Isabelle Market élete papírforma-szerűen alakult, akárcsak egy tündérmesében. Kenneth Market király unokahúgaként mesés vagyonnal és titulussal büszkélkedett, tizennyolc évesen hozzáment egy becsületes és jóképű lovaghoz, Paul Rochfordhoz, és még abban az évben megszületett közös kisfiuk. Úgy tűnt, minden rendben van. Házassága szelíd és gyengéd szeretetre épült, ő pedig megelégedett ezzel, hiszen nem tudta, milyen lehet az igazi, szárnyaló boldogság. Ehhez talán annak is köze volt, hogy édesanyja, Charlotte Market mindig a külsőségekre, a felszínre koncentrált, illetve a család összetartásának fontosságára. Belle is ezt a felfogást vitte magával tovább: legyen egy szép családja, és más nem is kell a boldogsághoz.

Bár valahol mélyen Belle érezte, hogy kicsit üres életet él, de igyekezett elhessegetni magától az efféle gondolatokat. A maga módján szerette a férjét, aki odaadóan gondoskodott róla és közös gyermekükről.
Húszéves korában azonban minden megváltozott, és fenekestül felfordult az élete. Egy késő esti séta során meglátott egy sérült kutyát futni, és a nyomába eredt, hogy segíthessen rajta. Az eb a sebei ellenére is meglepően gyorsan szaladt, Belle pedig nem is figyelte, merre megy. Mire észbe kapott, veszélyes terepre keveredett. Ott állt Erdőmélytől néhány méterre.
Mi is az az Erdőmély? A Kristályerdő egyik félreeső, jelöletlen út melletti részét nevezik így. Sűrű, fehér köd öleli körbe a területet, innen lehet megismerni. Különféle szájhagyományok és legendák alapján nem szabad megközelíteni, mert aki egyszer eltűnik a ködben, többé nem tér vissza – Ha nagy ritkán mégis, kiszipolyozva, élőhalottként éli le hátralévő napjait. Egyesek szerint Erdőmély hóraglai és szablagi katonákat rejt, akik válogatott módokon teszik tönkre az arra tévedő embereket, mások szellemekre, ismeretlen lényekre gyanakszanak.

Belle hallott már ezekről a legendákról, éppen ezért komolyan megrettent, amikor felfigyelt a jellegzetes, tejfehér ködre. Már éppen indult volna, hogy hazasiessen, amikor Erdőmélytől nem messze észrevett egy különös alakot. Megszólította, mire az illető riadtan fordult felé. Belle kis híján felsikoltott, ahogy észlelte, hogy egy kísértetet lát, de a férfialakot öltött szellem még nála is ijedtebb volt. A hercegnő kérdéseire sem tudott felelni, képtelen volt megmondani, ki ő és miért ragadt Erdőmélynél, zavarodottan beszélt. Végül eltűnt a ködben.

Miután Belle hazatért, a következő napokban folyton a kísértetre gondolt, képtelen volt elfelejteni a furcsa találkozást. Ezért kutatni kezdett az eltűnt emberek jelentései és a gyászhírek között, hogy megtudja, kivel találkozott. Végül az egyik gyászjelentésben felismerte a férfit. Egy Brian Matthew nevű mortuni herceg volt, huszonnégy évesen hunyt el, halálának körülményei nem voltak ismertek, de a jelek alapján gyilkosság áldozatává válhatott.
Ezen tények birtokában Belle egy éjszaka újra felkereste az Erdőmély melletti utat, és amikor ismét meglátta a szellemet, óvatosan elmondta neki az információkat. Brian ezek hatására lassan emlékezni kezdett félbeszakadt életére. Felidézte, hogy Mortunból indult el Pillendába egy jobb élet reményében, menyasszonyával együtt. Az út során azonban vademberek törtek rájuk, szerelmét elragadták, őt kirabolták és megkéselték. Minden valószínűség szerint azért ragadt itt, mert a menyasszonyát várja, de annak sem a nevét, sem a kinézetét nem tudta már felidézni. Belle hiába kutatott, az említett menyasszonyt mintha elnyelte volna a föld.
A lányt valami újra és újra visszahúzta a szellemhez. Egyre több éjszaka kockáztatta meg a veszélyes utat. Brian már nem volt képes emlékeket felidézni az életéből, csak érzéseket. Mesélt Belle-nek arról a nagy szerelemről, amit a menyasszonya mellett megélt. A hercegnő lenyűgözve hallgatta őt, s mindinkább vonzódni kezdett a kísértethez. Brian a korábbi érzelmeit valószínűleg Belle-re vetítette ki, és úgy udvarolt a lánynak, mintha évek óta szerelmespárt alkotnának.

