Ábel

Nem tudom mivel lekötni magam. Próbáltam festeni, írni, de egyikhez sem jött elég ihlet. Viviennel van tele a fejem, és a bizonytalanság eltorlaszol minden más bennem mocorgó érzést. Így hát csak lógok az interneten, cikkeket olvasok, videókat nézek, újra és újra rápillantok a kedvenc oldalaimra.
Üzenetem érkezett a Facebookon. Unottan rákattintok, de ahogy megpillantom a feladónál Vivien nevét, nagyot dobban a szívem.

Kérlek, ne haragudj rám, amiért felszívódtam. Elég sok minden összejött, kellett egy kis idő, hogy egyedül legyek, meg hogy helyre tegyem magamban a dolgokat.
Ha még nem utálsz nagyon, esetleg találkozhatnánk.

Úgy érzem, mázsás súly esik le mindenemről. Azonnal a klaviatúráért nyúlok, és már írom is a választ.

Nem haragszom. Mondd meg, mikor és hol találkozzunk, ott leszek.

Egy-két percen belül újabb üzenetet kapok tőle.

Most Szilárdot próbálom elérni. Volt egy durvább nézeteltérésünk. Muszáj beszélnem vele. Csak nem veszi fel a telefont. Ha sikerült elérnem, és túl vagyok a dolgon, jelentkezem!

Megírom neki, hogy szóljon, bármi van, itt leszek, és segítek, ha tudok. Hátradőlök, majd mélyet lélegzem. Olyan, mintha évszázados dermedt állapot után először vennék levegőt. Nem hittem volna, hogy ennyire megvisel, ha Vivien egy hétig nem jelentkezik. Talán ez volt életem eddigi leghosszabb hete.
De Vivien visszatért. Írt nekem. Ösztönösen érzem, hogy most már minden rendben lesz.


Vivien

Órák óta hívogatom Szilárdot, és egyre jobban aggaszt, hogy nem veszi fel a telefont. Vajon kifejezetten nekem szól az elutasítás, vagy komoly baj van? Az utóbbira tippelek – Szilárd nem az a fajta, aki dacból nem válaszol, nem olyan gyerekes, mint én voltam. Basszus, ugye nem történt baja?
Fogalmam sincs, mit tegyek. Rohadtul aggódom. Szilveszter tegnap azt mondta, hogy Szilárd nagyon rossz bőrben van. És most nem veszi fel a telefont. Mitévő legyek? Lázasan gondolkodom, próbálok kitalálni valamit. Megkérdezhetném Szilvesztert, tud-e róla.
Várjunk csak! Rémlik, hol lakik. Egyszer hazáig kísértem, még amikor bevásároltunk neki. Merre is volt? Nagyjából megvan az utca. Igen, azt hiszem, tudom a címet. Oké, akkor odamegyek!
Gyorsan átöltözöm, rendbe szedem magam, aztán már indulok is. Útközben megnyitom a telefonomon a Messengert, hátha esetleg látom Szilárdot online, de semmi. Rohadt ideges vagyok.
Ahogy befordulok az utcába, már kapkodom a lépteimet. Igen, ez volt az a ház. Megkeresem Szilárd nevét a kapucsengőn. Itt is van, Árvai Szilárd.
Megnyomom a csengőt, és várok. Semmi. Újra megnyomom. Basszus, Szilárd, ne csináld ezt velem… Várom, hogy beleszóljon a kaputelefonba a jól ismert hang. De még mindig semmi.

Lefagyok. Egyszerűen blokkot kapott az agyam. Most mi a francot csináljak? Nekidőlök a falnak, és érzem, ahogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés.
A telefonomért nyúlok. Bekapcsolom rajta az internetet, és írok Ábelnek.

„Fel tudnál hívni?”

Megadom a telefonszámomat. Fél percen belül megcsörren a mobilom.

– Igen? – szólok bele.
– Én vagyok – hallom Ábelt. – Mi történt?
– Nem érem el Szilárdot. Nem veszi fel a telefont, és… és most eljöttem oda, ahol lakik, de a kapucsengőre sem reagál. Nem tudom, mit csináljak. – A hangom remeg, és könnyek gyűlnek a szemembe. Leírhatatlanul ideges vagyok.
– Jól van, nyugalom. Mi van, ha dolgozik valamerre?
– Órák óta próbálom elérni…
– Talán nincs nála a telefonja.
– Ábel, én rohadtul félek, hogy valami baja van. Nagyon megbántottam őt, és amúgy is labilis mostanában…
– Nem hiszem, hogy kárt tenne magában. Jó, én még csak néhány hete ismerem őt, de életigenlő embernek tűnik.
– De akkor miért nem lehet elérni? Még erre a rohadt kapucsengőre sem reagál semmit!
– Talán nincs is otthon. Lehet, hogy úgy érezte, el kell vonulnia valahová.
– Jó, de hová?
– Talán egy barátjánál van, vagy családnál. Vagy mi van, ha a művházba ment?

