Lona

Utálom ezt az egészet.

Utálom, hogy egyedül kell itt lennem, hogy senki sincs, aki eljöhetett volna velem egy nyamvadt koncertre. Körbekérdeztem az ismerőseimet, érdekelné-e valamelyiküket a dolog, de mindannyian azt mondták, nem érnek rá. Az utolsó percig vaciláltam, bevállaljam-e társaság nélkül a bulit, de ez lesz az Éjmadár zenekar búcsúkoncertje. Attól féltem, később nagyon bántam volna, ha kihagyom, csak mert nincs hozzá társaságom. Így hát eljöttem.
Jóval korábban értem ide, még nagyjából háromnegyed óra van hátra az Éjmadár kezdéséig. Úgy voltam vele, hogy inkább előbb jövök, hogy legyen alkalmam az első sorban elfoglalni egy jó helyet. Mondjuk nem tudom, mennyien lesznek. Ritkán járok el otthonról, Éjmadár-koncerten még nem is voltam, tehát fogalmam sincs, mekkora rajongói táborral bírnak.
Ahogy belépek a szórakozóhely ajtaján, azonnal észreveszem a fekete, gótikus szerelésben feszítő embereket. Hosszú hajú fiúk elegáns ingben, bőrnadrágban, és erősen kisminkelt, fekete rúzsos lányok, feszülős csipkefelsőkben, fűzőkben, hosszú szoknyákban. A szegecses bakancs szinte mindenkinél alapdarab. Lepillantok viseltes edzőcipőmre, majd vállat vonok, és beljebb merészkedem. Az emberek mind kisebb-nagyobb csapatokba rendeződve beszélgetnek, lebzselnek az italos pult körül, műanyag poharakat szorongatnak, sört és fröccsöket kortyolnak. Talán nekem is jól jönne egy ital, de elriaszt a nagy tömeg. Inkább elkezdem keresni a termet, ahol majd az Éjmadár fellép.
Ahogy haladok befelé, még több embert látok, akik között alig tudom átverekedni magam. A fene sem gondolta volna, hogy ilyen sokan lesznek… bár nem biztos, hogy mindenki ugyanarra a koncertre jött, egyrészt az Éjmadár egy fesztivál keretén belül lép színpadra, ami rajtuk kívül más zenekarokat is felvonultat, másrészt a szórakozóhely többi termében is nagy a nyüzsgés. Gondolom, más bulikat is szerveztek ide, végül is szombat este van.

Végigmegyek egy szűkös folyosón, és már messziről hallom a torzított gitár morgását. Fogalmam sincs, jelenleg kik zenélnek a teremben, nem néztem meg különösebben a fesztivál programtervét. De mivel nem tudok mit kezdeni magammal az Éjmadár-koncertig, ezért jobb ötletem nem lévén, bemegyek.
A félhomályos teremben egyelőre szórványosan vannak az emberek. A legtöbben kisebb klikkekben ácsorognak a falnál, de vannak, akik előrébb, a színpad környékén lebzselnek. A zúzós metalzene betölti az egész helyiséget. Kíváncsiságomnak engedve közelebb megyek, hogy megnézzem, kik játszanak a színpadon. Ahogy kerülgetem az embereket, magamon érzem a tekintetüket. Biztosan nem értik, mit keresek itt – ami azt illeti, én sem nagyon. Régóta szeretem a rock/metal zenei műfajt, de sosem éreztem rá késztetést, hogy úgy is öltözködjek, ahogyan a stílus megkívánja. Távol állnak tőlem a zenekaros pólók, a szegecses kiegészítők, a bőrcuccok és egyebek. A vastag smink, fűzők, csipkecuccok és hosszú szoknyás ruhaköltemények pedig pláne. Márpedig úgy tűnik, az ilyen összejöveteleken a lányoknál ez az alapkövetelmény. Én csak egy fekete pólót és farmert vettem fel, és tudom, hogy nagyon kilógok innen.
Ritkán járok koncertre, mert nem szeretem a tömeget, és ahogy a mostani példa is mutatja, társaságom sem nagyon akad hozzá. Talán ha sűrűbben eljárnék bulikra, megismerhetnék embereket, és nem lennék többet egyedül – de egyszerűen nem megy.
Itt mindenki nagy barátja a másiknak, amióta csak bejöttem, azt látom, hogy megy az ölelkezés, a pusziosztás, a csacsogás, hogy „jaj, de rég láttalak, ezer éve”, „hozzak neked is valami italt?”, meg ilyenek. Ahogy elnézem őket, csak még jobban belém mar a magány érzete, ezért kényszerítem magam, hogy elszakítsam tőlük a tekintetemet, és a színpad felé forduljak.

