Vivien

Már vagy egy órája bóklászom cél nélkül, bár arra azért figyelek, hogy az iskola épületét gondosan kerüljem. Ellógtam a mai napot – túlságosan tele van a fejem a gondolataimmal, képtelen lennék most megülni egy zárt teremben. Szerencsére itt nem veszik olyan komolyan a hiányzást, mint az általános iskolában vagy a gimnáziumban, de azért nem lenne ajánlatos összefutni valamelyik tanárommal.
A Népfürdő utca közelében lévő parkban leülök egy kicsit, és megpróbálok rendet tenni a fejemben, de nem igazán megy. Csak bámulom a hulló faleveleket, a gyenge napfénybe takarózó utcákat, az ősz bágyadt színeit. Máskor mindig megnyugtat ennek az évszaknak a hangulata, de most még ez sem segít. Megrezzen a mobiltelefonom, előhalászom a zsebemből, és ciccegek, látva, hogy bekapcsolva felejtettem az internetelérést rajta.
Ábel írt.

„Ha végeztem a melóban, tehetnénk egy sétát, nagyon szép az idő.”

Utólag már bánom, hogy visszaigazoltam őt a Facebookon, mert azóta is üzenetekkel bombáz. Randizni szeretne velem, de eddig rendszerint visszautasítottam. Szórakozottan görgetem vissza a korábbi levélváltásokat.

– Randevúzzunk, Vivien!
– Nálad ez a sorrend? Először szex, aztán randi?
– Nincsen bevett sorrendem. Ahogy alakul. Nos?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem akarok.
– Amikor először találkoztunk, lazább voltál.
– Biztosan az alkohol miatt.
– Meghívhatlak alkoholtartalmú italra is, ha ez kell.
– Miért nem szállsz le rólam, Ábel?
– Megmondtam, hogy érdekelsz. Tudni szeretném, ki vagy.
– Az ember sok mindent szeretne.

Valahol belül utálom magam azért, mert ilyen elutasítóan viselkedem vele. De képtelen vagyok máshogy tenni. Egy esetleges randevúból csak rossz sülhet ki. Vagy kiderül, hogy emberként irritáljuk egymást, és az rányomja a bélyegét egy szédülten jó éjszaka emlékére – vagy az derül ki, hogy emberként is nagyon vonzó, és akkor csak még jobban a bűvkörébe kerülök. Ez a gondolat pedig iszonyatosan megijeszt. Senki nem volt még ilyen hatással rám. Mi van, ha ez az egész Ábellel kapcsolatos viszony egy gyenge, tudattalan bábot csinál belőlem? Ha teljesen belebolondulok, és közben feladom önmagamat? Ezt egész egyszerűen nem kockáztathatom meg.
És ott van Szilárd. Mellette úgy tudom jól érezni magam, hogy közben észnél vagyok. A jelenlétében biztonságérzet tölt el, és nagyon élvezem a vele töltött időt. Tehát adott két férfi, akik kétféle hatással vannak rám. Mi van, ha már bele is szerettem valamelyikőjükbe? Sosem voltam szerelmes, nem tudom, milyen lehet. Melyik az igazi arca? A bódító szenvedély vagy a melengető biztonság? Vagy egyik sem, és egyszerűen csak össze vagyok zavarodva?
Úgy érzem, beszélnem kellene erről valakivel. De kihez fordulhatnék ezzel a témával? A lehetőségek korlátozottak, hiszen nincs túl sok barátom. Nóri nem elég tapasztalt. Bálint és Álmos csak elbohóckodná a témát – bár ki tudja, lehet, hogy komolyan vennék, de nem érzem azt, hogy ennyire meg tudnék nyílni nekik. A szüleimmel végképp nem akarok erről beszélni, és különben sem érnének rá.
A szüleim… Erről eszembe jut valaki. Igaz, hogy nem áll hozzám olyan nagyon közel, de azért tapasztaltnak tűnik, és idősebb is nálam, hátha tud okosat mondani!
Feltápászkodom, és az irodaház felé veszem az irányt, ahol apám dolgozik. Most éppen üzleti úton van valamerre, ennek kifejezetten örülök. Legalább nem futunk össze, és nem kell magyarázkodnom, miért nem vagyok iskolában.

