Patrik

Na, akkor lássuk, vagy inkább halljuk!
Megnyitom a keresőt, és bepötyögöm, hogy „Angyalkönny zenekar.”
Rögtön az első találat egy kép a bandáról. Rákattintok, hogy nagyobb méretben megjelenjen a képernyőn. Mintha nem is ugyanazt a lányt látnám, akit ma délután. Ezen a fotón már inkább tűnik metalénekesnek. Fekete cuccok, erős smink. Jól beállított kép a hasonlóan rockerfejű zenészekkel. Tipikus. Mégis… magam sem értem, miért időzik el a tekintetem ennyire Dián. Van ebben a lányban valami furcsa, valami megfoghatatlan, ami arra késztet, hogy nézzem őt.
Nem tagadom, növekvő kíváncsisággal böngészem tovább a találatokat. Megtalálom a csapat Facebook-oldalát. Elég aktívan tesznek közzé híreket, képeket és egyéb információkat. Létrehoztak egy koncerteseményt is, amit többször megosztottak az elmúlt napokban. Aztán átkattintok a videomegosztó oldalakra. Van fent néhány koncertfelvétel, de ezeket nem szívesen nyitnám meg. Talán ez a saját becsípődésem, de nem szeretek interneten keresztül élő fellépéseket nézni, sem koncertet, sem színházi előadásokat. Szerintem az ezekről készült videofelvételek nem tudják visszaadni azt a hangulatot, amit az ember ott helyben élhet át, nincs meg az a varázs. Így hát tovább keresgélek. Persze, látom, hogy az Angyalkönny viszonylag fiatal zenekar, tehát valószínűleg nincs még profi stúdióban felvett anyaguk, kiadott albumuk. De azért hátha…
Végül ráakadok egy demóra, amit a leírás szerint házilag rögzítettek. Nem hezitálok tovább, rákattintok, közben pedig felkészítem magam a fejfájást okozó, daráló zajra.

Ezzel szemben lágy, különös billentyűdallamokat hallok. Összevonom a szemöldököm. Itt valami nem stimmel. A billentyű tovább szól, borzongató, dallamos, megragadja a figyelmemet. Ez egészen érdekes…
A zene hirtelen beindul, dob, basszusgitár, és igen, a rettegett elektromos gitár zúdul rá a kezdődallamra. Megborzongok, és nem éppen örömömben, utálom ezt a hangszert. Érzem is a tompa lüktetést a fejemben. A kezem önkéntelenül mozdul, nyúlok az egérért, és zárnám is be az egész ablakot.

De ekkor meghallom Dia hangját.

Fátyolos, gyengéd mezzoszoprán hang. Különös, mennyire passzol a kemény zenéhez, hogy lehetséges ez? Magyar szöveget énekel, feltételezem, saját dal lehet. A figyelmem megoszlik, hol a szövegre koncentrálok, hol pedig Dia hangja sodor magával. A refrénben felerősödik az elektromos gitár, és a dob is határozottabbá válik, de az ének velük tart, karakteres dallamok fogják kézen a zenei aláfestést. Nem tudom, mit gondoljak, ez… Nem erre számítottam. Ez nem teljesen olyan, mint amilyen számokat a bátyám bőgetett annak idején.
A dal véget ér, én pedig ülök, bámulom a képernyőt, és kavarognak bennem a vegyes érzelmek. Olyan, mintha belekóstoltam volna valami számomra ismeretlen ételbe, és nem tudnám eldönteni, ízlik-e, de ennék még belőle, hogy rájöjjek. Ez a dal még kevés volt ahhoz, hogy eldöntsem, tetszik-e Dia munkássága. De az tagadhatatlan, hogy van benne valami.
Keresgélek tovább, de nem találok több felvételt, leszámítva a fellépéses videókat.

