Szilárd

– Mi történt? – kérdezi Szilveszter, amint átlépi a bejárati ajtó küszöbét. Csüggedten intek, hogy kerüljön beljebb. A nappali felé indul, és látom, ahogy közben vet egy-egy pillantást a széthagyott szemetekre, az ételmaradékokra, az elhajított szennyesekre. Az egész lakásban káosz uralkodik, mintegy visszatükrözve a lelkiállapotomat, de nem érdekel.

Két napja csak ülök itthon, és próbálok rájönni, hol rontottam el. Vivien szombaton úgy hagyott faképnél, mint egy utolsó rohadékot. Talán az is vagyok. Hányni tudnék magamtól. Hogy tehettem ezt vele?
Először senkivel nem akartam beszélni a történtekről, de a kimondatlan szavak egyre jobban marták a torkomat, az érzések undorító masszaként rátelepedtek a lelkemre, és ezt így nem bírom tovább.
Próbáltam elérni Vivient, de nem veszi fel a telefont, és az üzenetemre sem válaszolt, amiben arra kértem, beszéljük meg. Nyilvánvaló, hogy hallani sem akar rólam. Végül felhívtam Szilvesztert, ő már úgyis tudja a legféltettebb titkomat, vele talán tudok beszélni erről az ügyről. Délután előadása volt, onnan egyenesen jött el hozzám. Ezt nagyra értékelem, mert ha játszik, utána mindig kell neki egy kis idő, hogy begubózzon otthon, és visszataláljon a való életbe. Nagyon kétségbeejtő lehetett a hangom a telefonban, ha most még a szokásos énidejét is rám áldozza.
– Megkínálhatlak valamivel? – kérdezem tőle.
– Köszönöm, nem kérek semmit. Csak beszélj! – Azzal Szilveszter leül a kanapéra.
Mélyet sóhajtok, majd én is helyet foglalok mellette. Fogalmam sincs, hogy vágjak bele ebbe az egészbe. Hirtelen minden olyan bonyolultnak tűnik, már semmi sem az, aminek először láttam. Boldognak hittem a párkapcsolatomat Palival, miközben őt egyre jobban bántotta a rejtőzködés. Barátnak hittem Vivient, miközben ő egészen mást szeretett volna tőlem. Ennyire nem látok a saját szememtől?
Szilveszter várakozva néz rám. Megpróbálom összeszedni magam.
– Az egyik társulatos lány… Azt hiszem, belém szeretett, vagy legalábbis vonzódik hozzám – kezdek bele esetlenül.
Szilveszter arcán valamennyire felenged a feszültség. Valószínűleg az állapotom alapján valami sokkal durvább dologra számított. Pedig én ezt is annak élem meg.
– Miből vontad le ezt a következtetést? – kérdezi.
– Bepróbálkozott nálam.
– Ó. Az kellemetlen.
– Persze visszautasítottam, ő pedig megbántódva faképnél hagyott.
– Nézd, Szilárd, sok tanonccal előfordul, hogy kicsit belezúg a rendezőjébe. Majd túlteszi magát a dolgon…
– Nem, ez ennél bonyolultabb – szakítom félbe. Rájövök, hogy rosszul fogtam hozzá a meséléshez. Az eddig elmondottak tényleg azt sejtetik, hogy egy buta tinédzser belehabarodott a rendező úrba. Újra nekiveselkedem: – Vivien és én…
– Vivien? – Ezúttal Szilveszter vág közbe. – Török Vivien?
– Igen. – Rábámulok. – Ismered őt?
– Futólag. Elég jóban van Nórival, néha meglátogat minket. Bár én magam ritkán beszélek vele, legtöbbször hagyom őket kettesben pusmogni. Szóval akkor róla beszélünk.
– Igen, róla. – Igyekszem rendszerezni a gondolataimat. Jobb, ha elkezdem az elejétől! – Már néhány éve tagja a társulatnak, és még a Kötelékek próbái alatt megkeresett, hogy segítséget kérjen tőlem, mert fejlődni szeretne színjátszás terén. Megbeszéltük, hogy ősztől adok neki különórákat. Viszont közben jött a magánéleti válság, hogy Pali elköltözött tőlem. Később Viviennel ez valahogyan szóba került. – Egy pillanatra elhallgatok. – Csak annyit mondtam neki, hogy a párom szünetet kért.
