Vivien

Hamarosan indulnom kell a különórára, és ostoba módon átfut az agyamon, hogy talán ellóghatnám. Persze aztán elvetem az ötletet. Ez nem egy iskolai tanóra és nem is egy csoportos próba, ami alól felmenthetem magam. Ezeket a pénteki alkalmakat Szilárd az én kedvemért tartja meg, ott kell tehát lennem. De ha arra gondolok, hogy ismét találkozom Ábellel, és vele kell gyakorolnom, elönt a félelem és a menekülési ösztön.
Nem vagyok rá képes.
Gondolatban megrázom magam. De igenis! Nem feledkezhetek meg az eredeti célomról, miszerint hogy fejlődni szeretnék, úgyhogy erre kell koncentrálnom. Elmegyek a művházba, tudomásul veszem Ábelt, és a teljes figyelmemet a gyakorlatoknak szentelem. Nem hagyom, hogy ebből bármi vagy bárki is kibillentsen!

Csakhogy amikor már a terem felé ballagok, minden lépéssel egyre erősödik bennem a tudat, hogy bármelyik percben találkozhatok Ábellel. Az ajtó előtt ismét megrohamoz a vágy, hogy kiszaladjak a világból, de igyekszem megacélozni az idegeimet. Mélyet sóhajtok, és besétálok a terembe.
Ábel már itt van. A nézőtér első sorának szélén ül, és ahogy megjelenek, felém kapja a fejét.
– Helló! – köszön nyugodtan.
– Szia.
A torkomban dobog a szívem. Lopva végignézek rajta. Szürke inget és kék farmernadrágot visel, haja kócosan keretezi az arcát. Egyszerűen remekül néz ki, látszik, hogy mennyire ad magára. Basszus, miért látom magam előtt azonnal, ahogy kigombolom az ingét, és… Á, elég!
Elkapom a pillantásomat, és inkább helyet foglalok, tőle jó néhány üléssel arrébb. Előkapom a mobilomat, majd babrálni kezdek vele, csak hogy ne kelljen beszélgetnünk. Nagyon remélem, hogy Szilárd hamarosan megérkezik!
Hallom, ahogy Ábel megmozdul és feltápászkodik. Lépések… Aztán mellém ül. A francba!
Bosszúsan nézek fel rá.
– Mit akarsz? – morgom, és tudom, hogy nagyon barátságtalanul viselkedem, de képtelen vagyok fékezni magam.
– Kerülsz.
– Zseniális felfedezés.
– Pedig a próbán muszáj lesz együtt dolgoznod velem.
– Nem akarsz egy másik társulatot keresni? – csattanok fel. Ábel azonban meg sem rezzen.
– Miért menekülsz előlem? – kérdezi.
Frusztráltan sóhajtok. Most erre mi a fenét válaszoljak? Csak nem mondhatom neki azt, hogy túlságosan nagy hatással van rám, és ez megijeszt! És azt sem vághatom hozzá, hogy a felbukkanásával belerondított a próbáimba. Azt pedig végképp nem jó ötlet közölni vele, hogy elkezdtem kötődni a rendezőmhöz, és ha ő itt van a közelemben, akkor teljesen megbolygatja az érzéseimet, a gondolataimat…
– Nem menekülök – felelem jobb híján, de ez igencsak vérszegényre sikerül.
– Vivien – hajol közelebb Ábel, mire én a szék karfájáig hátrálok. – Úgy viselkedsz, mint aki haragszik rám. Bántottalak a múltkor?
– N-nem. – Úgy érzem magam, mint akit sarokba szorítottak.
– Megbántad, hogy lefeküdtél velem?
– Nem – lehelem. De még mennyire, hogy nem…
Ábel még közelebb hajol, már csak centiméterek választanak el bennünket egymástól.
– Akkor meg miért zavar ennyire, hogy itt vagyok? – szegezi nekem a kérdést.
Képtelen vagyok válaszolni. A tekintetéből áradó erő egyszerűen megbénít. Ez nem én vagyok, a rohadt életbe! Úgy viselkedem, mint valami szégyenlős szűzlány, akinek először van férfi a közelében. Engem még soha senki nem kavart fel így, és baromira nem tetszik ez az érzés.
Léptek zaja üti meg a fülemet, mire észbe kapok, és gyorsan felpattanok az ülésről. Ábel is felkel. Arca tökéletesen kifejezéstelen. Vajon mi járhat a fejében? Hogy tud ennyire higgadt maradni? Talán neki csak egy felejthető kaland voltam, és most jól szórakozik rajtam. De nem, ezt valahogy nem tudom róla elképzelni. Egyébként is azt mondta a múltkor, hogy érdeklem őt. És ahogy néz…