Hmmm.
Mikor is lesz az a koncert, aminek az eseményét osztogatják a Facebookon?
Na, ne. Megrökönyödöm magamon. Most komolyan azt tervezgetem, hogy elmegyek egy metalkoncertre? Én? Nincs az a pénz!

Végül is mindegy. Úgyis eleget fogom őket hallgatni a MűvészEst próbáin.

Ennek ellenére, magam sem értem, miért, újra elindítom azt a dalt, amit az előbb hallgattam tőlük.


Dia

Bakos Patrik.
Huszonhat éves, Budapesten született, és másfél éve játszik az Euterpé színháznál, miután elvégzett valamilyen képzést.
Átpörgetem a munkásságáról szóló cikket, de egyelőre még nem voltak jelentősebb szerepei, inkább mellékszálakban tűnt fel idáig. Fura, hogy egy viszonylag kezdő színésszel szeretné Szilárd képviseltetni az Euterpét, bár gondolom, ez is a koncepció része, hogy a kis újonc is kapjon némi reflektorfényt.
Megnyitom a videomegosztót, és bepötyögöm a nevét. Vajon mit alkothat a színpadon?
Meglepetésemre az első találat nem színdarabból való, hanem egy koncertről. Felvonom a szemöldökömet. Csak nem énekelni fog? Azt olvastam, prózai színész. A videó leírása röviden ismerteti, hogy ez egy Cseh Tamás emlékkoncertről részlet, magát az estet egy színházban mutatták be, kifejezetten prózai színészek közreműködésével. Hát, márpedig akkor ez dalolászás lesz. Halljuk, mit tud!

Halk akusztikus gitár vezeti be a Bárány címen feltüntetett dalt. Patrik már ott áll a színpadon, csíkos pólóban, sötét zakóban, hátrafogott hajjal. Nagyban kapaszkodik a mikrofonba, és máris baromi elvont fejet vág. Elhúzom a számat. Biztos, hogy ezt végig akarom nézni?
Patrik belekezd a dalba.

Örökké a boltba, a boltba lemenni,
És ott a megszokott élelmet venni.
Még jó, hogy van rája pénz.

Örökké csak közös költség fizetni,
Örökké plafonra felnézve: semmi.
Végül is az ember néz.

Mély, kicsit karcos hangon énekel. A beszédhangja is ilyesmi. Arckifejezése fásult, szinte unott, bár néha erősebb mimikát is produkál, homlokráncolás, szemöldökfelvonás. Tekintetét néha leszegi, néha kipillant oldalra.

Végül is van szeme azért, hogy nézzen,
Közösen vesz részt a közös költségben.
És nincsen háborús vész.

Háború máshol van vagy ötven éve,
Legfeljebb itt csak az ember fejébe’,
Miből az ember kinéz.

A mögötte ülő zenekarban megszólal a csörgő, belesimulva az akusztikus gitár dallamaiba.

Patrik arca ekkor feldúltabbá válik, és úgy énekli a következő sorokat, mintha nagyon elgondolkodna valamin.

Előbb jön emberre az érzés rája,
S csak aztán bukkan fél az érzés tárgya,
És ettől szeretem őt.

Valami történik.
Valamiért nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról, pedig megijeszt a mimikája.

Tulajdon életben tulajdonképpen
Jól ismert zaj lesz a tulajdon léptem,
Lenézek: ez a cipőm.

Nem ócska, de már a lábam formáját
Mutatja, látni már rajta a csámpát,
Na tessék, ez a cipőm.

De elvont dal ez… Passzol hozzá. Patrik arca gúnyos, miközben ezeket a sorokat énekli, közben egy vokalista is csatlakozik hozzá.

Vagy nézzünk csak be a nyikorszekrénybe,
Négy-öt-hat ruhánkon végigszemlézve,
S csapjuk be úgy, hogy az döng.