Nem ismerem ezt a zenekart. Elég szedett-vedettnek tűnik, a gitáros igencsak ki van csípve, láncos bőrnadrágban és fekete ingben feszít, viszont a basszusgitáros úgy néz ki a hétköznapi póló-farmer szerelésében, mint aki épp csak beugrott az utcáról jövet. A dobos csak a szokásos: fekete trikó, csapzott haj és izzadság, ahogy püföli a felszerelését.
A frontemberre siklik a tekintetem. Mély, bársonyos hangon éneklő férfi, aki emellett gitározik is. Sötétszőke haja leér egészen a derekáig, rövid szakálla is van. Ő is az elegáns vonalat erősíti: a fekete alapú ingét vörös rózsák díszítik, fölötte sötét mellény, és fekete farmernadrágot visel.
Nem tudom, miért fogja meg ennyire a figyelmemet, de azon kapom magam, hogy csak őt nézem. Valami van benne, valami megfoghatatlan. Olyan erőt és határozottságot sugall, ami arra kényszerít, hogy figyeljek rá. Miért?
Véget ér a dal, a közönség tapsol és kurjongat.
- Köszönjük szépen! – mondja a mikrofonba a frontember. A hangjától különös borzongás fut végig a gerincemen. – Mi vagyunk a Metal Gates zenekar, ez pedig a szokásos éves koncertünk. Örülünk, hogy itt lehetünk veletek, annál is inkább, mivel a zenekar a következő hónapban ünnepli tizenötödik születésnapját. Igaz, nem sok mindent csináltunk az elmúlt időkben – teszi hozzá bocsánatkérő mosollyal, mire többen kuncognak a közönségben. Ezután bejelenti a következő számot, és a csapat folytatja a zenélést.
Előszedem a telefonomat, és gyorsan rákeresek a Metal Gates nevére. Megnyitom az első találatot, és átfutok a bemutatkozó szövegen. Budapesten alakultak 2005-ben, három lemezt jelentettek meg pályafutásuk során. 2014 óta inaktívak, csak évente egy-két koncertet vállalnak be.
Az énekest Bogdán Máténak hívják. Szóval Máté. Újra felnézek rá, és ismét úgy érzem, mintha megbűvölne. Vajon milyen ember lehet a színpadon kívül? Hogyan él? Mi érdekli? Mit dolgozik? És egyáltalán… miért gondolkozom ilyeneken?
Valaki nekem jön, és ez kizökkent. Oldalra nézve látom, hogy mellettem két fiú nagyban ugrál a zenére, rázzák a hajukat és gitározást imitálnak. A körülöttem állók közül többen éneklik a dalt, amit éppen játszanak.
Szörnyen kívülállónak érzem magam. Kell ez nekem? Teljesen feleslegesen ácsorgok itt, úgysem ismerem a Metal Gates munkásságát, nem vagyok rajongó, csak foglalom a helyet. Sarkon fordulok, és gyors léptekkel kisietek a teremből. Elég volt! Megvárom, amíg lemegy ez a koncert, majd az Éjmadárra visszajövök.
Ahogy kiérek a folyosóra, látom, hogy azóta még több ember összegyűlt, és alig bírom őket kikerülni. Többször rájuk kell szólnom, hogy utat adjanak. Legszívesebben hazarohannék, magamra zárnám az ajtót, és egyszerűen csak megszűnnék. Az előtérbe kiérve azonban megtorpanok. Most hogyan tovább? Van értelme megvárnom az Éjmadár koncertjét? Fogom bírni a tömeget, a lökdösődő rajongókat? De ha most hazamegyek, akkor meg abban a tudatban fogok a szobámban gubbasztani, hogy kihagytam a búcsúkoncertet, elszalasztva ezzel az utolsó lehetőséget, hogy élőben lássam a zenekart. Pedig szeretem az Éjmadarat, sok daluk átsegített a nehezebb időszakokon. Nem, egyszerűen fájna, ha meghátrálnék.
Az italos pultnál most kevesebben vannak. Kikérek egy üdítőt, majd helyet foglalok egy félreeső sarokban. Miközben az italomat kortyolgatom, nézem a befelé hömpölygő embereket, a kis csapatokat, és belemar a szívembe a fájdalom. Szilvi jut eszembe, mint oly’ sokszor. Ha ő itt lenne velem, biztosan sokkal jobban érezném magam. Kuncognánk a furcsa kinézetű embereken, arról csacsognánk, milyen jól néz ki az a zenész a színpadon, és talán együtt ugrálnánk a zenére. Istenem, bárcsak…
Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és utálom magam emiatt. Nem lehetek ilyen gyenge, legalább nyilvános helyen illene tartanom magam! Felhörpintem az utolsó kortyokat az üdítőmből, majd felkelek, és kihajítom az üvegét a szemetesbe. Eltűnődöm, hogy most mihez kezdjek. Ha idekint ücsörgök, akkor is ugyanolyan rossz, mint bent a teremben. Akkor már talán jobb lenne visszamenni, legalább hallgatok egy kis zenét. Mély levegőt veszek, és újra átvágok a tömegen.
Visszaérvén a terembe egyenesen a színpadhoz sétálok. Megállok elöl, és csak nézem a zenekart. Biztos furcsán festek, hogy nem éneklem a dalokat és nem táncolok vagy ugrándozom. Úgy állok egy helyben, mint valami elcseszett szobor. Még az arcom is mozdulatlan. De nem érdekel, végigszenvedem valahogy a koncertet, aztán jön az Éjmadár, utána pedig mehetek haza.


