Máté

Nem szeretem, amikor Petra időnként rám ír. Alapból sosem voltam az a fajta, aki barátkozni akar az ex-barátnőivel. Ha nem működött az adott kapcsolat, akkor nagy valószínűséggel a kommunikációval is gondok adódtak – márpedig egy barátságnak is az volna az alapja, vagy mi. Szóval hülyeségnek tartom ezt a dumát, hogy maradjunk barátok. Azokat az emberi kapcsolatokat, amik már többet vesznek ki belőlem, mint adnának, vagy csak elfáradtak, hagyni kell.
Persze egy öt és fél év alatt kialakult kapcsot nehezebb csak úgy elvágni. Talán vannak, akiknek a kapcsolattartás segít a teljes lezárásban. Én azonban jobban szeretem ezt magamban lerendezni, egyedül, távol a másiktól. Amikor üzenetem érkezik Petrától, rendszerint rám telepszik a nyomasztó bánat. Nem kezdeném már újra vele, de még mindig kudarcnak élem meg, hogy ennyi közös idő után mégsem találtuk meg egymásban a számításainkat. El akarom engedni ezt az egészet magamban, és felbosszant, amikor Petra a hogylétemről érdeklődik. Mégis mit lehet erre írni? Csak valami hétköznapi hazugságot. Mert nem vagyok jól, de eszem ágában sincs lelkizni az exemmel. És hogy őszinte legyek, bármilyen durván vagy bunkón hangzik, arra sem vagyok kíváncsi, ő hogy van.
De megbántani sem akarom, és ismerem annyira, hogy magára venné, ha megkérném arra, ne írjon nekem, de még azt is, ha egyszerűen csak nem válaszolnék.

„Szia, mi újság veled?”

Igen, ezt a rendkívül tartalmas üzenetet írta. Mégis mi értelme ennek? Komolyan annyira érdekli, mi újság velem? Vagy talán azt hiszi, nekem van szükségem erre, hogy ne érezzem azt, teljesen ignorál az életéből. Petra mindig nagyon törődő volt, igyekezett mindenkinek a legjobbat adni, mindenkire szánni egy-egy kedves szót, gyakran saját magát is háttérbe helyezi mások boldogságáért. A szakításkor is magát hibáztatta, bocsánatot kért, amiért már nem tud boldoggá tenni. Pedig ez nem az ő hibája, és azt sem gondolnám, hogy az enyém. Csak így alakult. Elfáradt a kapcsolat, mi is elfáradtunk. Az élet hozta így.
Merengve nézem a monitort. Nem érzem Petra hiányát. A kényelmes, megszokott kapcsolatunkat hiányoltam egy ideig, a közös kis szokásainkat, az együtt kialakított otthonunkat. Ezt sokáig összekevertem a Petra iránti érzéseimmel, és az utolsó időkben, amikor már a levegőben lógott a szakítás, ezekbe kapaszkodtam tiltakozás közben önmagamban. Időbe telt, mire rájöttem, hogy mindezeknek már nincs köze Petrához, és hogy hiba lett volna folytatni, mert ez nem elég egy boldog kapcsolathoz. Becsapva érzem magam, mert képtelen vagyok felfogni, hogy így kihűlhet valami, ami egykoron összekapcsolt két embert. Sokszor tűnődöm el azon, hol romlott el, hol kezdődhetett a hanyatlás. Ilyenkor újra és újra végigpörgetem magamban a közös emlékeket, keresve bármilyen apró jelet. De nem jövök rá, mert nem volt egyetlen éles törés, ami okozhatta volna. Én azt hittem, boldogok vagyunk, Petra is azt hitte, de valahol mégis kisiklott. És hiába próbáltuk megmenteni, nem sikerült. Mitől függ, melyik kapcsolatot lehet rendbe hozni? Azt gondoltam, elég, ha mindkét fél akarja, de ezek szerint mégsem.
Petra várja a válaszomat, én pedig legszívesebben kikapcsolnám a számítógépet, és messzire menekülnék. Elegem van ebből az egészből.
Mégis magam elé húzom a billentyűzetet, és hazudok neki.