Puff, jön a dob. A zene elkezd építkezni, vonós hangszerek, billentyű kapcsolódik be a dalba, vokalisták lágy hangjaival párosulva. Patrik mindeközben oldalra fordítja a fejét, elnéz, néha felpillant, sóhajt. Olyan, mintha csak félig lenne a helyszínen.
A zene halkulni kezd, ismét az akusztikus gitár kerül előtérbe. Patrik visszahajol a mikrofonhoz.

S ott van még a szokott, híres jókedvünk,
Ma is ő vezet, hogy szerinte menjünk,
De egy ideje kissé kopott.

S van még, hogy lemenni villanykörtéért,
S tudni a lakásunk otthagyott csöndjét,
Ránk vár, míg nem vagyunk ott.

A hangja kicsit elcsuklik, mély levegőt vesz. Nagyon halvány mosoly suhan át az arcán, miközben folytatja a dalt.

Vagy egy vállunkon elfekvő hajat babrálni,
És közben jön az a bárki, akárki,
Az, aki fülünkbe súg:

„Rengeteg dolgod van, kelj fel és menj el,
Fizesd be, vedd meg és ne sokat kertelj”
Nekünk mind egy a bajunk:

Hogy amíg mi lemegyünk villanykörtéért,
S magára hagyjuk a lakásunk csöndjét,
Egy bárány jelenik meg ott.

A zene ismét építkezni kezd a már megismert hangszerekkel, Patrik pedig oktávot vált. Arca újra feldúlt, szinte sír.

És az a bárány ott őrjöngve tombol,
Csöndet nem törve meg, hangtalan rombol,
Egy világot szétdarabol.

Őrjöngő bárány egy üres lakásban,
Mindig ezt látjuk a lenti vásárban,
Dühöng, míg nem vagyunk ott.

Őrjöngő bárány az üres lakásban,
Látod, míg ott vagy a lenti vásárban,
Egy világot szétdarabol.

Az utolsó hang után egy levezető vonóshang szólal meg, Patrik pedig elsétál a mikrofontól. Végignéz a zenészeken, picit elmosolyodik, majd megfordul, és melegbarna tekintete a nézőtérre siklik, mintha csak most venné észre, hogy ott vannak. Meghajol. Taps.

Mikor kezdtem el könnyezni?
Valami mélyről jövő, végtelen szomorúság árad szét a végtagjaimban.

Színész a színpadon. Elbeszélő ének, látványos mimika, lappangó feszültség a testtartásában. Egy tökéletesen felépített, érzésekkel kiszínezett, jól előadott dal.

Annak a világnak egy szelete tárult most elém, amitől annyira félek, amitől olyan nyomorultul érzem magam. Hány ilyen előadást, mimikát, elbeszélést láttam már annak idején… És soha, egyszerűen soha nem tudtam ennek a világnak a zárt ajtaján bejutni. Pedig próbáltam, a részévé akartam válni, de a színészek, a miliő folyton zárva tartotta előttem a kaput. Éppen csak az ablakon pillanthattam be, ami arra volt elég, hogy érezzem, mennyire kívülálló vagyok én itt.

És én marha, bevállaltam a zenekarom kedvéért, hogy megint kitegyem magam ennek, hogy újra ott ácsorogjak az ablaknál, érezve, ahogy a kitaszítottság súlya a szívemre nehezedik.

Az asztalomra könyökölök, és a kezembe temetem könnyes arcomat. Fogom én ezt bírni a következő hetekben? Mi van, ha összeroppanok a zenészeim szeme láttára, és elveszítem a szemükben a frontasszonyos tekintélyemet? Imádom a srácokat, de nem akarom, hogy ilyen állapotban lássanak. Legszívesebben most rögtön felhívnám őket, hogy lefújjam az egész MűvészEstes szereplést, de azzal meg magamra haragítanám a csapatot. Kutyaszorítóban érzem magam.

– Dia, beteszünk egy mosást?

