Vivien

Napok óta Karina szavai járnak a fejemben. Bármennyire ellenkezem a gondolattal, ő is azt javasolta, hogy adhatnék egy esélyt Ábelnek. Talán tényleg ez lenne az egyetlen módja annak, hogy valamerre elmozduljon ez a jelenlegi zavaros állapot. Hajlok afelé, hogy rábólintsak egy randevúra, de ha így teszek, akkor meg kell húznom bizonyos határokat. Nem engedhetem meg magamnak, hogy túlzottan a bűvkörébe kerüljek, észnél kell maradnom, tisztán gondolkoznom, megtartani a három lépés távolságot. Csak azt nem tudom, menne-e éles helyzetben.
Azóta, hogy a séta ötletére nem válaszoltam, Ábel sem írt. De érzem, hogy továbbra sem fogja annyiban hagyni a dolgot. Péntek délután van, hamarosan újra találkozunk. Milyen lesz? Megint kezdeményezni fog?
És mi lehet Szilárddal? Basszus, annyit rágódtam ezen az Ábel-kérdésen, hogy közben megfeledkeztem a léleképítőről, és holnapra nem is találtam ki semmilyen programot… Bár a múlt heti nem sikerült valami jól, azt sem tudom, igényt tart-e egyáltalán a folytatásra. Na mindegy, majd beszélek vele, és maximum elmegyünk sétálni. Az is jó program.

Már mindketten ott vannak a művház termében, mire odaérek. Köszönök, és közben gyorsan végignézek rajtuk. Szilárd furcsán komornak tűnik, Ábel fürkészve bámul rám.
Gondolatban megrázom magam. Muszáj most ettől az egész Szilárd-Ábel ügytől elszakadnom egy kicsit! Gyakorolni jöttem, fejlődni. Erre koncentrálok, ha a fene fenét eszik is.

Szilárd egy papírlapot szorongat a kezében, miközben elhelyezkedik velünk szemben.
– A mai napra egy kicsit nehezebb, összetettebb gyakorlatot hoztam – kezdi. – Ebben most nagyon részt kell vennetek, és semmi gond nincs, ha nem megy rögtön, de azt hiszem, mind sokat tanulnánk belőle. – Megáll egy pillanatra, mielőtt folytatná: – Hallottatok már az elengedés öt fázisáról?
Összevonom a szemöldökömet. Ismerősen hangzik, talán valamelyik internetes portálon belefutottam már, de nem tudnám most felidézni, mi is ez.
– Igen – biccent Ábel.
– Vivien? – fordul felém Szilárd.
– Most nem ugrik be.
– Olyasmi, mint a gyász fázisai, csak ezt most a szakítás utáni öt lépcsőfokként vesszük át.

Miért éppen ezt a témát választotta? Nézem az arcát, és azon gondolkodom, mennyire merítette ezt most a saját helyzetéből. De pusztán amiatt foglalkozzunk egy ennyire nyomasztó témával, mert őt elhagyták? Vagy van emögött valami más is? Lehet, hogy csak túlgondolom, és egyszerűen azért esett erre a választása, mert jó gyakorlatnak tartja, vagy nem jutott jobb az eszébe.

– Az öt fázis a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elengedés – folytatja Szilárd komolyan. – Úgy képzeltem el ezt a gyakorlatot, hogy ti ketten értelemszerűen egy párt fogtok alakítani, ahol az egyik fél szakít. Ezután öt alkalommal találkoztok, mondjuk egy parkban, és mind az öt jelenet egy-egy fázist fog bemutatni.

Nem akarok szerelmespárt játszani Ábellel.

– Ábel lesz az, aki szakít, és Vivien…
– Miért pont Ábel szakít? – vágom közbe morcosan. – Miért nem én?
Szilárd halványan elmosolyodik.
– Azért, mert a te fejlesztésedet szolgálják ezek a pénteki próbák, és szeretném, ha megpróbálnád mind az öt fázist megjeleníteni. Szóval mindegyik eljátszott találkán Ábel érdeklődik majd a hogyléted felől, neked pedig az adott fázis alapján kell megnyilvánulnod.

