Charlotte Market mindig is a családjának szentelte az életét. Ikertestvérével, Monicával szemben ő egy stabil házasságról és gyermekekről álmodozott. Úgy tűnt, révbe is ért: nagyon fiatalon, alig tizenöt évesen ismerte meg a nála két évvel idősebb, mortuni származású Curtis Bason herceget. Egy évvel később összeházasodtak, és még abban az évben megszületett első gyermekük, Isabelle. Két évvel később világra jött Arielle nevű kislányuk is. Charlotte úgy érezte, nincs nála boldogabb ember a földkerekségen. Ezért aztán derült égből villámcsapásként érte, hogy Curtis egyik napról a másikra elhagyta a családját. Még csak nem is személyesen közölte döntését: mindössze egy kurta levélben tájékoztatta nejét döntéséről.

„Charlotte,

Te egy csodálatos asszony vagy, de ez a házasság-gyermeknevelés dolog nem nekem való. Igencsak fiatalnak tartom magam mindehhez, utazni akarok, világot látni, és nem akarom, hogy a családi élet lekössön, megfosztva engem a valódi élettől. Remélem, megtalálod a számításaidat más mellett. Levelem mellett találod a válóperes papírokat, kérlek, írd alá és küldd el a megadott címre.
Lányaimat csókoltatom,

Curtis”

Charlotte nagyon összetört, egy ideig azt sem tudta, hogyan nevelje fel két-és egyéves lányait. Szerencsére nem maradt egyedül, a családja mindenben mellette állt, és segítettek neki talpra állni (Curtis egyszer sem kereste gyermekeit). Charlotte ezek után figyelmét a lányaira fordította, és elhatározta, hogy soha többé nem esik szerelembe, nem hisz egyetlen férfinak sem a történtek után. Egy gyermekkori barátnőjének így írt erről:

„Alapjaiban kellett megváltoztatnom nézeteimet. Azt gondoltam, megbízhatok egy férfiban, akinek még gyermekeket is szülök – hittem, hogy biztos támaszom lehet ez a férfi jóban-rosszban, olyan elhivatottsággal, mint ahogy én teszem. De ez az eset a volt férjemmel ráébresztett arra, hogy téves elképzelésben éltem az életemet. Az ember leginkább saját magára számíthat. Szerencsés az, akinek van egy összetartó családja a háta mögött, de nem mindenkit illet meg e kegy, ezért aztán magunkban kell felépítenünk egy biztos hátszelet, ami soha, még a legsötétebb pillanatokban sem hagy el bennünket. Lányaimnak is ezt igyekszem megtanítani, és őszintén remélem – igyekezve megtenni minden tőlem telhetőt –, hogy felcseperedvén ők nem esnek bele az én hibámba.”

Ami Charlotte felcseperedett lányait illeti: idősebb gyermeke, Belle csendes, szelíd természetű lány volt, akit nem riasztott el édesanyja példája, férjhez ment Paul Rochford lovaghoz, és közös kisfiuk is született (az ő élete aztán váratlan fordulatot vett, erről számol be egy, már korábban közzétett levéltörténet). Charlotte kisebbik lánya, Arielle azonban komolyan vette az anyjával történteket, váltig állította, hogy a férfiakban nem lehet megbízni, nem lehet őket komolyan venni, hiszen ott van a példa, mit tett az apja szeretett édesanyjával. A szertelen, bohó lány ezzel magyarázta meggondolatlan flörtöléseit is, mivel szerinte egy férfit csak erre a szintre szabad engedni.
Ennél elfajultabb felfogással bírt Charlotte ikertestvére, a híres férfifaló hírében álló Monica Market. Ő sosem tudta magát elképzelni tisztes feleségként és anyaként, ellenben csillapíthatatlan szexuális étvágya miatt a férfiak egymásnak adták a kilincset lakosztályában. Charlotte nem tudott azonosulni ezzel a felfogással, ami gyakori vitatéma is volt a nővérek között. Egy ízben Monica éppen egy almirdi utazás alkalmával szédítette a helyi lovagokat, amiről cseppnyi szemérmességet sem mutatva számolt be leveleiben testvérének. Charlotte megrovó válasszal méltatta sorait, de Monica kikacagta őt.