Máté

Fáradt vagyok.
Évről évre egyre kevésbé lelkesedem az ötletért, hogy koncertet adjunk. Az egész olyan lelketlen, olyan monoton és túlontúl megszokott. Ugyanazok az emberek jönnek el minden évben, egy maroknyi kis csapat, tisztességgel végigbulizzák velünk azt a háromnegyed-egy órát, amit játszunk, és kész.
Pedig mennyire szerettem az elején a zenekart! Nagyon fiatalon alapítottuk, de benne volt mindenünk, a lelkesedés, a félretett zsebpénz, később a fizetés, na meg a rengeteg ötlet és ihlet. Úgy képzeltük, miénk lesz a világ, irracionális álmokat dédelgettünk, és elhittük, hogy megvalósítjuk őket. Aztán ahogy felnőttünk, és a szürke hétköznapok egyre inkább közénk kúsztak, valami elveszett. Most már csak rutinból adjuk azt az évi egy-két koncertet, mert azért jólesik kicsit zenélni, kicsit színpadon lenni, de ennél többet nem fektetünk a dologba.
Újabban egyre többször eltűnődöm azon, hova lett az a lelkes rockersrác, aki voltam. Csak sodródom egyik napról a másikra, teszem a dolgomat, de valami hiányzik. Ám akárhányszor elgondolkodom azon, mi is az, nemigen jutok előbbre. Talán egy új projekt, egy új zenekar segítene, de túlságosan fáradtnak és kiégettnek érzem magam ahhoz, hogy egy ilyesmibe belevágjak.

