Lona

„Nézem, ahogy a megsárgult falevelek lassan belepik a földet. Megint fel kell majd söpörni. Türelmetlenül félretolom a keresztrejtvényt, mert újfent elakadtam vele. Mellettem egy kislány ücsörög, előredől a padon, kalimpál a lábával. Eszembe jut, hogy mindig rám szóltak az idősebbek, amikor gyermekként ezt csináltam.
„Ne harangozz a lábaddal, az a halált jelenti!” Hah! Különben is, hogy került ide ez a kislány?
– Mi a neved? – kérdezem tőle, magam sem tudom, miért. A kicsi lány rám emeli a tekintetét, szemében huncut fény csillan. Nem felel. Nem kell felelnie.
Szőke haját két copfba fogva hordja, szeme világoszöld, és rózsaszín ruhácskát visel.
– Szereted ezt a színt? – biccentek az öltözéke felé.
Kicsi lány eltűnődik.
– Nem tudom. Anyu adta rám.
– De tetszik?
– Nem tudom.
– Van kedvenc színed? – próbálkozom tovább.
A kislány újra elgondolkodik, de nem válaszol.
– Neked? – dobja vissza a kérdést.
– A zöld. A rózsaszínt viszont utálom.
– Ne mondd így! – kéri a kislány. – Csúnyán hangzik.
– Jó. Nem szeretem.
– Miért nem?
– Nem tudom – felelem ezúttal én, és összenevetünk. Ezután néhány perces hallgatás következik.
– Hogy vagy? – érdeklődik.
– Nem jól, kicsi lány.
– Fáj valamid?
– Igen?
– Mid fáj?
A mellkasom felé bökök.
– Tudod, milyen az, ha hiányzik valaki?
Kérdőn tekint rám, elmagyarázom:
– Amikor nagyon szeretnél együtt lenni valakivel, de ő épp nincs veled.
– Igen – vágja rá.
– Neked ki hiányzik?
– Anyukám. Mindig sírok, ha otthagy az oviban.
– De azért kijössz az ovistársaiddal?
– Igen. Sokat játszunk, énekelünk és verset mondunk.
– És közben mégis jó lenne anyuval lenni.
– Igen.
Hanyag mozdulattal körbemutatok az udvaron.
– Nekem most itt kell lennem, kicsi lány. Nekem ez az ovim. Néha kijövök a társaimmal, beszélgetek és játszom velük. De azért sokat sírok, mert azzal az emberrel szeretnék lenni, akit szeretek.
– Anyukáddal?
– Nem, egy fiúval.
– Ő a férjed?
– Nem. Még nem – mosolyodom el. – De olyan, mintha a férjem lenne. Csak reggel látom egy keveset és este. Ezért nagyon hiányzik. Ettől fáj a szívem.
A kislány lebiggyeszti az ajkát.
– Nekem is hiányzik anyu. Mindig várom, hogy értem jöjjön.
– Olyan jó neked, kicsi lány!
– Miért?
– Mert ha te sírsz, nem szólnak rád.
– De rám szólnak. Azt mondják, ne itassam az egereket. Meg hogy ne hisztizzek.
– Ez nem szép tőlük. De mások is sírnak körülötted?
– Igen, a többi gyerek is szokott sírni.
– A nagylányok viszont már nem sírhatnak. Mert akkor furcsán néznek rád. Egyedül vagy, és kinevetnek, vagy csak ingatják a fejüket. Utána meg rosszul érzed magad.
– Miért ilyen rossz dolog a sírás?
– Nem tudom – felelem. Pedig belekezdhetnék az okfejtésbe, de elmegy tőle a kedvem.
Most is annyira jó lenne sírni! Összegömbölyödni, átölelni magam, és csak sírni, sírni…”

Eltolom a laptopot, és az asztalra könyökölve megdörzsölöm a homlokomat. Odakint már halványul az ég, és hallom a madárcsicsergést. Nem tudtam elaludni, órákig csak forgolódtam az ágyban, végül felkeltem, és hirtelen úgy éreztem, írnom kell.
Évek óta ezt teszem. Írok. Írom az elvont, néha meseszerű novellákat, történeteket a belső énemről és egy kislányról, akiről senki nem tudja, ki is ihlette. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kiadók valamiért látnak fantáziát az írásaimban, és az olvasók is jó visszajelzéseket adnak. Immár négy éve jelentetik meg a szösszeneteimet, és egész jól megélek belőle. Persze nem keresem halálra magam, de mivel a szüleim külföldre költöztek, és úgymond rám hagyták a lakásukat, ezért némi kiegészítő keresettel együtt megtehetem, hogy itthon maradok, és az írásnak szentelem magam. Külsősként cikkíróként is dolgozom egy online rockmagazinnak.
A történeteimet írói álnév alatt adják ki. Talán csúnyán és öntelten hangzik, de nem szeretném, hogy az olvasók rám akadjanak. Úgy olyan lenne, mintha lemeztelenítve tárnám ki önmagamat előttük. Így csupán egy fiktív név vagyok.

