Dia

– Nem – jelentem ki határozottan. Hátradőlök, és a nyomaték kedvéért összefonom magam előtt a karomat, sőt, még a lábamat is keresztbe teszem. Maga vagyok a megtestesült elutasítás.
– Legalább gondold át! – kéri Nóri. Nagyra nyílt bociszemmel néz rám, de nem hat meg. Bocs, kisanyám, ez a kérlelő tekintet nincs rám hatással!
Biztosan nem megyek bele. Micsoda ötlet! Ha nem lennék éppen túl egy jól sikerült zenekari próbán, és nem volna tőle ilyen jókedvem, már rég felpattantam volna az első mondatok után. Ehelyett hagyom, hogy Nóri itt túráztassa magát, mialatt a bandám tagjai éppen a pultnál fizetnek. Pedig én ebbe aztán úgysem fogok beleegyezni!

Nóri amúgy édes kiscsaj, bár olyan régóta még nem ismerem. Ő is ugyanitt szokott próbálni a maga zenekarával, általában épp egyidőben játszunk két külön teremben, emiatt gyakran összefutunk a próbák végén. Mivel a frontasszonyos metalzene nem egy gyakori műfaj, hamar felfigyeltünk egymásra, hogy hasonló stílusban utazunk. Néha be is nézünk egymáshoz, és meghallgatjuk, ki mit alkot.
Most is ugyanakkor próbáltunk, és alig néhány perce odasomfordált hozzám, hogy beszélni szeretne velem, pontosabban egy szívességet kérne. Meglepődtem, de felkeltette a kíváncsiságomat, hogy vajon mit szeretne. Elrebegte aztán, hogy december végén, karácsony előtt lenne egy rendezvény, ami a különféle művészeti ágakat mutatná be, helyenként szokatlan ötvözetekkel. És hogy mehetne rá az Angyalkönny, a zenekarom.
Idáig jól is hangzott. Ám amikor elém tárta, hogy egy színjátszó társulattal és hivatásos színészekkel együtt kellene kidolgoznunk egy közös jelenetet, azonnal megszólalt bennem a vészjelző hang. Na, azt már nem!
Á, Nóri meg kitartóan bámul, el ne bőgje magát itt nekem… Megpróbálom visszafojtani a pánikszerű, durva ellenkezést, és a tőlem telhető legbarátságosabb hangot ütöm meg, amire jelenleg képes vagyok.
– Aranyos vagy, hogy ránk gondoltál, de nem vállaljuk.
– Miért nem? – faggat Nóri. – Ez egy nagyon jó kezdeményezés, és ti is jól járnátok vele!
– Lehet, de semmi kedvem elvont színészekkel jópofizni. Egyáltalán milyen ötlet ez? Színház és metalzene?
– Szerintem nagyon jó ötlet! – bizonygatja Nóri. – És nem is áll olyan nagyon távol egymástól a két világ. Különben is, ez az est többek között éppen erre mutatna rá, hogy a művészetek különféle ágai és irányzatai milyen jól megférnek együtt, hiszen, bár más és más megközelítésből mutatnak be dolgokat, a cél ugyanaz, önkifejezés, érzelmek és értékek átadása.

Hah! Olyan szenvedélyesen érvel, mint egy marketinges. Fizetett reklámot hallott a kedves közönség!

