Imi mélyet sóhajtott, mielőtt megnyomta az ajtócsengőt. Előzőleg megbizonyosodott róla, hogy senki más nincs otthon az Illés-lakásban, csak akit ő keres. Arra is ügyelt, hogy most se lássák meg itt. Mert már így is hatalmas bajban van. Olyan bajban, amilyenből talán már csak ez az egy kiút létezik…

Sosem hitte volna, hogy ilyesmi valaha megtörténhet vele. Mindig csendben, visszahúzódva élte az életét, eddigi huszonnégy évét. Sosem vágyott figyelemre, nem keveredett zűrös ügyekbe, még csak ki sem maradt éjszakákra kamaszkorában, nem bulizott a kortásaival. Helyette tanult, készült a felnőtt életére, és lekötötte, hogy minél több tudást elsajátítson. Egyszerűen mert élvezte pallérozni elméjét. Néha már be-beköszöntött a szerelem is az életébe, de ezekben az esetekben is a harmóniára, egymás kölcsönös szeretetére és tisztelésére törekedett. Semmi hangos veszekedés, ajtócsapkodás vagy tányértörés – hiszen mi értelme kiabálni, ha értelmes emberek módjára, hangos szó nélkül is meg lehet beszélni mindent? Nos, igen… ha mindkét fél vevő rá.

De mégis mit kezdjen egy tizenhat éves lánnyal, aki megvádolja őt egy hamis, undorító váddal, és úgy ragaszkodik a hazugságához, mintha maga is elhinné? Imre önkéntelenül megrázta a fejét. Fel akart végre ébredni ebből a masszív rémálomból.

Ismét megnyomta a csengőt. Hallotta a lépteket, majd az ajtó feltárult. Szőke tincsek, jégkék tekintet fogadta.
Amikor Vanda meglátta Imrét, azonnal hátralépett.
- Húzz innen! – förmedt rá a fiúra, és már csukta volna rá az ajtót, ám Imi a karjával akasztotta meg a mozdulatot.
- Vanda, beszélnünk kell! – jelentette ki.
- Nem, nincs miről beszélnünk! – hárított dacosan a lány. – Tűnj innen, vagy sikítok!
Imrén végigfutott a félelem. Az kellene még, hogy a sikolyával idecsődítse a házat! Akkor tényleg mindennek vége lenne. Ő nem tudná többé kimagyarázni magát a helyzetből.
- Csak öt percet kérek – szólalt meg halkan. – Esküszöm, utána békén hagylak.
Kitartóan nézett Vanda szemébe, aki először durcásan állta a pillantást, végül elkapta a tekintetét, és félreállt, hogy beengedje Imit a lakásba. A fiú kapott is az alkalmon, nehogy meggondolja magát.

Miután mindketten bent álltak a lakásban, Imi szembefordult Vandával, aki összefont karral, makacsul szemlélte őt. Egy igazi hisztis tinédzser, aki nincs tisztában szavainak, tetteinek súlyával…

Imre mély lélegzetet vett.

- Vanda, miért kell azt terjesztened, hogy megerőszakoltalak? – kérdezte halkan. – Ennek semmi értelme nincs.
Vanda dühösen szusszantott.
- Ha csak ezért jöttél… - kezdett bele hátrálva, de Imi belefojtotta a szót.
- Nem gondolsz bele, mit indítottál el ezzel? Elveszíthetem a családomat, a barátaimat, a megélhetésemet, mindent. És csupán annyi a bűnöm, hogy nem viszonzom az érzéseidet.
A lány bosszúsan megforgatta a szemét.
- Nem érdekelnek a dumáid. A te bajod. Most tűnj el!

Imi fáradtan sóhajtott. Már látta, hogy nem kerülheti el, ami most következik. Hasztalan próbált meg Vanda lelkére hatni. Talán nincs is neki olyan. Csak egy lelketlen ember lehet képes arra, hogy így tönkretegye valakinek az életét egy hazugsággal…

Óvatosan közelebb lépett a lányhoz. Boszorkány, hárpia, gonosz szörnyeteg, ezek dübörögtek az agyában, de ehelyett egészen mást mondott:

- Ha megcsókollak, bevallod?