Lopva lepillantok a színpadon heverő setlistre. Még három dalt kell lenyomnunk. Jó lenne a végére érni. Énekelek tovább, nyúzom a gitáromat, és szinte oda sem figyelek, mit csinálok, mert már annyira berögzült, álmomból felriasztva is elő tudnám adni az összes számunkat hangról hangra. Elbambulva meredek a közönségre, ám ekkor valami megfogja a figyelmemet. Pontosabban valaki – egy fiatal lány az első sorban ácsorogva. Olyan furcsa… mintha nem is lenne teljesen jelen. Kilóg a tömegből, mert meg sem mozdul, nem bulizik, az arca sápadt, és meredten néz minket – nem, egészen pontosan engem.
Ahogy a tekintetünk találkozik, egy pillanatra olyan, mintha belém látna. Miért bámul ilyen különösen? Nem tudom hova tenni a pillantását. Nem úgy néz, mint egy lelkes rajongó – az arca sem ismerős, nem rémlik, hogy láttam volna őt korábban a koncertjeinken.
Basszus, már énekelnem kéne a refrént! Gyorsan elszakítom a lánytól a tekintetemet, és visszahajolok a mikrofonhoz. Szerencsére a közönség nem adja jelét, hogy nagyon elrontottam volna a refrént a megcsúszásommal. Jobb, ha a bulira koncentrálok, mégis csak illene tisztességgel végigcsinálni, ha már eljöttek rá a régi rajongók. Ám akármennyire igyekszem kizárni, nem bírom megállni, hogy újra meg újra a lányra nézzek. Egyszer sem jön zavarba, kitartóan bámul rám. Ki lehet ő? Talán csak valami másik koncertről ragadt itt. Vajon mi járhat a fejében?
Lassan a végére érünk a koncertnek. Bejelentjük az utolsó számot, és összpontosítok, hogy kihozzam belőle a legjobbat. Lehet, hogy le kellene ülnöm a zenekarral, és beszélni velük arról, hogy nem akarok több fellépést. Talán tényleg ideje lenne feloszlatnunk a csapatot. Senkinek sem jó, ha erőltetjük, előbb-utóbb a közönségnek is feltűnne, hogy valami nem stimmel. Márpedig az lenne a cél, hogy ők jól érezzék magukat a bulikon.
Végre, befejeztük!
- Mi voltunk tehát a Metal Gates, nagyon köszönjük még egyszer, hogy eljöttetek! További jó szórakozást! – hadarom a mikrofonba, majd szinte menekülök a hangszerekhez, hogy segítsek a többieknek összepakolni.
- Vissza! Vissza! – kezdi el kántálni a kis tömeg. Na, még csak az kéne… Gyorsan visszalépek a mikrofonhoz.
- Sajnos a szorított idő miatt nincs lehetőség a ráadásra, úgyhogy most mennünk kell – tájékoztatom a közönséget. Nem hazudok, valóban időszűkében vagyunk, a fesztivál szervezői kínosan ügyelnek arra, hogy ne legyen csúszás egyik fellépővel sem. Ezért most különösen hálás vagyok, mert tényleg úgy érzem, hogy mindent kiadtam magamból, amit még a mai este során ki tudtam. Ideje hazamenni és pihenni.

Lona

Figyelem, ahogy a Metal Gates tagjai sietve összepakolják a cuccaikat. Elfog a kísértés, hogy megkeressem a backstage kijáratot, és elcsípjem őket néhány szóra. Vagy legalábbis Mátét. Gratulálhatnék a koncerthez, és esetleg csinálhatnánk egy közös képet. Aztán gondolatban megrázom magam. Nem, ennek semmi értelme. Nem vagyok a rajongójuk, egyébként sem jellemző rám ilyesmi, meg aztán azt mondta az előbb a frontember, hogy szorított idő… tehát sietnek. Ha odamennék, csak elhajtana, az pedig nagyon fájna. Nem megyek házhoz a pofonért.
Ahogy véget ért a Metal Gates koncertje, többen is kimentek a teremből. Most sokkal szellősebben vagyunk, itt, a színpad előtt alig lézeng két-három ember. Ennek örülök, így biztosan van helyem az első sorban. Ha nagy ritkán koncertre megyek, fontos nekem, hogy elöl álljak, és láthassam a zenészeket. Nekem az nem jó élmény, ha valahol hátul bekebelez a tömeg, és csak a zenét hallom. Ennyi erővel otthon is maradhatnék, zenét hallgatni így önmagában ott is tudok. Szükségem van a látványra, nézni, ahogy a tagok átszellemülten játszanak, figyelni az énekest, ahogy két versszak között lehunyt szemmel részévé válik a dalnak.
Ha kitartottam volna az álmom mellett, akkor talán ma én is állhatnék ezen a színpadon. Vagy bármelyik másikon. Ha nem hagytam volna, hogy eltiporjanak…
Félresöpröm ezeket a gondolatokat. Nem akarom ezzel gyötörni magamat, ha már eljöttem, jól kellene szórakoznom.

