|
Minden rendben |
|
2018.06.01. 21:12 |
Fogalmam sincs, hányszor futottam már neki. Újabb erőt gyűjtve feltápászkodom, remegő lábaimra állok, kisimítom kócos hajtincseimet könnyáztatta arcomból, és mélyet sóhajtok. Aztán ismét elindulok. Óvatosan lépkedek, szinte a lélegzetemet is visszatartom. Távol, nagyon távol fénycsóvákat látok. Egyre nyugodtabban, magabiztosabban tartok előre. Megy ez. Meg tudom csinálni!
Ekkor azonban erős rántást érzek a jobb lábamon, valaki teljes erejéből meghúzza a láncot, és ezzel visszacsapódom oda, ahonnan elindultam. Beverem a hátamat, és lecsúszok a fal mentén. Gúnyos nevetést hallok, de lehet, hogy csak képzelődöm. Megdörzsölöm fájó bokámat, amit bilincs szorít. Nincs remény. Továbbra is le vagyok láncolva. Nem tudom, ki tart fogva, mert nem látom a lánc másik végét.
Árnyak suhannak el fölöttem. Néha megáll egy-kettő, néha valaki megrángatja a bilincset, aztán továbbmegy.
– Állj fel onnan!
– Meg tudod csinálni!
– Ha már ehhez nincs erőd, mi lesz később?
A fentről köpködött szavak a szívembe marnak. Nincs több erőm.
Végtelennek tűnő idő telik el, mire újra megáll mellettem valaki. Már fel sem nézek, úgyis eltűnik...
De nem. Leguggol hozzám. Végigsimít a hajamon, és magához ölel.
– Jól van – suttogja. – Minden rendben.
Tessék? Jól értettem? Azt mondja, minden rendben?
– Segítek – mondja, és minden erejével feszíteni kezdi a bilincset. Én csak tátott szájjal bámulom. Senki nem volt még ilyen kitartó. Húzza, feszíti fáradhatatlanul, én pedig valami furcsa bűvöletben nézem őt. Hát nem tart szörnyetegnek? Valóban ki akar innen szabadítani?
Rám néz.
– Tudom, hogy már fáradt vagy. De neked is segítened kell, anélkül sajnos nem megy – szólal meg.
Mélyet sóhajtok, és lassan fújom ki a levegőt. Minden rendben – visszhangzik a fejemben. Még soha senki nem mondta ezt nekem. Összeszedem a maradék erőmet, és együtt folytatjuk a feszítést, míg végül csodával határos módon a bilincs eltörik. Zihálva borulunk egymás karjaiba. Aztán felsegít a földről, és erősen tart, amikor megtántorodom a gyengeségtől.
– Minden rendben – ismétli. – Itt vagyok.
Lassan, de egyre határozottabban lépkedünk, és a tudat, hogy a lánc végre nem fog visszarántani; a tudat, hogy nem vagyok egyedül, valami eddig ismeretlen erővel tölt fel, amitől minden lépésem egyre bátrabb és bátrabb...
|
Kajaidő |
|
2018.06.01. 21:12 |
Dóri fejében éjjel, elalvás előtt még határozott gondolat születik meg:
– Holnap főzök magamnak valami finomat!
Ezzel a gondolattal szépen elalszik – vagyis elaludna, ha nem forgolódna még hajnali nemtudomhány óráig.
Délután fél egy, Dóri összegyűrten fekszik az ágyban, küszködve a vírussal, ami már második hete nem hagyja békén. Gyomra ég az éhségtől.
– Nincs erőm lemenni a boltba, főznivalóhoz vásárolni, és aztán még főzőcskézni is – állapítja meg. – Áh, inkább rendelek egy pizzát.
Negyed óra múlva:
– De nem jó, mert a pizza drága, és megfogadtam, hogy igyekszem gazdálkodni a pénzzel.
Jó, pizza elvetve.
Dóri leltárba veszi fejben, mi van itthon: akad kenyér és felvágott is, tehát ehetne szendvicset – ha nem lenne ilyen rohadt nyűgös és válogatós, és ki nem találná, hogy ő most nem kívánja a kenyeret.