– Miért nem te lépsz fel a zenekaroddal? – vetem fel. Oké, Nóriék még viszonylag kezdők és újak, de szerintem van bennük potenciál.
Nóri enyhén elpirul, és nyel egyet.
– Mert én a színjátszós jelenetben leszek benne – motyogja.
– Mi?
– Tagja vagyok a társulatnak, akik kidolgoznák a jelenetet a metalzenével.
Ezen aztán jól megdöbbenek.
– Tényleg? Nem is tudtam, hogy rockerkedés mellett színészjelöltként is páváskodsz.
– Nem páváskodom! – kéri ki magának.
– Oké, bocs. És ez miért zárja ki, hogy a zenekaroddal is fellépj?
– Minél több művész munkásságát szeretnénk bemutatni az esten, és én az Árvácska társulatot képviselem a többiekkel. Külsős zenekarra volna szükség. És Szilárd, a társulatunk vezetője nagyon szeretne egy énekesnős csapatot, mert a lágy női ének jobban passzol a jelenethez.
– Ennyit arról, hogy minél többfélét bemutatnátok. Mi a baj egy szőrös, nagydarab, hörgő pasival? – gúnyolódom.
– Dia, ne már! – kérlel Nóri, és sebzett tekintettel néz rám. – Miért vagy ilyen ellenséges?
Türelmetlenül sóhajtok, és elhúzom a számat.
– Nem szeretem a színészeket – felelem röviden.
– Miért nem? – döbben meg.
– Mert nem normálisak. Adják az elvont, meg nem értett művészt, és teljesen más világban élnek. Nem lehet velük két értelmes szót sem beszélni.
– Az én párom is színész – jegyzi meg Nóri óvatosan.
– Hát, anyukám, az a te bajod.
– De vele például lehet értelmesen beszélni! Meg ismerek más színészeket is, akik kedvesek meg normálisak. Ne általánosíts! Az Árvácska társulat nagyon jó fej emberekből áll, Szilárd is aranyos, majd meglátod!
– Nem látok meg semmit. Keressetek másik zenekart, én nem vagyok ebben érdekelt.
– Meddig tart még a női csevej? – lép oda hozzánk Olivér, a banda dobosa.
– Már végeztünk – felelem, és felkelek a kényelmes kanapéról.
– Gondold át még egyszer! – néz fel rám Nóri kérlelőn.
– Mit kell átgondolni? – érdeklődik Olivér.
– Semmit – vágom rá. – Szia, Nóri!
Csüggedten lehajtja a fejét. Szegény csajszi… De hát ez egy halott ötlet, és kész!
Intek a zenekarának, majd a srácok kíséretében távozom.
Ahogy kilépek a szabadba, a csípős november végi levegő hirtelen csapódik az arcomba. A próbateremben mindig túl meleg van, ahhoz képest pedig éles váltás a kinti idő. A metróig együtt megyek a zenekarral. Csevegünk a próbáról, a dalainkról, a közelgő fellépésünkről. Imádom, hogy még ilyenkor is ott vagyunk fejben a zenénk világában, és lelkesen tervezünk, számítgatunk. Az egész csapatot imádom.

Nem is tudom, hányszor rugaszkodtam neki a zenészkeresésnek, hány felállásban próbáltam meg összerakni az Angyalkönny projektet. Már tinédzserként álmodoztam saját zenekarról, akkortájt kezdtem el írni a dalaimat is. Érettségi után aztán belevetettem magam az apróhirdetésekbe és az internetes zenészcsoportokba. Sokáig nem találtam a megfelelő tagokat. Akikkel korábban próbálkoztam, azokkal vagy a zenei elképzelések nem egyeztek, vagy emberként nem sikerült eléggé közel kerülni egymáshoz. Márpedig fontosnak tartom, hogy az együttesem tagjai jó barátaim legyenek, hiszen sok időt kell együtt eltöltenünk, különösen ha beválnak a számításaink, és egyre többet lépünk fel erre-arra. Végül kialakult ez a mostani csapat, lassan három éve játszunk együtt, és nagyon jól haladnak a dolgaink.

A metrón már egyedül zötykölődöm, és valamiért Nóri javaslatán gondolkodom. Nem lenne amúgy rossz elképzelés ez az „eresszük össze egy helyre a mindenféle művészetet” dolog, csak ne kellene színészekkel bohóckodni… Bőven elég volt anno Balázzsal járni. Életem legrosszabb hét hónapjaként könyvelem el azt az időszakot. Miután szakítottunk, eldöntöttem, hogy soha többé színészt az életembe, és ehhez azóta is tartom magam. Színházba sem vagyok hajlandó járni, igazából sosem rajongtam érte, de Balázs óta kifejezetten gyűlölöm. Mert nem tudok úgy beülni egy előadásra, hogy ne lássam benne a színészvilág összes mocskát.
Szóval Nóri jól beválasztott velem, hogy a fene vinné el… Miért éppen színészekkel akarnak összeboronálni metalzenekart? Bármi másról lenne szó, mondjuk táncosokról, vagy mit tudom én, gondolkodás nélkül igent mondtam volna, de így nem.
Na, mindegy. Fölöslegesen rágom magam ezen. Csak most egy kicsit szar, hogy ez az egész eszembe juttatta a Balázs-időszakot. Előásom a mobilomat meg a fülhallgatómat. Egy kis zenehallgatás, és máris jobb lesz!