– Értem – biccent Szilveszter, és figyelmesen néz rám, várva a folytatást.
– Erre Vivien előállt azzal az ötlettel, hogy ő szervezne nekem léleképítő programokat.
– Léleképítő? – vonja fel a szemöldökét Szilveszter.
– Igen. Tudod, még a nyáron csapatépítő programokkal igyekeztem összekovácsolni a társulatos gyerekeket, ennek mintájára találta ki Vivien a léleképítőt.
– Aha, világos.
– Szóval… Hetekig együtt lógtunk. Péntekenként én tartottam neki különórákat, szombatonként ő vitt el engem ide-oda. Közben sokat beszélgettünk, jólesett, hogy van kivel mászkálni, meg hogy valaki törődik velem.
– És gondolom, azóta sem mondtad el neki, hogy a férfiakat szereted.
– Nem. Egyszerűen nem ment. Pedig… Ahogy visszagondolok, egy idő múlva Vivien többször is mondta, hogy ő a helyemben nem várna valakire, aki elhagyott. Meg hogy miért szeretem még mindig a páromat, ha egyszer nem törődik velem. Észre kellett volna vennem, hogy… – Képtelen vagyok befejezni. A térdemre könyökölök, és a kezembe temetem az arcomat.
Szilveszter közelebb húzódik hozzám, és meglapogatja a hátamat.
– Mi történt, amikor bepróbálkozott? – kérdezi halkan.
– Megint előjött azzal, hogy ha a párom szeretne, nem hagyott volna el, meg ilyenek. Mondtam neki, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem tudhatja, mi minden van a háttérben. Aztán… Meg akart csókolni. Eltoltam magamtól, mire ő nekem esett, hogy miért nem adok esélyt a dolognak. Annyit tudtam kinyögni magamból, hogy lehetetlen, de képtelen voltam hozzátenni, miért is az. Persze magára vette, és elrohant. Azóta próbáltam elérni, hogy megbeszéljük, de a telefont nem veszi fel, az üzenetemre nem válaszol. Én… – Keserű sóhaj szakad ki belőlem. – Nem értem, hol rontottam el. Fogalmam sem volt, esküszöm… Azt hittem, Vivien is barátként tekint rám.
Szilveszter hátradől, összefonja maga előtt a karjait, és egy ideig tűnődve hallgat.
– Feltételezem, egyszer sem bátorítottad, nem viselkedtél félreérthetően – szólal meg végül.
– Nem. Legalábbis szerintem nem. Néha megöleltem, de tényleg csak mint jó ismerőst.
– Akkor meg ne érezd úgy, hogy elrontottál valamit!
– De megbántottam Vivient, miután annyit foglalkozott velem.
– Vivien pontosan tudta, min mész keresztül. Ha igazán foglalkozott volna veled, akkor figyelembe veszi, hogy nem tudsz egy kapcsolatot egyik napról a másikra lezárni. Most tekintsünk el attól, hogy meleg vagy. Egy heteroszexuális embernél sem lenne más a helyzet, legalábbis ha komoly párkapcsolat kerül válságba. Annak idő kell.
– Lehet – hagyom rá, mert jelenleg képtelen vagyok értelmesen gondolkodni. – De most mit csináljak?
– Ha Vivien nem reagál a megkereséseidre, akkor csak annyit tehetsz, hogy hagyod leülepedni a dolgokat. A párodról van hír?
– Néhány napja rám írt a Facebookon, és beszéltünk egy keveset. Azt mondta, hiányzom neki. Ő is nekem. De… ennyi.
Szilveszter komolyan néz rám.
– Nézd, Szilárd, én nem akarlak kioktatni vagy beleszólni az életedbe. De talán tényleg barátkoznod kellene a gondolattal, hogy felvállalod a másságodat. Úgy tűnik, ez a titkolózás csak egyre több galibát okoz. Amellett, hogy a párkapcsolatod válságban van, Viviennel is félrecsúsztak a dolgok. Talán ha időben megtudta volna, hogy meleg vagy, nem ringatta volna magát hiú ábrándokba.
Fájnak ezek a szavak. Fáj, hogy tudom, Szilveszternek igaza van. De a legjobban az fáj, hogy én mindezek ellenére gyáva vagyok. Vivien jól mondta, tényleg a saját mocskomban ülök, és közben hagyom, hogy szép lassan minden tönkremenjen körülöttem.