– Sziasztok! – üdvözöl minket Szilárd, ahogy belép a terembe. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Végre! Szinte menekülök hozzá, hogy a szokásos két puszival köszöntsem. Üdvözöljük egymást, majd Szilárd Ábellel is kezet fog. Akaratlanul is belém ég ez a pillanat: íme, életem két megbolygatója. Elhessegetem a gondolatot.
Szilárd keresgélni kezd a teremben tárolt kellékek és egyéb cuccok között, majd egy nagyon is ismerős kék tálat vesz elő, benne összehajtogatott papírcetlikkel.
– Ebben mindenféle szerepek, karakterek vannak – közli Szilárd Ábellel, majd cinkosan rám vigyorog. – Neked ezt ugye nem kell bemutatnom.
Elmosolyodom. Nyáron az első csapatépítő játékunk az volt, hogy külön tálakba gyűjtöttünk helyszíneket, szerepeket és mondatokat, majd ezekből véletlenszerűen húzva kellett rögtönöznünk egy jelenetet. Nagyon szerettem ezt a játékot. De vajon most mi lesz a szerepe ennek a tálnak?
– Nos, arra gondoltam, ma a fölérendelt-alárendelt kapcsolatokat fogjuk gyakorolni – jelenti be Szilárd. – Fontos, hogy mindketten mindkét felet meg tudjátok jeleníteni, ha kell. Mert lehet adott egy olyan szituáció, amiben magánemberként mindketten a magatokét fújjátok, színészként azonban meg kell tanulnotok a gyengébbet, esendőt, félénket is bemutatni. Ehhez a gyakorlathoz hívom segítségül ezt a szerepes tálat. Mindketten húztok egy-egy cetlit, és a rajta lévő karaktert kell eljátszanotok. Ezután elkezdjük a jelenetet úgy, hogy egyikőtöket kijelölöm fölérendeltnek, a másik pedig alárendelt lesz. Így fogtok hozzá, de amikor tapsolok egyet, cserélnetek kell, aki eddig alárendelt volt, az lesz a fölérendelt, és fordítva. Aztán ha újra tapsolok, megint cseréltek. Érthető?
– Igen – felelem, majd Ábel felé nézek, aki csak biccent.
Ez fura lesz. Alaptermészetem a lázadozás, az odamondás, hogyan fogom tudni az alárendeltet hozni? Pláne Ábellel szemben, akinek a puszta jelenléte is arra szít, hogy kötekedjek. Pedig nem haragudhatok rá. Ez az egész egy elcseszett véletlen…
Szilárd megrázza felénk a tálat, mire feleszmélek, és kihúzok egy cetlit. Az van ráírva, hogy kiégett rocksztár. Önkéntelenül is elvigyorodom. Ebből sok vicces dolgot ki lehetne hozni!
Ábel is halványan elmosolyodik a papírfecnijét szorongatva.
– Nos, ki kicsoda lesz? – érdeklődik Szilárd vidáman.
– Én kiégett rocksztár – ismertetem a szerepemet.
– Én meg Tarzan – toldja meg Ábel.
Atyaég.
– Rendben! – vigyorog Szilárd. – De a játék kedvéért tételezzük fel, hogy Tarzan most tud rendesen beszélni, oké? Akkor a hölgyeké az elsőbbség, kezdjük úgy, hogy Vivien lesz a fölérendelt, Ábel meg az alárendelt. Mehet?
Fogalmam sincs, mit fogunk ebből kihozni, de azért bólintok.
Ábel összeráncolt szemöldökkel tűnődik, mint aki a maga szerepében megbújó lehetőségeket latolgatja. Aztán enyhén vállat von, és felém fordul.
– Óóóóóioióóóóó! – bődül el váratlanul, és ököllel ütögeti hozzá a mellkasát. Kiszakad belőlem a nevetés, annyira hirtelen ért ez a kép.
– Több komolyságot! – morogja Szilárd játékosan.
Na, jó. Szóval kiégett rocksztár. Mély levegőt veszek, és megpróbálom magam elé képzelni ezt a karaktert. Megjelenik előttem egy kicsit gyűrött arcú, napszemüveges, csapzott hajú pasas, bőrkabátban és kopott farmernadrágban. Rágyújtok egy képzeletbeli cigarettára, szippantok belőle, majd Ábel felé bökök.
– Na… Bezzeg amikor még fiatal voltam, közfelháborodást okozott, ha félmeztelenül rohangáltunk. Maga meg itt flangál egy szál pöcsben, azt’ ez a normális.
– Mi… hogy… mi? – pislog értetlenül Ábel.
– Ne bámuljon ilyen értetlenül! Hát hogy néz maga ki?
– Hát hogy? – néz végig magán Ábel.
– Mint egy idióta! Itt mutogatja magát egy falatnyi rongyban. Így akar lázadni? Nem úgy kell azt! Mi, na MI a bandával lázadtunk a rendszer ellen. Vegyen fel valami rendes ruhát!
– De… de hát a barátaim sem viselnek ruhát! – veti ellen Ábel.
– Mé’, kik a maga barátai?
– Hát a majmok a dzsungelben.
– Engem is majomnak néz? Majd még beveszem.