Patrik

– Nem – nyögöm ki kétségbeesetten. És hangosabban a kelleténél, mert a színészbüfében tartózkodó emberek egy pillanatra felénk fordulnak.
Szilárd küld feléjük egy szigorú „Mit bámészkodtok?”-tekintetet, majd amikor már nem figyelnek minket, visszafordul felém.
– Miért nem? – kérdezi.
– Utálom a metalzenét – fintorodom el.
– Jaj, csak emiatt? Ugyan, Patrik, vonatkoztass most el az ízlésedtől! A MűvészEst komoly célokat szolgálna azzal, hogy minél többféle dolgot felvonultat és megismertet a közönséggel. Az általunk kidolgozott jelenethez pedig nagyon is jól fog illeni egy súlyosabb zenei műfaj.
– Megfájdul a fejem attól a ricsajtól, amit ezek a metalosok nyomnak – ellenkezem.
– Akkor majd használsz füldugót – veti közbe Szilveszter nyugodtan, és belekortyol a kávéjába.
– Ez egy nagyon jó koncepció! – folytatja Szilárd lelkesen. – Az amatőr Árvácska társulat, kiegészülve az Euterpé színház egyik színészével, ezáltal képviselve a hobbiszínjátszást és a profi színészetet egy jelenetben, mindez megspékelve egy kevéssé ismert, rétegzenének számító műfajjal.
– Jó, de miért én? – firtatom. – Miért nem mondjuk Szilvesztert kéred fel?
– Mert én már ismert színésznek minősülök – feleli Szilveszter, és gúnyosan elmosolyodik. – Te meg egy sokadlagos senki vagy, neked jobban jön a bemutatkozás az esten.
– Én is szeretlek – morgom, és sötét pillantást küldök felé. Persze csak rájátszom. Már megszoktam Szilveszter sajátos stílusát, egészen jóban vagyunk, és gyakran szólogatunk be egymásnak vicces piszkálódás gyanánt. Igazából elismerésnek veszem, hogy kedvel, mert tudom róla, hogy nem barátkozik össze akárkivel.
– Rád van szükség – jelenti ki Szilárd. – Annyira beleillesz a jelenetbe, amit megírtam, mással nem is tudnám elképzelni! Nagyon hálás lennék, ha elvállalnád.
– A másik főhőst a párom játssza, szóval nem ajánlom, hogy rámássz – közli Szilveszter.
– És ha ő mászik rám? – vigyorodom el pimaszul.
– Ne álmodozz, öreg, labdába sem rúghatsz mellettem.
– Na, mit mondasz? – szól közbe Szilárd, mielőtt még válaszolhatnék a kedves kollégámnak.
Felsóhajtok. Őszintén szólva tényleg semmi kedvem zajos, idióta rockerekkel együtt dolgozni. Már a gondolattól fejfájás gyötör. Másfelől Szilárd rendes ember, gyakran támogatott a tanácsaival, amikor idekerültem, és szívesen segítenék megvalósítani az elképzelését.
– Legalább mondd, hogy nem valami hörgős förmedvényt néztél ki a jelenethez! – mormogom.
Szilárd elvigyorodik.
– Nem, nyugi. Tiszta énekkel dolgozó frontasszonyos dologban gondolkodom.

Hogy énekesnős metal? Ne már, az még rosszabb! Elképzelek egy agyontetovált, nagydarab nőcit, aki baromi keménynek hiszi magát. Sosem értettem, miért akar egy nő ilyen durva zenét nyomni. Annyi más műfaj van, ami jobb is ennél… De hát ők tudják. Csak engem hagyjanak békén.
Annak idején, amikor még a családommal éltem, a bátyám rengeteg hörgős, ordibálós metalzenét bőgetett, és a hangerőnek köszönhetően én is részesültem ebben. Szörnyű volt. A hideg kiráz ettől a zenének csúfolt zajtól.