Hirtelen megvilágosodom.
Hát persze, a művelődési ház! Az Árvácska lakhelye, a menedéke.

– Oké, megyek a művházba! – hadarom bele a telefonba.
– Ott találkozunk.
– Tessék?
– Megyek én is. Melletted akarok lenni.
Akármilyen ideges vagyok, ezt hallva valami furcsa melegséget érzek a szívemben.
– Rendben, akkor ott. És… köszönöm.
– Nem kell köszönni.

Bontom a vonalat, és futni kezdek. Egyszerűen nem bírom el a feszültséget, minél hamarabb oda akarok érni, tudnom kell, Szilárd ott van-e, és ha igen, milyen állapotban… Alig bírom kivárni a villamos érkezését, aztán pedig dühösen konstatálom, hogy baromi lassan halad a jármű. Mintha minden összeesküdött volna ellenem.
Amikor végre leszállok a villamosról, már messziről látom Ábelt, amint a művház bejárata előtt áll. Odasietek hozzá, de nem állok meg előtte, csak elhaladva köszönök neki:
– Szia, bocsi, de most…
– Persze, menjünk!
Ahogy a folyosóra lépek, látom, hogy az előadóterem ajtaja tárva-nyitva áll. Kapkodó léptekkel veszem arra az irányt.

Szilárd!