„Aztán mi más jobbat tudsz nekem javasolni?” – tette fel a kérdést levélben ikertestvérének. – „Legyek jó feleség és vezessem a háztartást engedelmesen? Hiszen hát a saját bőrödön tapasztaltad a férfiak megbízhatatlanságát! Nem érdemes számolni velük hosszabb távon. De miért is kellene megtagadnom magamtól az élvezetek netovábbját? Ki mondja meg, hogy csak egy szemérmes nej áldozhat ennek oltárán? Ennek már a gondolata is nevetséges, hiszen a feleségeknek nem a testi öröm az első, miként a férjek sem őket tekintik elsődleges örömforrásuknak. A feleség egyenlő az unalmas hétköznapokkal, amely nem tüzeli fel a férjurak vérét, így hát máshol keresik a szenvedélyt. Ebből következtethetően olyan nőknél kötnek ki, mint én. Nekem pedig nincs ínyemre a hétköznapok szürkesége. Én Nő vagyok, megvannak a magam vágyai, és ez sokkal inkább kedvemre volna, mintsem leragadni a házasság intézményében, s hagyni, hogy egy férfi uralkodjon felettem – hogy aztán ugyanúgy elbánjon velem, mint amint Curtis tette veled. Ne vedd magadra szavaimat, de talán fontold meg őket! Úgy hiszem, neked is jót tenne, ha lazítanál kicsit, és a női vágyaidnak utat engednél.”

Charlotte ennek még a gondolatától is irtózott. Bár csalódása vitathatatlan volt, továbbra is úgy gondolta, hogy a testi örömök egy házaspár privát szférájába tartoznak. Sőt, talán nem is igazi örömök ezek, mint inkább kötelesség, ami hozzátartozik a házasélethez és leginkább a gyermeknemzés eszköze. Így hát folytatta némiképp izolált életét, lányaira és a többi családtagjára koncentrált.

Már elmúlt harminchat éves, amikor a Richardson-birtok az egyik szokásos bálját adta, és itt ismerkedett meg Elijah Alsbury pillendai herceggel. A szótlan, melankolikus természetű, költői pályafutásra törekvő fiatalember azonnal felfigyelt Charlotte-ra. Természetesen hallomásból már tudta, ki ő, így azzal is tisztában volt, hogy a hercegnő nyolc évvel idősebb nála. Ám szépsége olyannyira megfogta, hogy ez a tény nem tántorította el kezdeményezésétől. Finoman férkőzött a közelébe a bálon, hogy beszélgetésbe elegyedhessen vele. Charlotte először nem tudta hova tenni az ismeretlen férfi érdeklődését, ám gyorsan kiderült, hogy a művelt Elijah kiváló beszélgetőpartner. Órákig társalogtak mindenféle témáról, és közben egyre inkább elsodródtak a vendégség forgatagától. Elijah óvatosan szőtte bele szavaiba bókjait, mígnem egy félreeső sarokban vette a bátorságot, és megcsókolta a hercegnőt. Charlotte teljes döbbenettel reagált a közeledésre, és bár jólesett neki a csók, régi reflexei gyorsan bekapcsoltak, így hát kitépte magát a fiatal férfi öleléséből, és elsietett.

A történtek igencsak összezavarták őt. Nem értette, miért érezte máshogy magát Elijah-val, mint korábban egy-egy kérővel, akik próbálkoztak elnyerni a szívét.
Napok teltek el a bál óta, amikor levelet kapott a férfitól.

„Kegyelmes asszonyom!