Szilárd tapsol egyet.

– Különben is, maga hogy néz ki? Mi ez a bűzölgő rúd a kezében? – támad nekem Ábel. – Maga szerint ez jó?!
A nyelvem hegyén van a visszaszólás, aztán emlékeztetem magam, hogy most alárendeltnek kell lennem. De hogy csináljam? Hogy lehet egy kiégett rocksztár bárkinek is az alárendeltje? Megpróbálok a „kiégett” kifejezésre koncentrálni.
– Azt nem mondtam, hogy ez jó – védekezem halk hangon. – Csak rászoktam úgy harminc éve… nem könnyű letenni…
– Nem tudom, mi ez, amiről beszél, de az arca is nagyon ronda! – jelenti ki Tarzan flegmán. – Nézze meg magát! Ráncos és gyűrött.
– Igen, tudom… meg puffadt a sok alkoholfogyasztástól – ismerem el beletörődőn.
– És mi ez a fura fekete gönc a felsőtestén?
– Hát ez bőrkabát…
– Bőr? Milyen bőr?
– Nem tudom, valamilyen állatbőr.
– Maga állatok bőrét viseli? Hányat kellett hozzá leölni? Szégyellje magát!
– Jó, hát én csak megvettem, az imidzs meg a divat…

Taps.
Na végre.

– Egyébként is mi köze hozzá? – emelem meg a hangomat. – Majmokkal él egy dzsungelben? Miféle szerzet maga?
– Én… én nem tudom, ott születtem – magyarázkodik Ábel.
– Akkor most mit keres a városban? Húzzon vissza oda, ahol eddig volt! Nem való maga rendes emberek közé.
– Hát, én csak furcsa zajokat hallottam, ami idecsalt.
– Furcsa zajok? Biztosan a zenére gondol.
– Zene?
– Igen. Itt van a közelben a fesztivál.
– Fesztivál?
– Ne kérdezgessen már vissza, maga idióta! – reccsenek rá. – Zene, fesztivál. Fellépnek zenét játszó emberek. Mint én. – Itt büszkén kihúzom magam. – Na, persze a sok divatmajom koncertjeire többen mennek el, nincs ezeknek a mai fiataloknak ízlésük.

Taps.