Képtelen vagyok válaszolni. Csak kétségbeesetten bámulok magam elé, és a csend bénító súllyal telepszik le közénk.

Vivien

Semmihez nincs kedvem. Múlt szombat óta nem mozdultam ki a lakásból, most meg az iskolából is lógok. Anyának annyit mondtam, hogy nem érzem jól magam. Tulajdonképpen ezzel nem hazudtam, tényleg kerülget a hányinger, de nem kell tudnia, mi áll ennek a hátterében.
Undorodom ettől az egész katyvasztól, ami körülvesz. Az elmúlt heteket tömény, masszív hazugságnak érzem. Az ég szerelmére, hiszen még Karina véleményét is kikértem, amikor Szilárd és Ábel között vacilláltam, közben pedig Szilárd csak kihasználta a törődésemet, és nem átallott azt mondani, hogy lehetetlen esélyt adni kettőnknek. Újra és újra eszembe jut az arca, a riadt tekintete. Komplett idiótát csináltam magamból, és nagyon utálom őt ezért, mert miatta tettem.
Szétdobott végtagokkal fekszem az ágyon, és bámulom a plafont. Időnként hallom a telefonom rezgését, de nem érdekel. A Facebookot már meg sem nyitom, mert nem akarok beszélni senkivel. Ábel így is folyton írogat, de Nóri, Bálint és Álmos is megkeresett üzenetekkel. Senkinek sem írok vissza. Hagyjon engem békén mindenki!
A szüleimmel sem állok különösebben szóba. Anya néha aggódva bekukkant hozzám, reggel azt is megjegyezte, hogy orvoshoz kellene mennem, de nem reagáltam.
Néha átjárja mindenemet az üresség, néha pedig zakatolni kezdenek a gondolataim, és ilyenkor tengernyi kérdést zúdítok önmagamra. Hogy történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy Szilárd ennyire nem vesz számba nőként? Nem érezte, milyen jól kijövünk a léleképítőkön és a különórákon? Simán működhetne köztünk több is, nem?
Utálom, gyűlölöm, hogy megalázkodtam. Tessék, egyetlenegyszer próbáltam meg lépést tenni és érzelmileg nyitni egy férfi felé, aztán ez lett a vége. Hogy rosszul jöttem ki belőle, és megégettem magam. Kinek van erre szüksége?! Ezentúl inkább maradok egyedül.
De képtelen vagyok túltenni magam a történteken. Előző éjjel Ábellel álmodtam, azelőtt Szilárddal. Az általuk kiváltott érzelmek zavaros kavalkádként keringenek bennem. Szilárd nem akar engem, és ezzel odalett a vele megélt biztonság, a közös pillanatok varázsa. Ábel akar engem, de félek tőle, mert gyenge vagyok a jelenlétében. Mi lesz, ha ő is megbánt, mint Szilárd? Ha ő is mond vagy tesz valami olyat, amitől ugyanilyen ramatyul fogom érezni magam? Ebből nem kérek, köszönöm. Bőven elég volt ez az egy eset.
Talán nem ártana beszélnem valakivel, de nincsenek szavaim. És jobb is így, mert ha lennének szavak, ha kimondanám mindazt, ami történt, még jobban fájna, még valóságosabb lenne ez az egész.
És különben is: Szilárd az élő példa arra, hogy az ember már senkiben sem bízhat. Akiről azt hiszed, a barátod, akit közel érzel magadhoz, annak talán nem is vagy fontos. Mi van, ha Bálinték is csak nevetnek rajtam a hátam mögött? Ha Nóri csak azért barátkozik velem, mert nincs jobb?
Tudom, hogy nevetségesen viselkedem, és túlzásokba esem. Nóriék végképp nem tehetnek a kialakult helyzetről, nem szabad rájuk vetítenem a csalódásomat. Talán visszaírhatnék az üzeneteikre, hogy ne aggódjanak értem, de nincs hozzá erőm. Jelenleg tényleg nem vagyok kíváncsi senkire.