Összerezzenek. Gyorsan megtörlöm az arcomat, de Tomi így is azonnal észreveszi a könnyeket.
– Baj van? – siet hozzám aggódó arccal.
– Nincs – szipogok. – Illetve van. Mármint, semmi komoly…
– Miért sírsz?
– Mert hülye vagyok. Bevállaltam valamit, amit nem akartam, és most sem akarom, és rohadtul elegem van az egészből.
Tomi összevonja a szemöldökét, majd lehuppan az ágyam szélére.
– Oké, akkor most kezdd elölről, hogy értsem is, miről dumálsz! – kéri.

Sóhajtok egy nagyot. Röviden elmondom neki ezt a MűvészEst-katasztrófát.

– A srácok nagyon rá vannak pörögve, és mindenképp csinálni akarják, de egyszerűen rosszul vagyok a színészektől, hiszen tudod.
– Balázs miatt? – kérdezi Tomi óvatosan. Erről a témáról nagyon ritkán beszélünk, furcsa az ő szájából hallani az exem nevét.
– Igen, mondhatjuk.
– Dia, azért, mert Balázs egy seggfej volt, még ne írd le magadban a színház világát. Biztosan vannak kivételek köztük! – véli az öcsém.
– Lehet, de itt ez az ember… – Tehetetlenül intek a laptopom felé. – Akivel együtt kell szerepelnem ezen az esten. Most néztem meg vele egy videót, és… tök ugyanolyan, mint Balázs meg a sleppje anno, ez az elvont világ, ez a… Az arca, a kiállása, tipikus színész, én ezt nem akarom, érted?
Összevissza beszélek, de egyszerűen túl feldúlt vagyok ahhoz, hogy rendesen kifejezzem magam.
– Azért egyetlen videóból még ne vonj le messzemenő következtetést – javasolja Tomi.
– De találkoztam is vele, élőben sem győzött meg.
Tomi elgondolkodva néz maga elé.
– A zenekar tud erről a problémádról? – kérdezi.
– Nem. És nem is akarom, hogy tudjanak, nem rájuk tartozik.
– Lehet, de ha a próbák is így meg fognak viselni, az úgyis szemet fog szúrni nekik. Talán jobb lenne, ha beszélnél velük a dologról, és ennek függvényében döntsetek arról, vállaljátok-e a szereplést.
– Már elvállaltuk, beszéltem a rendezővel is, nincs mit tenni – mondom keserűen.
– Még visszaléphettek a dologtól, mielőtt belevágtok a próbafolyamatba. De szerintem aludj rá párat, az is lehet, hogy végül jól fog elsülni a dolog. Ott lesz veled az Angyalkönny, velük mindig jól érzed magad – érvel Tomi.
– Nem tudom, fog-e ez menni nekem.
– Várd meg az első egy-két próbát, akkor talán tisztábban fogod látni, tudod-e folytatni – javasolja az öcsém. – A zenekarral pedig szerintem beszélj a dologról! Akkor ők is jobban oda tudnak rád figyelni, és támogathatnak, amikor elgyengülsz.

Tudom, hogy Tominak igaza van. De nagyon kevés embernek engedtem meg életem során, hogy gyengének lásson, mert gyűlölöm a gondolatát annak, hogy ezzel később bárki is visszaélhet. Fogalmam sincs, meg tudok-e már ennyire nyílni a csapatomnak. Mindenesetre valamit tényleg ki kell találnom, mert ez egyelőre baromi rosszul kezdődik.

Mélyet lélegzem.

– Oké, majd még átgondolom – felelem végül.
– Helyes. – Tomi felkel, és megveregeti a vállamat. Aztán rám vigyorog. – Gyere, tegyünk be egy mosást, aztán kibontunk egy-egy sört, és megnézünk pár vicces videót a neten, oké?
– Oké – mosolyodom el halványan. Mi is lenne velem az én örökké optimista öcsikém nélkül?
 