– Szóval maga ilyen rémes ricsajt csap, és még büszke is rá? – von kérdőre Ábel.
Alárendelt, alárendelt, alárendelt, mondogatom magamban.
– Jó, nem mindenki szereti ezt a műfajt. Kicsit hangos, meg minden… – vélem.
– Rémes! Megfájdul tőle a fejem! Miért nem csinál valami értelmes dolgot? Mondjuk kereshetne ételt, építhetne kunyhót, ehelyett zajt csap!
– Kérem, én dolgozom, megkeresem a kenyérre valót… Csak hobbiból zenélek – védekezem.
– Amit csinál, az rossz! – jelenti ki Tarzan-Ábel határozottan.
– Azért nem annyira… Szeretik néhányan.

Ábel ekkor hátralép egyet.
– Bocsi, én kifogytam – néz rá Szilárdra. Hálás vagyok, amiért ő mondta ki, én is úgy érzem, kimaxoltuk ezt a jelenetet.
– Semmi gond, jó volt ez! – mosolyog Szilárd.
Furcsa, játék közben egészen megfeledkeztem arról, hogy Ábel áll velem szemben. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy megfelelően hozzam az alárendelt szerepet, hogy minden más megszűnt közben.
– Még egy menet? – veti fel Szilárd.
Basszus! Miért az jut rögtön eszembe erről a szóról, hogy Ábel szívesen lezavart volna velem még egy reggeli menetet? Önkéntelenül is rápillantok. Ő is engem néz.
– Benne vagyok – feleli, és szemtelenül elmosolyodik. Megfojtom!
Szerencsére úgy tűnik, Szilárd nem vette észre ezt a kis közjátékot. Ismét felénk nyújtja a tálat, mi pedig húzunk belőle egy-egy cetlit. Ezek alapján Ábel pillanatokon belül kötözködő nyugdíjas lesz, én pedig egy hencegő párbajhős.
– Most Ábel kezdi fölérendeltként! – adja ki az utasítást Szilárd.
– Mehet? – kérdezem.
– Mehet.

– Ezek a mai fiatalok! Nincs közöttük egy tisztelettudó ember sem! – kezdi rá Ábel, és a hangja pont olyan öregesen remegő, mintha a saját nagyapámat hallanám.
– Maga sem adja át a helyét! – dörren rám. – Mit képzel?
– Kérem, én átadnám, de megsérült a lábam – védekezem. – Nekem is ülnöm kell.
– Mit tud maga a fájdalomról? Nekem már évek óta fásliznom kell a lábamat, és csak bottal tudok közlekedni! Mégis elnézné, hogy végigálljam az utat?!
– Higgye el, uram, én nem bunkóságból nem kelek fel innen. Igenis tisztelem a maga korabelieket…
– No hiszen! Szép kis tisztelet! Bezzeg amikor én még fiatal voltam, mindannyian tudtuk, kinek hol a helye!

Taps.

– Maga nekem csak ne magyarázzon! – háborodom fel. – Tudja, ki vagyok én? Párbajhős! Fél kézzel vágom a meszes gödörbe, aki velem kikezd!
– Ne kiabáljon, fiatalember! – hunyászkodik meg Ábel.
– Azt hiszi, a lábam séta közben sérült meg? Most is egy sikeres párbajról jövök! Velem már lassan senki nem mer szembeszállni! A héten három idiótát is legyőztem, és meg sem erőltettem magam! Hát csak ne húzzon velem ujjat!
– Nézze, én csak egy szegény öregember vagyok – szabadkozik Ábel megroggyanva. – Nincsen nekem se kutyám, se macskám, az unokáim már fel sem hívnak…
– És mit érdekel engem a maga sorsa? Tudja, hogy a múltkor egymagam küzdöttem meg egy ötfős társasággal? Percek alatt padlóra küldtem mindet! – dicsekszem.

Taps.