Kérem, bocsásson meg nekem, amiért engedélyét nem kérvén csókoltam meg Önt vendégségem során. De hazudnék, Magának, saját magamnak, a világnak, ha azt mondanám, bánom e lépésemet. Mert azóta vágytam csókjára, amióta először megpillantottam a báli tömegben. Joggal merülhet fel Önben a kérdés, mit is várhatna egy afféle magánál fiatalabb, mondhatni suhanc embertől, mint én. De kérem, adjon egy esélyt!
Sosem voltam az a fajta ember, ki vonzódásait, érzelmeit, csókjait minden sarkon osztogatja. Zárkózott természetemből kifolyólag igen nehezen ismerkedem, hölgytársaságokba nemigen keveredem. Ha ez nagy ritkán mégis megtörténik, ahhoz komoly elhatározás szükségeltetik részemről, mert hiszem, hogy mindenkinek szánva van valaki – s még ha nehéz is megtalálni társunkat, képtelen vagyok kétségbe vonni, hogy ezen elmélet létezik.
Nem mozgok otthonosan az udvarlásban. De amint Önt megpillantottam, ahogy ragyogóan égkék szemébe néztem, szívemet eddig nem tapasztalt forróság hevítette, s úgy vonzott magához, miként a tehetetlen pillangót vonzza a fény.
Csoda hát, ha úgy érzem, talán Kegyedben találnék régóta keresett társamra?
Kérem, ne gondolja, hogy szavaim üres széptevések, bármiféle hátsó szándékkal. Ha levelem bármely részével megsértettem, úgy kérve kérem bocsánatát.
A Teremtő őrizze meg Önt jó egészségben, s teljes boldogságban!

Hódolatomat kifejezve s minden jót kívánva,

Elijah”

Charlotte-ot egyszerre nyűgözte le és ijesztette meg ez a levél. Főként attól rémült meg, amit a fent közölt sorok kiváltottak belőle. Eddigi világa, amit az évek során kőfalakkal épített fel, megrengeni látszott. De régi félelmei és volt férje által okozott csalódása is erősen dolgozott benne, így hát kétségek között tépelődve írt vissza a hercegnek.

„Kedves Elijah,

Igazán nem tudom, hová is tegyem magamban a levelét, hízelgő szavait. Amint Ön is őszinte volt hozzám, úgy én eképpen teszek: megvallom, valóban felmerült bennem, mennyire vehetem komolyan, amit mond nekem. Maga talán nem tudja – végtére is honnan tudhatná –, de a férfiak iránt én nagyfokú bizalmatlansággal viseltetek. Ennek pedig nyomós oka van, hiszen annak idején, idestova több mint húsz éve, én odaadtam a szívemet egy embernek, kit társamnak hittem. Férjem volt ő, gyermekeim atyja – s mégis úgy hagyott el, mintha csupán kiradírozott volna egy füzetből. Akkor csak a családomnak köszönhettem, hogy nem őrültem bele e leírhatatlan fájdalomba, amit ő könnyelműségével és házasságunkhoz kapcsolódó hűtlenségével okozott. De miután ebből felépültem, meghoztam ama döntést, hogy soha többé nem bízom meg egy férfiban sem, mert azt a bánatot még egyszer én nem tudnám feldolgozni. Számomra, bár nem mindenki ért velem egyet, könnyebb kockázat nélkül, csendes békességben élni, mintsem hogy kitegyem szívemet egy újabb pusztító sebnek.
Ebben a szellemben éltem hát elmúlt éveimet, s ezen nem is kívántam többé változtatni.
Mégis… azon a bálon én sem éreztem közömbösséget társasága iránt. S valóban, csókja váratlanul ért, nem tagadom, meg is ijesztett. Ehhez foghatót talán még egykori férjem mellett sem éreztem. De talán éppen ezért is rémisztő, ami történt, amit éreztem.
Azt hiszem, így is többet írtam a kelleténél, és talán jobb volna, ha a jövőben nem találkoznánk. Higgye el, így lesz a legjobb.