Tekintetem a laptopom melletti bekeretezett fényképre siklik, amelyről egy szőke kislány édes mosollyal integet felém. Mélyet sóhajtok, szívemben tompán lüktet a fájdalom.
- Annyira hiányzol – motyogom alig hallhatóan, és könnybe lábad a szemem.
Szilvi halála után hosszú ideig kezeltek pszichológusok és pszichiáterek, de azt hiszem, sosem fog elmúlni belőlem az a sajgó érzés, hogy olyan, mintha egy részemet örökre kitépték volna belőlem. A mai napig álmodom vele, néha annyira élesen látom őt, annyira valóságosnak, hogy ébredés után csak pillanatok múlva jut eszembe a fájó igazság. Olyankor a könnyeim megállíthatatlanul törnek elő.
Néha arra gondolok, még az életemet is odaadnám azért, hogy ő feltámadhasson. Mindig eleven volt, tele élettel, annyit mosolygott, még annyi minden várhatott volna rá! Bennem nincs élet. Fakó vagyok, egy kiradírozott kép, alig-alig látható nyomokkal, amelyek még a papírba vésődtek. Neki kellene itt lennie, nem nekem. Ő tényleg élne, én csak létezem. Nem csinálok mást, minthogy itthon kuporgok, és róla írok.

Egyetlen álmom volt, amibe évekig kapaszkodtam, amiben hinni mertem, a saját zenekar. És amikor úgy tűnt, hogy megvalósult, amikor belekóstolhattam az ízébe, akkor jött egy váratlan, keserű fordulat, és véglegesen rá kellett jönnöm, hogy soha, senkiben nem bízhatok meg, mert bármikor hátba támadhatnak, te pedig ott állsz védtelenül, és fogalmad sincs, hogyan éled túl.
Az írásban legalább elrejtőzhetek, kiadhatom magamból, amit érzek, és nem áll lesben senki, aki elárulna.
Egyedül vagyok. Talán jobb is így. Talán vannak emberek, akiknek az a sorsa, hogy örökké egyedül legyen.


Máté

Megveregetem Peti vállát, és biztatóan rámosolygok.
- Jól van, remekül haladsz! – mondom, majd diszkréten a zsebembe csúsztatom az óradíjat, amit a kezembe adott.
Peti hálásan mosolyog vissza. Tizenöt éves, fél éve jár hozzám gitárleckéket venni. Duzzad a lelkesedéstől, és alig várja, hogy saját zenekarba fogjon, amint elég képzetté válik. Több kortársának adok órákat, mindannyian szenvedélyesek és elhivatottak. Már látják magukat a színpadon, egyesekben saját ötletek kezdenek kibontakozni. Néha nagyon irigylem őket, néha rám jön a „bezzeg az én koromban már…”-féle zsörtölődés, majd meglátják magukat tizenöt-húsz év múlva… de persze ezt sosem mondom nekik, és nagyon ügyelek arra, hogy ne is látszódjon rajtam. Senkinek nem akarom elvenni az álmát. Időnként még jól is esik, hogy valamilyen módon támogathatom őket céljaik elérésében. Talán ezért csinálom még a gitároktatást. Meg persze jól jön a plusz bevétel.

Kikísérem Petit az ajtóhoz, és elköszönök tőle.
- Jön még ma valaki? – sétál be a konyhából Gyuszi.
- Nem, ennyi volt.
- Na, akkor végre lealjasodhatok. – Ezzel Gyuszi levágja magát az egyik fotelba, és kibont egy doboz sört.
- Nincs ehhez egy kicsit korán? – kérdezem.
- Szar napom volt.

Gyuszi régen a Metal Gates dobosa volt, 2010-ben lépett ki a zenekarból, de közeli barátságban maradtunk. Azóta tetoválóként dolgozik, saját szalonja van. Amikor Petrával szakítottunk, nem volt kedvem egyedül maradni, így azóta Gyuszival közösen bérlünk lakást. Így mindkettőnknek jobb anyagilag, na meg jó társasága vagyunk egymásnak.
- Egy hülye picsa háromszor is átrajzoltatta velem a mintát, amit magára akart varratni, és amit mellesleg úgy nézett ki a katalógusból. Aztán amikor végre-valahára elkészült a tetkó, akkor is vágta a pofákat. Hát basszameg, legközelebb tervezzen saját magának mintát… Aztán a három órási vendég meg lemondta, szóval baromi jó. – Gyuszi dühösen szusszant a beszámoló végén, majd nagyot kortyol a söréből.
- Sajnálom – motyogom.
- Ez van. Milyen volt tegnap a koncert?
- Ugyanolyan, mint a többi – vonok vállat enyhén. Gyuszi elhúzza a száját.
- Hát, ez nem hangzik valami jól. Kevesen mentek el a bulira?
- Nem, a közönséggel nem volt gond.
- Akkor mivel volt? – tapint rá.