– Igazán? Folyton csak az erőszak! – fortyan fel Ábel. – Gyávák eszköze! Maga csak erőszakoskodni tud?
– De hát a szép szóból nem értenek, én arról nem tehetek – magyarázkodom.
– Hogyne! Biztos vagyok benne, hogy meg sem próbálja értelmes ember módjára rendezni a nézeteltéréseit! Szégyellje magát! Vadember!
– Én csak megvédem a becsületemet…
– Becsület! Ma már azt sem tudják, mi az! Maguk mind előbb ütnek, aztán kérdeznek!
– Ne tessék engem így elítélni… Próbáltam én higgadtan is…
– Na, persze! A sérülését is csak magának köszönheti! Szóval keljen fel onnan, és adja át a helyét, maga pimasz ficsúr!

Taps.

– Tán csak nem maga is párbajozni akar velem? – csattanok fel.
– Jaj, ne bántson! – húzódik vissza Ábel, és olyan aranyosan, elesetten pislog rám, hogy elnevetem magam, ezzel pedig ki is esem a szerepből. Ábel is kuncogni kezd.
– Jó, ennyi! – int Szilárd mosolyogva. – Na, ez még jobban ment! Oké, akkor most pihenünk egy kicsit.
Hellyel kínál minket, és letelepszünk.
– Nos, Vivien, hogy élted meg ezeket a feladatokat? – érdeklődik Szilárd.
Eltűnődöm.
– Könnyebben ment, mint azt elsőre gondoltam. Először kicsit furcsa volt, még a kiégett rocksztárnál nagyon szerettem volna megvédeni magam, amikor Ábel volt a fölérendelt. Abban a jelenetben tudatosan kellett emlékeztetnem magam az alárendeltségre.
– Megmondom őszintén, számítottam is rá, hogy felcsattansz, de jól leküzdötted magadban az első felindulást. A második jelenet viszont gördülékenyebben ment.
– Igen, ott már nem volt új az érzés, és könnyebben átkapcsoltam.
– Én is így láttam. Látod, ha a rendezők szava elsőbbséget élvez, és az ő elképzelésüket kell megvalósítani egy adott karakterrel kapcsolatban, akkor is hasonló dolgok mehetnek végbe a lelkedben. Alárendeltnek érzed magad, és szerintem ez ellen lázadozol, amikor kifejezed az egyet nem értésedet.
Ebben lehet valami. Tényleg olyasmit éreztem azokban az esetekben, mintha az én véleményemet elnyomnák, és ezzel engem is háttérbe szorítanak. Márpedig ezt nem tűrhettem, és onnantól kezdve kész volt a baj.
– Meg kell szoknod a gondolatot, hogy nem lehetsz minden esetben te a fölérendelt – magyarázza Szilárd. – Vannak helyzetek, amikor engedni kell, elfogadni, hogy nem a te szavad a döntő. Az átvett jelenetek persze ennél szélsőségesebbek voltak, de ha mindketten erővel egymásnak feszültetek volna a karakterekkel, abból csak egy végeláthatatlan balhé sült volna ki. Néha hátra kell lépni, és hagyni a másiknak, hogy az ő elképzelése, akarata érvényesüljön. Bármilyen kellemetlen érzés is, hidd el, van, amikor jobban jársz ezzel a megoldással.
Tényleg kellemetlen érzés. De ha végiggondolom a dolgot, valóban egyszerűbb lenne az életem, ha nem lázadoznék mindig, és nem mennék bele meddő vitákba a rendezőkkel.
– Te hogy érezted magad? – fordul Szilárd Ábelhez. Tényleg, Ábel. Olyan csöndben ücsörgött itt mellettem, hogy megint elbambultam a jelenlétéről.
– Jól, tetszettek a feladatok – feleli Ábel. – Ha szabad visszakérdeznem, te hogy látod, van bennem potenciál?
– Egyértelműen van. Nagyon könnyedén bele tudtál bújni a szerepekbe. Ha bármikor úgy döntesz, csatlakoznál az Árvácskához, szeretettel látlak.
Jeges rémület fut végig rajtam. Még csak az kéne, hogy a társulatban is ott legyen körülöttem!
Ábel rám tekint, elgondolkozva simítja végig az állát. Megbűvölten nézem hosszú ujjait, és kusza képek peregnek le előttem, ahogy a testemet érintik. Rohadt élet… Mégis rá kéne őt vennem arra, hogy keressen magának másik társulatot.
