Dia
 

– Szerintem vállaljuk be! – jelenti ki Olivér, majd lelkesen rásóz kettőt a dobszerkóra.
– Ne már! – bődülök el, bele a mikrofonba.
Kellett nekem próba közben megemlíteni ezt a művészestes hülyeséget… Nem is értem, miért hoztam egyáltalán szóba. Talán mert Nóri az istennek sem adja fel, azóta is zaklat, hogy gondoljam meg, milyen jó lehetőség ez, meg hogy ő annyira szeretné, ha velünk adhatnák elő a jelenetüket, meg mit tudom én. Már tele van a fejem az érveivel és a mondókáival, aztán ki kellett magam panaszkodnom a srácoknak. Gondoltam, majd megveregetik a vállamat, hogy nyugi, Dia, koncentráljunk inkább a próbára, hogy a következő fellépésünk flottul menjen. De nem, Olivér szeme felcsillant, érdeklődni kezdett, mi is ez, most meg benyögi, hogy szerinte vállaljuk. Köszi!
Gyilkos pillantást küldök felé.
– Nem elmondtam, hogy nekem nincs hozzá kedvem? – szúrom oda.
– De most miért? Tök jó buli lesz!
– Szerintem is – helyesel Andris, miközben a gitárjával babrál. – Amellett kell a bandának a reklám.
– Ja, mindenképp jól jönnénk ki belőle – teszi hozzá Karesz.
Úgy nézek imádott csapatomra, mintha bejelentették volna, hogy mostantól country műfajban akarják folytatni a zenélést.
– Tényleg egy ilyen elvont művészizén akartok bohóckodni? – szólalok meg. – Szerintem ez nem éppen metalfejekhez illik.
– Mi is beletartozunk a „művészizé” kategóriába, nem? – vigyorog Olivér.
– De nem értitek? Színészekkel kellene együtt dolgoznunk!
– Ezt úgy mondod, mintha ufók lennének.
– Végül is, nem esnek tőlük messze – húzom el a számat.
– Mi bajod velük? – kérdezi Karesz.
– Egyszerűen csak nem szeretem őket – vonok vállat. Semmi kedvem a bukott szerelmi életem részleteivel traktálni a srácokat.
– Dia, egy alkalmat simán kibírsz! – vélekedik Andris.
– Nem csak egy alkalom. Próbálni kellene velük, meg minden.
– De cserébe részt vehetünk egy ütős rendezvényen, és szerezhetünk új rajongókat is.
– Nem hinném, hogy az lenne a mi közegünk.
– Egy próbát mindenképp megér – vélekedik Olivér.

Úgy látszik, le vagyok szavazva. A srácokból csak úgy süt a lelkesedés, szinte látom, ahogy az absztrakt szobrok és elvont festmények közé képzelik magukat.
Most mi a fenét csináljak? Persze, mondhatom azt, hogy bocs, srácok, én márpedig nem egyezem bele, és ezzel ki is hajítom a kukába az egész témát. De azt hiszem, az nem tenne jót a csapatszellemnek. Hiába vagyok én a frontember, mindig is fontosnak tartottam, hogy együtt hozzunk döntéseket, és mindenkinek számítson a szava. Ezt gyönyörűen szembeköpném egy ilyen lépéssel, és tutira nagyon utálnám magam érte. Lehet, hogy a többieket is magamra haragítanám, azt pedig végképp nem akarom.
Vállaljam be? Végül is van logika a srácok érvelésében, én is tudom, hogy ez egy nagyszerű lehetőség. De mi lesz, ha végig szörnyen fogom érezni magam, mert a színészek között rám törnek a nyomasztó emlékek? Nem akarom újra átélni, hogy egy szürke kisegér vagyok, akit lenéznek, mert nem tartozik az adott társasághoz.
Viszont ott lesz velem a zenekarom. Nem kell egyedül szembenéznem azzal a bomlott világgal. A srácok nagyon fontosak nekem, közöttük önmagam lehetek. Ha ebbe kapaszkodom, és rájuk koncentrálok, talán ki tudom zárni a tudatomból a színjátszósok jelenlétét. Meg Nóri is ott lesz, aki egész aranyos, bár nem tudom, színészjelöltként is ugyanazt az arcát látom-e majd, mint itt.
Hát jó, úgy tűnik, nincs más választásom.
Mélyet sóhajtok, és megforgatom a szemem.
– Oké, csináljuk meg! – nyögöm ki kelletlenül.
– Ez a beszéd! – csap rá a dobszerkóra Olivér, az eddig csendben álldogáló Máté pedig egy epikus billentyű-aláfestéssel fejezi ki egyetértését.
Megcsóválom a fejemet.
– Szerintem elment a maradék józan eszünk, de mindegy – közlöm. – Na, akkor folytassuk a próbát!