Az oldalamra fordulok, és összegömbölyödöm. Bárcsak egy rémálom volna ez az egész…


Szilárd

Csak reggel eszméltem rá, hogy szerda van. Az Árvácska szokásos próbanapja. Azóta igyekszem magam összeszedni, rákészülni lélekben, hogy megtartsam a társulatnak a próbát. Legszívesebben lemondanám az egészet, mert pontosan tudom, hogy szörnyű állapotban vagyok, és fogalmam sincs, el tudom-e ezt rejteni a gyerekek elől. Meg aztán erőm sincs a rendezéshez, a feladatok kiosztásához és a próba kézben tartásához. De abban reménykedem, hogy Vivien ott lesz. Hiszen bármi is történt, a színészet és a társulat nagyon fontos neki, azt azért csak nem hagyja veszni! Biztosan dühös még rám, de a próba erejéig talán félre tudja tenni. Utána pedig végre beszélhetnék vele, bár fogalmam sincs, mit mondjak. Sokat gondolkoztam Szilveszter szavain. Lehet, hogy tényleg az lenne a legegyszerűbb, ha színt vallanék neki a másságomról. De képes lennék rá? Ki tudnám mondani? És ha igen, mit fog rá felelni? Mi lesz, ha végképp megundorodik tőlem, mert mondjuk homofób?
Akárhogy is, meg kell próbálnom beszélni vele, vagy legalább bocsánatot kérni.
Lassan indulnom kell a művházba. Gépies mozdulatokkal készülődöm. Amikor kilépek az ajtón, még szédelgek az idegességtől, de útközben megpróbálok a társulat ügyeire koncentrálni. Fejben átveszem, miket gyakoroltathatnék a gyerekekkel. Három hónap múlva megint lesz egy gálaestünk, összeszedhetném, ki milyen műsorszámmal készül rá, aztán azokat átvehetnénk.

Alig fogom fel, hogy már a művelődési ház előtt vagyok, lábam magától visz a terem felé. A gyerekek már odabent gyülekeznek. Vivient nem látom sehol. Lehet, hogy késik.
Magamon érzem a fürkésző pillantásokat, Nóri kifejezetten aggódva vizslat. Úgy látszik, nem teljesen sikerült az ajtón kívül hagynom a megviseltségemet. Mindegy. Mélyet lélegzem, aztán elmondom a szokásos köszöntőszöveget, beharangozom, miket fogunk gyakorolni. Tudomásul veszik. Közben megérkezik Timi is, meg még egy-két gyerek. De Viviennek se híre, se hamva.
Miközben Timi az egyik közös műsorszám koreográfiáját veszi át a társulatosokkal, kétségbeesetten bámulom az ajtót, hátha Vivien mégis megérkezik. De nem. Az idő telik, néha megszólít egy-egy srác a számával kapcsolatban, válaszolok, ám közben érzem, ahogy egyre rosszabbul vagyok.

Vivien nem jön el a próbára. Annyira elcsesztem a dolgokat, hogy még a társulat sem érdekli. Ezek szerint tényleg nagyon megsértettem. Látni sem akar, és ezért a próbát is kihagyja, amire eddig mindig lelkesen eljárt, egyszer még betegen is bevonszolta magát.
Elmartam magam mellől. Ugyanúgy, ahogy Palit is. Mindent rosszul csinálok, és végül teljesen egyedül fogok megrohadni.
Képtelen vagyok tovább itt maradni, a próbára koncentrálni. Intek Timinek, aki odasiet hozzám.
– Igen? – kérdezi.
– Tudnád tartani a frontot? Nekem most el kell mennem.
– Persze. Minden oké? – vonja fel a szemöldökét.
– Aha, csak… dolgom van – felelem bizonytalanul.

Igen, sürgősen haza kell mennem, hogy bámuljam az eddigi megszokott életem romjait.

Megköszönöm Timinek, hogy átvállalja a próba levezénylését, és elindulok a kijárat felé, ám egyszer csak Nóri toppan elém.
– Szilárd… jól vagy? – kérdezi halkan.
– Ne haragudj, sietek – vakkantom oda, mire megrezzen, és riadtan hátralép.
Jaj, te lány, ne nézz rám így… Bármennyire is kint akarok már lenni ebből a rohadt épületből, megállok. Nem akarom Nórit is megbántani.
– Sajnálom. – Megsimogatom a karját, és remegős mosolyt préselek ki magamból. – Voltam már jobban is, de ne aggódj, nem vészes.
Nóri felnéz rám. Látom a tekintetén, hogy nem nyugtattam meg a válaszommal, de ennél többet jelenleg nem tudok tenni.
– Most tényleg mennem kell – teszem még hozzá, majd szinte kimenekülök a teremből. Nem akarom, hogy még valaki megkérdezze, rendben vagyok-e, mert félő, hogy a következő embernek már nem tudnék hazudni.