– Köszönöm, még meggondolom – feleli végül. – Előbb letudnám ezeket a különórákat, aztán meglátjuk.
– Rendben – biccent Szilárd, és kedvesen mosolyog. Elnézem az arcát, és bár most már valamivel jobb állapotban van, de a vonásaiban meghúzódik a gyötrődés, a fájdalom. Rá kell koncentrálnom, a léleképítő programokra – és semmiképpen sem Ábelre.
– Na, még egy levezető kört? – javasolja Szilárd. Rábólintunk.
Az utolsó jelenetben Ábel egy költő, én pedig radikális állatvédő. De ez már nem az igazi. Nem tudok rendesen koncentrálni, csak ímmel-ámmal hozom a karakteremet. Gondolataim összevissza cikáznak Szilárd és Ábel körül. Az egyik pillanatban még a léleképítő lebonyolításán gondolkodom és eszembe jutnak a kellemes beszélgetéseink, aztán azon kapom magam, hogy Ábel ajkait nézem, és a csókjára gondolok. Megőrjít ez az egész. Haza akarok menni, magamra zárni az ajtót, és megnyugodni valahogy.
Amikor elérkezik a különóra vége, megkönnyebbülten sóhajtok. Szedelőzködni kezdünk, és közben odasomfordálok Szilárdhoz.
– Holnap színházba megyünk – közlöm vele.
– Szuper! – mosolyog rám Szilárd bágyadtan.
– Persze csak ha van kedved – teszem hozzá elbizonytalanodva.
– Van hát! Ne haragudj, ha nem tűnök mindig lelkesnek. Csak… hát nem egyszerű ez az egész katyvasz, amiben benne vagyok – mondja Szilárd, és megdörzsöli az arcát.
– Semmi gond, megértem.
– És mit nézünk meg?
– Játék a kastélyban.
– Remek! Azt még csak olvastam, de akkor nagyon tetszett.
– Reméljük, beváltja a hozzá fűzött reményeket – mosolyodom el. – Hétkor kezdődik. Mit szólnál, ha fél hétkor találkoznánk a Vígszínház előtt?
– Részemről oké. Akkor holnap! – Szilárd elbúcsúzik, majd kisiet a teremből. Én is elindulok, és csak ekkor veszem észre, hogy Ábel még mindig ott áll az ajtó mellett. Hátát a falnak vetve, összefont karral, és engem néz. Jaj, ne…
Megpróbálok köszönés nélkül elslisszolni mellette, bár tudom, hogy ez halott ötlet. Sejtésem beigazolódik, mert ahogy mellé érek, elkapja a karomat, és finoman visszahúz.
– Engedj el! – mordulok rá, és a szívem rémülten kalapál, mert ahogy a bőrömhöz érnek az ujjai, olyan, mintha tűz égetne.
– Nem – feleli halkan, azzal magához ránt, és mielőtt még bármit is mondhatnék, a számra tapadnak az ajkai. Csókolni kezd, forrón és szenvedélyesen, én pedig szomjazóként viszonzom. Nincsenek gondolatok, nem engedelmeskedik a testem, a karjaiba simulok, kezemmel a hajába túrok, ő pedig szorosan átfog, úgy mélyíti el a csókot. Sokkal, de sokkal jobb érzés, mint amire emlékeztem, és nem lehet igaz, hogy ilyen hatással van rám, hogy máris kívánni kezdem a folytatást, ez egyszerűen nem történhet meg… Józan eszem foszlányait összekaparva megszakítom a csókot, és zihálva próbálok elhúzódni, de ő erősen tart.
– Engedj! – ismétlem suttogva.
– Miért menekülsz? – leheli halkan. – Te is érzed, hogy van köztünk valami.
– Én ezt nem akarom – tiltakozom erőtlenül. – Kérlek! – teszem még hozzá, mire elenged.
– Mitől félsz, Vivien? – szegezi nekem a kérdést. Mélyeket lélegzem, próbálok tisztán gondolkodni, de nem megy. Ábel áthatóan néz rám, és várja a választ. De nem tárulkozhatok ki, egyszerűen képtelen vagyok rá. Nem akarok gyengének tűnni, akkor sem, ha most annak érzem magam.
– Haza kell mennem! – felelem végül, és gyorsan kirohanok az ajtón, mielőtt még megállíthatna.