Patrik


Direkt korábban felkeltem a szokottnál, és bementem az Euterpébe, hogy megmondjam Szilárdnak: köszönöm a lehetőséget, de nem vállalom a MűvészEstes szereplést. Viszont nem találtam őt a színházban, pedig tudomásom szerint keddenként mindig bent van. Az egyik kolléga homályosított fel arról, hogy a mai napot a művelődési házban fogja tölteni, ahol az Árvácskát szokta igazgatni, és készül a MűvészEstre. Hát jó, gondoltam, akkor elmegyek oda. Úgyis útba esik hazafelé menet.
Most itt ácsorgok a művház előadótermében, Szilárd még sehol, ellenben itt nyüzsög egy csomó ifjonc, feltételezem, ők az Árvácska társulat. Látok még egyéb arcokat is, akik mintha zavarban lennének, valószínűleg külsősök, ilyen-olyan művészek a nagy projekthez.
A feltételezett árvácskások harsányan és vidáman beszélgetnek egymással, viccelődnek, kacarásznak. Széthasad tőlük a fejem. Oké, hogy jól érzik magukat, de miért kell az egész kerületnek ezt hallgatnia? Elszoktam az efféle viháncolástól, a színházban egészen más minden. Ott is akad humor, egy-egy jó poén, de alapvetően mindenki megmarad a saját világában – legalábbis azok a művészek, akikkel együtt lógok.

– Atyaég, mire vállalkoztam…

Ez ki volt?
Akaratlanul is a bársonyos, simogató hang felé kapom a fejemet. Zavarba ejtően szép lány ácsorog tőlem alig néhány lépésnyire. Porcelánszerű arcát sötétbarna, lágy hullámokban aláhulló fürtök keretezik, szeme világos árnyalatú. Egyszerű, kötött fehér pulóvert és farmernadrágot visel, mégis van valami benne, ami képtelen elereszteni a figyelmemet.
Kissé szörnyülködve néz a nyüzsgő társaságra, akárcsak én. Képtelen vagyok megállni, hozzá kell szólnom.
– Csak nem a képzeletbeli barátoddal beszélgetsz? – szegezem neki a kérdést. Csodálkozva rám pillant – te jó ég, gyönyörű szeme van –, aztán elvigyorodik.
– Ja, nem, nincs szükségem képzeletbeli cimborákra – feleli. – Én vagyok a legjobb barátom.
Hitetlenkedve nézek rá, de kuncognom kell a válaszán. Fura egy teremtés, az már igaz. Vajon ki lehet?
– Esetleg segíthetek valamiben? – kérdezem.
– Árvai Szilárdot keresem – mondja kelletlenül. Most nyoma sincs az előző különc humornak. Olyan arcot vág, mint aki egyáltalán nem keresi, sőt, menekülne Árvai Szilárdtól. Nem értem. Mindenesetre készségesen tudatom vele:
– Én is. Még nincs itt, de bármelyik percben megérkezhet.
– Köszönöm.
Ezzel elfordul, mintegy jelezve, hogy részéről le is van zárva a rövid beszélgetés. Én azonban valamiért úgy érzem, nem akarom annyiban hagyni, folytatnám a csevejt. Fogalmam sincs, miért, hiszen nem vagyok egy barátkozós fajta, de ez a lány… Valamiért nem tudom nem őt bámulni.
Tétován közelebb lépek hozzá.
– Te is új vagy itt? – érdeklődöm. Gondolatban pedig jól fejbe vágom magam. Hogy én mennyire rühellem az ilyen sablonkérdéseket…
Ismét rám pillant, fürkészőn és tartózkodón, mint aki azt latolgatja, feleljen-e, akar-e beszélgetésbe bocsátkozni velem.


Dia

Melegbarna szempár. Milyen szépen tud vele nézni…
Na jó, állj! Ez tutira színész. Tipikus elvont-fej, a félig-meddig megnövesztett hajával, az arcvonásaival, meg ez az öltözködés, garbónyakú, fekete hosszú ujjú póló, zakó… Egyszerűen ordít róla, hogy színész, le sem tagadhatná. Kár érte, pedig nem néz ki rosszul. Na, mindegy. De mégis mit akar tőlem? Jó, hát válaszolok neki, hogy ne tűnjek nagyon bunkónak, de remélem, utána leakad rólam.
– Nem a társulatba jöttem, hanem erre a MűvészEst-cuccra – felelem kimérten.