Türelmesen álldogálok a színpad előtt. Hamarosan kezdődik az Éjmadár koncertje, már látom a tagokat, ahogy felcipelik a cuccaikat, és készülnek a hangolásra.
Viszont gyűlik a tömeg. Egyre többen jönnek be, és érzem, ahogy körülöttem is gyülekeznek. Néha meg is löknek, ahogy egymáshoz törik az utat, és örvendezve csacsognak barátaikkal. Kezdem rosszabbul érezni magam.
Mellettem megjelenik két kiöltözött leányzó, mindketten csipkefelsőben, hosszú szoknyában és bakancsban. Tökéletes, sötét smink, piercing az orrukban és a szájukban. Végigszalad rajtam a pillantásuk, és talán csak én vagyok üldözési mániás, de mintha lenézően szemlélnének. Mintha szerintük semmi keresnivalóm nem lenne itt. Elfordítom a fejemet.
Ahogy telnek a percek, a lányokhoz többen is odacsapódnak, leginkább férfiak, akik körbeudvarolják őket, van, aki italt hoz nekik. Mindeközben ahogy köréjük gyűlnek, terpeszkedni és lökdösődni kezdenek, én pedig újra és újra arrébb sodródom. Baloldalt álltam meg az elején, aztán középre keveredtem, most már mindjárt a jobb sarokban kötök ki, mert idetolakodnak, és úgy pattanok le a nekem feszülő testükről, mintha itt sem lennék.
Hirtelen elönt a méreg. Hát ezért jöttem ide jóval korábban? Hogy aztán egy csapat gót egy laza mozdulattal arrébb söpörjön, alig a koncert kezdete előtt tíz perccel? Nem. Lehet rajtam röhögni, lehet rám furán nézni, de kifizettem a jegyemet, itt voltam jó időben, engem is megillet hát, hogy úgy élvezzem a koncertet, ahogy én akarom! Megvetem a lábamat, és nem engedem, hogy tovább sodorjanak. Érzem, hogy nekem ütődnek tolakodás közben, de nem vagyok hajlandó elmozdulni. Hagyom, hogy a harag teljesen eluralkodjon a szívemen. Utálom ezeket az embereket, pedig valahol belül tudom, hogy nem kifejezetten az én személyem ellen szól, ami történik. De akkor sem engedem magam tovább lökdösni. Ahogy nekem ütköznek, rám néznek, de nem viszonzom a pillantásukat, csak előrefelé figyelek. Lassanként aztán elmaradnak a tolongó testek, úgy tűnik, a kis csapat belátta, hogy itt én állok, ennél jobban nem férnek ide.
Az Éjmadár elfoglalja a helyét a színpadon, és belevágnak a koncertbe. A tömeg rögtön mozogni kezd, megy az ugrálás és a hajrázás. Nekem még idő kell ehhez, de azért finoman bólogatok, hogy mégis mutassak valami életjelet, ha már az első sorban állok. Nem akarom, hogy a zenészek azt lássák, hogy valaki sótlan arccal ácsorog a bulijukon. Két dalt egyben lenyomnak, aztán mondanak néhány szót arról, hogy ez itt a búcsúbulijuk, és örülnek, hogy ennyien eljöttünk rá. A harmadik dalnál járhatunk, amikor megint érzem a tolakodást, ahogy tánc közben az emberek nekem jönnek. Oké, akkor játsszunk így… kis terpeszbe helyezkedem, előredőlök, és rázni kezdem a hajamat a zene ritmusára. A szememet összeszorítom, hogy ne lássam az ugráló világot magam körül. Ez jó, mert így olyan, mintha kizárnék minden nyomasztó dolgot. Csak a zene van és én. Érzem, hogy én is nekimegyek a szorosan mellettem állóknak a mozdulataimmal, és ettől ők lepattannak rólam, arrébb állnak. Ugye, milyen szar, ha lökdösnek? Sötét elégtételt érzek magamban.