Csak futok és futok, egyre gyorsabban, legszívesebben az egész világból kiszaladnék.

Szilárd. 
Ábel.

A két név egymást kergetve lüktet bennem, egyre zavarosabban, és olyan, mintha egy sűrű, áthatolhatatlan ködből próbálnám meg kiverekedni magam.

Nem tudok gondolkodni. Szédülök a zűrzavartól.


Szilárd

Vivien a lehető legjobb darabot választotta. Nagyon jó a humora, és remekül játsszák a színészek a figurákat. Annyira jólesik felszabadultan nevetni a poénokon, részévé válni a műnek, és csak sodródni! Vivien is nagyokat kacag mellettem. Amikor még az előadás előtt megérkezett a színházhoz, úgy tűnt, nincs itt teljesen fejben, de nem akartam feszegetni a dolgot. Most mindketten önfeledten szórakozunk a darabon.
Túlságosan hamar véget ér a két felvonás, szívesen nézném még. Alaposan megtapsoljuk a színészeket, majd felkapcsolódnak a lámpák, és elindulunk kifelé a hömpölygő tömeggel.
– Ez nagyon jó volt! – nevet rám Vivien.
– Igen. Köszönöm, hogy elhoztál!
Amíg sorban állunk a ruhatárnál, felemlegetjük a darab legviccesebb jeleneteit, és szélesen mosolyogva ballagunk a kijárat felé. Mire azonban kilépünk a szabadba, valahogy elmúlik a varázs. Ismét itt állunk a való életben, és ez szokatlanul hidegen csapódik az arcomba. Ahogy ránézek Vivienre, mintha ő is ugyanezt érezné.
– Sétálunk egyet? – vetem fel hirtelen. Talán most még nem kellene elválnunk egymástól.
– Aha, jó ötlet – biccent Vivien.
Elindulunk egymás mellett. Nincs konkrét ötletem, merre menjünk, csak visz a lábam előre. Elsétálunk egészen a Margitszigetig, mire Vivien megtöri a csendet:
– Rég voltam már társasággal színházban.
– Igen? Hogyhogy? – nézek rá.
– Az utóbbi években rászoktam arra, hogy egyedül járok. Az Árvácska előtt nem is nagyon volt ember, aki elkísérhetett volna.
– És Nóriékkal nem szoktál együtt menni?
– Megfordult már a fejemben, de igazából szeretek egyedül színházba járni. Az előadások után úgyis mindig pörögni szoktam, magamban ízlelgetni a boldogságot, és olyankor nem is hiányzik a társaság.
– Akkor megtisztelve érzem magam, amiért engem elhívtál – nevetek rá, de valahogy ez most nem jön őszintén.
Vivien erőtlenül elmosolyodik. Egy rövid ideig ismét hallgatásba burkolózunk.
– Most nem tűnsz felpörgöttnek – jegyzem meg óvatosan.
– Most nem is vagyok felpörögve. – Vivien tűnődve néz maga elé.
Meg kellene kérdeznem, miért nem. Érdeklődnöm kéne, legalább udvariasságból. Mégsem teszem, és emiatt haragszom magamra. Tudom, hogy önző vagyok, de úgy érzem, bármi is nyomasztja Vivient, azt most nem tudnám a nyakamba venni a saját gondjaim mellé. Képtelen lennék bármilyen használható tanáccsal szolgálni, így hát nem lenne értelme érdeklődnöm, mert ha megnyílna nekem és rám bízná a gondolatait, nem tudnám kellő törődéssel viszonozni. Jelenleg még a különórák is nagyon sok erőt vesznek ki belőlem, minden egyes alkalommal szinte görcsösen a feladatokra kell koncentrálnom, háttérbe szorítva a nyomasztó érzéseimet. De ennyivel tartozom Viviennek. Ő is támogat, és ha már egyszer megígértem neki, hogy segítek a fejlesztésében, tartom a szavamat.