Ábel

Fogalmam sincs, mi lehet Viviennel. Nem válaszol az üzeneteimre, pedig elolvasta őket. Létezik, hogy ennyire megharagudott rám?
Nem, valami azt súgja, itt másról van szó. Vivien hirtelen haragúnak tűnik, valószínűleg egy ideig mérges volt, amiért faképnél hagytam a parkban, de szerintem utána lecsillapodott. Az, hogy lassan egy hete nem reagál semmire, valami más okból lehet. De mi történhetett?
Aggódom érte, nincs értelme tagadnom magam előtt. Utálom, hogy nem tudom sem a címét, sem a telefonszámát, és tehetetlen vagyok. Holnap lesz péntek, remélhetőleg a különórájára azért eljön, és akkor tudok vele beszélni.

Félreteszem a mobilomat, és igyekszem a munkára koncentrálni, bár ma nincs sok vevőnk. Lassan körbejárom a boltot, igyekszem magamba szívni a hangulatát, de most valahogy nem sikerül. Visszamegyek a pult mögé, előszedem a vázlatfüzetemet, és kedvtelenül firkálgatok. Néha betér valaki az üzletbe, ilyenkor felöltöm magamra az udvarias mosolyt.
Amikor rezegni kezd a telefonom, kapkodva nyúlok utána. Üzenetem érkezett a Facebookon – ám nem Vivientől, ahogy azt reméltem, hanem Szilárdtól.

„Holnap nem lesz különóra.”

Ennyit írt.
Ledermedve bámulom a rövid levelet. Itt valami nagyon nem stimmel. Ez a négy szó most olyan, mint egy közeledő vihar baljós előszele.
Vivien felszívódik, Szilárd lefújja a különórát. Mi a fene van?
Viszont ha holnap nem lesz különóra, akkor az utolsó esély is elúszott, hogy felvegyem a kapcsolatot Viviennel. Kétségbeesetten gondolkodom, próbálok valamilyen megoldást találni.

Nagy nehezen eljön a záróra ideje, mára vége a melónak. Kábán teszem meg a hazafelé vezető utat, és Vivien jár a fejemben. Mi van, ha valami komoly baj történt? És ha igen, kitől tudhatnám ezt meg? Szilárdon kívül nincs közös ismerősünk.
Ekkor bevillan valami.
Aznap este, amikor megismertem Vivient, egy kisebb társasággal volt ott az eszpresszóban.
Ahogy belépek a lakásba, odasietek a laptophoz, és bekapcsolom. Megnyitom a Facebookot, majd rákeresek Vivienre, és az adatlapját kezdem el böngészni. Nem valami jó az arcmemóriám, de hátha beugrik kép alapján valamelyik ember, akivel együtt lógott! Ha kell, végignyálazom az ismerőslistáját.
Ahogy rákattintok az „Ismerősök” menüpontra Vivien lapján, rögtön az első néhány ember között felfigyelek egy Kincses Nóra nevű lányra. Rémlik ez a göndör hajzuhatag. Nem ő volt az a kis visszafogott leányzó, aki Vivien mellett ücsörgött?
Látom, hogy Szilárd is közös ismerősünk, lehet, hogy társulatos. Teszek vele egy próbát, vesztenivalóm nincs.

„Szia!

Ne haragudj, amiért zavarlak. Néhány hete találkoztam Török Viviennel az Ibolya eszpresszóban, ahol emlékeim szerint te is ott voltál. Azért írok most neked, mert Vivien lassan egy hete nem válaszol az üzeneteimre, és aggódom, hogy valami baj van. Tudsz róla esetleg valamit?
Ha csak egyszerűen engem akar lekoptatni, megmondhatod, legalább tudni fogom, hogy nincs semmi baja.

Segítségedet előre is köszönöm!