„Megvagyok. Te?”

Abban reménykedem, ez talán elég szűkszavú ahhoz, hogy Petra vegye az adást, és érzékelje, hogy nem kellene erőltetni ezt a beszélgetést. Akkor talán nem ír vissza, vagy ha meg is teszi, nem kezd el arról mesélni hosszasan, vele mi a helyzet.
Rossz ez így, nagyon rossz, de fogalmam sincs, mit lehetne tenni ellene.


Zsani

Miközben kipakolom az újonnan érkezett árukat, hangosan bőgetem a hörgős metalzenét. Nagyon szeretem, hogy ezt itt meg lehet tenni – még jó, hogy meg lehet, hiszen ez egy rockbolt. A viszonylag tágas pincehelyiségben zenekaros pólókat, pulóvereket, szegecses kiegészítőket, felvarrókat, cédéket és egyéb ilyen-olyan apróságot vásárolhatnak a műfaj szerelmesei. Három hónapja dolgozom itt, talán ezt a munkahelyemet szeretem eddig a legjobban. Ezelőtt egy élelmiszerüzletben robotoltam kasszásként, borzalmas, lélekölő körülmények között, unott arcú kollégákkal és paraszt főnökkel megáldva. Na, azt rühelltem. Itt legalább jórészt egyedül vagyok. Valljuk be, egy ilyen rétegnek szóló boltocska ritkán csinál nagy forgalmat, azzal pedig naponta egy dolgozó is elboldogul. Néha találkozom egy-egy kollégával, de nem kommunikálunk túl sokat. Jó ez így nekem, elvagyok.

Miután kiakasztom a fogasra a frissen jött pólókat, visszaülök a pult mögé. Most is éppen holtidő van, úgyhogy előásom a mobilomat, és bekapcsolom rajta az internetelérést. A Facebookon nem látok semmi érdekeset. Továbbmegyek a levelek közé, és megnyitom a Lonával váltott üzeneteket. Visszaolvasgatom a korábbi beszélgetéseket, egészen aznaptól, amikor felajánlottam a személyes találkozót.

„Szia, Zsani!

Kérlek, ne haragudj meg rám, és ne vedd magadra, de nekem még kell egy kis idő a személyes találkozáshoz. Tudom, ez hülyén hangzik, hiszen a koncerten már úgymond találkoztunk, de az azért más volt.
Az az igazság, hogy szörnyen nehézkes ember vagyok. Nincsenek barátaim, idejét sem tudom, mikor ismerkedtem bárkivel is utoljára. Gyakran leblokkolok, nem tudom, mikor mit mondjak, hogyan viselkedjek. Írásban még viszonylag jól boldogulok, de éles helyzetben… Ne hidd, hogy szándékosan csinálom. Nem akarok én örökké otthon ülő, magának való ember lenni. Nagyon is vágyom az új ismeretségekre, barátságokra. De nagyon nehéz ezt gyakorlatba átültetni. Voltak csalódások az életemben, amelyek csak rátettek erre egy lapáttal. Rettegek, hogy újra megtörténik, emiatt aztán nagyon nehezen nyitok az emberek felé.
Tényleg szeretném veled megpróbálni ezt az ismerkedés dolgot, csak arra kérlek, értsd meg a nehézségeimet! Remélem, nem bántottalak meg, és sikerült azért nagyjából érthetően leírnom a problémámat.

Üdv, Lona”

„Szia!

Megértelek, semmi gond. Igazából amikor feldobtam a találkát, kicsit féltem, hogy talán elriasztalak. Mert igen, nekem is megvannak a félelmeim. Attól tartok, olyan régóta vágyom egy rendes lánybarátságra, hogy túlságosan nyomulósként viselkedem, és mohón rád tukmálom magam. Meg hát néha sok tudok lenni. Elég nagy a szám és sokszor túl laza meg odamondogatós tudok lenni, amit a nőtársaim nem értékelnek annyira, míg a fiúhaveroknál belefér. Talán éppen azért is vagyok ilyen, mert túlságosan megszoktam, hogy csak pasitársaságban mozgolódom.
Téged valahogy másnak gondollak, mint a legtöbb lányt, bár persze nem ismerlek még. De ösztönösen érzem, hogy veled másképp kell bánni. Úgy értem, nem tűnsz például olyannak, aki szívesen leissza magát a sárga földig, és ha úgy tartja kedve, sokat káromkodik. Na, ez remek ajánlólevél lett magamról. Mondjuk neked aztán mondhatom, hiszen amikor először találkoztunk, pont seggrészeg voltam…
Tényleg nem akarlak elriasztani.