Ott ül a színpad szélén, lábát lelógatva, maga elé bámulva. Ahogy Ábellel belépünk a terembe, riadtan felkapja a fejét. Nem szól egy szót sem, csak néz ránk, tágra nyílt szemmel, mintha az égből pottyantunk volna oda.
Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy épségben látom őt. Komolyan rémeket láttam már…
Ábelhez fordulok.
– Beszélnék négyszemközt Szilárddal – szólalok meg fojtott hangon. – Nem bánod?
– Csak nyugodtan. A folyosón megvárlak.
– Köszi.
Ábel kisétál a teremből. Mélyet lélegzek, hátrasimítom zilált hajamat, és odasietek Szilárdhoz.
– Hát te? – kérdezi színtelenül, amikor már előtte állok.
– Én… – Hirtelen nem tudom, mit mondjak. Tehetetlenül bámulunk egymásra. Szilárd tényleg rossz bőrben van: többnapos borosta pihen az állán, szeme vörös, mintha sírt volna. Belesajdul a szívem a látványba.
– Kerestelek, hívtalak egy csomószor – találom meg végre a hangomat.
Szilárd összevonja a szemöldökét, majd végigtapogatja a zsebét.
– Ja… otthon hagytam a telefonomat – nyugtázza. – Szóval miattam vagy most itt?
– Igen. Elmentem a lakásodhoz is, nyomtam a kapucsengőt, de semmi… Ábel ötlete volt, hogy talán itt megtalállak.
– Értem – leheli Szilárd, és újra lehajtja a fejét.
Tétovázom egy pillanatig, aztán felmegyek a színpadra, és leülök mellé a szélére.
– Szilárd, én… szeretnék bocsánatot kérni – kezdek bele, és érzem, hogy belül kicsire összehúzódom. Rettegek, hogy elutasít, hogy nem tudom már helyrehozni, amit elrontottam.
– Nem kell – mondja Szilárd, de nem néz rám. – Én szúrtam el a dolgokat.
– Dehogy is! Te csak kedves voltál hozzám, mint a többi tanítványodhoz. Én meg rád tukmáltam magam. Sajnálom.
Rövid ideig hallgatunk. Keresem a szavakat, töröm a fejem, mit mondhatnék még. El kellene rendesen magyaráznom, mi miért történt, hogy belássa, tényleg nem ő a hibás.
Szilárd reszketegen felsóhajt, és lehunyja a szemét.
– Vivien, én… – Elhallgat, majd újra nekiveselkedik: – Szóval az van, hogy… én…
– Tudom – vágok közbe. Erre felém kapja a fejét.
– Tessék?
– Tudom, hogy… Hogy a férfiakat szereted – nyögöm ki, és érzem, hogy elpirulok. Szilárd arcából azonban kifut a szín.
– Honnan…
– Szilvesztertől.
– Basszus! – Szilárd tekintében rémület villan. Úgy néz rám, mint aki attól fél, bármelyik pillanatban átharaphatom a torkát.
– Mi az? – kérdezek rá, mert ezt nem tudom hova tenni.
– Hát… nem ítélsz el? – kérdez vissza óvatosan.
Felvonom a szemöldökömet.
– Miért ítélnélek el?
– A másságom miatt.
– Dehogy! Meg sem fordult ilyesmi a fejemben – biztosítom. Ettől mintha egy kicsit megnyugodna, de szomorúan bámul engem tovább.
– Vivien, ha bármikor félreérthetően viselkedtem…
– Nem, Szilárd! – Megragadom a kezét, mert szétfeszítenek a bennem kavargó érzések. – Én voltam a hülye. Elkezdtem kötődni hozzád mint emberhez, és azt hittem, ez a szerelem. Mert… Szóval én még sosem voltam szerelmes. Meg nagyon ritkán kötődöm emberekhez, de amikor szerveztem ezeket a léleképítő programokat, megtetszett az érzés, hogy törődöm valakivel, és ezt továbbgondoltam magamban. Aztán… amikor megismerkedtem Ábellel, ő olyan intenzív érzelmeket váltott ki belőlem, hogy megijedtem tőle, és menekülni akartam. Ezért makacsul belekapaszkodtam abba a kötődésbe, amit veled kapcsolatban érzek, és… Azért akartalak megcsókolni, mert azt hittem, akkor majd megnyugszom melletted, és sikerül elzárkóznom az Ábellel kapcsolatos dolgoktól. Baromság volt. Tulajdonképpen… csúnyán mondva ki akartalak használni, bár nem tudatosan. Ráadásul önző voltam, nem foglalkoztam azzal, hogy te mást szeretsz. Annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj!
Mire a mondandóm végére érek, Szilárd arcán valamelyest felenged a feszültség.
– Akkor… – Megköszörüli a torkát. – Akkor ugye nem vagy szerelmes belém?
– Nem. – Megengedek magamnak egy halvány mosolyt.
– Hála istennek… Te lány, szörnyű volt a tudat, hogy akaratomon kívül összetörtem a szívedet. Tényleg semmi ilyesmi nem állt szándékomban. Egész héten azon agyaltam, mit csináltam rosszul.
– Semmit. Ez az egész az én fejemben történt. Csak hülye voltam, és sokáig nem akartam belátni, ezért inkább napokra elzárkóztam mindenki elől.
– Nagyon megijedtem, amikor nem jöttél a szerdai próbára, meg attól is, hogy nem érlek el sehogy.
– Sajnálom. – Érzem, hogy összeszorul a szívem. – Nagyon elrontottam mindent?
– Istenem, dehogy… Gyere ide! – Szilárd magához von, és átölel. Megkönnyebbülten kapaszkodom belé. Visszakaptam a rendezőmet, és a barátomat, ezt a csodálatos embert. Könnyek gyűlnek a szemembe.
Amikor kibontakozunk az ölelésből, Szilárd mélyet sóhajt, és az arcát masszírozza.
– Jól összekutyultam mindent a titkolózásommal – jegyzi meg fáradt hangon.
– Ez nem olyan dolog, amit az ember akárkinek elmesél.
– Igen, de a párkapcsolatomat is ezzel sodortam veszélybe. A párom azért kért szünetet, mert két éve hiába várja, hogy felvállaljam.
Így már minden világos. Mennyit gyötörtem Szilárdot azzal, hogy a párja nem érdemli meg a szeretetét, miközben nem is tudtam, mi áll a háttérben… Gondolatban felpofozom magam.
– Ő türelmes volt, én meg belekényelmesedtem – folytatja Szilárd megtörten. – Többször szóba jött köztünk a téma, de sosem jutottunk közös nevezőre. Talán abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb elsüllyesztjük a fiókban ezt a kérdést, és minden folytatódik úgy, ahogyan eddig. Palit azonban megviseli a titkolózás. És nem arról van szó, hogy nyílt enyelgést vár el az utcán, de én olyan mértékben ráfeszültem a témára, hogy még együtt bevásárolni is alig mertem vele, vagy féltem az oldalán mutatkozni ilyen-olyan eseményeken, nehogy megsejtse valaki.
– Megérthetné, hogy ez sajnos nehéz kérdés ebben az elcseszett világban – vélekedem.
– Megérti egy bizonyos szintig, de gondolj bele… Neked sem esne jól, ha lenne egy párod, akit nagyon szeretsz, és csak titokban volna hajlandó veled lenni.