Hű… ez elég tömörnek hangzik. Hogyan játsszak el öt olyan állapotot, amiket igazán nem is ismerek, legalábbis nem ebben a témában? Persze, ez a kihívás benne, ahogy a korábbi próbák legtöbbjén is, olyasmit kell kipróbálnom, ami nem jellemző rám.
– Tudom, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de úgy érzem, jót tenne a fejlődésednek, ha megpróbálnánk ezt gyakorlatként végigvenni – mondja Szilárd.
Nyelek egy nagyot.
– Jó, hát megpróbálhatjuk, de egyelőre fogalmam sincs, hogy fog menni – motyogom.
– Semmi gond. Ez nem egy vizsgaelőadás, csak gyakorlunk. Ábel?
– Részemről mehet – feleli ő nyugodtan. Persze, ő könnyen mondja… A gyakorlat oroszlánrésze az enyém.
Szilárd lepillant a kezében tartott papírra.
– Most, hogy végiggondolom, a szakítós jelenet lehetne egyben az első lépcsőfok, a tagadás. Az a legfrissebb reakció a váratlan hírre. Tehát a szakítás lesz az első jelenet, ott lesz a tagadás, utána pedig négy találkozót játszotok még el, a négy másik fázissal.
– Rendben.

Tehát tagadás. Vagyis akkor ellent kell mondanom? Elutasítani, amit Ábel mond? Úgy képzelem el a tagadást, mint a „nem” szó ismétlésének ragacsos masszáját. Tulajdonképpen… ez majdnem olyan, mint amit Ábellel csinálok, amióta újra felbukkant az életemben. Ő azt hajtogatja, igen, én meg azt, hogy nem. Ő most azt fogja mondani, hogy szakítsunk, én meg… nem, nem azt mondom, hogy „oké, szia”, hanem tagadok. Akármit mond majd, akármilyen érvvel áll elő, tagadnom kell.
– Ha gondoljátok, felmehettek a színpadra, hátha az egy kicsit jobban elzár benneteket a valóságtól, és segít abban, hogy belemélyedjetek a jelenetbe – javasolja Szilárd.
Ábel csak biccent, és elindul a színpad felé. Követem őt. Ahogy felérek hozzá, ő komor arccal megáll velem szemben.
– Vivien, beszélnünk kell – kezdi. Milyen furcsa, néhány héttel ezelőtt Szilárddal játszottunk el egy szakítást. Mindkét pasi dob engem? Elfojtok egy mosolyt, és próbálok a gyakorlatra figyelni.
– Miről?
– Szakítani akarok.
– Tessék?
– Jól hallottad. – Ábel kemény határozottsággal néz rám. Nem esik jól. Utálom ezt az érzést, mintha kiürült palackként hajítanának a kukába – még akkor is, ha ez most csak játék.
– Ezt nem gondolhatod komolyan! – ellenkezem. – Biztosan csak rossz napod volt…
– Komolyan gondolom.
– Nem, ez nem történhet meg! – rázom a fejemet.
– Már ezerszer megpróbáltuk megoldani a problémákat, de semmi sem változott. Elfáradtam.
– Nem hagyhatsz el!
Dühös vagyok, utálom ezt az egész gyakorlatot, de most azt kell tennem, amit a feladat megkíván, tagadok és tagadok.
– Vége van, Vivien.
– Nem, nem lehet vége! Jó, voltak vitáink, de kinél nincsenek? – próbálkozom. – Emiatt még nem kell szakítani!
– Itt már sokkal több a baj, mint néhány vita. Be kell látnunk, hogy nem működik ez a dolog köztünk.
– Ugyan már! Túlreagálod! – jelentem ki. – Figyelj, hagyjuk ezt az egész butaságot, inkább menjünk el moziba, és…
– Nem, Vivien. Én már döntöttem, fogadd el.
– Nem teheted ezt!
Ábel néz rám, majd megrázza a fejét, sarkon fordul, és elsétál a takarásba. Gondolom, ez volt az első jelenet vége. Bizonytalanul Szilárdra nézek, várva az instrukciókat, de ő csak biztatóan biccent, hogy folytassuk. Különös, hogy ezúttal nem szól közbe, nem kiabál be, hogy „Ennyi!”, hanem teljességgel ránk bízza az adott jelenetek kezdését és lezárását.
Várjunk csak, mi is a második fázis? Ja igen, a harag. Oké, ez most jobban fog menni, mert alapvetően nagyon dühös vagyok emiatt az egész miatt, ami történik. Engem játékból se hagyjanak el… Na, ezért nem akarok szerelmes lenni. Micsoda baromság, mintha én döntenék a dologról… Áh, elegem van!