Amikor kiszállok a liftből, és pásztázni kezdem a munkájukban elmélyült embereket, kicsit zavarban érzem magam. Mi lesz, ha meg sem hallgat? És ha mégis, hogyan kezdjek hozzá? Annyira zűrösnek érzem ezt az egészet magamban…
Hamar meglátom, akit keresek, és határozottan az asztala felé indulok.
– Szia! – szólítom meg Karinát. Felnéz rám, és kicsit értetlenül összevonja a szemöldökét.
– Szia, Vivien! Apád nincs bent, elutazott.
– Persze, tudom. Én… Veled szeretnék beszélni.
– Velem? – döbben meg. Nyelek egy nagyot.
– Igen, veled. Volna rám néhány perced? Fontos lenne.
Karina ránéz az órájára.
– Tulajdonképpen tarthatok egy kis szünetet, úgyis ebédidő van. – Feláll az asztaltól. – Van itt egy jó kávézó az irodaház mellett. Megiszunk valamit?
– Jó ötlet.
Feszült csendben tesszük meg az utat lefelé. Karina nem erőlteti az udvarias csevegést, és ezért hálás vagyok. A fejemben egymást kergetik a gondolatok, próbálom eltervezni, hogyan vezessem elő a problémámat, igyekszem úgy pakolni egymás mellé a szavakat, hogy azok egy érthető ívet képezzenek, de nem tudom, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből.
Szerencsére tényleg nagyon hamar odaérünk a kávézóhoz. Hangulatos helynek tűnik, máskor talán jobban körülnéznék, de most csak az érdekel, hogy végre leüljünk, és túlessünk az egészen. Miután helyet foglalunk, Karina tejeskávét rendel, én kapucsínót. Miközben várjuk az italunkat, Karina megtöri a közénk telepedett hallgatást:
– Miről szeretnél beszélni velem?
Mélyet lélegzek. Tessék, most neki kell kezdenem.
– Az van, hogy… Tanácsra volna szükségem. Magánéleti ügyben. Öhm… szerelmi ügyben. – Érzem, hogy enyhén elpirulok.
Karina felvonja a szemöldökét.
– Meglep, hogy hozzám fordulsz.
– Tudom. Csak az a helyzet, hogy nem tudok kivel beszélni erről, és hát… ismerjük egymást egy ideje, még ha csak felületesen is. És az jutott eszembe, hogy hátha te tudnál valami okosat mondani.
Karina elmosolyodik.
– Végül is kedves tőled, hogy a bizalmadra érdemesnek tartasz. Nem ígérem, hogy tudok segíteni, de tehetünk egy próbát.
– Köszönöm – nézek rá hálásan.
Kihozzák mindkettőnknek az italát, kortyolunk belőle.
– Szóval, mi a gond? – érdeklődik Karina.
– Van két pasi – kezdek bele.
– Hűha, jól kezdődik.
– Nem járok egyikőjükkel sem – szögezem le gyorsan. – Szóval… Az egyikkel sokat lógtam együtt az elmúlt hetekben, úgy érzem, kötődöm hozzá, jól érzem magam vele, és fontos nekem, hogy ő is jól érezze magát velem. A másik… Ő egy egyéjszakás kalandnak indult.
Itt kicsit félve pislogok Karinára, várva a felháborodást vagy a megrökönyödést, hiszen tudom, hogy nem mindenki van jó véleménnyel a kalandozásokról. Neki azonban az arcizma sem rezzen. Úgyhogy felbátorodva folytatom:
– Viszont most újra felbukkant az életemben, és nem hagy nyugton. És én félek tőle, mert túl nagy hatással van rám. Vonzódom hozzá, de ez csak kémia. Alig ismerem őt.
– És most vívódsz a két pasi között – vonja le a következtetést Karina.
– Valahogy úgy. Tudod… Én még sosem voltam szerelmes. Fogalmam sincs, az milyen lehet. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy szerinted melyik a szerelem?
Karina összevonja a szemöldökét.
– Ezt nem teljesen értem – mondja.
– Az egyikhez lelkileg ragaszkodom, és béke meg nyugalom jár át a társaságában, a másik pedig testileg vonz, és nem tudok értelmesen gondolkodni a jelenlétében. Ezek közül szerinted valamelyik szerelem? És ha igen, melyik?
Úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki buta kérdéseket tesz fel az anyukájának, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé.
Karina iszik a kávéjából, és tűnődve néz maga elé.
– Igazából bármelyik lehet – feleli végül.
– Tessék?