Az Éjmadár frontembere folyamatosan tartja a kapcsolatot a közönséggel, közös, saját vicceket süt el, amit a rajongók a kuncogásokból ítélve jól ismernek. Ez itt egy közösség. Egy összetartó közösség, aminek én sosem leszek a része – ahogy semmilyen másnak sem. Talán mégis otthon kellett volna maradnom. De most már végigcsinálom ezt az egészet, ha beledöglök is. Ugrálok, énekelem a refréneket, rázom a hajamat, és úgy teszek, mintha jól érezném magam egyedül. Belül pedig fáj, nagyon fáj, sírni szeretnék, gyűlölöm, hogy ennyire nincs helyem a világban, gyűlölöm, hogy akárhogyan próbálkozom, mindenhonnan kilök az Élet.
Hirtelen jobb oldalról nekem jön valaki. Istenem, már megint? Idegesen kapom oda a fejemet, és egy idősebb, negyvenes nőt látok. Megérzi a sötét pillantásomat, rám néz, és bocsánatkérő mosollyal feltartja a kezét. Erősen dülöngél, és ködös a tekintete, feltételezem, már igencsak ittas állapotban lehet. Festett szőke haja a válláig ér, szeme kék. Öltözete nem a gótikus szépségekét tükrözi, inkább fiúsabbra veszi a figurát, amolyan rockeranyus a fekete pólójában és a bőrnadrágjában.
Meglepetésemre átöleli a vállamat, és a fülemhez hajol.
- Szia, Zsani vagyok! – kiabálja.
Biccentek, és visszafordulok a színpad felé. Igyekszem ismét felvenni az ugrálós hangulatot, de a Zsani nevű hölgyemény újra meg újra nekem koccan. Valamiért rá nem tudok haragudni, talán mert látszik, hogy alig tud a világáról, és nem szándékosan lökdösődik. Egy belső érzés hatására megfogom a vállát, próbálom őt egyben tartani. Erre átölel, és egy nagy puszit nyom az arcomra. Döbbenten pislogok. Hallottam már történeteket arról, hogy egyesek barátkozósra isszák magukat, de saját tapasztalatom nincs a témában, nemigen szoktam inni.
Zsani újra odahajol hozzám.
- Köszönöm, hogy elfogadsz! – kiabálja át a hangzavaron.
Kérdőn nézek rá. Ő továbbra is belém kapaszkodik, és folytatja a mondókáját.
- Én nem szoktam kijönni a lányokkal. Nincsenek is lánybarátaim.
- Értem – felelem, csak hogy valami reakciót adjak.
Zsaninak a vállamon marad a keze, és azt veszem észre, hogy együtt ugrálunk a zenére. Néha nekiütődünk az embereknek, vagy ők nekünk, de így, hogy ketten vagyunk, még nehezebb elsodorni a helyemről. Ez elönt valami különös érzéssel. Mert most nem vagyok egyedül, és még ha egyáltalán nem is ismerem ezt a nőt, akkor is olyan, mintha barátok lennénk, akik együtt mulatnak a kedvenc zenéjükre. Azon kapom magam, hogy én is átölelem Zsani vállát, hogy bátortalanul, de viszonzom a mosolyát.
A koncert a végéhez közeledik. Az utolsó dalnál Zsani egy szó nélkül kiviharzik a teremből – talán rosszul lett, és most ütött be igazán az alkohol. Remélem, azért nem esik baja.