Zsani”

„Szia!

Köszönöm a megértésed. Azt jól látod, hogy nem igazán szoktam inni, az a helyzet, hogy alapból otthonról is ritkán járok el. Tehát már az is csoda, hogy a múltkori koncerten ott voltam. Nem bírom a lökdösődő tömeget, és… nincs értelme tagadni, ki is lógok rendesen abból a közegből. Ez elég furcsa, nem? Mármint hogy ugyanazt a zenét hallgatom, mint ők, ugyanúgy imádom ezt a műfajt, ebben érzem teljesnek magam, mégsem tudok beilleszkedni az ilyen társaságba. Én például nem érzek kedvet ahhoz, hogy úgy öltözködjek, ahogy a stílus megkívánja. Ugyan a legtöbbször sötét árnyalatú ruhákat hordok, de ennyi. Nem akarok sem cicomás, fűzős ruhakölteményeket, sem bakancsot, sem szegecses cuccokat. De még a sminkelés is távol áll tőlem.
Itt persze nemcsak a kinézetről van szó, hanem arról is, hogy számomra ez egy furcsa, zárt társaság. Egy olyan közeg, amiben az emberek már jól ismerik egymást, összetartanak, befelé figyelnek, nem is érdekli őket a rajtuk kívül eső világ, és nem tudom, be tudnak-e engedni maguk közé új embert. Aztán az is lehet, hogy csak én élem meg így, mert mint korábban írtam, elég komoly problémáim vannak az ismerkedéssel.

Lona”

„Szia!

Őszintén szólva tényleg kicsit másnak nézel ki az átlag rockerekhez képest, de ezt én nem tartom problémának. A félelmeidet megértem, de hidd el, nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy azt gondolod. Talán csak rossz klikkeket láttál, de nagyon sok barátkozós rocker van, akik szívesen fogadják az új arcokat. Én éppen azért szeretek eljárni koncertekre és fesztiválokra, mert ott nincs feszengés, nincsenek kötelező körök, amiket le kell tudni ahhoz, hogy valakivel szóba állj. Egyszer csak ott vagy a közepében, és úgy csacsogsz a többiekkel, mintha ezer éve ismernétek egymást. Ezt még az sem árnyékolja be, hogy talán utána nem is találkoztok többet. Ez az egész kötetlen, szabad és vidám. A múltkori koncerten tényleg voltak antipatikus figurák – a fűzős ruhakölteményes csajok nekem sem szimpatikusak. De talán az sem mindegy, milyen bulira mész – vannak ezek a kisebb koncertek, mint a múltkori, ahol olyan zenekar lép fel, akik nem ismertek, és egész pályafutásuk során nem is sikerült úgymond betörniük a piacra. Nekik általában kialakul egy pici, de annál összetartóbb rajongói táboruk, minden koncertjükön szinte csak ők vannak ott, ezért ez olyan, mint egy régi baráti társaság, akik évek óta ugyanazokat a programokat csinálják, és meglepődnek, ha mondjuk odalép hozzájuk egy idegen, hogy hahó, csatlakozhatok? Szóval ezek valóban nehezebb ügyek, és értem a problémádat. Talán ha egyszer eljönnél egy nagyobb fesztiválra, ott sokkal jobban éreznéd magad.
De én azért nagyon örülök, hogy végül bevállaltad azt a múltkori Éjmadár-koncertet, mert így összefuthattunk. Bár sajnálom, hogy úgy szét voltam csúszva – őszintén, nagyon gáz volt, ahogy viselkedtem?

Zsani”

„Szia!