Patrik

Anya elém teszi a kávét, majd nehézkesen leül velem szemben. Az ajkamhoz emelem a csészét, belekortyolok, és igyekszem nem elfintorodni. Mint mindig, ezúttal sem kérdezte meg, miből mennyit tegyen a kávéba, és szokásához híven túlcukrozta. Én jobban szeretem anélkül, kevés tejjel, és ezt már mondtam is neki, de rendszerint elfelejti, így hát inkább ráhagyom.

Nem szeretek itt lenni. Ebben a dohos kis lakásban mindig el van húzva a sötétítőfüggöny, ezzel nyomasztóvá téve a nappalit. Apám itt hagyott cuccai még mindig szem előtt vannak, a kedvenc házipapucsa az ajtó mellett, a kockás inge felakasztva a szekrényajtóra. Pedig már legalább tíz éve, hogy lelépett. Azóta itt megállt az idő. A bátyám kint él Németországban, így anyámnak csak én maradtam. Igyekszem viszonylag sűrűn felhívni, és látogatásokat beiktatni, de inkább csak kötelességből, mintsem szeretetből.

Anya merengve néz maga elé.
– Laciról tudsz valamit? – kérdezi halkan.
– Nem – felelem az igazságnak megfelelően. A kedves bátyám ugyanis teljesen megszakította velünk a kapcsolatot. Talán még mindig anyánkat okolja amiatt, hogy apa elhagyott minket, velem pedig sosem volt túl jó viszonyban.
– Te hogy vagy? – érdeklődöm gyorsan, mielőtt még anyám depresszióba süllyedne Laci miatt. Anya erre a reumájáról és a növényeiről kezd el hosszasan beszélni, én pedig igyekszem úgy bólogatni, mintha figyelnék is. Közben alig várom, hogy elszabadulhassak innen. Tudom, hogy a szobám is úgy maradt, ahogy néhány éve hagytam, de semmi kedvem benézni oda. Nem akarom, hogy visszaköszönjön a múltam.
Még fél órát kibírok valahogy, aztán majd valamilyen indokra hivatkozva lelépek.

– Apáddal tartod a kapcsolatot?

Ezt is mindig megkérdezi. Nem, vele sem tartom a kapcsolatot. A legutóbbi információm róla, hogy az új családjával él valahol vidéken, de nem érdekelnek a részletek. Anyám reumája és a növényei sem érdekelnek. Örülök, hogy végre a saját életemet élem, és kész.
Persze ehhez azért nagyban hozzájárult az örökölt lakás, amit még a nagyszüleim hagytak ránk, és amiről Laci nagy gálánsan lemondott, lévén, hogy ő külföldön kezdett új életet. Így a lakást megkaphattam én. Azért ha egyszer úgy állok anyagilag, jó volna tényleg saját otthont teremteni valahol máshol, és teljesen elszakadni a családi dolgoktól, de ez egyelőre csak egy távoli álom.
– Jól megy a színjátszás? – kérdezi anya.
– Igen.
– Reni hogy van?
Renivel már vagy két éve szakítottunk, de anyámnál itt is megállhatott az idő, úgyhogy csak biccentek, hogy jól van. Gondolom…

Az órámra pillantok, majd felkelek.
– Ne haragudj, de mennem kell, próbám lesz.

Anya kikísér az ajtóig, és megpuszil. Csak akkor törlöm le a nyomát az arcomról, amikor végre kint vagyok az utcán. Olyan gyorsan sietek haza, mintha üldöznének. Nagyot sóhajtok, amikor végre otthon vagyok, és bezárom magam mögött az ajtót. Kötelező látogatás letudva, most újabb néhány hétig nyugtom van. Legközelebb talán ráérek csak karácsony körül menni.

Nagyon rosszkedvem van. Lehuppanok a laptop elé, hogy keressek valami filmet, az talán kikapcsol. A Facebookot megnyitva felejtettem, és látom, hogy Szilárd írt. Jövő héten kezdődnek a MűvészEst-próbák, szerda délután.