Patrik

Különös, most mintha haragudna rám. Hány arca lehet ennek a lánynak?
Szóval a MűvészEstre jött. Gondolom, festő vagy szobrász, ezek passzolnak hozzá így ránézésre. Már éppen megérdeklődném, ekkor azonban Szilárd hangja süvít bele a levegőbe.
– Patrik! De örülök, hogy itt vagy!
Szélsebesen odalépdel hozzám, és megveregeti a vállamat. Csak úgy sugárzik az arca.
Ó, a rohadt élet… én azért jöttem ide, hogy lemondjam a MűvészEsten való részvételt, de ha így örömködik, sokkal nehezebb lesz. Most rontsam el a kedvét? Ráadásul ez a különc lány is elvonta a figyelmemet a szándékomról. Bár… ha ő is részt vesz ezen a rendezvényen, talán mégis vállalnom kellene, hátha akkor lehetőségem adódik jobban megismerni őt. Mi? Már miért akarnám őt jobban megismerni? Nem értem magam.
Szilárd ekkor az idegen lányhoz fordul, és kezet nyújt neki.
– Szervusz, Árvai Szilárd vagyok. Kegyedben kit tisztelhetek?
A lány határozottan megszorítja Szilárd kezét.
– Major Diána vagyok, az Angyalkönny zenekar énekesnője.
Szilárd arca még jobban felderül.
– De jó! Te vagy énekes az Angyalkönnyből? Nagyon köszönöm, hogy eljöttél! És ahogy látom, ti már meg is ismerkedtetek – néz rám. – Szuper, hiszen a terv szerint ugyanabban a jelenetben lennétek. Tudod, Patrik, meséltem a koncepcióról még a színházban…

Mi van?

Rábámulok a Diána nevű leányzóra, és érzem, hogy az arcom egy merő döbbenet.

EZ a lány metalénekesnő?! Hogy a fenébe lehet? Ezzel a babaarccal és hétköznapi külsővel? Nem értem, egyszerűen nem értem. Olyan visszafogottnak és kifinomultnak tűnik, sehogy sem fér össze a fejemben a metalzenével ez a látvány.
– Gond van, Patrik? – szakítja félbe a gondolataimat Szilárd.
– Ja, nem. De figyelj, igazából azért jöttem…
– Ugye vállalod? Annyira örülnék, ha te jelenítenéd meg a férfi főhőst!

Áh, ennyit arról, hogy megtanulok nemet mondani. Egyszerűen nincs szívem összetörni a tekintetéből áradó reményt.
Sóhajtok.
– Rendben, csináljuk meg! – biccentek.
– Szuper! – örvendezik Szilárd. – Akkor ha gondoljátok, üljünk le, ismertetném veletek a koncepció részleteit.
Helyet foglalunk, és Szilárd beszélni kezd, de nemigen tudok odafigyelni. Diánát nézem, és még mindig nem akarom elhinni, hogy így is kinézhet egy rock/metal műfajban utazó énekesnő…


Dia

Szóval ezzel a Patrik névre hallgató, szelídszemű pasival fogok egy jelenetben szerepelni. Hogy megnézett magának, amikor meghallotta, hogy az Angyalkönny énekesnője vagyok! Két okot tudok elképzelni: vagy a zenénk rajongója, és most el van ájulva attól, hogy hőn imádott kedvencével dolgozhat együtt, vagy pedig Mr. Sztereotípia a beceneve, és azt hitte, valami agyontetovált, nagydarab nő fog állni az én helyemen. Na jó, az első opciót nehezen tudom elképzelni, nem találkoztam még olyan színésszel, aki szeretné a metalzenét, úgyhogy valószínűleg ő Mr. Sztereotípia.
Mindegy, nem érdekel. Mint kiderült, színész, úgyhogy akkor tartom a három lépés távolságot. Ez a Szilárd nevű egyed nagyon lelkesen magyaráz, és én még Nórira hittem azt, hogy tökéletes marketinges…
– A jelenet tulajdonképpen a depresszióról fog szólni – mondja Szilárd. – Pontosabban arról, miként éli meg a szenvedő alany a külvilágtól kapott nyomást, amivel a hozzá nem értők segíteni próbálnak neki. Végül jönni fog egy ember, aki nem üres közhelyekkel dobálózik, hanem tényleg minden erejét bevetve segít a depresszióval küzdő főhősnek.