Délután egy óra. Dóri még mindig nem evett. Illetve mégis, egy madárlátta Knoppers szeletet, így egy picit enyhült az égető érzés gyomrában. Már kitalálta a tervet: szépen megmosakszik, felöltözik, és lemegy az Aldiba. Ott tud venni magának kiflit vagy zsemlét, meg fincsi őszibaracklevet. Ráadásul az Aldi mellett van Nemzeti dohánybolt, ott pedig vesz majd vízipipadohányt. Tökéletes terv.
Most már csak rá kellene vennie magát, hogy felöltözzön és elinduljon. Ha minden jól megy, délután kettő körül már ehet is...
|
Régi Fehér Cica |
|
2018.06.01. 21:13 |
Dóri egész életében megbecsülte a játékait, ám személyes kedvence egy fehér plüssmacska volt, amit még születésekor kapott ajándékba egy távoli rokontól. A játékállat a rendkívül fantáziadús Fehér Cica nevet kapta, és legjobb barátjává vált a kislánynak, aki mindenhová magával hurcolta kedvencét. Valószínűleg az „úgy szeretlek, majd’ megeszlek” felfogás vezérelte Dórikát, amikor frissen kinőtt tejfogait a plüssmacska fülein próbálta ki, megviselt cafatokat hagyva a hallószerv helyén.
Fehér Cicának kalandos élete volt a gyermek Dóri mellett. Egy ízben a kislány leejtette őt első emeleti lakásuk erkélyéről, három évvel idősebb bátyja turbósebességben szaladt le érte. Ezt a kis balesetet a cica még sértetlenül megúszta, ám az óvoda homokozójában már nem volt ekkora szerencséje. Dóri összebarátkozott egy nagycsoportos fiúval, akivel azt játszották, hogy a homokban terpeszkedő csúszda tetejéről a lányka leküldi Fehér Cicát, a fiú pedig a végében elkapja. Néhány percig remekül elszórakoztak, ám egy óvatlan pillanatban a kisfiú későn kapott a felé száguldó macskáért, aki így bukdácsolva földet ért, és betemette a homok. Nagy volt a riadalom, a gyerekek rögtön nekikezdtek a macska kiásásának, de hogy, hogy nem, mire Fehér Cica előbukkant, már hiányzott az egyik gombszeme. Dóri rettenetesen megijedt, sírva próbálta a homokban megkeresni a szemet, hogy aztán visszarögzíthessék valahogyan a kis kedvencére, ám sajnos nem találták meg. Így hát Fehér Cica félszemű maradt, Dóri pedig hamar megszokta a dolgot, és továbbra is nagyon szerette a plüssállatot.
Esténként hosszan sugdolózott vele, saját kis játékaik voltak, és minden éjjel vele aludt.
Egy nap azonban Fehér Cicának nyoma veszett. Dóri szokás szerint magával vitte az óvodába, és csak a csendes pihenő idejére vált meg tőle – a szabályok szerint ugyanis a gyerekek nem tarthattak maguknál játékot a délutáni alvás közben. Amikor anyuka elment az óvodába Dóriért, a kislány sírva fogadta őt a rossz hírrel, hogy nincs meg a kedvenc cicája. Keresték őt mindenhol, ahol eszükbe jutott megnézni, még az óvónénik is segítettek, de nem találták meg a játékállatot. Végül anyuka tehetetlenül hazavitte hüppögő gyermekét.
Nehéz idők köszöntöttek a kis Dórira. Éjjelente nem tudott elaludni, mert már annyira megszokta, hogy Fehér Cicát a nyaka és a válla közti mélyedésbe szorítja, és gyötörte a hiányérzet. Minden nap sírdogált elveszett pajtása után.
Éppen ekkortájt volt a negyedik születésnapja, a szülők pedig kaptak az alkalmon, és vettek ajándékba a kislánynak egy másik fehér cicát, hátha pótolni tudja a régi kedvencet. Dóri azonban nem tudott megbékélni az új Fehér Cicával. Neki nem volt olyan megnyugtató illata, mint az elődjének, más anyagból készült, a füle barna volt, a szeme zöld, míg a réginek kék – csak a fehér szín és a testalkata emlékeztetett nyomokban az elveszett kedvencre. Nem váltotta be a szülők reményeit, Dóri továbbra is szomorú volt, és sírt a régi cicája után.