Valamiért azonnal Ábel arca jelenik meg előttem. Megpróbálom elképzelni vele a titkolózást és a bujdosást. Á, a gondolattól is elgyengülök, hogy egyáltalán bármilyen módon kapcsolatban legyünk, titokban vagy nyíltan.

– Tényleg… Szóval Ábel és te? – kérdezi hirtelen Szilárd, mint aki a gondolataimban olvas. Tehetetlenül vállat vonok.
– Mondjuk úgy, hogy alakul valami.
– Csak félsz.
– Igen.
– Hát, akkor mindkettőnknek megvan a maga keresztje – mosolyodik el Szilárd keserűen.

Mi az én keresztem az övéhez képest? Nekem csak a saját félelmeimmel kell megküzdenem, Szilárdnak pedig egy egész világ nézeteivel. Nekem sosem kellene megvető pillantásoktól tartanom, hogyha Ábellel kézen fogva belépnék valahová. Szilárd nem fél attól, hogy szeressen valakit. Ő az előítéletektől és a kitaszítottságtól retteg. Neki sokkal nehezebb dolga van, mert sosem tudhatja, hol ütközik homofóbokba.
Ehhez képest én saját magamnak generálom a problémát. Persze, hogy rohadtul félek ettől a kiszolgáltatott érzéstől, de Ábelnek igaza van, ha a szerelem csak ennyiből állna, nem lennének boldog párkapcsolatok a világban. Talán még sok-sok más oldala is van ennek az egésznek, amiről tapasztalat híján mit sem tudok. De nem bújhatok el örökké. Vagy ha mégis ezt tenném, lehet, hogy soha nem lennék istenigazából boldog.

Nem tudom, mennyi ideig ülünk csöndbe burkolózva egymás mellett. Végül Szilárd felém fordul.
– Azt hiszem, én most hazamegyek – szólal meg.
– Rendben.
Lekászálódunk a színpadról, és megállunk egymással szemben.
– Köszönöm, hogy megkerestél – mondja Szilárd. – Rengeteget segített, hogy beszéltünk.
– Nekem is. Remélem, hogy minden a helyére kerül az életedben.
– Én is. Vivien… Szeretnél még különórákat péntekenként?

Hű, tényleg, a különórák.

– Azt hiszem, az elmúlt hetekben sok mindent megtanultam, aminek később hasznát vehetem, szóval már nem ragaszkodom hozzá. – Elmosolyodom. – De a szerdai próbán ott leszek.
– Rendben – mosolyog Szilárd is.
Még egyszer megöleljük egymást, és együtt lépünk ki a folyosóra, ahol Ábel várakozik. Szilárd elbúcsúzik tőlünk, és kilép a kapun.
– Minden rendben? – kérdezi Ábel.
– Azt hiszem, igen. A körülményekhez képest.

Ábel pillantása tele van kérdésekkel. Nem faggat, de tudom, hogy meg kell őket válaszolnom. Nem menekülhetek tovább.

Szilárd


Fogalmam sincs, mi lett volna, ha Vivien nem jön oda a művházba. Úgy éreztem, az egész világ összeomlik körülöttem, nincs több kapaszkodó, nincs több erőm, és meg fogok rohadni belül. Képtelen voltam otthon maradni, el kellett menekülnöm, és reménykedtem, hogy a művelődési ház termében megnyugszom egy kicsit.
Hatalmas kő esett le a szívemről, megkönnyebbültem, hogy Viviennel rendezni tudtuk a nézeteltérésünket. Nem bírtam volna elviselni, ha ellenem fordul. És a másságomhoz is megértően állt. Elmondhattam volna neki korábban… de most már mindegy. A lényeg, hogy megbeszéltük a dolgokat, és legalább az életemnek ez a része rendben van. Koncentrálhatok tovább a társulat dolgaira, és Vivien barátsága is megmaradt nekem. Örökké hálás leszek neki azért, amiért ennyit foglalkozott velem az elmúlt hetekben.

A lakás ajtaja elé érve mélyet sóhajtok. Elhúzom a számat, arra gondolva, mekkora rendetlenség és káosz uralkodik odabent. Talán ma vagy holnap elkezdhetnék kitakarítani.
Előveszem a kulcsot, ám az ajtó nyitva van. Összevonom a szemöldökömet. Nem zártam volna be? Amilyen idegállapotban hagytam el a lakást, még az is lehet.
Miután az előszobába lépek, becsukom magam mögött az ajtót, a helyére akasztom a kulcscsomót, és elindulok a nappali felé.
Aztán megtorpanok, elakad a lélegzetem, a szívem pedig nagyot dobban.