Várom, hogy Ábel visszajöjjön a színpadra, és közben gyűjtögetem magamban a haragot. Amikor meghallom a lépteit, szándékosan nem nézek rá rögtön, kivárok. Ábel is hallgat még néhány másodpercig.
– Hogy vagy? – kérdezi végül.
– Mit gondolsz, mégis hogy lennék? – csattanok fel, és ezzel együtt felé fordulok. – Kidobtál, mint egy szemetet, és azóta felém sem néztél!
– Nézd, én próbáltam veled higgadtan megbeszélni…
– Micsodát? Azt, hogy már nem szeretsz?! És rám akarod kenni, hogy én vagyok a hibás?
– Volt közöd ahhoz, hogy kiábránduljak belőled – jelenti ki Ábel kegyetlenül. Hű, a franc essen belé, ez fájt…
– Gyönyörű, mondhatom! – kiáltok rá dühösen. – Mintha te olyan tökéletes lennél! Mégis elfogadtalak a hibáiddal együtt, és mindent megtettem érted! Te pedig annyi esélyt sem adtál, hogy rendbe hozzuk a dolgokat.
– Számtalan esélyt adtam, de nem jött össze.
– Mert nem is akartad igazán! Úgyhogy nekem ne magyarázz arról, hogy én tehetek a te kiábrándulásodról! Annyi gerinc nincs benned, hogy vállald a saját hibáidat, helyette engem okolsz mindenért. Menj te a fenébe!
– Nekem így is jó – közli Ábel hidegen, és ismét kiballag a színpad szélére.
– Persze, menekülj, te gyáva féreg! – kiabálok utána, mert egyszerűen frusztrál, hogy csak így faképnél hagy. Megrázom magam, és mélyet lélegzek. Nem szabad ennyire beleélnem magam, kell egy határ, ez csak egy rohadt szerep, egy gyakorlat, semmi több.
Hirtelen azt sem tudom, mi következik. Tekintetem Szilárdra siklik.
– Alkudozás – formálja a szót hangtalanul.

Hmm. Hogy kell alkudozni? Azt hiszem, erről annak idején azt olvastam, hogy ilyenkor az elhagyott fél megpróbálja menteni, ami menthető, meg reménykedik, hogy helyre lehet hozni. Ez érdekes lesz egy kiadós „veszekedés” után, de persze a való életben jó eséllyel nem egy napon belül éli át az ember az öt fázist.
Szóval most vissza kellene könyörögnöm magam? Nem tetszik a gondolat. De ha ez a feladat, akkor nincs mit tenni.
– Hogy vagy? – kérdezi újra Ábel, ahogy visszatér mellém.
Habozok egy kicsit, aztán odafordulok hozzá. Lesz, ami lesz!
– Megvagyok. Figyelj csak… Arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni valahová, meghívlak!
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondja Ábel tartózkodón.
– Miért? Olyan jó lenne! Mint a régi szép időkben. Elmehetnénk oda, ahol először randiztunk…
– Nem fogom meggondolni magam egy vacsorától – vág közbe Ábel.
– Nézd… Tudom, hogy mostanában nem volt könnyű velem, de megváltozom! Adj még egy esélyt, és meglátod, hogy minden rendben lesz. Jó partner leszek, jó szerető, és nem fogok minden hülyeség miatt hisztizni.
– Hiba lenne újra megpróbálni, úgysem működne – rázza a fejét Ábel.
– Dehogynem! Kérlek…
– Nem.
Elfordul, kimegy.
Úgy érzem magam, mintha megalázkodtam volna. Mint akibe belerúgtak még egyet. Mire jó ez az alkudozás? Én biztos, hogy nem próbálnám meg így visszasírni magam. Tényleg ezen mennek keresztül az elhagyott felek?
Elszomorodom. Szörnyű ez az egész. Ha tényleg ilyen érzésekkel jár, amikor az általad szeretett ember elhagy, akkor én inkább bele sem akarok vágni egy komolyabb kapcsolatba. Nem akarok ilyen kiszolgáltatott lenni. Mi értelme beleszeretni valakibe, ha aztán ez a vége? Ez túlságosan veszélyes és ijesztő.

– Hogy vagy? – Ábel kérdése váratlanul ér, észre sem vettem, mikor lépett újra mellém.
Depresszió, igen, ez jön.
Nem válaszolok, csak bámulok magam elé. Ezt most nem is nehéz előadni…
– Vivien? – szólít meg Ábel.
– Hagyj békén, nem akarok beszélni senkivel – motyogom, miközben a padlót nézem. Tényleg olyan, mintha mázsás súly lenne a vállamon.
– Történt valami?
– Elhagytál. Ez nem elég?
– Nézd, sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. De ennek tényleg nem volt jövője.
– Csak hagyj egyedül!