Ám néhány nap múlva valaki becsöngetett Dóriékhoz. Anyuka ajtót nyitott, és váratlan kép tárult elé: a folyosón Dóri egyik óvodástársa, Balázska állt leszegett fejjel, bűntudatos arccal. Mellette ott volt az anyukája, aki kit tartott a kezében? Bizony, Fehér Cicát!
Sűrű elnézések közepette kiderült, mi történt. Balázska gyakran piszkálta az óvodában Dórit, és ő dugta el a tornazsákjában a macskát csínytevésből. Ezután azonban megfeledkezett a dologról, a plüsscica pedig ott maradt a táskában. Amikor aztán az anyukája hazavitte Balázs tornacuccát, hogy kimossa, megtalálta a holmik között Fehér Cicát.
Nagy volt az öröm és a boldogság, a kicsi Dóri úgy szorongatta kedvenc plüssét, mint aki soha többé nem akarja elengedni.
Igen ám, de némi átkeresztelésre szükség volt, hiszen most már két Fehér Cica tartózkodott a háztartásban. Így lett a barna fülű macskából Új Fehér Cica, az elkóborolt kedvencből pedig Régi Fehér Cica. Habár jó néhány évvel később, amikor a megkopott Régi teste már szürkés színűre váltott, Dóri bátyja újabb átkeresztelést indítványozott, szerinte ugyanis jobban illene a macskához a Régen Fehér Volt Cica név. Dóri azonban dühösen fújtatva leszavazta az ötletet.
Régi Fehér Cica immár huszonkilenc éves, és még mindig ott ül Dóri ágyán. Habár egy szeme hiányzik, fülei helyén kis cafatkák maradtak, és csak nyomokban emlékeztet a külseje egy macskáéra – gazdija ugyanolyan szeretettel néz rá, mint annak idején.
|
Dóri mint pénztáros - Supershop kártya |
|
2018.06.01. 21:14 |
Hadd meséljek nektek a Supershop kártya nevű csodáról! Aki nem ismerné, ez egy pontgyűjtő cucc, a fizetett összeg számától függően lehet gyűjtögetni (amikor én dolgoztam ott, száz forintonként egy pont járt), és amikor a kártyatulajdonos úgy dönt, elég mennyiség összegyűlt, levásárolhatja a pontokat – amennyi pont van a kártyán, az annyi pénznek minősül, és kérésre levonjuk a vásárlás végösszegéből. Sok vevő utálja, hogy a pénztárosok folyton faggatják őket, van-e nekik olyan. Elmondom, hogy néz ez ki kasszás szemszögből. Higgyétek el, mi is utáljuk minden egyes vevőnél feltenni ezt a kérdést, de az a helyzet, hogy kötelező. Amikor megszületik a vásárlás végösszege, és a vevő fizet, a rendszer feldobja nekünk a kérdést, van-e Supershop kártya. Ekkor teszem fel a bűvös kérdést, ha igen a válasz, akkor jelzem a pénztárgépnek, hogy van, és ezután tudom jóváírni a pontokat. Ha a vásárló nemmel felel, akkor meg kell nyomnom a „Törlés” gombot. Ezután már nem lehet visszacsinálni a dolgot.
Amennyiben a pénztáros elmulasztja a kérdés feltevését, és önkényesen törléssel reagál a Supershop kártyára, de kiderül, hogy a vevő kérte volna a pontokat, akkor a saját kasszából kell odaadni annyi pénzt, amennyi pontot nem írt jóvá. Ez pedig a nap végén hiánynak fog minősülni, és levonják a fizetéséből a pénzt, még ha csak öt-tíz forintról van is szó. Tehát mindezek fényében talán már érthető, miért kötelező minden egyes vásárlótól megkérdezni, van-e Supershop kártyájuk.
Ám a vevők sem mindig könnyítik meg a pénztáros helyzetét. Álljon itt néhány tipikus eset, amit napjában többször is megtapasztalunk!
Tehát a kérdés: Supershop kártyája van?
Előforduló válaszok:
– Van, csak otthon. (Kösz az infót. Ez a „van,de nincs” tipikus esete.)
– Nincs és nem is lesz! (El kell keserítselek, naponta csak párszáz arcot látok, nem jegyezlek meg, ezért legközelebb is meg fogom kérdezni.)