Hmmm, nem mondom, ez egész érdekesen hangzik.

– Miután a főhős kiszabadult a béklyóból, következne az Angyalkönny előadása, kiegészülve az Árvácska társulat néhány tagjával – folytatja Szilárd. – Mindeközben pedig a háttérben Ferenczy Ábel festményeit fogjuk vetíteni. Nos, mi a véleményetek?
Lopva Patrikra pillantok, aki elgondolkozva néz maga elé.
– Jónak tűnik – feleli röviden.
– Diána? – fordul felém Szilárd.
– Inkább Dia, ha lehet. A Diánára allergiás vagyok.
– Rendben, Dia – vigyodorik el Szilárd. – Szóval hogy tetszik a koncepció?
– Látok benne fantáziát – ismerem el. Bár ne látnék…
– Esetleg van olyan dalotok, ami meglátásod szerint illene a jelenethez?
– Hát nézd, így fejből nem tudom, szerintem több dalunk is jó lehet ehhez az elképzeléshez. Otthon átnyálazom a repertoárt.
– Remek! Ha nem bánod, én is belefülelek a munkásságotokba, hátha magam is találok olyan darabot, amire rávágnám, hogy ez lesz az.
– Csak nyugodtan – vonok vállat enyhén. Vajon mennyire veszi be a rendező úr gyomra a metalzenét? Megnézném, ahogy összeszorított fogakkal válogat a repertoárunkból. Bár végül is az ő ötlete volt ez az egész koncepció, lehet, hogy el tudja viselni ezt a műfajt. Ellenben Mr. Sztereotípiával, akinek még mindig látni az arcán a megrázkódtatást. Tuti, hogy utálja ezt a zenei stílust, ordít róla. Sebaj, öreg, én meg a színészeket utálom, valamit csak kihozunk a dologból!

Szilárd terjengősen ecseteli az elképzeléseit. Tulajdonképpen ugyanazt mondja el szinonimákkal, amit eddig. Aranyos, hogy így lelkesedik, de én már mennék, kezdem unni ezt a hangzavart. Leszek még itt eleget a közeljövőben, hadd pihenjek rá! Egyetértően bólogatok, hátha akkor gyorsabban véget ér ez a tortúra.
– Akkor a próbák időpontját még egyeztetjük! – jelenti ki végül Szilárd. – Dia, az úgy jó, ha neten keresztül kereslek a folytatást illetően?
– Persze.
– Rendben. Akkor mára végeztünk, hacsak nincs valamelyikőtöknek kérdése.

Nekem volna egy. Muszáj lebonyolítani ezt az egész művészbohóckodást? Jaj, de mufurc vagyok… Na, nincs kérdésem, csak hadd menjek már!

Mélyet sóhajtok, ahogy kiérek a művelődési ház elé. Végre! A benti zsivajhoz képest idekint csend és békesség van. Lehunyom a szemem, és megdörzsölöm a homlokomat. Egészen bezsongott a fejem.

– Baj van?

Ó, hogy az a… Itt álldogál mellettem a szelídszemű srác. Különös az arckifejezése, fürkészően néz, de magában mintha kicsit mulatna is rajtam. Eh.
A kérdésére legszívesebben rávágnám, hogy „utálom a fajtádat”, de visszafogom magam.
– Nem bírom a tömeget és a túl zajos embereket – felelem jobb híján.
– Akkor mit keresel a zenekarban? Koncerteken is sok az ember, nem?

Ez most belém kötött? Jön beszólogatni a metalosnak?

– Az teljesen más – közlöm vele kimérten.
Hülye vagy hozzá, hogy megértsd, teszem hozzá gondolatban.
– Na, hogyhogy? – érdeklődik. Baszki, csak nem tágít.
Úgy érzem magam, mintha egy elsős kölyköt kellene megtanítanom számolni. Semmi kedvem egy idióta színésznek magyarázni. Legszívesebben lelépnék, itt hagyva őt az utcán. Valamiért mégis késztetést érzek, hogy válaszoljak. Ha nem reagálok a hülye kérdésére, még azt gondolhatja, meghátrálok, és egy bizonytalan, üres fejű tyúk vagyok.
Bosszúsan sóhajtok, mielőtt kinyögöm a feleletet:
– A színpadon egy másik világba sodródom át. Olyankor nem érzékelem a külső hatásokat.