Érdekes volt ez a gondolatmenet, amit leírtál a koncerteken lévő társaságokról meg a fesztiválokról, köszönöm. Ahogy ezt elmondod, valóban jobban hangzik, mint ahogy én megéltem azt a kevés koncertet, amin eddig voltam. Azt mindenesetre jó hallani, hogy vannak barátkozósabb emberek ebben a közegben.
Nem, nem volt gáz, ahogy viselkedtél. Az látszott, hogy ittas vagy, és kicsit imbolygósan mozogtál, de szerintem aranyos voltál. Tudod, jólesett, hogy úgy kezeltél, mint egy barátot, hogy olyan kedvesen és nyitottan kezeltél. Így sokkal kevésbé éreztem magam kívülállónak, és segítettél abban, hogy élvezni tudjam a koncertet.

Lona”

„Szia

Ennek örülök, őszintén. Sajnos el tud velem szaladni a ló, ha egy jó bulin iszogatni kezdek, utólag aztán félek is, hogy mi van, ha valakinél hülyét csináltam magamból. Egyszer például beszóltam egy hivatásos fotósnak, aki a koncert első sorában mászkálva csinálta a képeket a zenekarról, állítólag vagy ötször elmondtam neki jó hangosan, hogy „HANGULATROMBOLÓ VAGY!” Ezt másnap mesélte el az akkori pasim… Elég ciki. De azt mondta, a fotós nem vette magára. Gondolom, sok részeg idiótával van dolga, miközben végzi a munkáját.

Zsani”

„Szia!

Ez a fotós sztori vicces volt, jót mosolyogtam rajta. Igazság szerint kicsit irigyellek, amiért így el tudod engedni magad a koncerteken, még ha alkohollal is. Néha úgy érzem, bárcsak én is kicsit ki tudnék szabadulni önmagamból, elengedni a gondokat, és csak önfeledten bulizni.

Lona”

„Szia!

Örülök, hogy megnevettettelek. Vannak még érdekes és vicces sztorik a tarsolyomban, ha épp rossz napod van, csak szólj, és mesélek!
Igen, az tényleg jó érzés, ha elengedem magam, csak olyan jó volna, ha ezt pia nélkül is meg tudnám tenni… Eléggé szégyellem is magam, amiért így szétcsúszom időnként, de eddig még nem volt erőm változtatni a dolgon. Csak tudod, sokszor úgy érzem, valami hiányzik az életemből, van bennem egy űr, amit ki kellene tölteni, de nem jövök rá, mi is az. Mindenesetre lehangoló, hogy elmúltam negyvenéves, és ilyen… hát, hogy ilyen vagyok.

Zsani”

„Szia!

Hát, ezt aztán átérzem. Mármint, jó, én fiatalabb vagyok nálad, de az én életem sem tart sehová. Már ha egyáltalán életnek lehet nevezni az enyémet.
Ne haragudj, ez most lehangolóra sikerült. Azt hiszem, jobb, ha be is fogom.

L.”

„Szia!

Nem kell befognod! Tudom, hogy nem ismerjük még egymást annyira, de ha úgy érzed, segítene, ha kiírnád magadból a rossz gondolatokat, nekem nyugodtan megteheted.”

„Látom, eltűntél, Lona, remélem, nincs nagy baj. Vagy az agyadra mentem?”

„Nem, ne haragudj. Velem van a baj. L.”

„Már miért lenne?”

„Lona?
Figyelj, én nem fogok erőltetni semmit, arról írsz vagy mesélsz, amiről szeretnél, csak arra kérlek, ne tűnj el. Vagy, hát persze eltűnhetsz, mármint hogy ha úgy érzed, nem szeretnél tovább ismerkedni, megértem, csak akkor szólj, hogy ne várjak vagy ne erőltessem a dolgot.
Remélem, jól vagy.
Zsani”