Ábel kimegy, és nekem valamiért nagyon fáj, hogy elküldtem.
Most jönne az elengedés? Mit kellene elengednem? Pillanatnyilag rohadt szarul érzem magam. Elő kell adnom, hogy minden oké? Hogyan tehetném?
Mélyet sóhajtok. Próbálok fejben visszakanyarodni az alaptermészetemhez. Ahhoz a Vivienhez, aki erős, kemény, és nem hagyja, hogy bárki kibillentse az egyensúlyából. Akinek a saját céljai a legfontosabbak, saját énjének kifejezése, fejlesztése. De valahogy ez most nagyon messzinek, réginek tűnik. Miért érzem magam ilyen erőtlennek?

– Hogy vagy?
Felemelem a fejemet, ránézek Ábelre, és reszketegen elmosolyodom.
– Jól. Köszönöm. Te?
– Én is.

Csönd.

– Akkor… ugye már jobban érzed magad? – kérdezi Ábel.
– Igen. Igazad volt, nem működött volna tovább a kapcsolatunk.
– Azért örülnék, ha beszélőviszonyban lennénk.
– Én is.

Fáradt vagyok. Végigvettük az összes fázist, Ábel többször is faképnél hagyott a jelenetek kedvéért, tagadtam, veszekedtem, alkudoztam, depresszióba süllyedtem. Olyan, mintha teljesen kifacsartak volna.
Lesétálok a színpadról, és a nézőtér egyik ülésére rogyok.
Oké, ez nagyon-nagyon szar volt. Előredőlve a kezembe temetem az arcomat, mert hirtelen sírhatnékom támad. Nem akarom elbőgni magam Szilárd és Ábel előtt, de néhány áruló könnycsepp így is kibuggyan, nekem meg szipognom kell.
Érzem, hogy valaki leül mellém, és végigsimít a hátamon.
– Nyugi – hallom Ábelt. Megreszketek. Jólesik a simogatása, most szükségem van erre.
Szilárd is helyet foglal a másik oldalamon, érzem, ahogy megpaskolja a térdemet.
– Túl vagy rajta, Vivien – mondja. Elmázolom a könnyeimet, és rájuk nézek. Ábel merengve néz rám, Szilárd halványan mosolyog. Hátradőlök, sóhajtok.
– Ilyet soha többé – mormogom.
– Tudom, hogy ez most így nagyon intenzív lehetett – szólal meg Szilárd. – De végigcsináltad. Nem lázadtál egyik fázis ellen sem, legalábbis kifelé nem nyilvánult meg semmi ilyesmi, hanem hoztad, ami kell. Még akkor is, amikor valószínűleg nagyon nem akartad. Látod, Vivien, fejlődtél. Mert már nem riadsz vissza attól, hogy olyan érzelmekbe merülj el egy alakítás kedvéért, ami eddig ismeretlen terep volt számodra.
Nagyon is riadtnak érzem magam, de persze tudom, hogy Szilárd mire céloz. Akár örülhetnék is, mert ha belegondolok, ez néhány héttel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. A korábbi énem már rég fellázadt volna, hogy az ő karaktere márpedig nem fog megalázkodni és alkudozni.
De nem tudok örülni. Elcsigázottnak érzem magam. Szilárdra bámulok. Vajon ő is ugyanezen ment keresztül, amikor lelépett a párja? Pokoli lehet…

Szilárd felkel.
– Amondó vagyok, hogy mára végeztünk! – jelenti ki. – Pihenjétek ki ezt a gyakorlatot, és jövő pénteken találkozunk!
Elköszön tőlünk, mi is tőle, majd szedelőzködik, és távozik. Ahogy elindulok én is, Ábel mellém lép.
– Egy séta? – kérdezi röviden. Talán már felkészült arra, hogy ezúttal is elutasítom. Azt kellene tennem, hiszen éppen most estem túl egy érzelmi kavalkádon, ami csak megerősítette az elhatározásomat, hogy nem akarok szerelmes lenni. Ha most sétálni megyek vele, akkor megint csak kiteszem magam a veszélynek, hogy alakuljon valami köztünk.

De nincs erőm tiltakozni, ellenkezni.

– Rendben – motyogom végül. 