Vajon Dia ott lesz a csapatával?

Mielőtt még belemélyednék az elmélkedésbe, megcsörren a mobilom. Először arra gondolok, anyám felejtett el valami számára fontosat megosztani velem, de amikor a telefonért nyúlok, és látom a kijelzőn a számot, összevonom a szemöldökömet.
– Halló!
– Szia, Patrik! S.O.S. helyzet van, remélem, ráérsz.


Dia

„Kedves Dia!

Jövő héttől elkezdjük a MűvészEst próbáit. Még nem teljesen körvonalazódott ki a folyamat, de az már szinte biztos, hogy egy héten belül több napra is beiktatunk próbát, így minden művésszel jut idő mindenre. A színjátszós-zenekaros jelenetre első körben a szerda délutánokat néztem ki, három óra magasságban. Az Árvácska társulattal eddig is a szerdák voltak a heti ülések, Patrik pedig ha játszik, általában hétköznap délelőtt vagy hétvégén. A kérdésem az, hogy a zenekarnak mennyire felelne meg a szerdai nap? Természetesen ha akadályba ütközik, találunk rá megoldást, és megbeszélünk mást.

Várom válaszodat, üdvözlettel:
Szilárd”

Marha boldog vagyok. Most aztán tényleg elkezdődik ez az egész hacacáré, próbák meg egyebek. Ebből aztán nem lesz kihátrálás. Bár Tomi azt mondta, még visszaléphetek a próbák alatt, ha úgy érzem, de nem lenne képem hozzá. Nem szeretném cserben hagyni az esten résztvevő embereket, akkor sem, ha számomra idegenek. Mégsem bökhetek ki egy hadseregnyi emberrel a labilis lelkiállapotom miatt! Balázs meg aztán pláne nem ér meg ennyit, sem az összes szemétsége. Szóval kapd be, Balázs, nem engedem magam még egyszer tönkretenni, még az emléked által sem!

Ezekkel a gondolatokkal felvértezve – vagy legalábbis remélem, hogy fel vagyok vértezve – billentyűzetet ragadok, és pötyögni kezdem a választ.

„Helló, Szilárd!

Ami engem illet, nekem jók a szerdák, rugalmas melóm van. A többiekkel még át kell beszélnem, ki hogy tudja menedzselni a dolgot a munkája mellett. Amint beszéltem velük, írok!

Üdv, Dia”

Na, ideje kikapcsolni az agyamat kicsit!
Felkelek az asztaltól, és a cédés polcomhoz megyek. Mániákusan gyűjtöm a kedvenc zenekaraim lemezeit, ami manapság, az internet és a letöltés világában szokatlan és talán fura is. De egyrészről nekem mindig fontos volt, hogy kézzel fogható formában meglegyenek az általam szeretett zenék, másrészről pedig jólesik a tudat, hogy a cédék megvásárlásával támogatom a kedvenc csapataimat. Van egy kis lejátszóm is, ezen szoktam bőgetni a zenét. Találomra kiválasztok egy lemezt, felteszem, maximumra tekerem a hangerőt, és elindítom a lejátszást. Tomi nincs itthon, nyugodtan hangoskodhatok, nem mintha különösebben zavarná a zenehallgatás, szerencsére hasonló az ízlésünk.
Magam is rázendítek, nagy boldogan dalolászom az éppen szóló dalt, közben pedig nekilátok, hogy némi szobarendet varázsoljak a kuckómba. A fotelemben már megint felgyülemlettek az odahajigált ruhák, amik még nincsenek a szennyestartó fogságára ítélve. Mindig ezt csinálom… aztán hetente szortírozhatom őket.