Miután véget ér a buli, azon gondolkodom, hogy az Éjmadár zenészeit azért jó lenne megkeresnem. Szeretném nekik megköszönni, hogy a dalaikkal segítettek nekem a nehezebb pillanataimban. Jólesne, ha egy kicsit a közelükben lehetnék, legalább addig, amíg ezt elmondom.
Tétován követem a kifelé haladó tömeget, és hamar egy backstage feliratú ajtó előtt találom magam, ahol többen is gyülekeznek. Valószínűleg a csapat közelebbi barátai. Reménykedem, hogy kijönnek a zenekar tagjai, és kicsit beszélhetek velük.
Néhány perc elteltével az egyikük kinyitja az ajtót, köszön páraknak, majd befelé int.
- Gyertek! – szól oda hozzánk, majd eltűnik bent. A kis csoport, akikkel együtt ácsorogtam, bemegy, és nem tudom, hogyan meg miért, de én is megyek velük. Pislogok, ahogy a backstage helyiségben találom magam. Félve meghúzódom az egyik sarokban. Úgy tippelem, tizenvalahányan lehetünk bent, nagy a zsivaj, megy a gratuláció a zenekarnak, nyüzsögnek és hangosan beszélgetnek az emberek. Sörösdobozok és röviditalok kerülnek elő. Basszus, mit keresek én itt?
A mozgolódó csapatban észreveszem az Éjmadár basszusgitárosát, alig néhány lépésre tőlem. Veszek egy mély levegőt, és odasomfordálok hozzá.
- Szia! – szólítom meg zavartan. Felém fordul, rám mosolyog, és visszaköszön.
- Én csak gratulálni akartam, igazából nem vagyok az ismerősötök, nem akarok zavarni… - hebegem.
- Nem hinném, hogy bárkit is zavarnál itt – feleli kedvesen. Aztán valaki odahívja őt magához, így egy biccentés után távozik.
Félve nézek körbe. Olyan sokan vagyunk ebben a pici teremben, és olyan nagy a hangzavar… Várom, hogy valaki rám szóljon, mit keresek itt, ide csak a hozzátartozók és közeli barátok jöhetnek be, de semmi.
Az egyik srác egy üveggel járja az embereket, miközben hadarva beszél:
- Ezt kóstoljátok meg, ilyet még tuti nem ittatok!
Sorra kínálja a jelenlévőket, majd megáll előttem, és úgy szólít meg, mintha ismernénk egymást.
- Megkóstolod? Nagyon jó cucc!
- Mi ez? – kérdezem, miközben óvatosan beleszagolok az üvegbe.
- Körtepálinka, otthonról… Pesti vagy te is, nem? Na, ez faluról van, igazi házi…
Merjem? Valahol mélyen annyira jó érzés, hogy csak így hozzám szól, mintha régi barátok lennénk…
Veszek egy nagy levegőt, és iszom belőle. Jólesően marja a torkomat, és tényleg egész finom. Megköszönöm, majd visszaadom az üveget. Hallom, ahogy körülöttem arról beszélgetnek, ideje inni, és be szeretnének rúgni a zenészekkel együtt. Elönt a sóvárgó érzés, hogy esetleg csatlakozzam hozzájuk – nem berúgni, csak úgy ott lenni, és eljátszani, hogy én is része vagyok egy csapatnak, hogy tartozom valahová.
De aztán belém mar a rémület. Ha rájuk tukmálom magam, azzal kiszolgáltatottá válok. Hiszen nem ismernek, én sem őket, és ez így tényleg olyan, mintha elkezdenék teperni egy rakás idegennél, hogy némi szeretetmorzsa nekem is jusson. Nem, nekem itt nincs keresnivalóm. Jobb, ha megyek. Szó nélkül kisiklom az ajtón, és siető léptekkel átverekszem magam a folyosón felgyülemlett embertömegen. Haza akarok érni, méghozzá minél előbb.

