Luca

„Luca, ennek vége.”

Még mindig hallom a fülemben ezeket a kegyetlen szavakat. Éles fájdalom hasogatja a szívemet. De megérdemlem. Csongor szavait is megérdemeltem. Hiszen nem bíztam benne, és hittem a többieknek, akik hamis vádakkal illették őt.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy kidobott. Csak ülök egy padon, szorongatva a táskámat, benne az életemmel. Ennyi vagyok én. Ez a néhány rongyos ruhadarab, semmi több.
Innen már nincs hová mennem. Anyámékhoz semmiképp nem költözöm vissza. Képtelen vagyok megbocsátani nekik azt, amit a fejemhez vágtak. Hogy felcsináltattam magam. És ráadásul itt vagyok egy gyerekkel a hasamban, aki úgy fogant, hogy nem is voltam magamnál, és akivel nem tudom, mit kezdjek. Ha most az utcára kerülök – márpedig oda kerülök –, még magamról sem fogok tudni gondoskodni, nemhogy róla. Már ha megtartom egyáltalán. Mert még ezt sem tudom. Persze a nagyanyámnak is megvan erről a véleménye – imádom, hogy mindenki olyan rohadt okos ebben a témában. Nagyi szerint egy gyereket elvetetni bűn, gyilkosság, az egy picike élőlény, akire vigyázni kell. Szuper! Az kicsit sem érdekli, hogy ez az élőlény erőszakkal fogant meg, és hogy ez nekem mekkora trauma. Nem, az nem számít, szüljem csak meg és szeressem!

Nem tudom, mit csináljak, de most, ebben a percben úgy érzem, nem is érdekel. Akár meg is rohadhatok az utcán. Fel sem tűnne senkinek.


Csongor

Sietve lépkedek a bolt felé, mert már megint elfelejtettem sót venni. Semmi kedvem sokáig lődörögni az utcán, legszívesebben csak bezárkóznék a házba, és kiüríteném az agyamat valahogy.
Még mindig baromi dühös és csalódott vagyok a Luca-ügy miatt. Hetekig azzal a HPV-dumával hülyít, aztán hozzám vágják, hogy megerőszakoltam és teherbe ejtettem. Nevetséges! Túl sok ez most nekem.

Hirtelen megtorpanok, mert egy pillanatra azt hiszem, képzelődöm. De nem, Luca ül a padon a táskáját szorongatva. Nem értem, miért ücsörög itt a parkban. Órák teltek el, késő este van, a levegő is kezd lehűlni. Mi a fenéért nem megy haza? És én miért foglalkozom ezzel? Az ő dolga, engem már nem érint.
Mégsem tudom megállni, és odalépek hozzá…


Luca

- Te meg mit csinálsz még mindig itt?
Összerezzenek a rám csattanó hangtól. Feltekintek, és Csongorral találom szemben magam. Hevesen megdobban a szívem. Istenem, annyira fontos nekem… már épp közel engedtem volna magamhoz, de mindent elrontottam.
- Kérdeztem valamit – szólal meg újra hidegen. Fáj ez az érzelemmentes hang, de igyekszem nem kimutatni.
Enyhén vállat vonok.
- Nem mindegy az neked? – felelem, és próbálok annyi nemtörődömséget a hangomba csempészni, amennyit tudok.
- Miért nem mész haza? – kérdezi Csongor.
- Mert nincs otthonom – vágom oda hozzá.
- Jó, ne dramatizálj! – reccsen rám türelmetlenül. – Ott van a családod, menj haza!
- Nem megyek vissza oda, ahol a saját anyám megvádolt azzal, hogy felcsináltattam magam, a nagyanyám pedig meg akar velem szüleszteni egy nem akart gyereket! – bukik ki belőlem hevesen.
Csongor egy pillanatra ledermed, majd hátralép.
- Ez már nem az én bajom – közli velem fagyosan, majd szó nélkül hátat fordít, és elindul.

Fogalmam sincs, mi történik velem, de a szavait hallva elszakad bennem az a bizonyos cérna. Felpattanok, és ráüvöltök:
- Felfogod egyáltalán, milyen helyzetben vagyok?!
Csongor visszafordul. Még eljut a tudatomig az értetlen arca, látom, hogy szólásra nyitja a száját, de már nem hagyom felelni – önmagamból kifordulva kiabálok.

- Valaki bedrogozott és megerőszakolt engem egy buliban! Nem emlékszem semmire, és fogalmam sincs, ki tette ezt velem! Ott feküdtem eszméletlenül, és megerőszakoltak! Aztán pedig megtudom, hogy az illető teherbe is ejtett, és itt állok tizenkilenc évesen, egy gyerekkel a hasamban, akire egyáltalán nem voltam felkészülve, aki az akaratom ellenére fogant meg, akiről nem tudom, hogy ki az apja, és azt sem tudom, megtartsam-e vagy elvetessem! Az anyám meg sem hallgatott, amikor bevallottam, hogy terhes vagyok, hanem üvöltve megvádolt, hogy felcsináltattam magam! A nagyanyám ellenben azzal fenyegetőzik, hogy kitagad a családból, ha elvetetem a gyereket. Senkim sincs, érted?! És igen, baromira, iszonyatosan sajnálom, hogy egy kis időre elhittem a többiek hülyeségét, amikor azt mondták, te erőszakoltál meg. Sajnálom, jó?! De azért gondolj már bele, hogy viselkedtél velem azelőtt! Hogy miket mondtál nekem! Erőszakosan nyomultál, azt mondtad, ugye tudom, hogy előbb-utóbb a tiéd leszek? Timire is durván rámásztál volna abban a buliban! Szóval igen, meginogtam. Hogyne inognék meg, amikor egyszerűen fogalmam sincs, mi történt velem, ki tette ezt, és mi a franchoz kezdjek ezek után! Itt fogok megrohadni az utcán, de tudod, mit? Nem érdekel! Semmi nem érdekel ezek után. Senkim sincs. Senkim!