A francba. Elárultam magam. Gyuszi eddig úgy tudta, én is hasonló lelkesedéssel koncertezem, mint a Metal Gates többi tagja. Igaz, ritkán került ez köztünk szóba, hiszen, mivel mindkettőnknek megvan a maga élete, a maga mindennapi feladatköre, nem találkoztunk túl sűrűn. De most egy fedél alatt élünk, és nem titkolhatok már el olyan dolgokat, amelyeket a körülbelül havonta egyszer megejtett találkozókon még rejtegetni lehetett.
- Mi a baj? – kérdezi. Majd még mielőtt bármit is mondanék, feltartja a mutatóujját. – Várj, előtte egy lényegi kérdés: kérsz sört?
- Nem – vigyorodom el halványan. Aztán „minden mindegy” alapon lehuppanok mellé. – Fáradt vagyok.
- Hosszú volt az after party?
- Nem, úgy általánosságban… belefáradtam.
- Pontosan mibe?
Nehezemre esik a megfelelő szavakkal kifejezni magam. Tehetetlenül gesztikulálok.
- A koncertezésbe. Jó, ez hülyén hangzik, nem lépünk fel olyan sokszor. De ez az évi egy-két alkalom is leszív. Belefáradtam… a bandába. Abba, hogy kötelező jelleggel egy amúgy inaktív zenekarral erőltetjük a bulikat. Unalmas. Semmilyen. Nem ad az égvilágon semmit…
Értetlenkedésre számítok, de ahogy Gyuszi felé fordulok, megértés csillan a tekintetében.
- Igen, ez ismerős – szólal meg.
- Tényleg?
- Aha. Szerinted miért léptem ki anno a bandából? Nem veletek volt bajom, egyszerűen csak azt éreztem, nekem már nem erre van szükségem. Új kihívásokra vágytam. Aztán így lett belőle a tetoválószalon.
- Jó, de nekem elképzelésem sincs, mit csináljak a Metal Gates helyett – tiltakozom.
- Nekem sem rögtön jött az isteni szikra, haver. Először csak kallódtam, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Idő kellett, mire rátaláltam erre az útra. Szerintem neked is most pihentetned kéne a dolgot. Tudod, olyan ez, mint a párkapcsolatoknál…
- Vicces, hogy tegnap nekem is ez a hasonlat jutott az eszembe.
- De ez tényleg olyan. Azért jobb esetben az ember nem ugrál egyik kapcsolatból a másikba, kell egy kis szünet a regenerálódáshoz.
- Tudom, vagyis hát gondolom – motyogom magam elé. – De ez akkor is fura. Világéletemben arra vágytam, hogy zenész legyek. Most meg, hogy már az vagyok, és élhetem az álmomat, elégedetlenkedem és nyűgösködöm. Mint egy kivénhedt barom.
- Harminckettő vagy, ha jól rémlik – vetette ellen Gyuszi. – Mikor is alapítottátok a zenekart? Tizenvalahány éve…
- Tizennégy éve. Jövőre lesz tizenöt.
- Fú, baszki, az gombócból is sok. – Gyuszi láthatólag gyors fejszámolást végez. – Szóval tizennyolc éves voltál akkor, nem? Gyakorlatilag a Metal Gates köreiben nőttél fel. Persze, hogy elfáradt a dolog. Hiszen taknyos kölyökként kezdtél bele, és rááldoztad az eddigi teljes felnőttkorodat. Pihentesd! Hagyjátok ezeket a kötelező köröket a bulikkal. Aztán meg az is lehet, hogy egy kis szünet után újult erővel vissza tudsz térni a Metal Gates-hez.
Van valami abban, amit Gyuszi mond. Talán tényleg sok volt ez így. Nem gondoltam eddig bele, de valóban ennek az egy álomnak szenteltem az eddigi életemet. Minden más csak másodlagos volt, és kétszáz fokon égve dolgoztam a zenekar ügyein. Most meg olyan vagyok, mint akit őrlángra tettek.

- Vagy olvass önsegítő könyveket! – ötletel Gyuszi. – Tudod, vannak okosok, akik az ilyet kiégésnek hívják, mások életközepi válságról gagyarásznak…
- Na jó, azért annyira nem súlyos a helyzet! – vágok közbe nevetve.