Pali ül a kanapén.

Pislogok egyet, aztán még egyet, de nem képzelődöm, tényleg itt van. Zavartan és kicsit félve néz rám. Megmozdul, mint aki fel akar kelni a kanapéról, aztán mégsem teszi.
– Ne haragudj, hogy csak úgy bejöttem – szólal meg halkan. – Csengettem, nem nyitottál ajtót, és itt volt nálam a kulcsom, szóval gondoltam, megvárlak idebent.
– Ja, semmi baj… Bocs a kupiért – motyogom.

Nincs nála a bőröndje meg az utazótáskája. Ugye nem…? Ugye nem azért van itt, hogy végérvényesen pontot tegyen a kapcsolatunkra? Ha most szakít velem, akkor az utolsó reménysugarat is elveszítem, és nem tudom, hogy fogom túlélni ezt az egészet.
Pali megköszörüli a torkát.
– Beszélhetnénk? – kérdezi.
Talán még nincs minden veszve. Talán ha beszélünk, meg tudom őt győzni, hogy folytassuk.
Biccentek, majd odaballagok hozzá, és leülök mellé a kanapéra. Istenem, alig hiszem el, hogy itt van.
Néhány pillanatig csendben nézzük egymást.

– Figyelj, én… – kezdek bele.
– Ne haragudj – szólal meg ugyanekkor ő.
Elhallgatunk, aztán összemosolygunk.
– Hallgass meg, jó? – komolyodik el Pali.
– Jó.
Mélyet sóhajt, mielőtt beszélni kezd:
– Tudod, rengeteget gondolkoztam rajtunk az elmúlt hetekben, és a szüleimmel is sokat beszélgettem a dologról. Azt hiszem, nem voltam elég megértő veled.
Döbbenten bámulok rá.
– Persze, rosszul esik, hogy úgy érzem, örökké bujdosnunk kell, mert ez olyan, mintha rejtegetnem kellene az érzelmeimet – folytatja Pali. – De rájöttem, hogy nekem nagyon nagy szerencsém van a családommal, amiért ennyire elfogadóak. Erre édesanyám is rámutatott, emlékeztetett arra, hogy neked sokkal nehezebb volt a felvállalás folyamata, és hogy emiatt több embert is elveszítettél. Én nem éltem meg ilyesmit. Talán ezért is kezelem könnyebben a kérdést.
Annyi mindent mondanék, mégsem jönnek a szavak, és egyébként is, Pali arra kért, hogy hallgassam végig. Így hát csendben várom a folytatást.
– Regisztráltam egy fórumra, ahol sorstársakkal beszélgettem. Nagyon sok homoszexuális ember mesélte el, hogyan jött rá a másságára, miként vállalta fel és hogyan fogadta a környezete a hírt. Elborzadva olvastam, mennyien jártak úgy, hogy a saját szüleik, rokonaik ellenük fordultak. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy én mennyire szerencsés vagyok, és éppen emiatt éltem egy kicsit egyfajta álomvilágban. Nem akartam elfogadni, hogy tényleg vannak olyan kemény szituációk, amilyenekkel te is riogattál, valahányszor felmerült közöttünk a téma. – Egyenesen a szemembe néz. – Bocsáss meg, amiért ilyen konok voltam. Sajnálom, hogy hetekre leléptem, de azt hiszem, kellett a távolság, hogy átgondoljam a dolgokat, és hogy felismerjem, mi az igazán fontos. Mert… Mert nagyon rossz volt nélküled ez a néhány hét.
Összeszorul a szívem. Érzem, hogy remegek belül. Az agyamban egymást kergetik az elhangzott mondatok, próbálom elrendezni a gondolataimat, de nem megy, káosz van, túlcsordulnak bennem az érzelmek.
– Én is hibás vagyok – szólalok meg rekedten. – Nem lett volna szabad görcsösen kapaszkodnom a félelmeimbe és a rossz tapasztalatokba.
– Megvolt rá az okod – veti ellen Pali.
– De közben elmartam magam mellől, akit szeretek. Aki igazán számít. Inkább forduljon ellenem az egész világ, csak téged ne veszítselek el…
– Ezek szerint nem utáltál meg? – kérdezi Pali óvatosan.
– Dehogy! Miért tettem volna?
– Mert elköltöztem tőled, és nem kerestelek.
– Nem. Nagyon fájt, de megértem, hogy miért döntöttél így.

Csend. Az agyam őrülten zakatol. Most mi lesz? Hogyan tovább?

