másként. Ami eddig egyértelmű volt, már nem az, és most már semmiben sem vagyok biztos.

Amikor a végére érünk a kiállításnak, Vivien láthatóan megkönnyebbül, amin jót kuncogok.
– Na, csak túlélted valahogy – csipkelődöm, miközben kilépünk az épületből.
– Bocsánat – mentegetőzik Vivien. – Nem akartam látványosan szenvedni, vagy ilyesmi. De ugye te jól érezted magad?
– Nagyon. Köszönöm, Vivien.
– Nincs mit, örülök, hogy tetszett a kiállítás – mosolyog rám.
– Kíváncsi vagyok, jövő hétvégére milyen ötlettel állsz elő.
– Na, arra én is, mert egyelőre meg vagyok lőve. De ne aggódj, valamit kitalálok.
– Efelől nincs kétségem.

Még egy rövid ideig együtt megyünk, aztán elköszönök Vivientől, mert még a színházba is be kell néznem. Vissza a szürke hétköznapokba…
Mégis, miközben az Euterpé színház felé haladok, még érzem, ahogy az a gondtalan kisfiú, aki valaha voltam, a kezembe kapaszkodik.

Vivien

Annyira kitöltik a gondolataimat a pénteki és a szombati napok, annyira várom minden héten, hogy a szerdai próbanapokhoz alig van kedvem. Ez eddig nem volt rám jellemző, mindig nagy elánnal vetettem bele magam a szerdákba, de most csak untatnak az átismételt koreográfiák, jelenetek, gálaszámok gyakorlásai. Csak azért megyek mégis, mert legalább láthatom Szilárdot. Tiszta hülye vagyok, lassan úgy kezelek minden vele töltött időt, mintha randevúkra mennék. Ő a rendezőnk, a társulatunk lelke! Meg nem mellékesen egy nagyon kedves, értékes ember…
Kicsit unottan lépek be a művelődési házba. Szeretném, ha minél előbb véget érne a próba. Ma valahogy nincs kedvem a többiek nyüzsgéséhez. Persze ott lesznek Nóriék is, de nem tudom, mennyire bizonyulok majd szórakoztató társaságnak. Na, mindegy… Ahogy ballagok előre, meglátom Szilárdot, amint a folyosón ácsorogva beszélget valakivel. Az illető háttal áll nekem, de így is látom, hogy nem társulatos. Ki lehet?
– Szuper, nagyon jó! – hallom Szilárd lelkendezését, ahogy közelebb érek. Úgy ragyog az arca, mint akiben éppen most született meg egy nagyszerű ötlet.
– Szia! – köszönök neki, és megállok előtte. A hangomat hallva az eddig háttal álló alak felém fordul.

Nem.
Ez nem lehet.

Jeges érzés ömlik végig a fejemtől a kislábujjamig. A szívem kihagy egy ütemet.

Ábel.

A kurva életbe, ez Ábel. Mégis mi a jó francot keres itt?!