Legalábbis remélem, hogy nem.


Lona

- És biztosan minden rendben? – teszi fel anyu a kérdést már sokadszorra. A szememet forgatom, és eltartom a fülemtől a telefont, de még így is hallom kiszűrődni az aggodalmaskodó hangját.
Kevés kapcsolatom van a külvilággal, de anya nagyon igyekszik azt a picike kapcsot fenntartani. Hetente felhív, néha egy héten belül többször is. Az ő pénze bánja… habár tudomásom szerint jól megszedték magukat a szüleim. Három évvel ezelőtt költöztek Németországba, mert apu ott kapott egy jó állást, aztán anyunak is sikerült elhelyezkednie. Azt akarták, hogy én is velük menjek, de én maradni akartam. Nem tudom, pontosan, miért. Talán mert sosem vágytam külföldre. Talán mert mindig taszított a német nyelv. És Szilvi sírját sem látogathatnám meg többé, ha kiköltöznék. Persze tudom, hogy nem ez számít, hogy nem ott van, és tovább él ennem függetlenül attól, kimegyek-e a temetőbe, vagy nem.

„Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.”

Istenem…

- Lona, itt vagy? – sipítja anya a telefonba. Ó, a francba. Visszaemelem a mobilt a fülemhez.
- Bocsi, itt vagyok. Minden rendben – hazudom.
- Nem tudom, utálom a gondolatot, hogy egyedül vagy – folytatja a sápítozást anyu. Ezt is már ezerszer hallottam.
- Három éve egyedül élek, és jól megvagyok – hárítok. – Ne aggódj már annyit!
- De még mindig kiköltözhetnél hozzánk…
- Anya, ezt már megbeszéltük.

Annak idején jó nagy vita kerekedett ki abból, hogy bejelentettem, itthon akarok maradni. Ment a sírás-rívás, a leszólás, nekem szegezték, mégis miből élnék meg, hogy tudnám egyedül eltartani magam, ez az egész nevetséges, menjek velük. Persze akkor már elmúltam huszonkét éves, nyilván nem mondhatták meg, mit csináljak. Csak egészen odáig végig együtt éltünk, így hárman, szétválaszthatatlanul – legalábbis a szüleimet nem lehetett rólam leválasztani, különösen Szilvi halála után. Végül több hetes vita után beleegyeztek abba, hogy itt maradjak a lakásunkban, de nem tetszik nekik a dolog, a mai napig nem békéltek meg vele igazán. Néha úgy érzem, mintha ugrásra készen állnának, hátha baj történik velem. De mi történhetne? Lebegek a saját kis burkomban, kárt tenni pedig végképp nem fogok magamban. Minek, ha belül már úgyis halott vagyok?

- Ugyan mi köt téged Magyarországra? – pöröl anyu. Jó ég, ezt is hányszor elmondta már… komolyan gyanakodni kezdek, hogy nem is vele beszélek, csak egy magnószalaggal, amire anyám előzőleg felmondta a szokásos dumáit. – Könyvet írni itt is tudsz. Jut eszembe, olvastam a legutóbbi kötetedet, és mit mondjak, elég riasztó...

Szuper. Annyira persze nem vagyok nagy név, hogy Németországban is árulják a köteteimet, csak sajnos pechemre anyám már nagyon jól beleásta magát az internet rejtelmeibe, és megtanulta letöltögetni valahonnan a szösszeneteket, amiket írok.
- Engem nagyon megijesztett az egyik novella – mondja anya.
- Akkor ne olvasd! – javaslom fásultan.
- Ne butáskodj! A lányom vagy, persze, hogy érdekel, amit csinálsz! De mégis…
- Anya, ne menjünk ebbe bele! Ezek csak fantáziák, nem a valóság.
- De a kislány, akiről írsz…
- Le fogom tenni a telefont! – figyelmeztetem éles hangon. Nem vagyok hajlandó folytatni ezt a témát. Anyának fogalma sincs, mit érzek pontosan ezzel kapcsolatban. Senkinek sincs.
- Jó, rendben, befejeztem! – hátrál vissza anya, és békülékeny hangot üt meg. – Majd ha jönnek az ünnepek, megpróbálunk beütemezni egy hazalátogatást, jó lesz?
- Azért az még odébb van – bújok ki az egyenes válasz alól, mert legszívesebben belesikítanám a telefonba, hogy ne jöjjenek. Ettől egy hálátlan dögnek érzem magam, mégis csak az ő lakásukban ülök, akkor jönnek, amikor akarnak.
Váltok még néhány udvarias szót anyával, aztán valami ürügyre hivatkozva bontom a vonalat.