Belle lassan elveszítette józan ítélőképességét és racionális gondolkodását. Már szinte minden éjjel titokban kiszökött Brianhez, emiatt napközben fáradékony és kialvatlan volt. Továbbá mivel rendszeresen Erdőmély közelében találkoztak, valószínűleg a veszélyes helyszín átka is ráragadt, mert kiszipolyozottnak és zavartnak érezte magát. Gondolatait lassan már csak Brian töltötte ki, és az az egyre nagyobb lánggal élő szerelem, ami mindenét átjárta. A környezete csak annyit látott ebből, hogy Belle egyre furcsábban viselkedik, gyakran nincs jól, ágyban tölti a napokat, erőtlen és gyenge. Paul aggódva figyelte feleségének állapotát, orvost is hívatott hozzá, de nem találtak nála diagnosztizálható rendellenességet.
Brian hajnalokként sírva engedte el Belle-t, könyörgött neki, hogy ne hagyja el, mert képtelen elviselni a hiányát. Sajnos a hercegnő is így ugyanezt élte át. Nem érezte többé jól magát a saját életében, a testében, nem érzett semmit családja iránt. Ezért súlyos döntést hozott: feláldozta életét, hogy Brian oldalán maradhasson. Nem tudni, mi történt pontosan, öngyilkosságot követett-e el, vagy egyenesen besétált Erdőmélybe, mert a testét soha nem találták meg.

Eltűnése, vagy mondhatni halála előtt búcsúlevelet írt férjének.

„Drága Paul, hűséges férjuram!

Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem mehet mindez így tovább, hiszen saját szemeddel is láthattad, hogy már semmi sem ugyanaz. Gyönyörű éveket töltöttünk együtt, szerettelek és tiszteltelek téged. Csodálatos ember vagy, aki a legjobbat érdemli. Éppen ezért kívánok őszintén szólni hozzád, talán – sajnos – most először és utoljára igazán őszintén.
Én téged emberként szerettelek, és nem férfiként. Tudom, hogy szavaim most keményen csattanhatnak lelkedben, és hidd el, számomra is fájdalmas a gondolat, a tudat, hogy bánatot okozok neked. De az az igazság, hogy én sosem tudtam, mi az az igazi szerelem, éppen ezért nem is hiányoltam – hiszen hogy hiányolhatna valamit az ember az életéből, amiről nincs is tudomása? Ennek ellenére valahol mélyen mégsem éreztem teljesnek mindent. De ez annyira mélyen volt, olyan halk szóval, hogy szinte oda sem figyeltem rá. Pedig talán azt kellett volna tennem. Figyelnem a jelekre. Az ég szerelmére, összefüggéstelen ez a levél, de már képtelen vagyok tisztán gondolkodni.

Az igazság az, hogy szerelmes lettem. Nem tettem ellened semmit, nem árultalak el, nem csaltalak meg. De a szerelem érzete így is bekúszott a szívembe, lelkembe, kitörölhetetlenül. Olyan mértékkel, amivel együtt így, ebben a formában már élni sem lehet. Mert akibe én beleszerettem, az már nem él a földi létben, csupán szelleme ragadt két világ közt. Ezt csak most, egyetlenegyszer írtam le. Mert tudom, hogy őrültnek tűnök, tudom, hogy ez az egész érthetetlen.
Talán ha másképpen írom le, jobban el tudod fogadni a tényt. Írhatnám mondjuk ezt: Paul, mást szeretek, ezért új életet kezdek vele egy messzi tájon, ne keress többé. Ez tűnne a legegyszerűbbnek. Úgyhogy talán maradjunk is ennél.

Paul, jó lovagom… Nekem most mennem kell. Arra kérlek, vigyázz gyermekünkre, gondoskodj jó neveltetéséről. És őszintén, teljes szívből kívánom neked, hogy egy napon te is megtaláld az igazi, hozzád illő embert. Azt a nőt, aki úgy fog szeretni téged, ahogyan azt te megérdemled. Aki megadja neked azt, amit én nem adhattam meg. Ne maradj emlékem árnyékában, zárd le csendesen, és engedd meg magadnak, hogy új életet kezdhess!
Ne kerestess, a családom se kutasson, mert nem fogtok megtalálni. Nekem itt most minden eddigi véget ér, és egy másik világban kezdődik újra.

Mindent köszönök. Vigyázz magadra, és remélem, egy napon meg tudsz nekem bocsátani!

Szeretettel,

Isabelle Market”

Paul másnap döbbenten szembesült a hátrahagyott levéllel. Összegyűlt a teljes Richardson-Market család, kétségbeesetten tanácskoztak Belle sorai felett, mitévők legyenek. A levelét is ijesztőnek tartották, úgy gondolták, a lánynak megbomlott az elméje, és féltek, hogy kárt tehet magában.
A hercegnő kérése ellenére mindenütt kerestették őt, ahol csak tudták, de sosem találtak rá. Belle-t mintha elnyelte volna a föld – vagy a köd…

Isabelle Market ügye örökre megoldatlan maradt, és a családja, különösképpen Paul, nagyon nehezen dolgozta fel az eltűnését.