Ő is döbbenten, megbabonázva néz rám. Teljesen lefagyva bámulunk a másikra.
– Szia, Vivien! – jut el hozzám Szilárd hangja. – Jó is, hogy jössz, bemutatnék neked valakit. Ő itt Ábel, reménybeli új tagunk.
Ha tudná, hogy minket már nemigen kell bemutatni egymásnak… Ábel kérdőn felvonja az egyik szemöldökét, mire alig láthatóan megrázom a fejemet. Hadd higgye azt Szilárd, hogy most találkozunk először.
Reménybeli új tag? Basszus, ez csak valami rossz vicc lehet. Azt hittem, soha többé nem találkozunk. Így is kellett volna lennie. Erre most besétál ide?
– Remélem, jól ki fogtok egymással jönni – folytatja Szilárd lelkesen. – Mostantól ugyanis Ábel is részt vesz a pénteki gyakorlásokon.
Éles fájdalom nyilall a szívembe. Ez már sok. A pénteki gyakorlás Szilárdé és az enyém, senki másé!
– De azok az én különóráim! – nyögöm ki elkeseredetten.
– Tudom, Vivien, és továbbra is azok lesznek. De a következő gyakorlatokhoz már kell neked egy partner. Ha mindig én hozom a másik felet a szituációkban, kevésbé tudok jól koncentrálni arra, miben kell fejleszteni téged, ez egész embert kíván. És így két legyet ütök egy csapásra, mert Ábel képességeit is fel tudom mérni, ő pedig szintén kipróbálhatja, mire jutunk, és eldöntheti, belép-e az Árvácskába.
Képtelen vagyok bármit is mondani erre. Dühös vagyok, zavarodott, és átverve érzem magam, amiért a világ ezt a kegyetlen tréfát eszelte ki ellenem. Annyira szerettem volna, hogy ez az Ábel-dolog jótékony homályba vesszen, egyáltalán nem számítottam arra, hogy valaha látom még. Túlságosan ijesztő volt az az erős vonzódás, amit kiváltott belőlem, én nem akarom ezt, félek tőle… Ráadásul befurakodik az én különóráimba, belerondít a Szilárddal közös időtöltésembe. Jó, persze azoknak a gyakorlásoknak nem ez a lényege, hanem a fejlődésem, és ha Szilárd szerint ehhez kell egy partner mellém, biztosan igaza van. De a fenébe is, miért éppen Ábel?!
– Szilárd, jönnöd kéne! – kukkant ki Timi az előadóterem ajtaján.
– Megyek! – Szilárd megindul a terem felé, közben még odaszól hozzánk. – Gyertek, kezdődik a próba! – Azzal már el is tűnik előlünk.

Nem mozdulok. Földbe gyökerezett lábbal ácsorgok, és Ábelre nézek, aki rezzenéstelen arccal bámul engem.
– Mi a fenét keresel itt? – sziszegem.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – feleli nyugodtan.
– Én már két éve a társulat tagja vagyok! – kérem ki magamnak felháborodva.
– És ezt nekem honnan kellett volna tudnom?
– De basszus, pont ide sétálsz be?!
– Miért vagy ilyen ideges? – kérdezi higgadtan, és megborzongok a hangjától.

Azért vagyok ideges, mert nem akartalak újra látni, mert félek attól, amit kiváltasz belőlem, mert most is vonzol magadhoz, mert ez itt az én helyem, mert összezavarsz… De ezeket nem mondhatom ki, semmiképpen sem.
Mélyet sóhajtok, próbálok lecsillapodni. Nem eshetek így neki Ábelnek, nem tehet arról, hogy ilyen hatással van rám. Bár rohadt dühítő ez az egész helyzet, Budapest tele van ezer meg egy színjátszó társulattal, erre sikerül kiválasztania azt az egyet, amelyikben én is benne vagyok.
– Azt hittem, nem találkozunk többé – felelem végül, és enyhén megvonom a vállamat.
Ábel közelebb lép hozzám, mire én reflexszerűen hátrálok.
– És olyan rossz, hogy most mégis? – szegezi nekem a kérdést.
– Csak… váratlanul ért. De mindegy, menjünk a próbára!
Elfordulok, és indulnék a terembe, ám ekkor Ábel megragadja a karomat, és egy határozott mozdulattal visszafordít magához. Elakadó lélegzettel nézek fel rá. Az arca még mindig kifejezéstelen, de a tekintete furcsán izzani kezd.
– Miért léptél le tőlem egy szó nélkül? – leheli halkan.
Basszus… Érzem, hogy kifut a szín az arcomból, és megreszketek.
– Mi okom lett volna maradni? – kérdezek vissza.
– Mi okod volt elmenekülni?
– Megkaptuk egymástól, amit akkor akartunk, és kész.
– Én például szívesen lezavartam volna egy reggeli menetet is – mosolyodik el pimaszul.
– Én viszont nem vágytam ennél többre, úgyhogy hazamentem – hazudom.
De igen, nagyon is vágytam volna többre, és ez megijesztett…
– Jó lett volna, ha maradsz – komolyodik el Ábel.
– Miért?
– Mert érdekelsz.