Ábel”

Elküldöm a levelet, aztán csak ülök, és bámulom a képernyőt.
Néhány percen belül már érkezik is a válasz.

„Szia!

Igen, emlékszem rád. Viszont sajnos nem tudom, mi van Viviennel, mert nekem sem válaszol, a telefont nem veszi fel, és én is aggódom érte. A szerdai társulatos próbára sem jött el. Holnap elmegyek hozzá. Ha megtudok valamit, szólok!”

Megköszönöm neki, hogy válaszolt. Nem lettem nyugodtabb, viszont ezek szerint nem nekem szól Vivien felszívódása, hiszen ennek a Nórának sem válaszol az üzeneteire. Most már csak abban bízom, hogy tényleg szól ez a lány, ha megtud valamit.

Vivien

Összeszorítja a szívemet a tudat, hogy péntek van, a különóráim megszokott napja. Vajon Szilárd elmegy a művelődési házba, remélve, hogy semmissé tudjuk tenni a múlt hétvégén történteket? Várni fogja, hogy én is megjelenjek? És Ábel? Valószínűleg ott fog keresni, miután egész héten nem válaszoltam az üzeneteire.
Szörnyen érzem magam. Talán el kellett volna mennem a szerdai próbára. Nem bújhatok el örökké Szilárd elől, és az álmaimat sem szeretném feladni emiatt. Átsuhan az agyamon a gondolat, hogy másik társulatot keressek, de azonnal leszavazom magamban az ötletet. Nagyon szeretem az Árvácskát, az ottani közeget, nem akarok tőlük elszakadni, és egyébként sincs kedvem újra elölről kezdeni mindent.
Fogalmam sincs, miért fújom fel ennyire ezt az egészet. Már nem érzem a dühöt, inkább csalódott vagyok és zavarodott. Beszélnem kellene Szilárddal. Talán ha ma elmennék a művházba… De nem, nem tudom megtenni! Annyira megalázó, hogy bepróbálkoztam nála, ő meg visszautasított! Mégis hogyan tudnánk ezek után jó viszonyban lenni?

Törökülésben kuporgok az ágyamon, és csak bámulok magam elé. Távoli zajként hallom, hogy becsengetnek hozzánk. Nem érdekel. Majd anya kinyitja, úgyis biztosan hozzá érkezett valaki.
Mi a francot csináljak? Hogyan léphetnék túl ezen az egészen?

Kopognak az ajtómon, majd kinyílik, és anya dugja be a fejét rajta.
– Kicsim, látogatóid jöttek!
Ingerülten sóhajtok. Remek. Senkire nem vagyok kíváncsi, de azért aprót bólintok. Anyu eltűnik, és Nóri lép be a szobámba, mögötte pedig Szilveszter. Éppen csak rájuk pillantok. Pont egy boldog szerelmespárra van szükségem…
– Helló. Hát ti? – kérdezem barátságtalanul.
Nóri tétován közelebb jön, majd leül mellém az ágy szélére.
– Aggódtunk érted – feleli. – Szó nélkül felszívódtál, napok óta nem hallottunk semmit felőled, és nem lehet elérni sem.
– És jöttél ellenőrizni, élek-e még? – vetem oda.
– Volnál szíves normálisabb hangot megütni? – szólal meg Szilveszter. – Örülj, hogy van, aki törődik veled.
Ellenségesen nézek rá, és szokásomhoz híven legszívesebben visszaszólnék, de szenvtelen arca és kemény pillantása megakasztja bennem a szavakat.
Nórira siklik a tekintetem, aki sápadtan bámul rám.
– Nézd, nem akartunk rád törni – mondja. – De tudhatnád, hogy ha baj van, a barátaidra számíthatsz.
– Nincs baj. Most csak ilyen begubózós időszakomat élem – vonok vállat hanyagul.
Nóri furcsán méreget, van valami az arcán, ami nyugtalanná tesz. Szilveszter, aki eddig az ajtónak támaszkodva állt, most ellöki magát, odahúzza az ágyam elé az íróasztalom székét, és helyet foglal rajta.

– Tudjuk, mi történt közted és Szilárd között – jelenti ki.