Sóhajtok, ahogy leteszem a mobilomat a pultra.
Az utolsó üzenetemet két napja küldtem el, Lona azóta nem válaszolt, pedig még aznap olvasta a levelet. Nyugtalanít, miért nem ír, néha magamat okolom, hogy biztosan sok voltam, néha úgy érzem, itt valami másról van szó, de azt nem tudom, miről. Lona még a legelején megírta, hogy nehézkes a természete, és problémás neki az ismerkedés, talán ezzel kapcsolatos az, hogy most visszariadt. Szeretném megnyugtatni, elmondani neki, hogy nincs semmi baj, és szívesen meghallgatom, de tudom, hogy ez nem lenne most jó ötlet. Végül is még mindig többé-kevésbé idegenek vagyunk egymásnak, miért is osztaná meg velem a problémáit? Igazán nem kötelezhetem erre. Bár nagyon nem erényem a türelem, de jobb, ha kivárok. Ha még mindig szimpatikus vagyok Lonának – és azért elég jól elleveleztünk eddig –, akkor előbb-utóbb biztosan jelentkezik.

Megrezzenek, ahogy nyílik a bolt ajtaja. Fiatal, tizenéves lányka jön vásárolni.
- Szia! – köszöntöm.
- Jó napot! Árulnak önök fűzőt?

Bleh…


Lona

Megint ez történik.
Könnyezve dőlök előre, és a hajamba markolok.
Olyan jól haladt a beszélgetés Zsanival, erre megint elrontok mindent. Hülyén viselkedem, utálom magam érte. De ha néha elkezd valakivel jól alakulni egy beszélgetés, egyszer csak olyan, mintha egy hang azt mondaná bennem: Most mit játszod meg magad? Miért teszel úgy, mintha normális lennél? Neked úgysem megy semmi! Nem tudsz barátságot kötni senkivel, mert elfuserált alak vagy, hiába próbálod meg elhitetni magaddal, hogy nem.

Ilyenkor összetörik bennem minden, és zuhanok befelé, önmagam feketeségébe.
Nekem elmondhatod, győzködnek az emberek. Én meghallgatlak, én itt vagyok neked. De hiába mondom el, mert nem lesz könnyebb. És különben is, egy éppen csak bontakozó ismeretséget nem húzhatok le azzal, hogy a borús gondolataimmal és a fájdalmaimmal traktálom a másik felet. Akkor én leszek az, aki elriasztja őt.
Felhúzom a lábamat, átölelem a térdemet, és bámulom a laptop képernyőjét. Zsani olyan kedves, barátságos és közlékeny! Lehet, hogy tényleg jó hallgatóság lenne, és esetleg segítene is a dolog, de nem merek kockáztatni.
Viszont a tudat, hogy megint elszalasztok egy potenciális barátságot… Lehet, hogy már el is veszítettem. Hiszen két napja nem válaszoltam. Mert helyette hagytam, hogy a démonaim megtöltsék az elmémet, és összezuhanjak.
Nem engedhetem, hogy ez újra elhatalmasodjon rajtam. Nem akarok örökké egyedül lenni, és Zsani tényleg annyira szimpatikus…
Tétován nyúlok a billentyűzethez. Hosszan gondolkodom, mit írjak, hogyan mentsem, ami még menthető, végül eszembe jut valami. Szilviről egyelőre képtelen vagyok beszélni, de talán a másik fájdalmas élményemet el tudom mesélni. Meg kell próbálnom.

„Zsani…
Kérlek, bocsáss meg, amiért így eltűntem. Csak annyira megrohamoztak a nyomasztó érzések, hogy egyszerűen képtelen voltam írni. Most megpróbálom.