Ábel

Meglepődtem, amikor Vivien igent mondott. Annyira, hogy most hirtelen nem is tudom, mit mondjak, hogyan kezdeményezzek beszélgetést. Már kijöttünk a művházból, a közeli parkban ballagunk egymás mellett, és szeretném megtörni a csendet. Annyira szeretnék róla minél több dolgot megtudni, de mindig pocsék voltam ismerkedésben, legalábbis a kezdeti stádiumban. Nem szeretem a sablonkérdéseket, és általában az ezekre adott válaszok sem érdekelnek. Miért nem gondoltam ezt át, ha már annyiszor megpróbáltam randira hívni?
Vivien maga elé bámul. Még mindig sápadt és zaklatott. Talán jobb is, ha ilyen állapotban nincs egyedül.
– Látom, hogy nagyon felkavart ez a mai próba – jegyzem meg óvatosan.
– Igen, mondhatjuk – hagyja helyben Vivien.
– Régi sebeket tépett fel?
– Nem, ellenkezőleg. Csak mostanában eleve minden olyan zavaros! – sóhajt fel, majd megtorpan egy padnál. – Nem baj, ha leülök?
– Csak nyugodtan.
Helyet foglal, és én is mellé telepedem.
– Hogy értetted azt, hogy ellenkezőleg? – firtatom.
– Nem igazán van tapasztalatom ilyen durva érzelmi dolgokban – vallja be Vivien. Rám tekint, majd elkapja a pillantását.
– Nem volt még kapcsolatod?
– De volt, csak… – Elhallgat.
– Csak nem voltál még szerelmes – állapítom meg.
Aprót bólint.
Elnézem őt, és közben olyan, mintha lassan összeállna egy bonyolultnak tűnő kirakós. Lehet, hogy Vivien ezért menekül előlem. Mert valami olyat érez, amit eddig még nem, és ez megijeszti.
– Ha ilyen a szerelem, akkor nem is akarok az lenni – teszi hozzá hirtelen.
– Ha a szerelem csak ilyen volna, akkor nem volnának boldog párkapcsolatok a világban.
Vivien tűnődve rám néz.
– De hogy bírják az emberek ezt a kiszolgáltatottságot? – kérdezi. – Miért jó ez nekik?
– Ha viszonozzák az érzelmeidet, akkor nem vagy kiszolgáltatott, hanem biztonságban érzed magad – mutatok rá.
– És ha nem viszonozzák? Ha valaki rossz emberbe szeret bele? – erősködik.
– A kockázat mindig megvan. De az ilyen félelmek miatt nem érdemes elszalasztani a boldogságot.
– Te sosem féltél? – Vivien hirtelen legyint. – Á, mindegy, hülyeségeket kérdezek. Igazából rájöttem, hogy nem is tudok rólad semmit a neveden kívül.
– Mit szeretnél tudni?
– Nem tudom. Akármit. Hány éves vagy?
– Huszonöt.
– Én húsz leszek.
– Tudom. És rendezvényszervezést tanulsz – fűzöm hozzá, mire csodálkozva rám tekint. – Facebook… Megadtad ezeket az adataidnál.
– Ó. Tényleg. Bezzeg te alig töltötted ki az adatlapodat.
– Csak kapcsolattartásra használom az internetet, nem látom értelmét idegenekkel megosztani ilyen-olyan információkat magamról – vonok vállat.
– Igen, csak így meg kénytelen vagyok hülyeségeket kérdezni tőled. Utálom az ilyen üres, udvarias kérdéseket.
– Te is? – mosolyodom el. Félénken viszonozza.
– Igen. Na, de… Mit dolgozol?
– Eladó vagyok egy művészellátó boltban.
– Az jól hangzik.
– Igen. Szeretem csinálni. Különösen azért, mert művészekkel találkozhatok, és segít kiépíteni egyfajta kapcsolatrendszert, ami jól jön a későbbiekben. – Nem szeretek beszélni magamról, de ha megpróbálok közlékeny lenni, az talán Vivien feszengését is feloldja.
– Szóval ez az, ami érdekel?
– A művészetek, igen.
– Azon belül?
– Igazából egy kicsit minden. Szeretek festeni, írni, érdekel a színjátszás is, de fotográfusként végeztem.
– Azta… – Megbűvölten bámul, és én akaratlanul is elmosolyodom a reakcióján. Most olyan, mint egy kislány, aki lenyűgözve nézi a cirkuszi mutatványosokat.
– Jól megélsz ebből a munkából? – érdeklődik.
– Nem keresek vele milliókat, de néha vállalok alkalmi melókat, főképp fotózást, és így rendben vagyok. Örököltem egy kis lakást a nagyszüleimtől, szóval csak a rezsit kell fizetnem.
– És mi lesz a végállomás? Megmaradsz eladónak és hobbiművésznek, vagy vannak azért konkrét terveid, álmaid?
– Van egy… Csak egyelőre még nem tudom, hogy fogom tudni megvalósítani.
– Mi az?
– Nos, jó volna egy modern múzeumban dolgozni, ahol változatos tárgyakat állítanak ki kreatív, újszerű módokon, interaktív elemek bevonásával, izgalmas témákkal. Látom is magam előtt az egészet.
– Hű… ez izgalmas elgondolás!
– Ezért is jó ez a művészellátó boltos állás. Igyekszem figyelni, információt gyűjteni arról, van-e valahol olyan meló, ami közelebb visz ehhez az álmomhoz.