– A szerelemnek nincs egyetlen, jól kivehető arca. Ahány ember, annyiféle érzés. Szerintem mindenkit máshogy szeretünk, attól függően, milyen személyiség és mit vált ki belőlünk. Létezik megőrülős, rajongással teli szenvedélyes szerelem, és szelíd, melengető is. Egy dologban viszont biztos vagyok: ha szerelmes leszel, azt tudni, érezni fogod, kételyek nélkül.
– Hát, én tele vagyok kételyekkel – nyögöm kétségbeesetten.
– Akkor vagy egyikőjük sem az igazi, vagy pedig még nem alakult ki, mert gátolja valami. Kétféle érzést élsz meg a két férfival kapcsolatban, mindkettő bontakozóban van benned, de nem mered átadni magad egyiknek sem, hiszen ott vannak a kételyek.
– Remek – szusszantom, és csüggedten hátradőlök. Nem tudom, mire számítottam, vagy milyen választ vártam, de ugyanolyan bizonytalan maradtam, mint előtte.
Karina előredől.
– Azért maradtak kérdések – firtatja. – Arról már beszéltél, hogy a második pasi nem hagy nyugton, vagyis érdeklődik irántad, de mi van az elsővel? Kölcsönösnek érzed a kötődést?
– Hát… őt néhány hete elhagyta a párja – bököm ki.
– Ó. Akkor ez egy kicsit nehezebb szituáció. Hogy viseli?
– Ami azt illeti, nem valami jól. Éppen azért találkozgatunk annyit, mert próbálom elterelni a figyelmét meg felvidítani.
– Talán nem a legokosabb dolog többet várni ettől. Ha friss szakításon van túl, meg kell adni neki a kellő időt, hogy feldolgozza, és addig nem jó ötlet másik kapcsolatba ugrania.
– Lehet. A múltkor azt mondta, még mindig szereti az exét – morgom. Dühös vagyok, ha erre gondolok.
– Akkor pláne hagyni kéne még.
– De az exe nem érdemli meg, hogy miatta bánkódjon! – háborodom fel.
– Vivien, ez nem így megy – mosolyodik el Karina szelíden. – Nehezen engedjük el azt az embert, akit szeretünk. – Egy pillanatra elhallgat, mielőtt folytatná: – És mi van a másikkal? Miért félsz attól, amit kivált belőled?
– Mert… gyengének érzem magam tőle, és ez nem tetszik. Nem tudok mit kezdeni a dologgal.
– Talán csak azért, mert még új a dolog. Vagy…
– Vagy?
– Vagy ő lesz az a bizonyos szerelem – fejezi be a mondatot Karina cinkos mosollyal.
– Jaj, ne! – nyögöm.
– Miért, mi azzal a baj?
– Én… én nem tudom, csak nem akarom – rázom a fejem elkeseredetten. Valójában én sem értem, miért görcsölök így rá erre az egészre.
Karina tűnődve néz rám. Hallgat egy ideig, aztán óvatosan megszólal:
– Nézd, azt mondtad, az egyik férfi lelkileg vonz, a másik testileg.
– Igen.
– Próbáld ezt megfordítani! Az első pasi, akihez lelkileg kötődsz… Vele megvan a kémia? El tudod képzelni, hogy… hát, hogy szeretkezzetek?
Megütközve nézek rá. Úristen. Hogy Szilárd és én...? Erre eddig miért nem gondoltam? Á, már a gondolat is, hogy a rendezőnkkel… túlságosan idegen. Olyan, mintha valami égbekiáltó bűn, amire gondolni sem szabad. Elszégyellem magam, ahogy megpróbálom mégis elképzelni. Hiába igyekszem, nem megy, egyszerűen nem látom ezt magam előtt. Kétségbeesetten pillantok Karinára, aki valószínűleg látja rajtam a zavart, mert annyiban hagyja, hogy nem válaszoltam neki.
– Esetleg adhatnál esélyt a másik srácnak. Hogy egy kicsit jobban megismerd. Akkor talán valamennyire kitisztulna ez az egész. Az is lehet, hogy ha megismered, és kicsit közelebb kerültök egymáshoz, már nem fogsz félni. De ha megengedsz egy tanácsot… – Elhallgat egy pillanatra, mintegy megerősítést várva, én pedig csak biccentek. – Ne menekülj a félelmeid elől egy olyan irányba, ami nem is az igazi. Én csak ennyit mondanék. A többit gondold át magadban!
Azt hiszem, valahol belül egy részem érti, mire utal, de makacsul elzárkózom az elől, hogy szembenézzek vele. Továbbra is sok bennem a zűr, de azért Karina mondott egy-két érdekes dolgot, amiket talán tényleg érdemes lenne egy nyugodtabb pillanatban átgondolnom. Már ha lesz egyáltalán végre nyugodtabb pillanatom.