Szeretem őt, nem arról van szó, hogy ne szeretném. Mindig úgy gondoltam, hogy jó kapcsolatot ápolok a szüleimmel, de valahol mélyen ott lappangott bennem az érzés, hogy nem értenek meg teljesen. Már gyerekkorom óta furcsa és melankolikus természetem volt. Tízéves koromig azt hallgattam anyuéktól, hogy miért vagyok ilyen szomorkás, már megint mi bánt, hiszen aranyéletem van… Szilvi elvesztése után persze nem mondtak nekem ilyet többé, sőt, hímestojásként bántak velem – mégis, egész életemben úgy éreztem magam, mintha egy üvegfalon keresztül szemlélnének, és nem értenék, miért nem hallom, amit mondanak, vagy hogy miért nem érnek el hozzám.
Ráadásul tudom, hogy anyunak mindig egy lánygyermek volt a vágyálma. Nemegyszer hangoztatta, mennyire örült, amikor megtudta annak idején, hogy lánya születik. Valami csodagyerekre vágyhatott, nagy mosolyokkal, cserfes természettel, véget nem érő kérdésekkel, egy kislányra, aki élvezi, ha cuki ruhákba öltöztetik és teletűzdelik a haját csatokkal. Akivel lekuporodhat a padlóra babázni, aki csügg a szavain, akit később megtanít főzni, aki megosztja vele cseperedő életének minden gondját-baját, örömét és gondolatát.

Helyette jöttem én. Egy különc gyerek, aki egyedül szeretett játszani, képzeletbeli barátokkal és furcsa álomvilággal. Aki utálta a cuki ruhákat és a hajcsatokat. Aki rühellte, ha túl hosszúra nő a haja, míg az anyja folyton arról győzködte, hogy az márpedig milyen szép – ezért végül rágógumit ragasztott a tincseinek végére, hogy muszáj legyen vágni belőle. Akinek sosem volt kedve csajos programokat csinálni. Aki már kiskorában is nehezen barátkozott, és csak egy lányt engedett közel magához, aki aztán…

Megrázom magam. Jobb lesz, ha elterelem egy kicsit a gondolataimat!
Visszaülök a laptop elé, és megnyitom a Facebookot. Nem lógok túl sokat ezen az oldalon, tartalmat sem szoktam megosztani, de időnként jólesik egyszerűen csak görgetni a hírfolyamot, és belebambulni a tartalmakba.
Látom, hogy a tegnapi fesztivál lapjára feltöltötték a koncerteken készített képeket. A Metal Gates nevű zenekar fellépéséről is tettek fel fotókat. A frontembert látva megint érzem bontakozni azt a furcsa révületet, és szinte pánikszerűen lapozom tovább a képeket. Egyik-másik felvételen a közönség is szerepel, itt-ott látszódom is. Megakad a tekintetem az egyik fotón, amely éppen azt örökítette meg, amikor a Zsani nevű nővel összekarolva táncolok. Alatta pedig egy hozzászólás…

„Hú, valaki nem tudja, ki volt ez a lány? Eléggé jól voltam már itt, úgyhogy az emlékeim nagy részét jótékony homály fedi… de annyi rémlik, hogy nagyon kedves csajszi volt.”

Nahát, ezt a hozzászólást Zsani írta! Teljes nevén Hidvégi Zsanett.
Hirtelen nem tudom, mit reagáljak erre. Válaszoljak, felfedve, hogy én vagyok a keresett lány? Vagy maradjak egy kedves idegen, akivel akkor és ott jó volt kicsit bulizni, de ennyi? Lehet, hogy itt volna az esély egy új barátság kialakulására. És ha mégsem? Akkor oda az az egy jó emlék a koncertről.
Csak ülök, és bámulok a monitorra. Képtelen vagyok dönteni. Egy részem iszonyatosan vágyik a törődésre, új barátokra, némi szociális életre, de a másik részem még mindig betegesen retteg attól, hogy becsapják, vagy ami még rosszabb, hogy ismét elveszíti, akit megszeretett.
Hirtelen elönt a riadtság a hozzászólást nézve. Mi lesz, ha mások elkezdenek erre válaszolni Zsaninak, és beszólnak rám valamit? Például hogy mennyire nem voltam kiöltözve, vagy hogy nem is illettem oda. Zsani meg talán kinevet és egyetért a leírtakkal.
Rémeket látok, tudom. De ha egyszer nincs más, amit láthatnék! Miért érzem úgy, hogy örökre meg lettem átkozva? Miért kell ebben az állandó sötétségben élnem az életemet? Hát sosem leszek már boldog?