Vanda arcára kiült a döbbenet.
- Tessék? – hebegte.
- Jól hallottad – felelte Imre, bár legszívesebben visszaszívta volna. De tudta, hogy nem teheti – nincs visszaút, és talán már csak ez lehet az egyetlen megoldás.
- Ezt most nem teljesen értem – vonta össze a szemöldökét Vanda.
- Ha megcsókollak, leállsz ennek az ostoba hazugságnak a terjesztésével?
- Miért tenném?
- Te megkapod, amit akarsz, én pedig folytathatom a nyugodt életemet.
- És mégis mit mondok az embereknek? – villant a lány tekintete. – Hogy csak kitaláltam az egészet, amiért nem akartál összejönni velem?
- Igen. Az igazat – nyomta meg a szót Imi.
- Aha… szóval azt hiszed, egy nyamvadt kis csókért cserébe a nyakamba veszem, hogy mindenki hazug fruskaként tekintsen rám?

„Hiszen az vagy…” – villant át Imre agyán, de tudta, hogy bölcsebb ezt most elhallgatnia. Meg kell őriznie a hidegvérét.

- Majd segítek elvenni ennek az egésznek az élét – ajánlotta.
- Mégis hogyan?
- Mondjuk azt mondom az embereknek, hogy én bőszítettelek fel, és egy csúnya félreértés történt köztünk, amik hatására meggondolatlanul így cselekedtél.
- Hogyisne, tehát mindenképpen én jönnék ki hülyén a helyzetből! – kötötte az ebet a karóhoz a lány.
- Vanda, kérlek… - mondta Imre csendesen, mert már elfogytak a szavai. Nem tudott mást megoldást felajánlani. Ez volt az utolsó lehetősége.

Vanda végignézett rajta, majd hirtelen gonosz mosolyra húzódott a szája.
- Egy csók nem lesz elég. Járnod kell velem – közölte.
- Járni? – ismételte meg Imre. Te jó ég, ez is micsoda gyerekes kifejezés. Talán még az általános iskolás éveiben hallotta utoljára.
- Igen – felelte Vanda felszegett állal. – Azt akarom, hogy az enyém legyél. És akkor talán ki tudok találni valami jó szöveget arra, miért kamuztam a megerőszakolásról.
Imi egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Hogy legyen Vanda barátja? A gondolattól is kirázza a hideg. Bár az még szörnyűbb, amin jelenleg keresztülmegy. Viszont mégis meddig kellene „járnia” ezzel a fruskával? Ha bármikor megpróbálna kihátrálni a kapcsolatból, Vanda úgyis ezzel tartaná sakkban. Hogy akkor ismét elterjeszt róla valamit. Örök életére ragadjon le egy ilyen boszorkány mellett, zsarolásból?
De úgy tűnik, tényleg nincs más megoldás. Imre fásultnak, kiábrándultnak érezte magát. Hogy történhet meg vele ilyen?...

Mélyet sóhajtott, majd biccentett.
- Legyen – szólalt meg beletörődve.
Vanda elégedetten, diadalittasan vigyorgott.
- Helyes. Akkor most csókolj meg! – jelentette ki.
Imre nyelt egyet, majd előrelépett. Szorosan megállt Vanda előtt. Úgy érezte, rongyból vannak a végtagjai, mégis kényszerítette magát, hogy felemelje a kezét, és a tenyere közé fogja a lány arcát. Odahajolt, ajkát az övéhez érintette. Vanda mohón lecsapott rá, szinte magába szívta, már a nyelvét is érezte, ő pedig tehetetlenül viszonozta a csókot. Szemét összeszorította, ajka és nyelve berögzülten mozgott, de az égvilágon semmit nem váltott ki belőle ez az egész. Gondolatban, az agyában máshol járt, elmenekülve ebből a jelenlegi borzalmas helyzetből.

Ez most nem történik meg velem, csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébredek. Felébredek, és minden visszaáll a régi kerékvágásba.