Ó, a rohadt életbe! Ez nem lehet igaz…

– Talán az egész várost kiplakátolta a történtek leírásával? – mordulok fel. Szilveszter azonban higgadt marad. Mint aki már ezer ilyet látott.
– Nem. De nekem jó barátom, és úgy érezte, valakivel beszélnie kell a dologról.
– Szuper. És? Most akkor mi van? Jöttél fejmosást adni?
– Vivien! – szól közbe Nóri kérlelőn. Láthatóan nem akarja, hogy Szilveszter és én összevesszünk. Megpróbálom fékezni magam.
– Jó, bocs. Rendes tőletek, hogy megpróbáltok közbelépni, de ez nem a ti dolgotok. Köszönöm a látogatást, de én most…
– Szilárd homoszexuális – vág közbe Szilveszter.

Tessék?

Ledermedek. Folyékony jeget érzek az ereimben.

Nem. Az nem lehet.

Meredten bámulok Szilveszterre, de nem látom az arcát, elmosódik előttem a kép. Kétségbeesetten kutatok az emlékeim között, bármilyen jel után, amiből ezt megsejthettem volna. Nem, egyszerűen nem is gondoltam ilyesmire.

Szilárd meleg.

Elhagyta a párja. A párja. Mindig ezt a szót használta. Soha nem utalt a nemére.

Én meg rányomultam. Ezért nézett rám olyan riadtan. Akkor… ezért felelte a kérdésemre, hogy lehetetlen.
 

A kurva életbe!

– Miért nem mondta? – lehelem a kérdést színtelen hangon.
– Mert még nem tudja felvállalni a dolgot nyilvánosság előtt – feleli Szilveszter.
– De basszus! Nekem elmondhatta volna! – Idegesen a hajamba túrok. – Hiszen tök jóban voltunk, csomó mindenről beszélgettünk…
– Mégsem engedted neki, hogy utólag megmagyarázza – mutat rá Szilveszter könyörtelenül. Nóri csendben ül mellettem, mintha ott sem volna.
– Persze, hogy nem, mert megsértett! – védekezem. – Miért nem korábban beszélt? Lett volna rá több alkalma is!
– Például amikor megpróbáltad lebeszélni a bajba jutott kapcsolatáról?
Érzem, hogy elvörösödöm.
– Mit tudsz te erről?! – vágom hozzá.
– Azt tudom, hogy Szilárd szörnyű állapotba került – emeli fel a hangját Szilveszter. Nem kiabál, de van valami bénító erő a szavaiban. – Elmondta, hogy ide-oda császkáltatok, hogy jóban voltatok, és hogy segíteni akartál rajta. Most pedig magát okolja, amiért félreértettél valamit a kapcsolatotokban, és amiért megbántott téged. Szenved, mert a párja elköltözött tőle, és szenved most miattad is. Te pedig itt ülsz és sajnálod magad, magasról teszel azokra, akiknek fontos vagy, és a saját sértettségedet tartod elsődlegesnek. Pedig ha olyan nagyon a szíveden viselnéd Szilárd sorsát, tiszteletben tartottad volna, hogy mást szeret, ahelyett, hogy rátukmálod magadat, mondván, te boldogabbá tennéd.

Védekeznem kellene. Vitatkozni, ellenkezni, kikérni magamnak, elküldeni Szilvesztert a búsba… De egy hang sem jön ki a torkomon.
Igaza van. Baromira fájnak a szavai, de igaza van. Nem vettem figyelembe Szilárd érzéseit, sőt, még fel is húztam magam azon, hogy a párját szereti. Egyre kevésbé érdekelt, mennyire gyötrődik, mert azt gondoltam, velem majd jobban fogja érezni magát.
Pedig… pedig, a rohadt életbe, én is csak menekültem hozzá. Menekültem, mert megijeszt, amit Ábellel kapcsolatban érzek. Azt sem tudom, mi az az igazi szerelem, mégis rá akartam venni Szilárdot, hogy próbálja meg velem. Mert ez tűnt a biztosabbnak, a kockázatmentesnek számomra.
Édes istenem, mekkora idióta vagyok!

A földet bámulom, képtelen vagyok megszólalni. Érzem, hogy Nóri átkarolja a vállamat, hallom, hogy beszél hozzám, de nem fogom fel a szavait. Rossznak, gonosznak érzem magam. Hogy tehettem ezt Szilárddal? Hogy nem vettem észre, mekkora terhet cipel magán?

