Egy késő tavaszi reggelen szörnyűséges hír rázta meg a Richardson-palotát. Rémült arcú apród szaladt az udvar közepébe.
- Meghólt, elpusztult! – kiabálta egyre. – Uralkodónk halva van!
Pánik és zűrzavar tört ki a tömegen. Sikoltozások, kiáltások visszhangoztak mindenfelé. Gyorsan terjedt a rossz hír: Joachim Richardsont, Pillenda királyát holtan találták ágyában. Három gyermeke tüstént a lakosztályába sietett. Dorothea Richardson zokogva rogyott le apjának ágya mellé, és a tetem hűlt kezét szorongatta.
- Jóapám! Drága édesatyám! – sírta. Ikertestvére, Kathryn szobormereven állt az ajtóban, arcáról alig lehetett bármilyen érzést leolvasni. A legifjabb gyermek, Soltum Dorotheához lépett, és kezét annak rázkódó vállára tette.
- Jöjj, Dorthy, kedves nővérem – szólt megtört hangon. – Helyet kell adnunk az orvosnak, hogy atyánkat megvizsgálja.
- Hiszen halott! Atyánk halott! – zokogta Dorothea.
- Meg kell tudnunk, mi okozta e váratlan pusztulását – mondotta Kathryn, majd arrébb lépett, hogy beengedje az érkező doktort.

Joachim Richardson halálát hirtelen szívmegállás okozta, amelyet egy fel nem fedezett betegség szövődményének véltek. A király látszólag kitűnő egészségnek örvendett, és mindössze negyvenöt esztendős volt, váratlan távozása mindenkit lesújtott.
Néhány óra múlva, miután a király holttestét elszállították, a testvérek tétlenül álldogáltak a megürült lakosztályban.
- Hogy történhetett ez? – hajtogatta Dorothea, kinek még mindig hullottak a könnyei. Soltum is elhomályosult tekintettel járkált fel s alá.
- Hiszen atyánk oly’ életerős ember vala! – jegyezte meg szomorúan.
Kathryn azonban kőkemény maradt, s érzelemmentes hangon tette fel a kérdést:
- Ki lészen mostan az uralkodó?
Dorothea megütközve bámult ikrére.
- Hogy vagy képes ily’ setét órában e gondolattal közbetörni?!
Kathryn dacosan összefonta maga előtt karjait.
- Mi másra kellöne gondolnám? Honunk vezér nélkül maradt. Amennyiben helyét nem tölténk be mihamarább, úgy zendülés, tömegzavar töré ki az országban!
- Ez mégsem vón a legalkalmasabb pillanat – vetette közbe Soltum csendesen.
- Atyánk helye még ki sem hűlt! – kiáltotta Dorothea.
- Ezen kérdés akkor sem várhat! – jelentette ki Kathryn zordan. – Nem hagyván nyugodni e gondolat: ily’kor legidősebb utód vevé át a hatalmat. De jelen esetben két legidősebb vón… Te – mutatott Dorotheára –, s jómagam.
- Hát tégedet csupán ez érdekelne? Hogy tomporodat ültetheted-é a trónra?! – kiabálta Dorothea.
- Nővéreim, nyughassatok! – csitította őket Soltum. – Fölösleges lehet ezen vitázni, tán jóatyánk már végrendelkezhetett ez ügyben.
- Az ám! Meg kell keresnünk atyánk végakaratát! – mondta Kathryn.
- De nem máma! – ellenkezett Dorothea. – Gyásznapot szükséges elrendelnünk, s csak azután foglalkozni ezen kérdéssel!
- Tán azt gondolád, egymagadban rendelkezhetsz erről? Mennyivel volnál több nálamnál? – lépett fel Kathryn támadóan.
- A gyásznap valóban szükségeltetik mostan – mondotta Soltum békítőleg. – Egyelőre foglalkozzánk ezzel!
Kathryn tekintete villámokat szórt, de nem vitatkozott tovább.
A nap további részét valóban a gyászjelentések és a megemlékezések töltötték ki.