– Szilárd… Nem folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk?

Megszédülök ezektől a szavaktól. Képtelen vagyok türtőztetni magam, és a nyakába borulok. Pali szorosan átölel. Úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak, forog velem a világ, és alig akarom elhinni, hogy Pali itt van velem, hogy visszatérne, hogy nem szakít, és végre megért…

– Azt hittem, elhagysz – motyogom a pólójába. – Mármint végleg. Nincsenek nálad a táskáid…
– Nem mertem rögtön a cuccaimmal jönni, mert attól féltem, annyira megutáltál, hogy nem fogadsz vissza.
– De akkor most… ugye együtt maradunk?
Pali kibontakozik az ölelésből, és megfogja a kezemet.
– Igen. Szeretlek, és veled akarok lenni. Ígérem, mostantól türelmesebb leszek.
– Én pedig megpróbálok túllépni a félelmeimen. Nem mondom, hogy egyik napról a másikra teljes mértékben menni fog a felvállalás… de tényleg meg fogom próbálni.
– Miattam nem kell siettetned.
– Magam miatt is fontos, hogy megtegyem ezt a lépést – jelentem ki elszántan. – És nem akarlak elveszíteni. Csak legyünk boldogok együtt, ez a lényeg, nem pedig mások véleménye.

Belül persze még mindig nagyon félek a folyamattól. De a tudat, hogy majdnem elmartam magam mellől Palit, sokkal ijesztőbb és rosszabb. A közös boldogságunkra kell koncentrálnom, mert az tényleg sokkal fontosabb az utálkozóknál.
Meg tudom csinálni. Hinnem kell, hogy meg tudom csinálni.


Ábel

Azt hiszem, ennyi összefüggő mondatot Vivien még sosem mondott el nekem, mint az imént.
Amikor kijött a művelődési házból, rábólintott a javaslatomra, hogy üljünk le a közelben. Helyet foglaltunk a legelső padon, amit találtunk, aztán Vivien rám emelte a tekintetét. Mély levegőt vett, és beszélni kezdett.
Elmondta, hogy kötődni kezdett Szilárdhoz, és többet látott bele a dologba. Ezen meg is lepődtem, nem gondoltam volna, hogy érdeklődik a rendezője iránt. Aztán elmagyarázta, hogy még sosem volt szerelmes, meg hogy alapvetően nehezen engedi közel magához az embereket. Mesélt a léleképítő programokról, az elmúlt hetek eseményeiről, arról, mit hogyan élt meg. Végül kitért arra, hogy nagyon megijedt a velem kapcsolatos érzéseitől, ezért próbált meg Szilárdhoz menekülni, de már tudja, hogy butaság volt, mert a rendezőjére nem férfiként tekint, inkább emberi szeretet köti hozzá.

Egy ideje hallgatunk, emésztgetem a hallottakat, rendbe teszem a gondolataimat. Vivien maga elé bámul.
– Tudod… én már megszoktam, hogy erős vagyok, határozott, hogy mindent kézben tartok, és hogy nem engedek meg magamnak semmiféle bizonytalanságot – motyogja. – De melletted mégis mindig gyengének érzem magam. Nem vagyok ura a gondolataimnak, az érzéseimnek, ha találkozunk. Sebezhetővé válok, és rettegek a kiszolgáltatottságtól. Nem tudok ezzel mit kezdeni, emiatt pedig dühössé válok.
A szavai nyomán szinte tapintható a gyötrelme. Annyira szeretném őt megnyugtatni, bebizonyítani neki, hogy nem kell félnie… Most már világosan látom, hogy nem rohanhatom őt le, de kellő türelemmel és kitartással nagyon is sok esélyünk van a közös boldogságra.
Óvatosan a kézfejére helyezem a tenyeremet. Alig érezhetően megreszket, de nem húzódik el.
– Megértelek – jelentem ki halkan. – Tudom, hogy ez az egész nagyon ijesztő tud lenni. De szeretném, ha adnál egy esélyt. Nem foglak semmiben sem siettetni, olyan tempóban haladunk, ahogy neked kényelmes.
– De hogyan? – néz rám kétségbeesetten.
– Egyelőre beszélgessünk, találkozgassunk. Talán ha jobban megismerjük egymást, lassanként el fog múlni a félelem.
– És ha… szerelmesek leszünk? – kérdezi Vivien félve.
Elmosolyodom.
– Akkor szerelmesek leszünk – felelem.
– De…
– Vivien – vágok közbe finoman. – Ha egy napon megajándékozol a szerelmeddel, ígérem, hogy nagyon fogok rá vigyázni, ahogyan rád is.