– Nos? – szakít ki a gondolataimból Szilárd hangja.
– Átgondolom, jó? – felelem végül. Legszívesebben tényleg nemet mondanék, úgy, ahogy néhány perccel ezelőtt az első megrázkódtatás hatására, de nem szeretnék kiszúrni Szilárddal. Át kell magamban rágnom, hajlandó és képes vagyok-e bevállalni egy ilyen projektet.
Szilárd kissé megkönnyebbül, és reménykedés költözik a tekintetébe.
– Rendben, akkor keress meg, ha döntöttél! – zárja le a beszélgetést, azzal feltápászkodik, és elköszön tőlünk.
Szilveszter merengős arckifejezéssel bámul maga elé.
– Szerinted vállaljam? – kérdem tőle bizonytalanul.
– A dobhártyádon kívül nincs vesztenivalód vele.
– Máris megnyugodtam.
– Amúgy jók tudnak lenni az ilyen külön projektek. – Halványan elmosolyodik. – Én is egy ilyennek köszönhetem Nórit.
Szilveszter ritkán beszél a magánéletéről, de ha szóba jön a barátnője, mindig furcsán megváltozik az arca, ellágyulnak a vonásai, és a mosolya is szokatlan. Mint aki valami különös révületbe esik.
Ilyenkor zavarba jövök, mert nem tudom, mit reagáljak. Én nem ismerem ezt a fajta révületet. Nem tudom, milyen lehet szerelmesnek lenni. De igazából nem is hiányolom a dolgot az életemből. Nekem a hivatásom, a színészet az első, bár gondolom, ezzel nem vagyok egyedül az Euterpében. Mondjuk sok kollégánál látom, hogy össze tudják egyeztetni a kiegyensúlyozott magánéletet a szakmájukkal. De igazából a magam huszonhat évével még bőven ráérek, nem maradtam le semmiről.
– Na, oké, mielőtt még elcsöppensz itt nekem, hazamegyek – közlöm végül a bamba arcú Szilveszterrel, és a büfés pulthoz lépek, hogy rendezzem a számlámat.
Miközben a pénztárcámmal matatok, valaki mellém lép. Már az orromat megcsapó parfümről felismerem Beát, oda sem kell fordulnom – persze megteszem, hogy ne legyen sértődés. Bea az egyik legcsinosabb kolléganőm, természetes szőke hajával, karcsú alkatával és sokat sejtető öltözékével igencsak feltűnő jelenség. Sokan versengenek a kegyeiért, ő pedig rendszerint él is a lehetőségekkel. Amikor idekerültem, én is felfigyeltem rá, és hamar kiderült, hogy kölcsönös a vonzalom. Eltöltöttünk már együtt néhány éjszakát, és nagyon úgy fest, ezúttal is ilyen kilátások elé nézünk.
– Nem iszunk meg egy kávét? – búgja sokat sejtetően.
– Én most kávéztam – felelem egy gúnyos mosoly kíséretében. Pontosan tudom, mit szeretne, szándékosan húzom őt.
– Akkor csak én iszom – mosolyog vissza kihívóan.
– Meghívjalak egyre? – intek a büféspult felé. Erre már bosszúsan felvonja a szemöldökét.
– A te kávéd finomabb – feleli, és félrehajtja a fejét.
– Oké – biccentek, és elindulunk együtt haza, hozzám.

Néha nem tudom, jó-e nekem, hogy hagyom magam sodródni a színészvilág laza erkölcseivel és kusza vágyaival. Valahol mélyen időnként egy hang azt mondja, ez rossz. Vagy legalábbis nem az igazi. Valamikor kifejezetten fáraszt, és sokszor inkább egyedül töltöm az időmet, de azért igénylem az együttléteket is.
Vajon hogy lehet megállapodni egy ennyire más, sajátos világban?


Dia

Készülő étel illata fogad, amikor hazaérek. Tomit a konyhában találom, amint a gáztűzhelynél tesz-vesz.
– Hűha, mit kotyvasztasz? – kérdezem, miközben lepakolom a cuccaimat.
– Csak Tomi-féle „minden, ami nem mozog” készül – nevet rám vidáman.
Elképesztő, hogy a pasik bármilyen összetevőből rögtönöznek valami ehetőt, ha nagyon éhesek. Amikor én főzök, kínosan ügyelek a receptre, mindenről pontos leírás kell, miből mennyi szükséges az ételbe. Tomi ellenben a saját feje után megy, egy kis ez, meg egy kis az. De eddig mindig sikerült ehetőt alkotnia.
– Jut belőle nekem is? – kérdezem. – Éhen halok.
– Ha túlélem az első falatot, ehetsz belőle te is. Milyen volt a próba?
– Egész jó. Végigvettük a következő koncert repertoárját. Tényleg, ugye jössz majd?
– Az a terv, csak szabaduljak el időben az ügynökségtől. Kár, hogy pénteki napra esik a koncertetek, mennyivel jobb lenne egy szombati buli!
– Kölyökzenekar nem válogathat, örülnünk kell minden lehetőségnek – vonok vállat.
– Persze, de mondom, ott leszek, ha rajtam múlik. Ki nem hagynám a nővérkém koncertjét!
– Ez a beszéd! – vigyorgok, és teszek a kezemmel egy mozdulatot, mintha össze akarnám borzolni a haját.
– Na! – szól rám, és a fakanalat kardként tartja maga elé. Tudniillik utálja, ha babrálnak a hajával.
Kuncogok.
– Majd szólj, ha kész a kaja! – mondom, azzal bevonulok a szobámba.