Később még a buszon ülve is látok fekete cuccokat viselő, csoportokba verődött embereket. Nekidöntöm a homlokomat az ablaküvegnek, távoli zajként hallgatom a csacsogásukat, és végtelenül fáradtnak érzem magam. Annyi biztos, hogy a közeljövőben nem fogom megint kitenni magam ilyen megpróbáltatásnak!


Máté

A többiek már a harmadik korsó sörnél tartanak, nekem csak egyet sikerült magamba erőltetnem. Nem tudom, miért érzem magam ennyire kimerültnek. Régebben akár egyhuzamban három-négy koncertet is gond nélkül végigcsináltam. Emlékszem, mennyire felpörgött, szinte euforikus állapotban voltam minden buli után. Órákon át le sem lehetett lőni. Lehet, hogy tényleg ennyi volt? Elmúlt belőlem minden szenvedély és lelkesedés a zene iránt?
Ahogy a srácokat elnézem, úgy tűnik, egyedül vagyok ezzel. Ők harsányan nevetnek, sztorizgatnak, és látszik, mennyire fel vannak dobva. Ha ennyire élvezik ezt az évi egy-két koncertet is, szemét dolog lenne előállnom azzal, hogy szerintem oszlassuk fel a bandát. Alapítótag voltam annak idején, de sosem vonnám meg a többiektől a lehetőséget, hogy még élvezzék tovább a Metal Gates bulijait, amíg csak kedvük tartja. Talán elég lenne csak nekem kihátrálnom. Vajon mit szólnának a döntésemhez? Folytatnák másik énekessel? Na, persze az is ott van, nekem milyen érzés lenne valaki újoncot látni a helyemen. Akkor lehet, hogy mégis maradnom kellene, amíg még tart?

Ezek nehéz kérdések. Úgy érzem magam, mintha egy régi, kiüresedett és megfáradt párkapcsolatból próbálnék meg kilépni, de a régi érzelmek és a megszokás visszahúz. Mint Petrával. Öt és fél év együtt, esküvő tervezése, de az utolsó fél év már iszonyatosan megviselt mindkettőnket. Napokon, sőt, heteken keresztül ment a bizonytalankodás, hogy mi legyen, mit csináljunk, de hát én szeretlek, én is téged, akkor próbáljuk megmenteni a dolgot. Aztán csak egyre lejjebb és lejjebb húztuk egymást, szorongva és gyomorgörccsel mentem minden egyes nap haza, ahogy ő is, mint kiderült. Végül könnyek között kimondtuk az elkerülhetetlen döntést. Utólag érzem, hogy jobb ez így, de csalódott is vagyok, mert tényleg azt hittem, vele fogok megöregedni. Azok a nagy érzelmek az elején, az a tűz és a szenvedély… vajon minden kapcsolatnak ez a vége? Hogyan tudják mások megtartani? Ők is szenvednek? Vagy létezik olyan társ, aki mellett valami más is vár?

Tele vagyok hülye kérdésekkel, és teljesen feleslegesen filozofálgatok itt magamban. Azt hiszem, ideje hazamennem.
Elköszönök a srácoktól, majd megindulok a buszmegálló felé. Sikerül elcsípnem az utolsó járatot. Lehuppanok az egyik egyes ülésre, és oldalra pillantok. Mi…? Itt ül a buszon az a lány, aki a koncerten olyan meredten nézett engem. Nem vesz észre, teljesen bekuckózott az ablak mellé, és az üvegnek hajtja a fejét. Minden ízéből árad valami különös bánat, mint aki nem ide tartozik, mint aki elveszett valahol, és most eltévedve keresi a helyét. Bennem van a vágy, hogy mellé üljek és megszólítsam, de az eszem azt súgja, nem jó ötlet. Talán megrémülne, hirtelen érné. Vajon miért van egyedül? Miért nem a barátaival ment a koncertre?
Ahogy elnézem őt, mélyről jövő rokonszenv és együttérzés árad szét bennem.
Tudom, hogy mit érzel. Én is egyedül vagyok – suttogja egy belső hang.
A lány ekkor úgy rezdül meg, mintha hallotta volna ki nem mondott szavaimat. De nem, csak megnyomja a leszállásjelző gombot, majd felkel az ülésről. Önkéntelenül fordítom el a fejemet, azt érzem, nem tenne jót neki, ha észrevenne. Oldalpillantásból látom, ahogy az ajtóhoz lép. Most már háttal van nekem, így lopva visszatekintek rá. Görnyedten áll, mint akinek mázsás súly van a vállán.

Már rég leszállt, de még mindig rajta jár az eszem. Fiatalnak tűnt, maximum a húszas évei közepén járhat. Mi történhetett vele? Mi törölhette le az arcáról az életörömet?
Végül is mindegy. Valószínűleg úgysem látom többé.