Ábel

Bepakolom az ecsetkészletet, a vízfestékes dobozt és a blokkot egy szatyorba, majd átnyújtom a pakkot a harmincas hölgynek.
– Köszönjük a vásárlást! – eresztek meg egy udvarias mosolyt. A nő viszonozza, elköszön, és kilép a boltból.
Rátámaszkodom a pultra, és mint már annyiszor, most is beszippantom egy pillanatra a művészellátó szakáruház légkörét. Egy éve dolgozom itt, és nagyon szeretem ezt az állást. Persze nem keresem dúsgazdagra magam vele, de néhány kiegészítő munkával együtt megélek belőle. Különösen lenyűgöző érzés, amikor olyan művészekkel találkozom itt, akiknek csodálója vagyok.
Ám most bennem marad ez a különös feszültség, és képtelen vagyok megállni, újra rápillantok a telefonomra. Vivien nem válaszolt az üzenetemre, pedig jelzi a rendszer, hogy elolvasta. Amikor megírtam neki a sétára tett javaslatomat, belül tudtam, hogy úgyis elutasítja. Nem fogom erőltetni, mert azért nálam is van egy határ – küzdök, ha kell, de nem szeretnék zaklatóvá válni. Ha nem érezném, hogy van köztünk valami, már rég félreálltam volna. De látom Vivien szemében, hogy vonzódik hozzám. Hiába ellenkezik, a tekintete egészen másról mesél.
Túl sokat gondolok rá. Egy kicsit zavaró is, hogy ennyire tele van vele a fejem, rég éreztem ilyesmit. Lehet, hogy őt is ez zavarja? Valamiért fél, ezt tudom. Reménykedem, hogy előbb-utóbb sikerül nála megtörnöm a jeget, és bevallja végre, miért menekül. Mert ha tudnám, mi okozza ezt az elzárkózást, akkor könnyebben tudnék tenni ellene.