Minden jót kívánva,

Charlotte Market”

A válasz szinte postafordultával érkezett.

„Drága Charlotte, tisztelendő hercegnőm,

Hála tölti el szívemet, amiért válaszra méltatta levelemet, amiatt pedig főként, mert őszinte volt hozzám. Köszönöm!
De engedje meg, hogy kétségbe vonjam utolsó sorai egyikét – tényleg az lenne a legjobb, ha nem látnánk egymást többé? Hiszen Ön is elismerte, hogy érzett valamit társaságomban, így talán joggal merülhet fel bennem a kérdés, nem kellene-e ezen érzésnek utánajárnunk, ha már mindkettőnkben ott lappang?
Tudja, bár fiatalságom miatt komolytalannak hathat, amit írok, de ismerem azt a csalódást, amiről Ön oly őszintén írt nekem. Hadd valljam meg szívem mélyéről: jómagam eddig csupán egyszer voltam szerelmes, s a hölgy, ki iránt e csodaszép érzést tápláltam, jegyesem volt. Évekig tudtam menyasszonyomnak, az esküvőnket terveztük, bár ezen esemény a hölgy húzódózása miatt egyre inkább halasztva lett. Én mindenre készen lettem volna érte, de ő nem teljesen engedett közel magához – bár ismertem, legalább annyira, mint önmagamat, mégis mintha lett volna egyetlen fal, ami végett mégsem lehetett teljesen az enyém. Végül aztán arról a szomorú döntéséről tájékoztatott, hogy felbontja jegyességünket. Mindezt azzal indokolta, hogy nem érzi a kellő elkötelezettséget irányomba. Ő valami másra vágyott – ő nem találta meg bennem azt a szerelmet, azt a lángot, amit én éreztem iránta. Mit tehettem volna, útjára engedtem, de nagyon fájt, hiszen az évek alatt – bár valóban, ott volt a fal, de ezt talán csak szakításunk után ismertem fel – azt gondoltam, egyazon érzést tápláljuk egymás iránt, leendő feleségemet, gyermekeim anyját láttam benne.
De ha ebből valamit megtanultam, hát azt, hogy az érzéseknek nem lehet parancsolni. Nem lehet valakire a saját szerelmünket ráerőltetni, bármennyire szeretnénk. Ám ebből a gondolatmenetből kiindulva: ha mégis megtörténik az a ritka csoda, hogy két ember ugyanazt érzi egymás irányába, szabad-e parancsolni az érzéseknek? Szabad-e őket elhallgattatni félelemből avagy puszta kényelemből? Talán a szív okosabb nálunk, s olyan dolgokat ismer fel idő előtt, amit mi nem tudhatunk. Döntéseket hozunk, érzünk és tévedünk, mert annyi mindent nem sejthetünk sorsunkról. De ha a szív szava hív minket, nem volna érdemes hallgatni rá?

Kezét csókolom,

Elijah”

Charlotte-ra nagy hatással voltak Elijah sorai, egyben új megvilágításba helyezte a dolgokat. Most szembesült először azzal, hogy a nők között is léteznek megbízhatatlan árulók. Korábban ilyesmit nem tudott elképzelni, ez is utal arra, mennyire elzárkózott a saját világába, a maga sérelmeivel.