Boldog… Micsoda távoli, gyönyörű illúziókat megjelenítő szó. Annyira régen éreztem utoljára! Lehunyom a szemem, és az elmém mélyére ásva menekülök, hogy felidézzek egy olyan emlékképet, amikor boldog voltam…

Szilvivel az aquincumi romok között játszottunk. Mindig az egyik kedvenc helyünk volt, a gyermeki, színes fantáziák tökéletes kiegészítője. Labirintusnak képzeltük el a romok közti kacskaringózó utat, és kincseket kerestünk. Kavicsokat, dióhéjakat és faleveleket gyűjtögettünk össze – később persze anya leszidott érte, hogy minek cipelek haza ilyen vackokat, amikor ott vannak a rendes játékaim, és kidobatta velem őket a kukába.
Amikor eluntuk a romokat, átszöktünk a HÉV-megállótól nem messze elterülő, kietlen rétre. A szüleink nem szerették, ha ott lógtunk, mert azt mondták, a közelében megvadult hajléktalanok tanyáznak. De nekünk nem volt veszélyérzetünk, és sosem találkoztunk senkivel, amikor a réten játszottunk. Bennünket nagyon elvarázsolt az a terület. Az egész terepet nagyra nőtt fák ölelték körbe, elválasztva ezzel a nyüzsgő forgalomtól és az úttesten nyargaló autóktól. Ha előrenéztünk, a távolban bokrokat láttunk, még távolabb kéklő hegyeket. Mintha a világ végére értünk volna. Leírhatatlanul csodálatos érzés volt.
Nyolc-kilencévesek lehettünk. Szilvi halványlila nyári ruhácskát viselt, kibontott mézszőke haját megtáncoltatta a szellő. Zöld szemében csak úgy csillogott az élet. Mindig tele volt az egész lénye vidámsággal és mosollyal. Teljesen az ellentéte voltam a vékonyszálú, sötétbarna hajammal és barna szememmel, visszahúzódó természetemmel. De ő sosem engedte, hogy elhatalmasodjon rajtam a kishitűség, az érzés, hogy hozzá képest szürke kisegérnek minősülök. Mert ha én irigykedtem az ő vidám, barátkozós természetére, azt felelte, hogy bárcsak ő is olyan szépen tudna énekelni meg szavalni, mint én, és olyan ügyes vagyok, amiért könnyen megjegyzek meséket és verseket, meg olyan szép a nagy barna szemem. Olyanok voltunk, mint a nappal és az éjszaka, de ebből aztán még saját játékot is tudtunk csinálni. Ő egy kis napsugaras tündérkét alakított, én pedig az éjkirálynőt, és sok-sok közös kalandot találtunk ki ott a réten.
- A tündér titokban elviszi az éjkirálynőnek a nap melegét – mondta méltóságteljes hangon, miközben a kezével lelkesen gesztikulált. – Az éjkirálynő pedig összegyűjti a csillagok fényét a tündérnek.
Mindig nagyon jól fogalmazott, belőle is válhatott volna író. Sosem felejtem el a képet, ahogy előttem áll, kitakarva a napot, amelynek fénye lágyan körbeöleli, a szellő pedig végigsimogatja a haját. Szilvi maga volt az Élet.
Aztán hirtelen átváltott a játékból, ez is jellemezte, csak úgy hemzsegtek benne az ötletek, mi mindent kellene csinálni.
- Gyere! – nyújtotta ki felém a két karját keresztbe rakva. Én is így tettem, megfogtuk egymás kezét, és pörögni kezdtünk. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott körülöttünk a világ, míg végül szédülve a fűbe rogytunk, és hangosan nevettünk…

Ahogy kinyitom a szemem, érzem, hogy könnycsepp csordul le az arcomon. A szívembe olyan erővel mar bele a hiány, hogy szinte hallom, ahogy megszakad. Ki gondolná, hogy a boldog emlékek is mennyire tudnak fájni az embernek? Bármennyire szépek, éppen azért szörnyű érzés a felidézésük után visszacsöppenni a keserű valóságba, és rájönni, hogy a boldog képeket egyre messzebbre sodorja az élet.
Szeretem elhitetni magammal, hogy az évek során hozzászoktam az egyedülléthez, de most elemi erővel nyom össze a magány. Annyira, de annyira szeretnék valakit magam mellé, valakit, akiben újra megbízhatok, akire számíthatok… vagy valakit, aki csak szól hozzám néhány jó szót.
Mélyet sóhajtok. Ránézek a laptop képernyőjére, majd az egér után nyúlok, és rákattintok Zsani adatlapjára. Nem időzöm el rajta, mert attól tartok, ha sokáig bámészkodom, csak elillan a bátorságom. Megnyitom az „Üzenetek” funkciót, és csak ennyit írok neki:

„Én voltam.”