– Tetszik, hogy ilyen határozott elképzeléseid vannak – jelenti ki Vivien, majd hirtelen leszegi a fejét, mint aki bánja, hogy ezt kimondta.
– Köszönöm. És veled mi van? Mik ezek a különórák?
– Én nagyon szeretnék színésznővé válni. Csak iszonyú makacs vagyok. – Fanyarul rám vigyorog. – Ahogy ezt te is megtapasztalhattad.
– Igen, feltűnt – mosolygok.
– Azért kellenek ezek a különórák, hogy megtanuljak túllátni a saját elképzeléseimen, és nyitottabb legyek a rendezői utasításokra.
– Az valóban nem egy hátrány, ha színésznő szeretnél lenni. És hogy érzed? Segítenek a próbák?
– Igen. Sokat tanultam az elmúlt hetekben.
Vivien most megint feszültebbé vált. Vajon miért? Mi rejtőzik a mondatok mögött? Valami nyomasztja, de nem faggatózhatok nyíltan, mert még elijeszteném.
Rövid ideig csendbe burkolózva figyeljük a hulló faleveleket.
– Volt, hogy én is féltem – szólalok meg végül, korábbi kérdésére felelve. Vivien felkapja a fejét.
– Igazán?
– Igen.
Vajon jó ötlet most erről beszélni? Talán ha megnyílok egy kicsit, azzal közelebb kerülhetek Vivienhez.
– A legutóbbi párkapcsolatom igencsak viharos volt – mondom.
– Mikor lett vége?
– Úgy egy éve.
Látom az arcán átsuhanó kérdéseket, tudom, hogy érdeklődne, de nem mer faggatni. Ha már belekezdtem, el kellene mesélnem. Mindig nehezen nyilatkoztam a volt kapcsolataimról, mert az csak rám és a másik félre tartozik, nem szokásom kibeszélni az ex-barátnőimet. De most úgy érzem, beszélnem kell, hogy Vivien tudja, megértse, nincs egyedül a félelmekkel.
– A volt barátnőm nem volt teljesen egészséges mentálisan – bököm ki halkan. Vivien elkerekedő szemmel rám néz.
– Mi baja volt?
– Sajnos pontosan nem tudom, mert amikor együtt voltunk, megtagadta, hogy szakemberhez forduljon. Nemrég összefutottunk, akkor elmesélte, hogy jár terápiára és jobban van, de nem akartam afelől faggatni, mi is a baja. Mindenesetre amíg együtt voltunk, gyakran voltak dühkitörései, szélsőséges hangulatingadozásai, és ilyenkor ellenem fordult, rajtam vezette le. Volt, amikor féltem. Néha tőle, néha attól, hogy ki vagyok szolgáltatva a dührohamainak, hiszen szerettem őt, és próbáltam kitartani mellette. Néha attól, hogy elfogy az erőm.
Vivien hallgat. Feszülten figyel, mint aki az elméjének mélyére akarja vésni a szavaimat.
– Két évig tartott – folytatom. – Két év után eljutottam egy töréspontra, és kiléptem a kapcsolatból. Iszonyú nehéz volt. Túléltem. És tudod, mit mondok? Nem bántam meg azt a két évet. Mert a nehéz pillanatok mellett boldog óráink is voltak együtt, amikre mindig örömmel fogok visszaemlékezni. Semmit sem bánok meg, ami egy kicsi boldogságot is hoz az életembe.
– De sok fájdalmat is hozott, nem? – erősködik Vivien, mint aki magát próbálja győzködni. Elnevetem magam.
– Te nagyon a rossz oldalát akarod nézni a dolgoknak. Ha összeszólalkozol valamin a szüleiddel, akkor tőlük is inkább megszabadulnál?
Vivien a szemöldökét ráncolja.
– Nem szoktunk összeszólalkozni.
– Egyáltalán nem?
– Alig vannak otthon. Ha meg igen, akkor is… – Nyel egyet. – Igyekeznek a kedvemben járni.
– Ha ennyire burokban nőttél fel, nem csoda, hogy félsz az új dolgoktól – vonom le a következtetést.
Vivien tekintete dühösen villan.
– Hű, de okosak vagyunk! – dörren rám, és felpattan. – Jó, hogy nem hívsz elkényeztetett picsának!
– Nem vagy elkényeztetett, csak sok mindent nem tudsz még az életről.
– Szóval tudatlan és buta vagyok? – Vivien nagy levegőt vesz, hogy folytassa, de ekkor én is felkelek, és fölé magasodom. A hirtelen mozdulat belefojtja a szót.
– Ezt most fejezd be! – szólítom fel. Riadtan bámul rám. – Tudom, hogy haragudni rám könnyebb, mint szembenézni a félelemmel, és látom, hogy bele akarod hergelni magadat. De ebben nem leszek partner. Ne gondold, hogy olyan könnyű mesélnem a volt kapcsolatomról! Inkább hallgass, rágd át magad a dolgon, gondold végig, de ne forgasd ki a történetemet úgy, hogy csak azért is a te igazadat támassza alá!
Nem várok választ, megfordulok, és elsétálok. Most magára kell hagynom Vivient. Ha tovább maradok, belerángat valami teljesen fölösleges szócsatába, hogy haragudhasson, és ezzel kikerülje, hogy bármit is átgondoljon. Én megnyíltam neki, amennyire jelenleg tudtam, és elmondtam a gondolataimat. Ennél többet most nem tehetek. Innentől kezdve neki kell megvívnia magában ezt a csatát.

