Delia Marilyn Hill és Martin Johnson egy Ibya nevű országban, Greybarrow városában éltek. Nagyon fiatalon, még iskoláskorukban találtak egymásra, azóta egy párt alkotnak. Ibya nem nézi jó szemmel az átlagostól eltérő embereket, ezért tanulmányaik elvégzése után nehézkesen találtak állandó munkát, különc és extravagáns kinézetük miatt. Előfordult, hogy külön városban éltek, de sosem szakadt meg köztük a kapcsolat. Egy napon azonban életük fenekestül felfordult. Egy bárban iszogattak, amikor egy részeg férfi agresszívan kikezdett Deliával, és nem hagyta magát lerázni. Martin a lány védelmére kelt, vitájuk tettlegességig fajult. Dulakodás közben a részeg támadó szerencsétlenül esett, és a helyszínen életét vesztette. A kiérkező rendőrök letartóztatták Martint, és Delia hiába bizonygatta, hogy ez az egész egy szerencsétlen baleset volt, a szemtanúk azt állították, Martin provokálta ki a balhét, és szándékosan bántotta az elhunyt férfit. Hamis vádjaikhoz nagyban hozzájárult Delia és Martin különc megjelenése. Martint öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Delia örökre meggyűlölte Greybarrow lakosait, és önkéntesen költözött Shelteridge-be, a kitaszított nők közé. Párjával levelekben tartotta a kapcsolatot.


„Drága Martin!

Ma van a tizenharmadik évfordulónk. Én csak csendben ülök, és emlékezem.

Tizennégy éves emo-lázadó kamaszként én kezdeményeztem nálad. Méghozzá elég egyértelműen, ma is elpirulok, ha visszagondolok rá: az egyik sulidiszkóban nemes egyszerűséggel odaléptem hozzád, és megcsókoltalak. Te pedig viszonoztad…
Persze már előtte is ment a szemezés egymással, de egy szót sem váltottunk addig a buliig. Nem is volt rá szükség. Benne volt minden a szemedben, abban a szelíd, csendesen rajongó tekintetedben.
Onnantól kezdve tekintjük úgy, hogy együtt vagyunk. Kétség sem fért hozzá. Pedig ezalatt a tizenhárom év alatt nem mindig voltunk egymás mellett. Nem azért, mert szakítottunk, hanem mert az életkörülmények időnként elsodortak minket más-más irányba. De mindig vártunk a másikra, ezt kimondani sem kellett. Sosem fogadkoztunk, csak természetesnek tekintettük, hogy egy pár vagyunk, ugyanakkor minden pillanatát önfeledten és szenvedélyesen éltük át. Közben természetesen mindketten formálódtunk, változtunk, érettebbek lettünk, de nem számított, hogy neked épp rikító vörös a hajad vagy fekete, nem számított, hogy én épp gótikus szerelésekben feszítek, vagy elhagyva magam kinyúlt cuccokban kallódom, a lényeg mindig ott volt egymás tekintetében, egymás szívében.

Most sem lehetsz mellettem. Mert ez az átkozott Élet elhozta az eddigi legnagyobb megpróbáltatást számunkra. Nem tudom, mikor láthatlak újra. Kifelé erősnek tűnök, de belül összeroppanok a hiányodtól. Te most egy borzalmas helyen ülsz bezárva, és félek, hogy ha visszatérsz, ott lesz-e még a szemedben az a szelíd szerelem, vagy pedig csak egy kiüresedett tekintet néz majd rám.

Én csak várok és várok, és vissza akarlak végre kapni.

Boldog évfordulót… Nagyon szeretlek.”

*

„Édes Deliám!

Úgy sajnálom, hogy nem tölthettük együtt az évfordulónkat… de tartja bennem a lelket, hogy még sok-sok évforduló vár ránk, amit már nem kell külön ünnepelnünk.
Tetszett, amiket írtál. Mi egymáshoz tartozunk, Delia. És elhiszem, hogy félsz, én is félek – bár nem bánnak velem olyan rosszul, mint ahogy azt a filmekben látja az ember –, de hiszem, hogy ha csak rád nézek, minden ott lesz a tekintetünkben. Nincs, ami ezt elvegye tőlem, szívem. Amíg te mellettem vagy, még ha távolról is, sosem leszek kiüresedett.

Nagyon várlak, nagyon szeretnélek a karjaimban tartani.

Szeretlek, édesem! Bízz bennünk. Minden rendben lesz!”


Amikor Martin letöltötte a büntetését, és kiszabadult, nem volt hova mennie, és ő sem akart olyan helyen élni, ahol az emberek igaztalan vádakkal sodorták bajba. Delia kérvényt adott be Shelteridge vezetőinek, a Wilkinson-ikreknek, és személyesen is többször beszélt velük, könyörögve, hadd költözzön Martin a településre. Ez azért volt fajsúlyos kérdés, mert Shelteridge csak a nőknek nyújtott menedéket, a férfiaktól az ikrek makacsul elzárkóztak (annak ellenére, hogy több civil szervezet felvetette nekik, foglalkozhatnának a kitaszított férfiakkal is). Mivel azonban Delia jó barátjuk volt, és a kezdetektől fogva ismerték az előtörténetét, megtanácskozták a dolgot, felmérést végezve a lakosok között is. Utóbbira azért volt szükség, mert bántalmazott nőket is elszállásol a település, akiket nagy eséllyel felzaklatna egy férfi jelenléte. Végül a többség Martin beköltöztetése mellett döntött. Shelteridge egyik félreeső sarkában kaptak egy kis lakást, azóta ott élnek boldogan.
Martin befogadásával ismét terítékre került a kérdés, mi legyen a kitaszított férfiakkal, akik még mindig Ibya vaskalapos városaiban szenvednek. De ez már egy másik történet…