Ezt nem bírom tovább.

Kirántom a karomat a szorításából, és hátralépek.
– Bocs, de szólít a természet – hadarom, és gyakorlatilag bemenekülök a mosdóba. Ott magamra zárom a fülke ajtaját, és remegve lerogyok a padlóra.

A rohadt életbe! Olyan szépen alakult eddig minden, Szilárddal egyre több a közös élményünk, annyira jól érzem magam vele, azt hiszem, napról napra jobban kötődöm hozzá… Erre most megjelenik Ábel, az a fiú, akit életemben először megkívántam, akivel csodálatos szexuális élményben volt részem, aki őrületesen vonz magához most is, annak ellenére, hogy gyakorlatilag nem ismerem. De a kisugárzása, a külseje teljesen meghülyíti a fejemet, a testemet. És mostantól minden pénteken ott lesz körülöttem. Ő is, Szilárd is.

Mi a franc történik?


Ábel

Amikor megláttam Vivient, egy pillanatra azt hittem, képzelődöm.

Több mint két hét telt el azóta, hogy vele voltam. Ezalatt akadtak kalandjaim, de senki nem tudta elfeledtetni őt velem. Néha elnéztem az eszpresszóba, ahol találkoztunk, hátha újra látom. Már bántam, hogy nem kértem el a telefonszámát, meg hogy szex után elaludtam, és kicsit dühös is voltam, amiért reggel már hűlt helye volt – ez sem jellemző rám, hiszen én magam sem szeretek idegen nőcskéknél éjszakázni szex után.

Jó ideje nem tudom lekötni magam valaki mellé. Számomra csak két véglet létezik az emberekből: a szürkék és unalmasak, meg a színes és őrült egyéniségek. Az utóbbi kategóriába sorolható nőkre régen kifejezetten imádtam vadászni, de nagyon nehéz volt hosszabb távon velük lenni. A legutóbbi kapcsolatomban egy személyiségzavaros lány volt a partnerem, akitől a végén gyakorlatilag elmenekültem. Nem volt könnyű kiheverni a dolgot. Azóta csak kalandokat engedek meg magamnak, arra pedig tökéletesen megfelelnek az egyszerű, butácska lányok.
Vivien nem unalmas, hanem nagyon is érdekes – ebben annak ellenére biztos vagyok, hogy tulajdonképpen alig váltottunk egymással néhány szót, mielőtt lefeküdtünk.
Amikor két hete belépett az eszpresszóba, azonnal felfigyeltem rá. És miután véletlenül nekem jött a pultnál, már tudtam, hogy nem fogom őt elengedni. Úgy vonzott magához, hogy alig maradtak értelmes gondolatok a fejemben. Csak azt tudtam, hogy vágyom rá, de elmondhatatlanul.

Azóta sem tudtam kiverni őt a fejemből, frusztrált, hogy folyton eszembe jut, hogy kívánom őt, hogy újra érinteni akarom, hogy megismerném – frusztrált, mert hiszen semmi esélyt nem láttam arra, hogy bármikor újra találkozzunk.
Kénytelen voltam kitalálni valamit, ami kicsit eltereli a figyelmemet. Arra gondoltam, talán egy új hobbi majd segít. Körbenéztem az interneten, mik a lehetőségek a közelemben, és találomra választottam ki ezt a társulatot. Mindig is érdekelt a színjátszás, gondoltam, ideje kipróbálni.

Erre Vivien itt van.
Éppen itt.

És ezúttal nem hagyom, hogy csak úgy eltűnjön előlem.