Képtelen vagyok elaludni. Úgy érzem, a sötétben is azok a bársonyszemek figyelnek, amelyek nappal is kísértenek mindenütt. Sosem vagyok egyedül, mert ő mindenhová követ.
Magamra húzom a takarót, mintha azt remélném, elbújhatok előle, az egész világ elől. Suttogást hallok, de nem értem a szavakat. Az éjszaka túlságosan sötét, nehéz. Szinte érzem a csillagok könnyeit.
- Kérlek, hagyj békén! – suttogok bele erőtlenül a szoba félhomályába.
Simítást érzek a testemen, alig-alig érintő simítást. Ez ő lenne? Megreszketek. Pánikszerűen felülök az ágyban.
- Kérlek, ne! – bukik ki belőlem ezúttal hangosabban.
Nem érkezik válasz, de a pillantását továbbra is magamon érzem. Kétségbeesetten hordozom körbe a tekintetemet a helyiségen, de sehol nem látom, mégis… mégis tudom, hogy itt van.
Sírni kezdek. A szívem elmondhatatlanul fáj, mintha tonnás súly nyomná.
Sosem leszek egyedül. Sosem fog békén hagyni.

*

Azt hiszed, gyenge vagyok?
Azt hiszed, bábként játszhatsz velem?

Hát, nem. El kell hitetnem veled is, önmagammal is, hogy ennél több büszkeség szorult belém.
Felemelt fejjel haladok végig a kastély szűk folyosóin. Követnek az embereim, akiket nem is ismerek. Úgy rendelték őket mellém, mint hűséges ebeket, akik megugatják az ellenségeimet, de csak ha kérem.
Vajon te az ellenségem vagy?

Dacos erővel lököm ki a már jól ismert bálterem ajtaját. Odabent még mindig keringőznek a szoborarcú emberek. Úgy vonulok be közéjük, mint valami sötét királynő, akitől félni kell. Néhányan még fejet is hajtanak. Ez egyszerre nevetséges, szórakoztató és ijesztő. Mikor váltam én ilyen hideggé, kőkeménnyé?
Megérzem a tekintetedet, de azért sem nézek feléd. Lásd csak meg, boldogulok nélküled! Nincs szükségem rád.
Istenem, bárcsak én is elhinném ezt. Belül félek, hogy megérzed rajtam a bizonytalanság legapróbb rezdülését is. Nem, ezt nem engedhetem!
Véletlenszerűen választok ki embereket, akikkel szóba elegyedek. Beszélgetünk mindenről és semmiről. Valahányszor azt érzem, hogy közelednél, arrébb libbenek.
Nem kapsz el. Nem kaphatsz el!

*

Megfeszítem minden idegszálamat. Tudom, hogy mindjárt futnom kell. Úgy, mintha az életemért tenném. Hallom a lépteidet, ahogy közeledsz.
Most!

Rohanni kezdek, eszeveszetten, bele a vakvilágba. Utánam kiáltasz, és üldözőbe veszel. Minden erőmet bevetem, hogy minél messzebb kerüljek tőled.
- Azt hiszed, megszabadulsz tőlem? – kiabálod valahol mögöttem. – Az enyém vagy!
Nem felelek. Levegőt sem kapok, úgy futok.
Szédülve pörögnek körülöttem a tájak, már azt sem tudom, merre járok. Csak előre, messzire, ez a lényeg, ez a fontos. Nem adom meg magam neked!
- Állj meg! Semmi értelme menekülnöd!
- Hagyj békén! Nem vagyok a tied, nem is leszek soha! – kiáltom vissza zihálva.
Gúnyos nevetésed közelebbről szól, mint kellene, ezért igyekszem még gyorsabban futni. Tudom, ha elkap, vége lesz mindennek.

A távolban erdőt, sűrű fákat látok, arra veszem az irányt. Egyre fáradtabb vagyok, de ki kell tartanom. Ahogy végre odaérek, bevetem magam a fák közé. Muszáj találnom egy helyet, egy menedéket, ahol megbújhatok, ahol elrejtőzhetek előled.
A kérdés az, vajon létezik ilyen hely? Vagy mindenhol rám fogsz találni?
A szél baljósan fúj. Félek.

*

Meg foglak találni.
Bolond kis tündér, azt gondolod, elbújhatsz előlem?
Meredten állok, és figyelek. Valahol itt vagy a közelben. A fák között.
Te vagy az én szivárványom, a szivárvány az én örökké esős világomban.
Mindig az enyém leszel, ezt el kell fogadnod.

Halk zihálást hallok.
Megvagy! Elindulok a hang forrása felé. Ahogy haladok befelé, az illatodat is érzem. Az erdő egy ponton halovány szivárványszínekben játszik, tudom, ezt csak én látom. Szerencsétlenségedre.
Megroppannak a falevelek a talpam alatt. Egyszer csak meglátlak, ahogy suhanva menekülsz tovább. Utánad eredek.
Honnan van ennyi erő benned? Mások már rég elfáradtak volna. De te nem egy egyszerű emberi lény vagy.
Hallom a fülemben törékeny hangodat.

Hirtelen meglátlak a földre rogyva. Elfogyott az erőd, vagy csak megbotlottál valamiben? Mindegy is, mert végre elkaphatlak!
Lecsapok rád, és kiszakad belőlem az üvöltés.
- AZ ENYÉM VAGY! – harsogom, és ahogy kétségbeesetten vergődsz a szabadulásért, csak még jobban szorítalak. Nem, nem mész sehova!
Levegő után kapkodva sírsz, és könyörögve nézel rám.
- Kérlek… engedj el! – leheled halkan.
Bántani akartalak. De a tekinteted… nem enged cselekedni. Elveszek könnyes pillantásodban. Mihez kezdjek veled, te gyönyörű tündér?...

*

Az ágyában fekszem. Nem maradt több erőm menekülni ott az erdőben. Azt hittem, meg fog ölni, ehelyett a karjaiba vett, és elindult velem kifelé a sűrűből. Egy kis időre eszméletemet vesztettem, és itt ébredtem.
Ő itt áll az ágy mellett. Átható pillantással néz rám. Bárcsak volna erőm küzdeni… de nincs több. Elfogyott belőlem minden. Annyira félek.
Lassan mászik az ágyra, mint aki becserkészni, levadászni készül. Egy hirtelen mozdulattal letépi rólam a ruhámat. Aprót sikkantok, és kezemmel próbálom takarni meztelen testemet, de ő elkapja a karjaimat, és felemelve az ágyhoz szegezi. Egész testével rám nehezedik. Mielőtt még elkaphatnám a fejemet, forrón megcsókol. Ne… a csókok mindenütt elborítanak, és képtelen vagyok a nyögést, a sóhajt visszafojtani. Mert a fenébe is, jólesik… nem szabadna, nem szabadna… Mintha hallanám a gúnyos, diadalittas nevetését, pedig nem, ő szótlanul csókol végig…
Mire magáévá tesz, már csak az erőtlen testem, a lustán szétáradt vágy marad. Engedem, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Elbuktam.