Tudod, mint írtam, én is azt érzem, hogy nem halad az életem arra, amerre kellene. Régen volt egy álmom. Nagyon szerettem volna egy saját zenekart, egy rock/metal zenekart, amiben én lennék az énekesnő, és sok-sok dalszöveget is írtam annak idején, arról álmodozva, hogy majd megzenésítem őket a bandámmal. Úgy képzeltem, mostanra már én is rendszeresen koncertezni fogok a zenekarommal. Ehhez képest…
Sokára tartott, mire találtam magam mellé zenészeket. Végül megismerkedtem egy gitárossal, aki saját zenéket írt. Tipikus meg nem értett művész volt, akit a maga környezetében elnyomtak, és ezt azzal kompenzálta, hogy nagyon én-központúvá vált, arról álmodva, hogy majd ő megmutatja a világnak egy napon. Elkezdtünk közös dalokon dolgozni, ő zenét írt a dalszövegeimre, én szövegeket a zenéire, jól működött. Találtunk zenészeket a többi posztra is, és belevágtunk a próbafolyamatokba. Figyelnem kellett volna az intő jeleket, mert a gitáros-dalszerző fiú, Feri, előszeretettel hivatkozott magára mint a zenekar vezetőjére, engem pedig szimplán csak „énekesként” emlegetett. Pedig én ennél több akartam lenni, dalszerzőnek tartottam magam, mint ő.
Eljutottunk odáig, hogy adtunk három koncertet – életem legszebb napjai közé tartoztak. Az érzés, amikor a színpadon álltam, leírhatatlan volt. Megteltem élettel, valami megmagyarázhatatlan erővel, mintha kiszíneztek volna, és ott lennék önmagam. De nem sokkal az utolsó koncert után kiraktak a zenekarból. Azt mondták, nem vagyok elég erős karakter a frontemberi posztra, nincs meg bennem a plusz. Utóbb tudtam meg, hogy Feri beszélte tele a többiek fejét. Utána még folytatták is nélkülem, valami új énekessel, és ez iszonyatosan fájt, de szerencsére azóta feloszlottak, nem volt hosszú életű a dolog.
Hatalmasat csalódtam akkor azokban az emberekben, akiket barátoknak, zenésztársaknak hittem. Tényleg azt gondoltam, együtt majd meghódítjuk a világot. Mai napig ott visszhangzik bennem, hogy nincs bennem plusz, hogy nem vagyok elég erős karakter. Azóta csak kallódom. Egyértelműen nem azt az életet élem, amit szeretném, amit régen elképzeltem magamnak, és ez nagyon fáj, ahogy az is, ha csak arra gondolok, hogy ha még meglenne a zenekar, egészen máshol tartanék most. De képtelen vagyok újra megbízni ilyen szinten valakiben, és talán tényleg nem vagyok megfelelő énekesnői posztra. Nem akarom ezt újra átélni. Igazából már az énekléssel is jó ideje felhagytam, mert fájnak a hangok is.

Ne haragudj, hogy ezt így most rád zúdítottam. És még egyszer, sajnálom, hogy csak most írtam.

Lona”

Kiszipolyozva érzem magam. Érzem a hideg könnycseppeket az arcomon. Ezt még mindig nagyon fáj átélni. Annyira hittem az egészben, annyira hittem, hogy jó helyen vagyok, hogy végre az álmomat élem… De feleslegesen rágom magam most ezen. Fáradt vagyok. Felkelek az asztaltól, és bezuhanok az ágyamba. Ég a szemem, jó lenne kicsit szunyókálni, de túlságosan zaklatottnak érzem magam. Bárcsak egy ártatlan kislány lehetnék, akire vigyáznak…
Lehunyom a szemem, és a gyermekkori emlékeimbe menekülök. Amikor még minden rendben volt, és nem vágta el az élet a felhőtlen, boldog álomvilág fonalát. Emlékszem, óvodás koromban minden szombat délelőtt elkísértem anyát a piacra vásárolni. Standról standra jártunk, betértünk a henteshez, zöldségeshez, a savanyúságot áruló nénihez, és mindig lenyűgözve néztem az emberek forgatagát. Hiába voltak sokan, anya kezébe kapaszkodva biztonságban éreztem magam. Izgalmas volt lopva megfigyelni azt a sokféle vevőt, az idős néniket meg bácsikat, a nagycsaládosokat, az egyedül vásárlókat, a kergetőző gyerekeket. Az is tetszett, hogy anyu mindig megosztotta velem, aznap mit fog főzni, és hogy ehhez milyen hozzávalókat fogunk beszerezni. Aztán amikor hazaértünk, kivonultunk a konyhába, engem anya felültetett az egyik székre, ő maga pedig előkészült a főzéshez. Néztem, ahogy elmélyülten készíti az ételt, beszívtam a finom illatokat, és valamiféle belső béke járt át. Ebédnél apa rendszerint dicsérte anya főztjét, ő pedig ilyenkor cinkosan rám kacsintott, mintha legalábbis közösen készítettük volna el az ételt. Én pedig visszamosolyogtam, mint egy beavatott, aki már apa előtt tudta, milyen finomat fogunk enni.
A nagybevásárlásokat is szerettem, amikor néhány hetente hármasban elmentünk a legközelebbi bevásárlóközpontba. Anya előzőleg mindig pontos listát írt, miket kell venni otthonra. Én belekapaszkodtam a bevásárlókocsiba, és együtt toltam apuval, sőt, kisebb koromban néha még bele is ültettek. Ahogy a polcok között haladtunk, nagy szemekkel tanulmányoztam a kipakolt árukat. Lenyűgözött, hogy mindenből olyan sokféle a kínálat, persze akkor még nem értettem, a szüleim mi alapján választanak belőlük. Nem tudtam, hogy az ár az egyik lényegi kérdés, és azért szavazzák le az indítványozásomat, miszerint azt a tejet vegyük meg, aminek az a cuki boci van a dobozán, mert az jóval drágább.