Vivien

Szilárdra kellene figyelnem. Már jó húsz perce sétálunk, szerencsére nem csinált ügyet abból, hogy mára nem tudtam jobb léleképítőt kitalálni. De újra meg újra eszembe jut a tegnapi beszélgetés Ábellel.
Nagyon mérges voltam, amikor csak úgy otthagyott, tombolni tudtam volna dühömben. De mire hazaértem, valamelyest lecsillapodtam. Rájöttem, hogy valóban rosszul kezeltem a dolgokat, nem kellett volna olyan hülyén reagálnom Ábel történetére, amit a volt kapcsolatáról mesélt. Ő megosztott velem valami bizalmasat, én meg nem is méltattam szóra, hanem csak a makacs elméletembe kapaszkodtam, a rossz oldalára koncentráltam az elmondottaknak. Aztán meg, mint egy hisztis kislány, kaptam az alkalmon, hogy berágjak rá. Pedig csak rámutatott valamire, amit valahol mélyen én is tudtam. A szüleim tényleg egy csodaszép burokvilágban neveltek, ahol mindent megkaptam, amire vágytam, és nem voltam kitéve semmilyen konfliktusnak. De vajon ez tényleg összefüggésben áll azzal, hogy félek az ismeretlen érzésektől?
Mindegy, most Szilárd van itt, vele kell foglalkoznom. Miközben lassan ballagunk egymás mellett, csupa felszínes dologról beszélgetünk. Olyan, mintha mostanában eltávolodtunk volna egymástól. Pedig néhány héttel ezelőtt még milyen jól éreztük magunkat együtt! Csak utána jött Ábel, és mindent összezavart. Meg aztán Szilárd is hétről hétre zárkózottabb. Vajon a szakítás miatt?
Eszembe jut a tegnapi különóra. Lehet, hogy Szilárd ugyanazokon megy keresztül, mint amiket elpróbáltunk.