Hat éve élek Budapesten, Tomi pedig három évvel ezelőtt jött utánam. Egerből származunk, egy elég jómódú családból. A szüleim annak idején kifejezetten azért vettek egy kis lakást Pesten, hogy amikor felköltözünk továbbtanulás céljából, ne kelljen albérlettel vacakolnunk. Emellett amíg nem sikerül teljesen saját lábra állnunk, anyagilag is támogatnak minket. Ez nagyon jól jön, mert bár mindketten dolgozunk, nem keresünk még annyit, hogy megélhessünk belőle.
Én újságíróként végeztem, de nem volt könnyű elhelyezkednem ezzel a végzettséggel. A kezdetekben csak kisebb melókat találtam, olvasószerkesztőként dolgoztam internetes felületeken, nagyon kevés pénzért. Két éve munkába álltam egy online rockmagazinnál, cikkeket és időnként koncertbeszámolókat írok. Ezt nagyon élvezem, hiszen amellett, hogy a szakmámban dolgozom, olyan témáról írok, ami érdekel. Jól kijövök a kollégáimmal is, és bár itt sem keresem halálra magam, de jelenleg nagyon is megfelel. Az az álmom, hogy egy napon saját magazinom legyen, amely kifejezetten az énekesnős rock/metal műfajjal foglalkozna. Még nem tudom, hogyan fogjak hozzá a cél megvalósításához – már elkezdtem kidolgozni egy felületet a dolognak, és írom a cikkeket is szabadidőmben, csak arra kellene rájönnöm, hogyan lehetne ezt az egészet felfuttatni és olyan szintre emelni, hogy a saját magazinom legyen a főállásom. Úgyhogy addig is igyekszem gyűjteni a tapasztalatokat a jelenlegi munkahelyemen, és hasznos kapcsolatokat kialakítani.
Tomi még egyetemre jár, és mellette egy reklámügynökségnél gyakornok. Média szakon tanul, PR/Reklám/Marketing/Tökömtudja szakirányon, és ha ezzel végzett, reklámszövegíró szeretne lenni.  
Így éldegélünk együtt. Mindig is nagyon szoros baráti kapcsolatban álltunk egymással, soha nem volt hát kérdés, hogy Budapestre felkerülve együtt próbálunk szerencsét. A lakás kétszobás, így mindkettőnknek megvan a maga kuckója, és sosem veszekszünk, mindent megbeszélünk, kitűnően alkalmazkodunk a másikhoz.

Bekapcsolom a laptopomat, és első utam a zenekari dolgokhoz vezet. Szinte mániákusan lesem azokat az oldalakat, ahol fellelhetőek vagyunk, legyen az videomegosztó vagy közösségi lap. Lelkesen fogadom az új követőket, vagy egy-egy hozzászólást a dalaink alatt. A két hét múlva esedékes koncertünknek eseményt is létrehoztam, örömmel látom, hogy egyre többen jelzik, ott lesznek.
A Facebookon egy üzenet is fogad – méghozzá Nóritól.

„Ha mégis meggondolnád magad a MűvészEsttel kapcsolatban, őt keresd!”

És egy adatlap linkje.
Megforgatom a szememet. Hát sosem adja fel?


Patrik

Bámulom a plafont, és nem értem, miért érzek ürességet.
Jó volt Beával, akárcsak máskor, valamiért mégsem vagyok elégedett. Már menet közben belém hasított egy olyan érzés, hogy nekem ehhez nincs kedvem, és legyünk már túl rajta. Mintha megcsömörlöttem volna. Nem tudom.
Most már mindig így lesz?
Talán adnom kellene magamnak egy kis időt. Kihátrálni ebből a kollégákkal ivós, kolléganőkkel összegabalyodós kavalkádból, és egyedül lenni. Mindig is introvertált voltam, de nem szerettem volna, ha a színházi közeg különcként tekintene rám, ezért mindent magamra erőszakoltam. Mentem, ha hívtak, fogadtam, ha jöttek. És közben egyre inkább belefáradtam. A kezdetekben megvolt az újdonság varázsa, de most már unom.
Ha ezt így tovább folytatnám, előbb-utóbb úgyis feltűnne valakinek, hogy nem élvezem, és kínos helyzeteket szülne a dolog. Bárhogy is, de azt hiszem, meg kell tanulnom nemet mondani.