Vivien a szemembe néz, tekintetébe eddig ismeretlen ragyogás költözik.

– Rendben – mondja végül. – Akkor találkozgassunk, és meglátjuk, hogy alakul.

Ébredező boldogság bontogatja szárnyait a szívemben. Most először végre úgy érzem, Vivien nem fog elillanni, mint egy látomás, nem fog űzött vadként elmenekülni előlem.

Azt hiszem, csodaszép időszak elé nézünk.


Vivien

Szilárd ma nagy lépést fog megtenni. Ösztönösen érzem.
Látszólag ez a szerdai próba is ugyanolyan, mint a többi. Szépen sorban átvesszük a következő gálánkra a műsorszámokat, a többiek jókedvűek, mint mindig. Szilárd is mosolyog, viccelődik velük, vagy éppen mondja az instrukcióit, de látom az arcán, hogy feszült, és nincs teljesen itt.
A próba vége felé haladva a srácok kikönyörgik Szilárdtól, hogy játsszunk vicces jeleneteket a már jól ismert cetlik segítségével. Rábólint.
Nagy zizegés és izgatott csacsogás közepette előkeressük a tálakat, amikben a papírfecnik vannak, és ketten máris jelentkeznek, hogy elkezdenék.
Imádom ezt a játékot, de most nem figyelek oda, Szilárdot nézem. Nagyon el van foglalva a gondolataival. Aztán az ajtó felé pillant, és az arca kicsit felderül.
Követem a pillantását. Egy férfi sétál felé, aki ismerős valahonnan. Azt hiszem, egy-egy előadásunkon ott volt, olyankor hátra is jött a színpad mögé gratulálni nekünk. Belém hasít a felismerés. Ő lenne Pali?
Ha ő az, akkor már tudom, Szilárd mire készül.
Ahogy a férfi odalép a rendezőnkhöz, összemosolyognak. Most már biztos vagyok benne, hogy ő Pali. Ezek szerint kibékültek? Adja az ég, hogy igen! Szinte a lélegzetemet is visszafojtom, várva, mi fog történni a következő percekben.
A társulatosok legtöbbje még a játékon nevet, de látom, hogy néhányan már felfigyeltek az újonnan érkezettre.
– Srácok! – szólal meg Szilárd, mire mindenki elhallgat, és felé fordul.
Látom, hogy sápadt és ideges, de nyel egyet, és folytatja:
– Szeretném nektek bemutatni Palit. A páromat.

Döbbent csend fogadja az elhangzott szavakat. Lopva végignézek a többieken. Csodálkoznak, látszólag váratlanul érte őket a bejelentés, de utálkozást, iszonyt senkin nem veszek észre.

Szilárd megköszörüli a torkát.
– Tudom, hogy ez hirtelen jött. Joggal kérdezhetitek, mi közötök ehhez, miért állítok ide a magánéletemmel. De most fogok elindulni a másságom felvállalásának rögös útján. És mivel ti vagytok a második családom, ezért úgy éreztem, meg szeretném veletek osztani, mert szükségem van a támogatásotokra, ha kérhetek ilyet. Persze amennyiben valamelyikőtök ezt nem tudja elfogadni, és emiatt kilépne az Árvácskából… Azt is megértem.

Ez a csend most más. Ünnepélyesebb. Azt hiszem, mindenki érzi, hogy ez egy óriási lépés Szilárdtól, és nagy jelentősége van annak, hogy kiterítette a kártyáit a társulat előtt.
Palira nézek. Zsebre tett kézzel áll, várakozva bámulja a csapatot, és tekintetét aggodalom árnyalja. De nem önmaga miatt – láthatóan Szilárdot félti.
És ettől a szívem különös módon átmelegedik. Ezek az emberek szeretik egymást. Szilárd a legjobb helyen van Pali mellett. Úgy örülök, hogy visszataláltak egymáshoz, hogy ezek szerint megbeszélték a dolgokat!

Azon kapom magam, hogy megindulok feléjük. Érzem a hátamban a többiek tekintetét, de én Palit nézem. Ő is elkapja a pillantásomat, kérdőn tekint rám, ahogy megállok előtte.
– Szia, Pali, én Vivien vagyok – nyújtom felé a kezemet, és rámosolygok. – Örülök, hogy megismerhetlek!
Pali kezet fog velem, és viszonozza a mosolyomat.
– Én is örülök, Vivien.
Szilárd hálásan néz rám, biccent felém, én is aprót bólintok. Aztán a többiek felé fordul.
– Nos, ööö… Nem mondtok semmit? – kérdezi a csapattól puhatolózva.