– „You're in my heart, you're in my soul, waaaaant you clooooose” – énekelem a lejátszóval együtt, miközben lelkesen hajtogatom a ruhákat. Na, a kedvenc itthoni pólóm már megint elszakadt…

A laptopom pityegése jól belerondít a zene és a hajtogatás tökéletes összhangjába. Ciccegve odalépek. Nofene, Szilárd már vissza is írt az üzenetemre.

„Remek, köszi!

Egyébként belehallgattam a munkásságotokba. A Visszanézek című dalotok nagyon megfogott, és úgy érzem, passzolna a jelenethez is. Mit gondolsz?”

Egek, ez tényleg halált megvető bátorsággal belehallgatott a zenénkbe!
Hmmm. A Visszanézek? Végül is, a szövegét tekintve mindenképp illik a jelenet végéhez, amennyiben a gyógyulás útjához passzoló dalt keresünk, és zeneileg is egészen emészthető. Na, majd ezt is felvetem a csapatnak. Akikkel most már tényleg beszélnem kéne…

Patrik

Lélekszakadva érek be az Euterpébe, még éppen időben. Alig egy órája hívtak fel, hogy be kellene ugranom az esti darabba – amiben tartalékos vagyok –, mert Gábor kollégám balesetet szenvedett. Baromira megijedtem ezt hallva, mert kedvelem őt, de megnyugtattak, hogy nem történt komoly baja. Valami idióta autós összeütközött vele, amikor a színházba tartott. Gábor kisebb zúzódásokkal megúszta az esetet, de persze azért bevitték a kórházba néhány vizsgálatra, illetve a rendőrséggel is van némi elintézni valója.
Az öltözőbe sietek, és miközben a sminkes segítségével magamra öltöm a darab főhősének kinézetét, igyekszem fejben is ráhangolódni a figurára. A szövegkönyvből betanult mondatok egymást kergetik a fejemben. Csak semmi pánik, nyugtatom magamat. Utálom az ilyen váratlan helyzeteket, bár szerencsére ritkán van ilyesmi. De tudom, hogy amint elkezdődik az előadás, benne leszek a darabban, és minden jönni fog magától.

Nemsokára kezdünk. Kilépek az öltözőből, és azonnal szembetalálom magam Beával, aki mellékszereplőként szintén részt vesz a ma esti előadáson. Ahogy meglát, elmosolyodik. Érzem, mindjárt megszólít, és én ezt nem akarom, most nem.
– Előadás után egy ital? – kérdezi.
– Ne haragudj, nem – felelem. Reménykedem, hogy ezzel rövidre is zártuk a dolgot. De úgy tűnik, Bea nem adja fel egykönnyen.
– Miért nem? Kicsit lazíthatnánk.
– Szeretnék inkább egyedül lenni – hárítok. Csalódottan elhúzza a száját.
– Akkor esetleg holnap?

Holnap sem akarom. Azután sem, és azután sem. Egyszerűen besokalltam a sodródástól, az ilyen-olyan kilengésektől. Nyugalmat akarok. És különben is, eldöntöttem nemrég, hogy meg kell tanulnom nemet mondani. Mert ez így most nem az az élet, ami kedvemre való.
Bea kitartóan bámul. Mélyet sóhajtok.
– Nem, Bea – nyögöm ki.
Láthatóan megdöbben.
– Valami gond van? – firtatja.
– Csak szükségem van egy kis magányra. Egy kis szünetre. – Próbálok finoman fogalmazni, hogy ne bántsam meg. De még így is valami baljós árny költözik a tekintetébe.
– Szünetre? – kérdez vissza halkan. Miért hangzik ilyen furcsán az ő szájából ez a szó?
Nem marad időm reagálni, mert meghallom a csengőt, ami jelzi a nézőközönségnek, hogy az előadás máris kezdetét veszi.
– Menjünk, dolog van – biccentek a fejemmel a színpad felé, és megindulok.

Miért érzem azt, hogy Bea nem fog leszállni rólam, és hogy ez még nincs lejátszva?