– Nem élek vele. (Nem azt kérdeztem, drogozol-e.)
– Csak magyar kártyám van. (Nézze, én megpróbálhatom behelyezni a terminálba azt is, de nem ígérek semmit…)
– Nincs. (Megnyomom a törlés gombot, hogy nincs kártya.) Jaj, várjon, mégis van! (…)
Hogy mindezek tetejében véletlenül se unatkozzunk, időnként az áruház kitalál olyan akciókat, hogy leáraznak dolgokat, de csak abban az esetben veheted meg olcsóbban az adott termékeket, ha van Supershop kártyád. Természetesen a kirakott táblákon az akciós ár böhöm nagy betűkkel szerepel, és mindössze egy apró betűs szöveg tájékoztat, hogy „de csak ha Supershop kártyád is van.” Mondanom sem kell, a vevők gyakran a kasszánál szembesülnek a turpissággal, és akkor aztán jön a visszakozás, „így mégsem kérem”, én pedig hívhatom a főpénztárost, hogy hozza a sztornókulcsot.
A gyakorlott pénztárosok igyekeznek megelőzni a bajt, és ha látják, hogy a vevő alaposan felpakolt az akciós termékekből, akkor még a blokkolás előtt megkérdezik, van-e Supershop kártya, és ha nincsen, tájékoztatják a vevőt az akció részleteiről, miszerint ez csak akkor érvényes.
Így tettem én is egy hétvégi napon, amikor a játékokat akciózták le a kártyatulajdonosoknak. Egy ötvenes úr telepakolta a futószalagot babákkal és plüssökkel, szóval azonnal gyanússá vált a dolog. Amikor sorra került, neki is szegeztem a kérdést:
– Supershop kártyája van?
– Nincs.
– Azért kérdeztem, mert ezek a játékok csak abban az esetben olcsóbbak – mutattam rá.
– Akkor van! – csillant fel az úr szeme.
– Van?
– Nincs – vigyorodott el. Olyan mókás volt a jelenet, hogy én is kuncogni kezdtem, pedig akkorra már igencsak fáradt voltam.
De minden jó, ha a vége jó: az úr végül elvitte akciósan a játékokat, mert a mögötte álló hölgy, aki szintén jót derült a jeleneten, odacsúsztatta neki a saját Supershop kártyáját, így azt hazudhattam a pénztárgépnek, hogy a férfié. Ez nem éppen szabályos, úgyhogy psszt…
|
Édes élet |
|
2018.06.01. 21:15 |
Bal lábamat felhúzva, hátradőlve ülök a kanapén, és élek. Hagyom, hogy átjárjon a Most. Révedezve tekintek a nyitott ablak felé, amelyen keresztül enyhe szél szökik be a szobámba, megtáncoltatva a virágmintás függönyt. Élvezem a légmozgást. Nézem a birodalmamat: az ablak előtti asztalt, amin különféle játékfigurák sorakoznak. Mellettük a cserepes rózsám, ma még vizet kell adnom neki. Aztán ott van a babaházam, amit Papa csinált nekem négyéves koromban. A polc, ami roskadozik a Barbie babáimtól és plüsseimtől. Az íróasztalom. A parafatábla fényképekkel. Sok-sok kacat, amelyek mind egy-egy részemet jelentik.
Velem szemben a két hímnemű tengerimalacom ketrece. Fagyi és Mogyoró elégedetten nyammog a szénán, időnként vakaróznak, mosakodnak.
Mélyet lélegzek, és elégedettség járja át a lelkemet arra gondolva, hogy ma végre takarítottam. Felporszívóztam és felmostam alakás nagyobb részét. Főztem is. Teljesítettem a mára kitűzött terveket.
Most itt ülök, magamba szívom a szobám hangulatát, a malackák neszezését, a jóleső levegőt. Tudom, hogy Sanyi perceken belül belép az ajtón, és megölelhetem. Ő az az ember, akinek az érintésétől négy és fél év után is reszketni kezd a szívem, akinek az ölelésébe bújva biztonságban érzem magam, akit mindennél jobban szeretek.
Nem olyan az életem, amilyet régen elképzeltem magamnak. Minden egyes nap új kihívás, önmagammal szembeni küzdelem. Most mégis azt mondom: ez egy édes élet.
|
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