Felkapom a fejemet, ahogy nyílik az ajtó, és már a nyelvem hegyén van az érkező vevő udvarias köszöntése, ám amikor meglátom, ki lép be a boltba, a torkomra forrnak a szavak.
Erika félve pillant rám, és bizonytalanul elmosolyodik. Az agyamra sűrű ködként ereszkedik rá a tehetetlen félelem. Mit keres itt? A szakításunk óta eltelt majd’ egy év, azóta nem láttam őt. Egy ideig hívogatott és kétségbeesett üzeneteket írt, de miután már nem vettem fel neki a telefont és a levelekre sem válaszoltam, lassanként elmaradozott, végül felszívódott.
Ha most jelenetet rendez, én nem tudom, mi lesz. Fogalmam sincs, képes vagyok-e még kezelni a kitöréseit, maradt-e bennem erő ahhoz, hogy felöltsem a lelkem elé a védőfalat, és ne roppanjak bele újra. Bár most nem tűnik zaklatottnak, de ez bármikor megváltozhat. Elég egy rossz szó, egy félreértett pillantás.
– Szia! – köszön halkan.
– Szia… Hát te?
– Reméltem, hogy még itt dolgozol. – Tétován közelebb lép, majd miután nem mozdulok, felbátorodva idesétál hozzám a pulthoz.
– Miért jöttél, Erika? – kérdezem színtelen hangon.
Lehajtja a fejét, gesztenyebarna hajtincsei az arcába hullanak. Végigszalad rajta a tekintetem. Jobban néz ki, mint amikor utoljára láttam őt, összeszedettebb, és mintha néhány kiló is felszaladt volna rá, ami határozottan jót tesz az alakjának. Régen bolondultam érte. Most már csak bágyadt, múlttal színezett érzelemfoszlányok vannak.
Erika mélyet sóhajt, majd egyenesen a szemembe néz.
– Én csak… Szeretnék bocsánatot kérni.
– Miért?
– Mindenért.
Tartózkodva figyelem őt. Még nem tudom, van-e emögött valamilyen csapda.
– Nem tartozol bocsánatkéréssel – felelem szárazon, csak hogy mondjak valamit. Bár valóban így érzem. Sosem haragudtam rá.
– De igen, tartozom – vágja rá határozottan. – Igazad volt, Ábel. Már sokkal hamarabb segítséget kellett volna kérnem.
Összevonom a szemöldökömet. Most már tényleg érdekel, mit szeretne ebből kihozni.
– Csak szerettem volna elmondani, hogy… Terápiára járok, és kezelést kapok – folytatja Erika. – És… Sajnálom, hogy olyan durva dolgoknak tettelek ki. Sok mindent átértékeltem és helyre tettem magamban, sok mindenre rájöttem. Tudom, hogy iszonyúan nehéz volt velem. Köszönöm, hogy olyan sokáig mellettem álltál.
– A párod voltam, még szép, hogy melletted álltam.
Erika tekintetébe bágyadt szomorúság költözik.
– De elüldöztelek magam mellől. Nagyon fáj, hogy elveszítettelek, de megértem, hogy besokalltál. Ne érts félre, nem akarok semmit, nem fogok rád akaszkodni, vagy ilyesmi. Csak úgy éreztem… Hogy ezt el kell mondanom. És remélem, hogy egy napon majd úgy tudsz rám gondolni, hogy csak a szép emlékeket őrzöd kettőnkről. Ennyit szerettem volna.
Nézem őt, és várok. Várom, hogy jön-e egy újabb hirtelen váltás, mint régen. Amikor együtt voltunk, egy idő után már meg tudtam figyelni a legapróbb intő jeleket, testének első megremegéseit, lélegzetvételének gyorsulását, az érkező sötétséget a tekintetében. Most is megfeszülve figyelek ezekre a jelekre. De nem történik semmi. Erika állja a pillantásomat, szeme bánatosan csillog, de nincsenek könnyek, tekintete tiszta és határozott. Érzem, ahogy a lelkemen oldódik a szorítás, és ezzel együtt simogató megkönnyebbülés költözik minden porcikámba.
Erika jobban van. Tényleg jobban van.
Halványan elmosolyodom, és kezemet az övére helyezem.
– Nagyon örülök, hogy megtetted ezt a lépést, és szakemberhez fordultál.
Erika viszonozza a mosolyt.
– Én is. – Kis szünetet tart. – Te jól vagy?
– Jól.
– Ennek örülök. – Erika elhátrál a pulttól. – Azt hiszem, most megyek. Minden jót, Ábel!
Ahogy megfordul, és az ajtó felé indul, egy belső késztetés hatására utánaszólok.
– Erika!
– Igen? – néz rám vissza.
– Nem haragszom semmiért. Csak a szépre fogok emlékezni. – Úgy érzem, ezt tudatnom kell vele. Valószínűleg nem kis erő és bátorság kellett neki ahhoz, hogy idejöjjön. Tudnia kell, hogy nem neheztelek. Tudnia kell, hogy ő is megbocsáthasson magának.
Erika elmosolyodik.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm. – Ezzel elfordul, és kilép az üzletből.
Elmélázva nézek utána. Olyan, mintha egy tonnányi súly omlott volna le a szívemről. Féltettem őt, többször is eszembe jutott, mi lehet vele, és ilyenkor mindig aggódni kezdtem érte. Néha még az is átfutott az agyamon, hogy felkeresem, de tudtam, hogy akkor csak újra belekeverednék abba a végeláthatatlan zűrbe, ami a kapcsolatunk nagyobb részét jellemezte.
Most, hogy láttam őt, hogy tudom, jól van és jó kezekbe került, úgy érzem, tényleg nyugodt szívvel bezárhatom a nyitva felejtett ajtót magamban, amely mögött csúnyán félbeszakadt kapcsolatunk emlékképei sorakoznak. És annál szélesebbre tárhatok egy másik ajtót – Viviennek.