Nem tudom, mikor kezdtem el sírni. A könnyeim mindent elhomályosítanak, nem látom Csongor arcát, nem látok semmit… a testemből kiszáll az erő, visszazuhanok a padra. Mindent kiüvöltöttem magamból, érzem, hogy a torkom is rekedt. Arcomat a kezembe temetve sírok tovább. Nem akarok tudni a külvilágról. Azt akarom, hogy szűnjön meg minden.


Csongor

Luca szavai elszabadult darazsakként kergetik egymást a fejemben. Megerőszakolták. Miért csak most jut ez el az agyamig úgy istenesen? Már néhány órája tudok erről, de… érzem, ahogy feszít az éledező indulat. Valaki megerőszakolta Lucát. Valaki kihasználta, ahogy öntudatlanul fekszik. A gondolat felbőszít, legszívesebben a saját kezemmel látnám el annak a féregnek a baját, aki ezt tette.
Aztán az is eljut a tudatomig, amit rólam mondott. Jó, tényleg eléggé nyomultam, de sosem bántottam volna. Csak meg akartam szerezni őt. Megszerezni… Ez így kimondva tényleg durván hangzik, mintha egy tárgy lenne, pedig nem, Luca nekem sosem volt az. Mindig ilyen volt a természetem, ha akartam valamit, nem tágítottam, amíg az nem teljesült. De sosem gondoltam bele abba, hogy ez kívülről mennyire visszatetsző, taszító lehet. Talán így már az is érthető, miért hisznek el rólam olyan könnyen aljas vádakat. Persze, még mindig rosszul esik, hogy Luca is bedőlt ennek az egésznek. De mi az én sértettségem az ő gondjaihoz képest? Luca tényleg komoly bajban van.
Én pedig még mindig szeretem őt…


Luca

Azt hittem, Csongor már rég itthagyott, de meghallom a lépteit, és érzékelem, ahogy leguggol elém.
- Luca – szólít meg halkan, és a hangja már nem olyan hideg, mint néhány perccel ezelőtt. Felemelem a fejemet, és a könnyeimen keresztül ránézek.
- Miért nem mondtad el az igazat? – kérdezi Csongor, de nem vádlón, és a tekintete is más, sokkal… gyengédebb.
- Képtelen voltam rá – felelem. – Attól féltem, te is megvádolsz azzal, hogy önszántamból lefeküdtem valakivel, és teherbe ejtettem magam. Attól féltem… hogy elveszítelek. Meg… ne haragudj, de néha olyan érzésem volt, hogy… hogy csak arra kellek neked. És nem tudtam, számíthatok-e rád a bajban.
Félek, erre mit reagál. Azt várom, újra dühös lesz, de nem. Csak néz rám, különös, kifürkészhetetlen pillantással, majd felkel, és mellém ül a padra. Óvatosan a kezemre helyezi az övét.
- Ha csak arra kellenél, nem fogadtalak volna be magamhoz – mondja. – Hidd el, nem költöztetek akárkit a házamba. Ennél te többet jelentesz.

Lehajtom a fejem. Nincs több erőm. Romokban hever az egész életem.

Érzem, hogy Csongor kicsit megszorítja a kezemet.
- Gyere, menjünk! Kezd hűvös lenni, megfázol.
- Mondtam, hogy nem megyek haza! – tiltakozom.
- Úgy értettem, hogy hozzám.
Rábámulok.
- Tessék?
Csongor komolyan néz rám.
- Igazad volt. Nem gondoltam bele a helyzetedbe. Tényleg rosszul esett, hogy kinéztél belőlem olyan borzalmakat, de megértem, hogy össze voltál zavarodva. Gyere, visszamegyünk hozzám, és maradhatsz nálam.
- De ha csak szánalomból…
- Nem! – vág közbe határozottan. – Fontos vagy nekem, Luca. Nem akarom, hogy bármi bajod essen.
- És… és a baba? – kérdezem félve.
Csongor közelebb húzódik hozzám, és gyengéden az arcomra simítja a tenyerét.
- Majd kitalálunk valamit. Bárhogy döntesz, megoldjuk. Rendben?
Újra kibuggyannak a könnyeim, ő pedig lágyan letörli őket.
- Én ezt nem érdemlem meg – pityergem. – Miért vagy most hozzám ilyen kedves?
- Luca, mikor esik le neked, hogy szeretlek?
Hatalmasat dobban a szívem.
- Szeretsz? – hebegem.
- Igen. És melletted akarok állni, bármi is történik. Persze, csak ha akarod.
- Akarom! Mert én is szeretlek – bukik ki belőlem. – Féltem ettől az egésztől, és nem akartam bevallani magamnak… de szeretlek.
Csongor finoman elmosolyodik. Két kezébe fogja az arcomat, és odahajol hozzám.
- Akkor ne mondd többet, hogy senkid nincs. Mert én itt vagyok neked – suttogja, majd ajka lágyan az enyémre tapad. Érzem, hogy remeg mindenem ott belül. A nyaka köré fonom a karjaimat, és viszonzom a csókját. Olyan, mintha hosszas fuldoklás után újra kapnék levegőt. Mintha magamhoz térnék egy borzalmas rémálomból.

Még mindig nagyon meg vagyok ijedve. Még mindig nem tudom, mi legyen a babával, mi lesz az életemmel. De már nem vagyok egyedül. Csongor adott egy új esélyt, és nem szalasztom el többé.