Már három hét telt el. Három hete semmit sem tudok Paliról. A legtöbb nap gyötrelmesen lassú tempóban múlik, hiába próbálom lekötni az agyamat bármi mással. Néha azzal áltatom magam, hogy hamarosan úgyis felhív. Ilyenkor csak ülök, szuggerálom a telefont, és percenként frissítem az internetes felületeket, hátha ír valahol. Máskor elönt a pánik: mi van, ha soha többé nem jelentkezik? Vagy ha mégis, hát csak annyit mond, hogy végleg vége van? Iszonyatosan félek, és elmondhatatlanul hiányzik. Olyan, mintha kitéptek volna belőlem valamit.
Azon is aggódom, hogy mit fogok neki mondani, ha egyszer csak felbukkan, és nekem szegezi a kérdést, tudom-e őt vállalni a világ előtt. Mert még mindig fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel. Ha azt mondom, továbbra sem tudom, akkor egy életre elveszíthetem, és nincs visszaút. Azt pedig hogyan élem túl?

Leülünk egy padra, és Vivien rám néz.
– Jól vagy? – kérdezi finoman.
– Nem igazán – sóhajtok fel, és csak halkan teszem hozzá: – Hiányzik.
– Azóta sem jelentkezett?
– Nem.
– Nézd, én nem akarok beleszólni… De ha tényleg ennyire sem méltat, akkor talán… Talán nincs is értelme visszavárnod őt.
Éles fájdalom nyilall a szívembe. A gondolat, hogy Pali soha nem jön vissza… Nem, ez túlságosan fáj. Ez nem történhet meg.
– Szeretem őt – lehelem magam elé.
– Ha ő is igazán szeretne, most melletted volna – makacskodik Vivien. – Én, hogyha szeretnék valakit, biztosan nem hagynám magára.
Egy pillanatra harag önt el – hogy jön ő ahhoz, hogy ítélkezzen?! De hamar lecsillapodom. A maga módján csak segíteni akar. Nem tudhatja, hogy ez mennyire nem egyszerű… Mindenesetre nem akarok belemenni a témába.
– Hagyjuk ezt, Vivien – hárítok. – Túlságosan bonyolult az egész.
Valami különös árnyék fut át Vivien arcán, amit nem tudok mire vélni.
– Te tudod – feleli végül, azzal felpattan. – Ne haragudj, de én most hazamegyek. Akkor jövő pénteken találkozunk!
– Igen. Szia!

Nem ad búcsúpuszit, csak sarkon fordul és elviharzik. Nem igazán értem, mi ütött belé, talán megbántottam valamivel? Vagy csak tényleg nyomasztja valami más, amire önző módon nem kérdeztem rá.
Erőtlenül hátradőlök a padon. Semmi kedvem hazamenni.


Vivien

Dühösen puffogok magamban. Tényleg ennyire meghülyíti az embereket a szerelem?! Nyilvánvaló, hogy Szilárdot elhagyta a párja, hiába jön ezzel a szünet-dumával. Miért nem látja be, hogy jobb lenne továbblépnie?

Otthon rosszkedvűen kapcsolom be a laptopot. Amint betölt, azonnal a Facebookot nyitom meg, ez már berögzült szokás. Aztán csak ledermedve bámulom a képernyőt.

Ábel ismerősnek jelölt.

Nem hiszem el, még itt is?! Hogy talált meg egyáltalán? Aztán látom, hogy Szilárd már közös ismerősünk – valószínűleg nála bukkant rám. Nagyon vonz a gondolat, hogy elutasítsam a felkérést, de tudom, hogy az elég gyerekes lépés volna a részemről. Végül is együtt gyakorlunk, már nem tudom őt kikerülni, bármennyire szeretném.

Így hát visszaigazolom, és olyan, mintha a „Megerősítés” gombra való kattintással beengedném őt a világom előszobájába.