Zsani

Még mindig baromi másnapos vagyok. A hányást szerencsére megúsztam, belém van kódolva, hogy tudjam, mikor kell megállnom az elkerülésének érdekében. Jó, nem mondom, hogy nem rezgett a léc. Arra emlékszem, hogy sokáig kellett egy helyben ülnöm, ha pedig megmozdultam, máris szédülés meg hányinger kapott el.
Elcseszett egy figura vagyok. Negyven év áll mögöttem, ennyi idősen mások már házasok és gyereket nevelnek, egy biztos és nyugodt háttérel. Ezzel ellentétben én ide-oda kallódom, rövidebb-hosszabb párkapcsolatok követik egymást az életemben, gyakran váltok munkahelyet, és a kelleténél többször iszom le magam bulikon. Sok jó cimborám van, de mind férfiak. Talán én is annak indultam születésem előtt, csak félúton meggondoltam magam. Nőtársaimtól általában hülyét kapok, olyan felesleges dolgokon tudnak drámázni, sosem tudják, mit akarnak, hisztiznek, na meg az a sok cicoma – bakker, órákat képesek dumálni egy nyamvadt rúzsról! Herótom van tőlük. Szóval inkább a pasikkal jövök ki, el lehet velük hülyülni, bírom a humorukat, meg jók a közös iszogatások.
De azért néha, nagyon ritkán elkap egy fura sóvárgás, hogy jó volna egy lánybarát. Tapasztalat híján csak külső szemlélőként van róla némi fogalmam, milyen lehet, de úgy képzelem, valami mélyebb és összetartóbb dolog ez. Csak hát sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ne vágott volna át, vagy aki nem ment az agyamra.
Viszont az a tegnapi csajszi a koncerten, ő valahogy más volt. Feltűnt, hogy nincs úgy kicsípve, mint azok a dámák és gótkirálynők. Kicsit elveszetten ácsorgott az első sorban, mint aki véletlenül keveredett oda, de amikor a haját rázta, lerítt, hogy azért ott van benne a rocker. Erre emlékszem, meg arra is, hogy kedvesen mosolygott rám, ami utána történt, arról már csak homályosan rémlenek a foszlányok. Ha ma nem töltik fel a rólunk készült fotót a Facebookra, nem tudtam volna már felidézni, hogy is nézett ki pontosan. De ezen a képen is olyan szimpatikusnak tűnik, ilyet még nem éreztem lánnyal kapcsolatban.

Másnapos révedezésemből a telefonom pittyegése ver fel. Látom, hogy üzenetem érkezett.

„Én voltam.”

Ennyi áll benne.
Először nem értem. Ki ez, kicsoda ki volt? Aztán átfut rajtam a felismerés. Basszus, a lány a koncertről!
Kapkodva pötyögöm neki a választ.

„Szia!

Hű, de örülök neked! Köszi, hogy írtál! Ne haragudj, amiért úgy szétcsúsztam, szívesen buliztam volna még veled. Van kedved megismerkedni? Na, nem úgy, nem vagyok leszbikus, nyugi!”

A végére egy kacsintós szmájlit biggyesztek, és gyorsan elküldöm az üzenetet. Ezután az adatlapjára kattintok. Szávai Ilonának hívják, és huszonöt éves – jaj, de fiatalka, kis túlzással a lányom is lehetne. Ennél több infót nem látok a lapján. Vajon bánná, ha bejelölném ismerősnek? Á, nem rohanom le, előbb megvárom a válaszát. Furcsán dobog a szívem, miközben abban reménykedem, hogy pozitív feleletet ad az ismerkedési kezdeményezésemre. Talán az jó jel, hogy megkeresett az üzenetével, igaz, mindössze két rövid szóval, de még mindig jobb, mintha olyasmit írt volna, hogy „én voltam, de hagyjál békén.”

A rendszer szerint elolvasta a levelemet, de még nem válaszolt. Jó, Zsani, ne türelmetlenkedj már!
Hogy eltereljem a figyelmemet, a konyhába megyek, és felteszek egy kávét. Amíg arra várok, hogy lefőjön, rágyújtok. Mélyen leszívom a füstöt, ez most nagyon jólesik. Vicces, annyira izgatott lettem, hogy még a másnaposságom is háttérbe szorult. Bambán nézem a cigifüstöt magam előtt. Erről sem sikerült leszoknom húsz év alatt…
Na, kész a kávé, ide a feketémet!

Már az utolsó kortyot hörpintem fel, amikor csilingel a mobil, hogy üzenetem érkezett. Azon nyomban rá is vetem magam.

„Szia!

Igen, van kedvem, csak – ne nézz hülyének – nem igazán tudom, hogy kell. Nem vagyok túl gyakorlott ismerkedésben. De szívesen beszélgetek.

