Szédülnek a csillagok.

Sápad a hold.

Tétován mozdulok, és ballagni kezdek befelé, az erdő mélyébe. A fák és a sötétség ölelése különös, eddig nem tapasztalt rémületet kelt bennem.
Hallom, hogy követ valaki. Meg kellene állnom, vagy futásnak erednem? Nem tudom, mit tegyek. Csak ballagok, ballagok, és hallgatom az engem kísérő lépteket.
Örökké így kellene maradnia.

Valami átszalad előttem. A száraz falevelek ropogása, a halott ágak reccsenése megtorpanásra késztet.

Tudom, hogy csak erre várt…

*

Miféle bálterem az, ahol az óarany színek fokozatosan elhalványulnak?

Ahogy körbenézek, a táncoló párosok mind kiüresedett tekintettel révednek a távolba, és gépies, dermedt mozdulatokkal ismétlik a koreográfiát. Pörögnek, szédülnek, néha olyanok, mint a rongybábok, néha mint a kőszobrok.

- Felkérhetem egy táncra?

Baljósan simogató hang, igézően izzó barna szempár.

Nem válaszolok, csak megadóan engedem, hogy elragadjon. Részévé válunk a félhalott forgatagnak.

Szédülök.

Félek.

Tehetetlenül dőlök neki újdonsült táncpartnerem mellkasának, önkéntelenül magamba szívva különös, férfias illatát. Minden porcikámmal érzem őt.

Ott is, ahol nem kellene.

Szorosabbra fonja az ölelését, de nem áll meg velem.

Nem tudom, mikor lebegünk át a bálteremből egészen máshová…

*

Ne!

Ne közelíts… félek tőled!

Hátrálok, ő pedig közelít. Úgy néz rám, mint vadász az elejtett vadra. Mintha valami egzotikus teremtmény volnék. Egyszerre gyengülök el és feszül meg minden izmom a pillantásától.

Némán könyörgök neki, mert szavaim nincsenek. Azok valahol félúton elvesznek.

Halványan, vészjóslón elmosolyodik. Megmozdul, értem nyúl. Ez kell ahhoz, hogy hirtelen rám törjön az utolsó erőm, és menekülni kezdjek. Sarkon fordulván kilököm az ajtót, és átrohanok a folyosón. Nem merek hátranézni, de tudom, hogy követ.

Zsákutca.

Nem, nem, nem. Zsákutca.

Nincs már hova menekülnöm. Utol ér, és ahogy megragad, sikítani kezdek.

Ő belém mar, tép, harap, karmol. Fáj, fáj, fáj…

Nekiütődik a hátam a falnak, és a földre csúsznék, ha nem kapna el időben. Nekem feszül a teste.

Hagyd abba!

*

Zokogok.

Tudom, hogy zokogok, pedig nincsenek könnyek, nincsenek hangjaim.

A testem fekszik valahol, puhaságot érzek, de a lelkem egyre csak sodródik távolra.

Meghallom azt a bizonyos, bársonyosan simogató hangot.

- Elhagytál. Miért mentél el? Miért nem térsz vissza hozzám?

Annyira egyedül vagyok…

Most annyira más a hangja. Mintha sírna utánam.

Mi ez a sípoló hang?

Szorítást érzek a kezemen, de már nem tudom viszonozni.

- A Nap felé tartasz, tudom. De neked a Hold fényében van az otthonod. Mellettem, velem.

Összefüggéstelen, könnyes szavak.
Nem tudom, hol van az otthonom, azt sem, hogy éppen hová tartok.

A nevemet kiáltja.

Visszafordulok, de csak a ködös Semmit látom.

Vége.

*

Azt hitted, gyenge vagyok, igaz?

Talán már nem is emlékszel az arcomra, a hangomat sem tudod felidézni.

Ki voltam én neked? Egy szánalmas alak, akibe beletörölheted a lábad.

De majd most felidézem az emlékeidet!

Látom, hogy zavarodott vagy. Nem érted, mi történik.
Először csak a földre sodort vázára figyelsz fel, ahogy az darabokra törik. Aztán a tükörre, ahogy végighasad az üvege.

Erre nézz, itt vagyok!

Megrettenve ugrasz hátra. Ugye rám ismersz? Bár a vérkönnyek rászáradtak az arcomra, és sápadtabb vagyok a megszokottnál, de azért még kivehetőek a vonásaim.
Hitetlenkedve rázod meg a fejedet, elkapod a pillantásodat, és kisietsz a szobából. De nincs értelme. Megyek utánad, sőt, végül eléd vágok. Nem szabadulsz tőlem.

Egyre rémültebben vergődsz, ide-oda menekülsz, de én mindig ott termek, ahová futsz. Tagadod és tagadod, hogy látsz, pedig semmi értelme.

Most pedig megkeserítem a hátralévő életedet.

*

Könnyezve riadok fel rémálmomból. Sötét van, végtelenül sötét. Puhán ölel körbe az éjszaka, elmosódott zajként hallom az eső zuhogását.

Felsírok a szorító félelemtől, ám ekkor puha tenyér simul az arcomra.

- Csss… ne sírj, angyalom! Nem kell félned. Itt vagyok.

Verejtékezve hanyatlom a körém fonódó karokba. Annyira fáradt vagyok, annyira fáj a szívem…

- Ugye, itt maradsz velem? – pityergek.
- Itt maradok. Eddig sem hagytalak el. Ezután sem foglak. Aludj csak… aludj, kedvesem.

Egyenletes zajjá olvad a külvilág. Csak az ölelés, az illat, a suttogó szavak maradnak.