Vanda hirtelen elhúzódott, Imre pedig álmatagon kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, meddig kellett csókolnia ezt a boszorkányt.
Ám ahogy Vandára nézett, az arcán valami egészen mást látott, mint eddig. A lány tágra nyílt szemmel, zavartan bámulta őt, kifürkészhetetlen pillantással.
- Vanda?
- Én… - hebegte a zűrös tinédzser.
- Baj van? – kérdezte Imre óvatosan. Magában majdnem fel is nevetett. Micsoda kérdés, hiszen csak a baj van.
Vanda egy ideig némán meredt rá, Imre pedig várta a választ. Végül a lány megrázta a fejét, és hátralépett.
- Nem… nem kell járnod velem – nyögte ki.
- Tessék? – Imi nem értette, mi történik. Talán valami még rosszabbat talált ki az együtt járás helyett?
- Nem kell velem lenned. Felejtsük el. És… visszavonom az… az állításaimat.
Imre alig akart hinni a fülének.
- Vagyis megmondod az embereknek, hogy…
- Meg – vágott közbe Vanda ingerülten. – Majd kitalálok valamit. De most menj el!
- Tehát… vége lesz? – rebegte Imre.
- Vége lesz, de kérlek, menj el! – ismételte Vanda, az ajtó felé intve, majd sarkon fordult, és a szobájába rohant.
Imre kábultan állt a nappali közepén. Fogalma sem volt, mi ütött a lányba. Alig néhány pillanattal ezelőtt még a csókját követelte, most pedig egyszer csak váratlan pálfordulás történik. Valószínűleg sosem fogja megérteni Vanda észjárását.
Lassan kiballagott a lakásból, és behúzta maga mögött az ajtót. Szerencsére a gang üres volt, nem láthatta senki, honnan jön ki. Elindult a saját otthona felé, és csak remélni merte, hogy Vanda tényleg véget vet ennek az egész őrületnek…

*

Vanda összezavarodva ült az anyja mellett, aki egy katalógust lapozgatva éppen lelkesen magyarázott neki arról, hova költözhetnének. Már órák teltek el Imre látogatása óta, és azon kellene gondolkodnia, milyen indokkal tompítsa a tényt a ház felé, hogy hazudott vele kapcsolatban. De képtelen volt kiverni a fejéből a történteket.

Amikor Imre beleegyezett abba, hogy együtt legyenek, madarat lehetett volna fogatni vele. Azt hitte, a csókjánál majd ugyanazt a bizsergető izgalmat fogja érezni, mint Botondnál. Amikor elgyengül a teste, és a gyomrában pillangók röpködnek.
Ám ahogy Imre csókolta őt, abban nemhogy semmilyen szenvedélyt, forróságot nem talált, de helyette valami különösen nyomasztó érzés áradt szét benne tőle. Imi csókjában lemondás, gyengeség, tehetetlenség és mélyről jövő bánat volt. Mint akit kivégzésre ítéltek, és még egy utolsó csókot adna kedvesének, amiben azonban már nincs benne a szerelem, csak a közelgő halál íze.
Vanda megrettent ezektől a gondolatoktól, ettől az érzéstől – és a tudattól, hogy mindezt ő okozta. Az ég szerelmére, mit tett? Tényleg nem gondolta át, mibe keverte bele Imrét. Hazudott már máskor is, borsot tört valaki orra alá máskor is, nagy ügy… gondolta akkor. De ez… ezzel most tényleg átlépett egy határt. Okozott már bosszúságot, haragot az embereknek, viszont ilyen mélységű bánatot, legyőzöttséget senkinél nem tapasztalt meg. Ez rémisztő, egy visszafordíthatatlan pusztítás, pedig ő nem akart gonosz lenni, ő csak… ő csak mi? Nem, erre nincs mentség. Igenis túllőtt a célon. Tönkretette Imre életét.
Semmi értelme mentségeket, kifogásokat keresni. Ezt már csak egy módon teheti jóvá.

Mélyet sóhajtott, majd a mellette ülőhöz fordult.

- Anyu, én… hazudtam.
- Hogy? – nézett rá zavartan az anyja.
- Mindenkinek hazudtam – vallotta be Vanda hevesen dobogó szívvel.
- Miről?
- Imiről.