Szilárd

Fáradtan érek haza, és egy kicsit nekidőlök az ajtónak, hogy összeszedjem magam. Alig bírtam levezényelni az Árvácska heti próbáját, attól tartok, már a gyerekek is észrevették, hogy nagyon nem vagyok ott fejben. Kimerültnek, üresnek érzem magam, átfolyik rajtam minden, mintha nem vennék részt a saját életemben. Csak nézem, ahogy telnek a napok, berögzülten teszem, amit kell, és tehetetlenül sodródom. Eddig legalább Vivien léleképítő programjai feltöltöttek egy kicsit, volt mit várnom minden hétvégén, de a múlt szombaton valahogy távol voltunk egymástól. Nem ment az önfeledt csevegés, mindketten elvesztünk a magunk gondolataiban. Vajon ő min rágja magát? A mai próbán nagyon szótlan és visszahúzódó volt. Lehet, hogy megbántottam valamivel a múltkor? Haragszik, amiért nem érdeklődtem a hogyléte felől, holott láttam, hogy rágódik valamin? Talán beszélnem kellene vele, elnézést kérni, amiért a magam bajai mellett nem foglalkoztam az övével. De egyszerűen nem megy. Most nem.
A konyhába megyek, és gépies mozdulatokkal összedobok magamnak egy szendvicset vacsora gyanánt, de alig tudok néhány falatot letuszkolni a torkomon. Azt hiszem, ma korán lefekszem, ha már úgysincs semmihez erőm. De előtte még átfutom a közösségi oldalakat, hátha van valamilyen fontos értesítés, bár pillanatnyilag még az sem érdekelne, ha bejelentenék, összedőlt az Euterpé színház.
Ledobom magam az íróasztalomhoz, bekapcsolom a laptopot, és figyelem, ahogy betölt a rendszer. Mint mindig, most is a Facebookot nyitom meg elsőként. Jött egy levelem.

Élesen beszívom a levegőt, és hideg zsibbadás járja át a testemet.

Pali írt.

„Hogy vagy?”

Ennyi az üzenet, de ezt a két szót újra meg újra elolvasom. Pali jelentkezett. Most mit csináljak? Mit írjak vissza? Valami udvarias, tartózkodó választ, vagy az igazat? Lehet, hogy már döntött, és mindegy, mit válaszolok neki?
Akárhogy is, most nem megy a semmitmondó udvariaskodás. Remegő kézzel pötyögöm a választ:

„Nagyon rosszul.”

Szinte azonnal érkezik az újabb üzenet.

„Én is.”

Bámulom a képernyőt, várok, hátha ír még valamit, de semmi. Pali itt van, jelentkezett, hetek óta nem hallottam róla, nem engedhetem most el. Valamit még mondanom kellene. Meg merjem neki írni, hogy…?
Igen, megírom.

„Hiányzol.”

Feszülten, visszafojtott lélegzettel várom, mit reagál erre.

„Te is nekem.”

Akkor gyere vissza! Miért kell ez az egész? Ne kínozz tovább, gyere vissza, szeressük egymást, és éljünk együtt úgy, ahogy eddig! Kérlek, Pali, gyere vissza hozzám…
De képtelen vagyok mindezt leírni. Tudom, hogy nem is tehetem. Hiszen időt kért tőlem, én pedig megadom neki, bármennyire is belepusztulok a hiányába. Tehetetlenül nézem a monitort, és a távolság, az, hogy mennyire messze van tőlem, szinte tapintható. Annyi mindent írnék neki, de a szavak nem állnak össze értelmes mondatokká, a kezem nem mozdul.

Pali ismét ír.

„Mennem kell. Vigyázz magadra!”
„Te is.”

Úgy érzem magam, mintha egy pályaudvaron állva nézném, ahogy a lekésett vasút kirobog az állomásról. Nem tehetek semmit, csak dermedten bámulok utána.

De vajon visszajön még ugyanez a vonat a pályaudvarra, vagy végleg elkéstem?