– Kérdezhetek valamit? – sandítok rá. Nagyon el van merülve a gondolataiban, de most rám néz.
– Persze.
Mély lélegzetet veszek.
– Te… szóval hányadik fázisban vagy?
Értetlenül összevonja a szemöldökét.
– Tessék?
– Az elengedés öt fázisa közül. Tudod, amit tegnap gyakoroltunk.
– Ó. – Szilárd tűnődve mered maga elé. – Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam. De ha a jelenlegi állapotomat veszem figyelembe, akkor a depresszió fázisában.
– Az jó, nem? – vidulok fel. – Hiszen utána már az elengedés következik.
Szilárd felsóhajt, és a hajába túr.
– Nem biztos, hogy én ezt el akarom engedni. És különben is, a mi esetünkben csak szünetről van szó, nem szakításról.
Érzem, hogy idegessé válok. Megállok vele szemben, késztetve őt is a megtorpanásra.
– Ne legyél már ennyire naiv, Szilárd! – szólok rá, és egyenesen a szemébe nézek. – Hetek óta tojik a fejedre!
– A héten rám írt.
Na, erről nem tudtam.
– És mit?
– Kérdezte, hogy vagyok. És azt írta, hiányzom neki.
– Akkor miért nem tér vissza hozzád? Én mondom, ha olyan nagyon szeretne, el se ment volna tőled!
– Vivien, te semmit nem tudsz a mi kapcsolatunkról! – tiltakozik Szilárd ingerülten. – Fogalmad sincs, mi minden vezetett idáig.
– Jó, ez igaz. De szenvedsz miatta! Miért nem adsz esélyt inkább annak, hogy valaki más boldoggá tegyen?
– Mert őt szeretem – leheli Szilárd elkeseredetten.
– Talán csak azt hiszed, hogy szereted. Miért jó ez így neked?
– Nem jó. Sehogy sem jó. – Szilárd lehajtja a fejét, és szinte tapintható a gyötrődése. Ebbe az én szívem is belesajdul.
Annyira szeretném őt boldognak látni! Meg akarom vigasztalni, visszaadni az életörömét, újra annak a Szilárdnak látni, akinek még a társulatban megismertem.
Tétován közelebb lépek hozzá. Vajon… Vajon ha megcsókolnám, ugyanazt érezném, mint Ábelnél? Vajon akkor ő is ráébredne, hogy egy halott kapcsolatba kapaszkodik?
Ezt csak egy módon tudhatom meg.

– Szilárd… – szólítom meg halkan. Felemeli a fejét, rám bámul.
Óvatosan megérintem az arcát. Lehunyom a szemem, és odahajolok hozzá. Hevesen dobog a szívem, beleszédülök az izgatottságba. Érzem a forró leheletét, másodpercek kérdése, hogy az ajkunk is összeérjen.

– Ne, ezt ne! – Szilárd megragadja a vállamat, és határozottan eltol magától.
Kábán pislogva nézek rá, és amit látok, az éles fájdalomként hasít belém.
Szilárd olyan riadt arckifejezéssel bámul rám, mintha kis híján valami szörnyűséges dolog történt volna vele.
És ez hihetetlenül felhúz. Ennyire csak nem vagyok visszataszító, a rohadt életbe!
– Most meg mi van? – reccsenek rá, és meg sem próbálom a hangomból elrejteni a sértettséget.
– Vivien, ez… – Szilárd tehetetlenül gesztikulál. – Ez…
– Ez? Ez mi? – vágok közbe ingerülten. – Ilyen rossz lenne, ha megcsókolnálak?
– Ez nem történhet meg… – hebegi Szilárd. – Én… Ne haragudj, ha bármikor félreérthetően viselkedtem…
– Hetek óta együtt lógunk, azon vagyok folyamatosan, hogy jobban legyél, és mindig olyan szuper napokat töltöttünk együtt! Hát nem veszed észre, milyen jól megértjük egymást?! Most meg ellöksz magadtól, mert még mindig olyasvalakire vársz, aki nyilvánvalóan magasról tesz rád! Én törődöm veled! Miért nem adsz egy esélyt a dolognak?
Szilárd kétségbeesetten, ijedten néz engem.
– Mert lehetetlen – nyögi ki.
– Lehetetlen? Mert olyan visszataszító vagyok, vagy mi a franc?!
– Nem… nem így értettem.
– Jó, tudod mit? Akkor csak ülj tovább a saját mocskodban, és várd a csodát, hogy az exed megszánjon! – kiabálom.

Sarkon fordulok, és elrohanok. Könnyek csípik a szememet, és minden, amit az elmúlt hetekben gondoltam Szilárdról, kártyavárként omlik össze. Mekkora egy rohadék, nem jelentek neki semmit, csak kihasználta, hogy van, aki törődik vele… Elmondhatatlanul dühös vagyok, üvölteni akarok és sírni. Megaláztam magam a saját rendezőmnél, úgy tolt el magától és úgy bámult rám, mint egy undorító szörnyre.

Ezt soha, de soha nem bocsátom meg neki.