Másnap Joachim emberei átkutatták a király lakosztályát, de végrendeletet nem találtak. Minden jel arra mutatott, hogy a néhai király valóban nem készült fel egy esetleges korai halálesetre, s eképpen semmiféle ügyét nem rendezte el. A nép feszülten várta a fejleményeket. Joachim egykori jobbkeze, lord Maximus Kolt hivatalos beszédet tartott, az általa elfoglalt emelvényen pedig a három testvér sorakozott fel.
- Mint aztat mindnyájan tudjátok - kezdte Maximus -, urunk és parancsolónk, Joachim Richardson tragikus hirtelenséggel éltét vesztette. Halála borzalmas tragédia, s betölthetetlen űrt hagyá mindannak szívében, ki esmérte vala. Mindazonáltal, bármennyire nehéz, kötelességünk előre tekinteni, a megürült trónt bétöltetni. Mivel sajnálatos módon urunk nem hagyott vón végakaratot, Pillenda törvényei szerint legidősebb utódjára szállá az uralkodás.
A nép tüstént zúgolódni kezdett: hiszen a királynak egy kétpetéjű ikerpár a legidősebbje!
- Rettenetes helyzetbe kerülténk evvel, hisz’ arra, hogy egyszerre két várományos trónörökös vón, még nem adatott példa – folytatta Maximus. – Így jelenleg e szituáció kilátástalannak látszódna. Úgy tetszik, e döntésben népünkre is szükség vón.
- Legyen hát úrnőnk Lady Dorothea! – kiáltották többen a tömegből, ám mások ellenük szóltak:
- Lady Kathrynt illesse a trón!
- Jó pillendai emberek! – igyekezett uralni a káoszt Maximus. – E fontos döntés nem születhetik meg ily’ zűrzavaros módon! Bárhogyan mérlegelék, időt kőn hagyni, s a következő napokban a legjobb megoldásokra lelni. Addig, pusztán átmenetileg, mint holt királyunkhoz álló legközelebb ember, természetesen gyermekeit követve, magam intézem urunk félbeszakadt ügyeit, s felügyelém népünk jólétét.
- Vón képe magát királyunknak kinevezni?! – kiabálták a tömegből. Ekkor Soltum előrelépett, és kezét csitítólag emelte a magasba.
- Emberek, követelém a higgadt magatartást! – szólalt meg. – Lord Maximus a mi jóváhagyásunkkal tölté be ezen átmeneti ürességet, mígnem megoldás születik eme kényes helyzetre. Így mindnyájan elvárjuk a felé irányulandó tiszteletet! Uralnunk kőn e káoszt, a továbbiakról pediglen intézkedénk, amilyen hamar az csak lehetséges!
A nép rögvest elhalkult. Soltum ugyan csak nemrégiben töltötte be tizenötödik életévét, de szelíd, ám határozott kiállása megkövetelte, hogy az történjék, amit mond.
- A gyűlést ezennel berekeszténk! – zárta le a beszédet Maximus.