Álmos kiválik a tömegből, Szilárd elé lép, majd onnan visszafordul a társulatosok felé.
– Aki homofób, az most szóljon, vagy hallgasson mindörökre! – bődül el.
Erre a váratlan mondatra mindenki elneveti magát. Egyetlen homofób arcot sem látok, csak derű és mosoly van a csapatban.
Álmos Szilárd vállára teszi a kezét.
– Köszönjük, hogy a bizalmadra érdemesnek tartasz minket – mondja. Nem cifrázza, nem toldja meg ezt az egy mondatot további nagy szavakkal, és nincs is rá szükség. Szilárd elmosolyodik, látom a megkönnyebbülést az arcán, ellazuló testtartásán.
– Na, akkor játszunk tovább? – kiáltja el magát Bálint. – Pali, van kedved csatlakozni?
– Szívesen. Mit játszunk? – lép közelebb Pali.
A többiek köré sereglenek, és egymás szavába vágva ismertetik vele a játék menetét, szabályait.

Látom, hogy Szilárd lopva megtörli a szemét. Odalépek hozzá.
– Nem is volt olyan vészes, ugye? – nevetek rá.
– Mindig megfeledkezem arról, milyen drága emberekből áll a társulatom – mosolyog rám Szilárd, azzal ő is csatlakozik a csapathoz.

Annyira belemélyedünk mindannyian a játékba, hogy észre sem veszem az idő múlását. Mire rápillantok az órámra, már negyed órával túlléptük a próba idejének végét. Basszus, engem meg várnak! Gyorsan összeszedem a cuccaimat, intek Szilárd felé, és magam mögött hagyom a jól szórakozó társaságot.
Ábel a folyosón ácsorog, és elmosolyodik, amikor kiérek a teremből. Megremeg a szívem. Olyan különös érzés, hogy valaki így örül nekem…
– Bocsi a késésért! – szabadkozom. – Kicsit elhúzódtak a dolgok.
– Semmi gond. Akkor séta?
– Aha.
Kilépünk a művházból, és elindulunk.

Az elmúlt néhány napot végigbeszélgettük, hol interneten keresztül, hol pedig telefonon. Meglepően sok mindenben gondolkodunk hasonlóan, több dologban is egyezik az ízlésünk. A beszélgetéseink mindig tartalmasak, sosincs kínos csönd, nem fogyunk ki a témákból. Ehhez persze nagyon kell az, hogy ne riadjak meg ettől az ijesztően jó érzéstől, attól, mennyire passzolunk. Néha így is előfordul, hogy túl gyorsan köszönök el a telefonban, vagy hogy nem válaszolok rögtön az üzeneteire. Ábel azonban megértőnek és türelmesnek bizonyul. Igazából be kell látnom, hogy hetek óta türelmesen várt rám, pedig korábban nagyon nem könnyítettem meg a dolgát, és többször bántam vele elutasítóan.
Kicsit még mindig riaszt ez a furcsa, bizsergető érzés, és az, hogy minden porcikám elgyengül a közelében. De amit ma láttam, Szilárd és Pali között… Vajon én is átélhetem ezt? Vajon Ábel mellett biztonságban leszek?
Hiszen mellettem van. És amikor napokra eltűntem, akkor is visszavárt. Nem hagyta magát ellökni, helyettem is szembeszállt a démonaimmal.

Véletlenül összeér a kezünk, és önkéntelenül belekapaszkodom az övébe. Ábel rám néz, halványan mosolyog, és megszorítja a kezemet.
– Már nem félsz? – kérdezi.
– De igen. Ez a szerelem-dolog még mindig a frászt tudja hozni rám.
– Pedig szerintem ami köztünk van, az már majdnem szerelem.
Kuncogok.
– Jó ez a szó, hogy majdnem. Lehet vele takarózni, megvéd a rózsaszín ködös teljes észvesztéstől.
– Tőlem ugyan nem véd meg! – jelenti ki Ábel, és elengedve a kezemet belecsíp az oldalamba. Kacagva szaladni kezdek előle, ő pedig nem rest üldözőbe venni. Olyanok vagyunk, mint két gyerek. Hamar beér, hátulról elkap, és magához ránt. Mindketten nevetünk, majd a hátammal nekidőlök a mellkasának, és nagyot szippantok az őszi levegőből.
Rég nem érzett felszabadultság, önfeledt öröm árad szét a testemben.

Jó dolog ez a majdnem-szerelem.


 

VÉGE