A levelezés folytatódott, majd ezeket hamarosan randevúk is követték. Charlotte a kezdetekben csak Elijah birtokán volt hajlandó találkozni a herceggel, mert nem akarta, hogy a családja megsejtse az alakuló románcot.
Még hosszú hónapok teltek el, mire szerelmük testi úton is beteljesedett, erről Charlotte egyik levele árulkodik:

„Drága hercegem,

Még most sem fogom fel, ami történt. Oh, hogy Te mit tettél velem! Felforgattad az egész világomat, s bár korábbi félelmeim még haloványan pislákolnak bennem, irántad táplált – most már kimondhatom – szerelmem erősebbnek tetszik.
Annyiszor gondolok vissza arra, ahogy erős és forró ölelésedben tartottál! Mit kiváltottál belőlem, olyan vagyok, mint egy piruló, ifjú lányka. Én sosem hittem, hogy testemben ennyi szenvedély lakozik, hogy gyöngéd érintéseid micsoda lángot hívnak elő bennem. Egykori férjuram mellett nem éreztem ilyet, pedig neki két lánygyermeket is szültem. Kacagni támad kedvem magamon, mert kezdem érteni, ikertestvérem miért hajszolja így a testi élvezeteket – hah! No persze azzal nem értek egyet, hogy egyik férfi váltja a másikat ágyában. Ezt a gyönyörű, lángoló érzést véleményem szerint csupán egy erős bizalmon alapuló kapcsolatban lehet megélni – úgy, mint ahogy Benned megbízom, mert az elmúlt hónapokban olyan lassan és lágyan dolgoztad be magad szívembe…
Mit kezdjek most hát Veled, drága ifjonc?

Szeretettel,
Charlotte”

Elijah válasza is hasonlóan szerelemittas volt.

„Én gyönyörű hercegnőm,

Varázslatos és ellenállhatatlan vagy minden ízedben. Egyetértek soraiddal: ezt a gyönyörűséget csak két olyan ember élheti meg együtt, akik szerelemben és bizalomban összetartoznak. Olyan nagyon köszönöm, hogy magadhoz engedtél! Nincs nálam boldogabb férfi most a világon!
Hogy mit kezdj velem, kedves? Szeress, és hagyd, hogy szeresselek! Más nem számít. Mindig éreztem, és most már egészen biztos vagyok abban, hogy Rád vártam egész életemben. Azt akarom, hogy az egész világ tudjon boldogságunkról, hogy büszkén mutathassam be, micsoda csodálatos Nő a párom!
Hanem… Természetesen azt is megértem, ha még várnál. Amennyiben először családodat a magad tempójában avatnád be… Türelmesen kivárom, és itt maradok. Csak annyit kérek, bízz: bennem, magadban, bennünk!

Maradok örökre hű szeretőd,
Elijah”

Charlotte-nak valóban időre volt szüksége, hogy felfedje kapcsolatát családja előtt. Még hetek múltak el, mire eléjük állt a dologgal. A hír vegyes fogadtatásban részesült. Testvérei örültek, hogy Charlotte végre megtalálta a boldogságát valaki mellett, bár öccse, Kenneth (Pillenda uralkodója) kissé aggódott a korkülönbség miatt, attól tartott, Elijah nem komolyan vehető hosszabb távon. Lányai közül ekkor már csak Arielle élt, ő barátkozott meg a legnehezebben a gondolattal, hogy édesanyjának kérője van. Mint ahogy arról fentebb szó esett, úgy gondolkozott, hogy a férfiakban nem szabad megbízni, ezért gyanakodva, szinte ellenségesen fogadta Elijah-t. Hogy próbára tegye, egy ízben megpróbálta elcsábítani, ám Elijah keményen ellenállt. Bár a történteket a férfi nem árulta el Charlotte-nak, az valahogy mégis kitudódott, és ez kisebb összezördüléshez vezetett anya-lánya között. Végül, látva, hogy Elijah tényleg boldoggá teszi Charlotte-ot, Arielle beletörődött a dologba, sőt, lassan meg is kedvelte a herceget (bár azt gyorsan tisztázta, hogy Elijah meg se próbáljon pótapaként viselkedni vele szemben).

Mivel az idő őket igazolta, Kenneth is megnyugodott. Két év elteltével Elijah megkérte Charlotte kezét, aki igent mondott, és egybekeltek. Azóta is boldogan és szerelemben élnek együtt.