- Ez nevetséges! – toppantott a lábával Kathryn, miután a testvérek egymás közt maradtak. – Maximus mint uralkodónk?! Akkor mán inkább lenne zendülés!
- Mit akarol te, háborút? – torkolta le Dorothea. – Énnékem kedvemre való ezen átmeneti megoldás!
- Hogy addig is elhúzhatnád a drága időt, s azután megkaparintsd a trónt!
- Tenmagadból indulsz ki! Hisz’ te voltál azon kegyetlen, ki atyánk teteme felett máris az uralkodást forszírozta!
- E hangnemet kikérem magamnak! – tiltakozott Kathryn. – Hármónk közül jómagam vala az egyetlen, ki józanul gondolkodá! – Jégkék szemét hirtelen összehúzta. – Ámde ha már ide lyukadánk ki, el kőn mondanám: valóban én vónék a trónra alkalmas!
- Hogyan?! Mégis mivégre gondolád így? – támadt neki Dorothea. Kathryn kihúzta magát, bólogatott.
- Tessék csak, nézz végig viselkedéseden! Túlzott érzékenységed, gyöngeséged nem vón alkalmas egy ország igazgatására. Ehhez hideg fej és kemény kéz szükségeltetik, mindezzel pedig magam rendelkezém.
- Tévedésben vónál hát! Néked egyáltalán nincsenek érzéseid, hát hogyan gyakorolnál igazságosságot a nép ügyeiben?
- Nővéreim! – vágott közbe Soltum, aki ezidáig sápadtan hallgatta az elfajuló vitát. – Ennek itten semmi értelme nem vóna! Világos, hogy ti ketten nem tudnátok dűlőre jutni eme kérdésben. Időt kőn adnunk a kedélyek csillapodására. E nagy horderejű kérdésre nem máma fogunk volt találni megoldást!
- Néked ebbe semmilyen beleszólás nem adatik! – rivallt rá Kathryn. – Öt évnyi tudással hátrább volnál minálunk! Mit is tudhatol te erről?
- Nem kevesebbet, mint ti ketten – felelte Soltum csendesen. – Mostan azt mondom, zárnátok le e meddő vitát!
Dorothea mélyet sóhajtva elfordult ikertestvérétől, jelezvén, hogy ő mára valóban befejezte a szócsatározást. Kathryn rosszalló pillantást vetett a testvéreire, majd sarkon fordult, és elviharzott.
- Ó, ecsém, drága Soltum! – ragadta meg öccsének kezét Dorothea elkeseredetten. – Hát mi lészen így?
- Bárcsak tudhatnám, Dorthy nővérem! – hajtotta le a fejét Soltum.

Dorothea búsan jó éjszakát kívánt, és elvonult a saját lakosztályába. Ajtaja előtt hűséges lovagja és legfőbb bizalmasa, lord Norman Elyas Roulf várta.
- Úrnőm! – hajtott fejet. – Elnézését kérém, hogy ily’ kései órákban személyem itten felbukkant…
- Kerüljön beljebb, lord uram! – intett Dorothea. Miután bezárult mögöttük az ajtó, csüggedten letelepedett egy székbe. Norman feszült arccal állt meg előtte.
- Értesülést szereztem volt ezen borzalmas helyzetről, miben Úrnőm érintett. Fogadja részvétemet és őszinte sajnálatomat. Szeretném tudtára adni Úrnőmnek, hogy mind mindég, mostan is számíthat támaszomra, s amiben tudva tudok, segíték.
- Ó, Norman! – sóhajtott Dorothea elkeseredetten. – Önnek, mint legfőbb bizalmasamnak, hadd mondom el, mi úgy nyomja szívem… Énnékem nem vóna ínyemre a királynői cím. Választanám békés egyszerű létemet. De esmérem Kathrynt, s mint ilyen, nem engedhetém át néki a trónt! Mert abban a percben mindaz, mit atyánk oly’ jósággal és igazságossággal felépíttetett volt, romba dőlene, és iszonytatóan setét jövő foglalná el helyét.
- Tisztában valék e veszéllyel, Úrnőm. Meggyőződésem, hogy Ön méltóképpen vinné tovább néhai urunk örökségét.
- Eme királyi örökség oly’ átkot ád, amit hinni nem akarék – csóválta a fejét Dorothea. – Annyi nehéz gondolat űzi egymást elmémben! Hogy ó bárcsak atyánk döntött vóna helyettünk, még éltében! Vagy bárcsak megoszthatnánk vóna uralkodói címünket, de erre se nem törvény nem született, s ha lenne is, Kathryn méltatlan és elzárkózó testvér, ővéle nem lehetne közös igazgatás. Ő mindent magának akará egész éltében, gátlástalanul és kegyetlenül. Ó, ha legalább szeretett Soltumom vóna nálunknál idősebb!
- Ezen gondolatokra sajnálatos módon gyógyírrel nem szolgálhatok. Bátorkodám megjegyezni, hogy próbálna meg lepihenni, igencsak nehéz órák állnak Úrnőm megett.

Dorothea lehajtotta a fejét, szeméből könnycseppek buggyantak ki.
- Ó, s még mennyi, de mennyi nehéz órák várnának reánk!