Szilveszter felkel a székről, megáll előttem.
– Sajnálom, ha keményen fogalmaztam – szólal meg. – De valakinek rá kellett mutatnia, mennyire rosszul teszed azt, amit most csinálsz. Értelmes lánynak gondollak, bízom benne, hogy megérted.
Csak biccenteni van erőm. A gondolatok őrült módon kavarognak a fejemben, szinte beleszédülök.
– Én most megyek – közli Szilveszter. – Nóri, te még maradsz?
– Igen.

Ajtócsukódás, távolodó léptek.

Kettesben maradtunk Nórival.
– Vivien? – szólít meg tétován.
Rábámulok. Nézem a kedves arcát, aggódó tekintetét. Árad belőle a törődés, a szeretet. Itt van velem, eljött hozzám, mert a barátom.
Dőlni kezd belőlem a szó. Elmesélek neki mindent, az elejétől kezdve. Minden annyira zűrös bennem, hogy attól félek, nem sikerül kiadnom magamból, de a szavak csak jönnek, szép sorjában, ráhúzom őket az emlékképekre, az érzésekre.
Elmondom Nórinak, mikor és hogyan kezdtem el Szilárddal beszélgetni, hogyan tudtam meg, hogy válságba került a magánélete. Elmesélem a léleképítő programokat. Azt, hogy Ábel mit vált ki belőlem, és hogyan került újra képbe az egyéjszakás kalandunk után. Hogy félek, megijedtem, összezavarodtam. Hogy azt hittem, a Szilárd iránt érzett kötődés mögött valami komolyabb dolog húzódik.
Mindent kiokádok magamból. Néha elpityeredem, néha hadarok vagy felemelem a hangomat.
Nóri a hátamat simogatja, és egyszer sem vág közbe. Hagyja, hogy kijöjjön belőlem minden, ami odabent kavarog. Amikor végül elhallgatok, zsebkendőt nyújt felém, néhány pillanatra kimegy a szobából, majd egy pohár vízzel tér vissza. A kezembe nyomja, és amíg kortyolok belőle, visszaül mellém.
Még egy rövid ideig hallgatunk.

– Annyira hülye vagyok – töröm meg végül a csendet.
– Nem, dehogy! Tudod… amikor rájöttem, hogy szerelmes vagyok Szilveszterbe, én is megijedtem. Úgy éreztem, esélyem sem lehet nála. Aztán látod, boldogok vagyunk együtt.
– De később nem féltél? – nézek rá. – Vagy rögtön elmúltak a kétségeid?
Nóri töprengve néz maga elé.
– Nem is tudom. Azt hiszem, csak sodródtam az árral. Talán néha ez a legjobb, amit tehetünk. Egyébként pedig te magad is ezt javasoltad akkor.
– Tényleg? – döbbenek meg. Nóri elmosolyodik.
– Igen. Azt mondtad, hagyjam magam sodródni, éljem meg a pillanatokat, és örüljek mindennek, ami alakul. Ha csak egy rövid kaland, akkor annak, ha több, akkor annak.
– Hű, de bölcs voltam! – húzom el a számat. – Hiába, kívülről könnyebb okosnak lenni.
– Szerintem jobb lenne, ha te is megpróbálnád elengedni magad. Ne félj attól, amit Ábel iránt érzel! Tudom, hogy ez nem megy csettintésre, de talán érdemes lenne adni neki egy esélyt.
– Most először is le kell egy kicsit higgadnom, túl sok volt ez az egész egyszerre.
– Megértem.

Még egy rövid ideig beszélgetünk, bár már csak semleges, felszínes témákról. Nóri ügyesen vezeti a fonalat, figyel arra, hogy kicsit eltávolodjak a történtektől. Aztán elköszönünk egymástól.
Ahogy magamra maradok, fáradtnak, kiszipolyozottnak érzem magam. Tudom, hogy el kellene rendeznem a dolgokat magam körül. Kezdésnek nem ártana feltolnom a képemet a Facebookra, és válaszolni az üzeneteimre. Aztán pedig felkeresni Szilárdot, hogy megbeszéljük ezt az egész őrületet.
De most még ahhoz sincs erőm, hogy bekapcsoljam a laptopot. Holnap… majd holnap kézbe veszem az ügyeket.
Holnap rendbe hozok mindent, amit csak tudok.