Na. Remélem, érthető voltam, mert ennél mélyebben nem szeretnék belemenni a beszélgetésbe.
Patrik összevonja a szemöldökét.
– Fura – kommentálja röviden.
Ennyi? Én itt költőket megszégyenítő ékesszólással előadom a szentimentális dumát, ő meg annyit bír rá kibökni, hogy „fura”?! Hát te vagy fura, öregem, tudd meg!
Már épp elfordulnék, hogy hazaszaladjak, minél messzebb ettől a díszpintytől, ám ekkor szöget üt valami a fejemben. Hiszen ő is színpadszökevény, mint én! Még ha egészen más műfajban is, de ismeri a színpad világát.
Egyenesen ránézek, és nekiszegezem a kérdést:
– Te nem ezt éled meg a színházban? Ne mondd már nekem, hogy a színpadon ugyanolyan, mint a hétköznapokban!
– A színészet más – vág vissza Patrik, szinte védekezve. Jó, ez tényleg menthetetlenül hülye. És úgy beszél, mintha a színészet egyfajta szentség lenne, a metalzene pedig az ördögtől való bűn. Meg kell védenem a műfajunkat!
Mély lélegzetet veszek. Már komolyan fáj a fejem ettől a beszélgetéstől, de ezt még akkor is elmondom neki.
– Mindketten színpadon vagyunk. Mindketten előadunk valamit. Mindketten beletesszük a szívünket-lelkünket abba, amit előadunk. Nem hiszem, hogy annyira más lenne a kettő.

Na, erre varrj gombot, apukám!

Ahogy látom, már keresi is hozzá a varrótűt. De legalábbis mintha elgondolkodott volna a hallottakon. Viszont nincs kedvem megvárni, míg jut is valamire.
– Ha megbocsátasz… – Ezzel elfordulok, és valósággal kereket oldok a helyszínről.

Hát, nem lett jobb véleményem a színészekről. Asszem, nehéz hetek elé nézek, ha tényleg ezzel az emberrel kell együtt dolgoznom…


Patrik

Hogy a színészet és a metalzene egy napon legyen említve? Viccnek is rossz. A színészet kidolgozott mű, előadás, üzenetek közvetítése. A metal csak értelmetlen ricsaj.
Mégsem hagy nyugodni, amit mondott. Mert ahogy ő mondta, az logikusnak, igaznak hangzik. Mégis milyen zenét játszhat a csapatával? Lehet, hogy több van benne, mint öncélú hangoskodás? Ezt továbbra sem tudom elképzelni erről a műfajról. Ugyanakkor Dia sem tűnik olyannak, aki minden különösebb mondanivaló nélkül zúz a színpadon.
Utálom a gondolatot, de már tudom, hogy amint hazaérek, rá kell keresnem a zenekarára.


Dia

„Vállaltuk…” – írom meg Nórinak Facebookon a számomra még mindig lesújtó döntést, a kérdésére, hogy mi újság, meggondoltam-e a MűvészEst-dolgot.
„Jaj, de örülök! Szuper lesz az egész, majd meglátod!” – örömködik nekem a csajszi.
„Csak a zenekar miatt vállaltam be, mert nagyon rápörögtek, de nekem továbbra sincs kedvem az egészhez.”
„Majd hátha menet közben megszereted a dolgot! Hidd el, nagyon jó fejek a társulatosok.”
„Hát, nem tudom. Eddig az az egy ember, akivel váltottam néhány szót, csak irritált a hülyeségeivel.”
„Kicsoda?” – tudakolja egy döbbent szmájli kíséretében.
„Aki főszereplő lesz a jelenetben. Patrik a neve, asszem.”
„Bakos Patrik?”
„Nem tudom a teljes nevét, mert amúgy cseszett bemutatkozni.”

Igaz, én is csak a rendező úrnak rebegtem el a nevemet, de ez részletkérdés.

„Igen, elvileg ő lesz a partnerem a jelenetben” – írja Nóri készségesen.
„Egészségedre.”
„Szerintem nincs vele baj, bár annyira nem ismerem. De normálisnak tűnik.”
„Kezdem kétségbe vonni, mit tekintesz te normálisnak, kiscsaj.”

Erre nem jön válasz. Lehet, hogy megbántódott, amilyen kis mimóza.
Szóval Bakos Patrik.

Azt hiszem, azzal, hogy most megnyitom az internetes keresőfelületet, és bepötyögöm a nevét, végképp elment az eszem.