Üdv, Lona”

Szóval Lona. Igen, ez a becézés jobban is illik hozzá, az Ilona olyan régies név, előbb tudnám elképzelni egy korombelihez, mint hozzá. Gondolom, az anyja nevét vagy valami fontos rokonét örökölte meg.
Na, de akkor ismerkedne! Szétomlik bennem a boldog izgatottság. Úgy örülök! Amikor hozzászóltam a közös képünkhöz, nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy megtalálom. Egy fesztivál résztvevőjét keresni, tű a szénakazalban.
Leblokkolok. Oké, és most hogyan tovább? Hogy kell egy lánnyal ismerkedni? Ehh… azt csak nem lökhetem oda, hogy „gyere, igyunk meg egy sört!”, egyrészt mert most a piát inkább hanyagolnám, másrészt Lona nem tűnik olyannak, aki vevő lenne rá. Tegyek fel sablonkérdéseket? Abban nem vagyok túl jó, és utálom is. De akkor hogyan?
Talán egyszerűen csak őszintén leírom.

„Szia!

Hidd el, csajszi, most bizony én is gondban vagyok ezzel. Eddigi életem során nem igazán találtam meg lányokkal a közös hangot, ezért nem tudom így hirtelen, mit is írjak. Remek kezdet, ugye?”

Na, ezzel nem lettünk beljebb, de jobb, mint a semmi.
Most hamarabb érkezik a válasz.

„Igen, mondtad a koncerten, hogy nem jössz ki a lányokkal. De megkérdezhetem, hogy engem miért kerestél mégis?”

Jogos és őszinte kérdés, értékelem. Úgyhogy akkor folytassuk ezt az őszinte vonalat!

„Bevallom, valahol mélyen mindig vágytam lánybarátra, és te szimpatikus vagy. Nem olyannak tűnsz, mint a többi csaj. Nehéz megfogalmaznom, egyszerűen csak azt érzem, hogy szívesen megismernélek. Tudom, hogy ez így most elég hülyén és furcsán hangzik.”

„Nem hagzik annak, értelek. Igazából én is szimpatikusnak tartalak.”

Elmosolyodom. Kicsit habozom, mielőtt bepötyögöm a következő üzenetet.

„Akkor mi lenne, ha ezt a beszélgetést egy kávé vagy egy tea mellett folytatnánk? Ráérsz?”

Oké, ez talán kicsit nyomulósra sikeredett, de már elküldtem, szóval üsse kő. Azért remélem, nem riasztom el.


Lona

Ledermedek.
Zsani találkozóra invitál. Ma.
Elfog az érzés, hogy azonnal rábólintsak, és mindent félretéve egyszerűen csak menjek, megélve a pillanatot, nem túlaggódva és túllihegve az egészet.

De mi lesz, ha hülyét csinálok magamból? Ha egy szót sem fogok tudni kinyögni? Idejét sem tudom, mikor beszélgettem valakivel utoljára normálisan, leszámítva anya telefonjait. Míg írásban viszonylag könnyen kifejezem magam, addig szóban szörnyen ügyetlen és esetlen vagyok. Mintha nem találnák a számat a megfelelő mondatok. Annyira hozzászoktam a hallgatáshoz, hogy néha, elborult pillanataimban attól félek, talán nem is menne többé a beszéd. Csak hallgatom az embereket, és nem jön a késztetés, hogy reagáljak, hozzászóljak, gondolatot osszak meg. Ha írásban kommunikálok valakivel, akkor kicsit időt tudok nyerni, amíg megfogalmazom a válaszomat, de szemtől szemben, élő szóban azonnal felelni kell, nincs lehetőség átrágni magamban, mit is akarok mondani. Engem még a pszichológusok is nehezen bírtak szóra… habár ők idegenek voltak, olyan idegenek, akiket tudatosan tartottam magamtól távol, akikről tudtam, hogy csak munka vagyok nekik, nincs bennük potenciális barátság vagy egyéb jó emberi kapcsolat.  

Mindenesetre válaszolnom kell, mert Zsani biztosan várja már, mit mondok a javaslatára. Azzal, hogy írtam neki, vállaltam a személyes találkozás lehetőségét is, de abban reménykedtem, van még időm felkészülni rá. Hogy talán levelezünk néhány napig, esetleg néhány hétig, aztán majd sort kerítünk rá. Azonban úgy tűnik, Zsani hamar a lényegre tér. Talán ő jobban boldogul személyesen a szavakkal.
Válaszúthoz érkeztem. Ha rábólintok a mai találkozásra, akkor onnan nincs visszatáncolás, és élesben kell próbát tennem arra, hogy Zsanit megismerjem, esetleg barátommá fogadjam. Ha kibújok a találkozó alól, akkor megmaradok a komfortzónámban, de lehet, hogy megbántom vele, és elveszítem a lehetőséget, hogy barátot szerezzek.

Döntenem kell.