Felhajtom a maradék kávémat, majd új adagot töltök ki magamnak. Habár lehet, hogy valami erősebb cuccot kellene innom. Végül is ma van a születésnapom. De hát csak az ökör iszik magában. Nem mintha ez érdekelne. Mindig szembementem a szabályokkal, elvárásokkal. Mindegy, jó lesz nekem a kávé.
Délután négy óra felé jár az idő. Már megkaptam a kötelező, éves telefonhívásokat és internetes köszöntéseket az ismerősöktől. Boldog születésnapot, mondták. De nem vagyok boldog. Régóta nem.
Letelepszem a fotelba, ahonnan tökéletes a kilátás a borongós, szürke londoni időre. Illik a hangulatomhoz. Negyvenéves lettem, de nem érzek semmit. Ha visszatekintek eddigi életemre, csak az útkeresés és a kallódás van.
Nem igazán találom a helyemet a jelenben, ezért, mint már annyiszor, most is inkább belemerülök a múlt csodaszép emlékeibe. A dohányzóasztal alól előszedem kedvenc fényképalbumomat. Hogy a hangulat teljes legyen, a mobilomon elindítom a Venus – Régi nyár című dalát, majd fellapozom az albumot, és elmerülök 1999 nyarában.

Az első fotókon a családdal pózolok. Na igen. A mintacsalád, akiket irigyeltek az emberek. Pedig ha jól emlékszem, ekkortájt már dúltak a gondok. Anya az apám saját bátyjával lépett félre, ebből lett Bandika öcsém. 1999-ben megpróbáltak tiszta lappal kezdeni. Aztán a válás mellett döntöttek. Aztán megint egymásra találtak. Néhány évig nyugi volt, én ezalatt kiköltöztem Londonba a tanulmányaim végett, aztán itt is ragadtam. Talán egyszer látogattam haza.
Akkor már nem voltak együtt. Anya ismét félrelépett, és ezúttal véglegesen elváltak. Hosszú idő munkája volt, mire viszonylag békés emberi viszony alakult ki köztük, leginkább Bandiért, hogy ő ne sérüljön.
Szomorú, mennyire szét tud hullani valami, amiről sokáig azt hiszed, biztos hátszél az életedben. Hol van most ez a boldogan mosolygó család a fényképről? Apa már vagy tíz éve halott. Anyám a ki tudja hányadik pasijával él. Dani öcsém Amerikában tanult tovább, de már régóta nem tudok róla semmit, ahogy Bandiról sem. Amikor már tagadhatatlanul széthullott a „mintacsalád”, minden tagját kizártam az életemből, és nem tartom a kapcsolatot senkivel. Nem utaztam haza akkor sem, amikor apa újranősült. Nem mentem el a temetésére sem, pedig hívtak. A halálával járó örökségi hercehurcában pláne nem kívántam részt venni. Tudom, hogy önző vagyok. De valami elfogyott belőlem, és így képtelen vagyok a kötelező kapcsolattartásra olyan emberekkel, akikkel egykor összekötött valami, ami rég megszűnt. Még akkor is, ha egy vég csörgedezik az ereinkben.

Így hullottak szét a barátságok is.
Lapozok. Nosztalgikus mosoly kúszik az arcomra. Ezen a képen a Hoffer-testvérekkel vagyok. Eszterrel, aki akkor a legjobb barátnőm volt, és Misivel. Mennyire jókat dumáltunk, mennyit lógtunk együtt! Suli után rendszerint a Rózsa bisztróban vagy a ház udvarán lófráltunk. Gyakran csatlakozott hozzánk Ákos unokatestvérem – szörnyű, hogy ő sem él már –, Csurgó Pista, és… Csaba. Novák Csaba. Az első szerelmem.
Dobogó szívvel nézem a következő képet, mosolyom még szélesebbre fut. A ’99-es balatoni nyaralás, Csabával, Eszterrel és Ákossal.

„Makrancos Kata!”

Így szólongatott Csaba, amikor korán reggel úszni invitált a tóhoz, én pedig nyűgösen húztam a fejemre a takarót. Szinte hallom a hangját is. Ártatlanul induló, bimbózó románc volt, vele vesztettem el a szüzességemet, nem túl átlagos körülmények között (a hülyeségem miatt az az álhír terjedt el Csabáról, hogy megerőszakolt… de erre jobb nem visszaemlékezni). És annyi mindenen keresztülmentünk! Épp ez volt az a nyaralás, ahol Csabának egyik reggel nyoma veszett. Úszni ment, és eltűnt. Sosem derült ki, mi történt akkor, de amikor rátaláltak, amnéziája volt. Időbe tellett, mire újra emlékezett rám. Ránk. Akkor ismét összejöttünk, és addig együtt voltunk, amíg érettségi után el nem utazott Németországba. Az utolsó infóm az róla, hogy először focistakarriert futott be, majd – miután neki is meggyűlt a baja a drogokkal – mentorként állt munkába egy rehabon, hogy segítsen a sorstársainak.
Vajon mi lehet vele?
Sosem nyomozgatok az interneten régi ismerősök után, hiszen oka van annak, hogy már nincsenek jelen az életemben. De mi lenne, ha Csabára rákeresnék? Ebből a régi életből hozzá kötöttek olyasfajta érzelmek, amiket csak egyszer él meg az ember. Az első, megismételhetetlen szerelem, a kamaszkor szinte kikerülhetetlen velejárója. Érdekelne, merre vitte az élete. Vajon házas már? Vannak gyerekei? Hol él most?
Engedek a kísértésnek. A mobilomért nyúlok, leállítom a zenét, majd felmegyek a Facebookra, és beírom a keresőbe Csaba nevét.
Rögtön az első pár találat között felismerem az arcát, még ennyi idő után is. Rákattintok az adatlapjára.

Hirtelen jeges félelem fut végig a hátamon.

Nem. Itt valami nem stimmel. Ez egy In memoriam státuszba tett adatlap. Mi a franc ez?
Nagyot nyelve, rettegve görgetek le az idővonalára. Megemlékezések, részvétnyilvánítások? Mi van?
Nem lehet, hogy Csaba meghalt!

Ész nélkül görgetem a hírfolyamát lejjebb és lejjebb, a nyomás egyre nagyobb súllyal nehezedik a szívemre. Most már több éves posztoknál járok, és még mindig a részvét-szövegek… Csaba évek óta halott.
Csaba még a harmincas évei elején meghalt.

Egy-egy hozzászólásból azt is megtudom, hogy Magyarországon érte a halál, autóbalesetet szenvedett.
Csak meredek magam elé, teljesen ledermedve, és a szívemből mintha erővel téptek volna ki egy darabot.

Csaba, az élettel teli srác, aki előtt fényes jövő állt, évek óta halott. Évek óta, és én még csak nem is tudtam róla, mert ennyire nem érdeklődtem felőle, ahogy a többiek felől sem.

Én ma vagyok negyvenéves. Ő… ő már rég nincsen életben.
Önkéntelenül dőlök hátra, az album kibillen az ölemből, és a földre esik. Mobilomat petyhüdt kézzel tartom a kezemben, de már csak magam elé bambulok.

„Egy távoli emlék. Ez maradt, csak bánat és magány.”

Csaba elment.
Már sosem lesz olyan szép a múlt, mint eddig.