Az óvodát nem szerettem. Féltem az óvónéniktől, és mindig egyedül játszottam, mert nem tudtam mit kezdeni a többi gyerekkel. De amikor délután anya értem jött, mindig megnyugodtam, olyankor úgy éreztem magam, mint egy kismadár, akit kiszabadítanak a kalitkából, és végre biztonságos terepre kerülhetek. Annyira boldoggá tett a tudat, hogy mehetek haza, a szobámba, a játékaim közé… Olyankor pedig különösen vidámmá váltam, amikor Szilvi és az anyukája átjöttek hozzánk. Néha anya ezzel vigasztalt reggel, mielőtt az óvodában elváltunk egymástól. Hogy ne szomorkodjak, mert délután jön hozzánk Szilvi, és játszhatunk. Ez mindig átszínezte a napomat. Magamban gyűjtögettem, miket szeretnék Szilvinek elmesélni, és milyen játékokat játszhatnánk.
Anyu és Szilvi anyukája barátnők voltak, még várandósan ismerkedtek meg egymással, mindketten ugyanarra a kismamatornára jártak. Majdhogynem egyidős terhesek voltak, én egy hónappal előbb születtem meg, mint Szilvi. Miután világra jöttünk, gyakran összejártak, így hát Szilvi már a legkorábbi emlékeimben jelen van. Néha nálunk is aludt, és anya esti mesét olvasott nekünk. Én nagyon szerettem a gondolataimba mélyedve hallgatni, és elképzelni a történetet, kiszínezve elmémben a képeket, megteremtve a szereplőket. Szilvi nehezen maradt meg a fenekén, folyton közbekérdezett, néha olyan jelentéktelen részletekre volt kíváncsi, mint hogy milyen színű volt a pásztorlány ruháján a masni, és szeretett-e rajzolni. De az ő cserfessége, kérdései is belekúsztak az álomvilágomba, szinte egyfajta kiegészítő narrátorként hallgattam őt, és amilyen feleletet kapott a kérdéseire anyutól, úgy színeztem tovább magamban a történetet.
Én nem aludtam Szilviéknél, mert az anyukája, Kinga néni egyedülálló szülőként nevelte őt, és kevesebb energiája volt kettőnkre. Sokat dolgozott, hogy el tudja tartani magukat, ezért is esett meg, hogy az én anyukám gyakran vigyázott Szilvire.
De anya és Kinga néni barátsága is megszakadt, miután…

 Segítség!

SEGÍTSÉG!

Szilvi… NE!

„Csss… nem a te hibád, kicsim… nem a te hibád…”

Hirtelen riadok fel. Egy pillanatig annak a riadt kislánynak érzem magam, aki zokogva nézi a vijjogó mentőautót. Aztán eljut a tudatomig, hogy csak elbóbiskoltam, és itt vagyok, felnőttként, biztonságban. Biztonság? Nevetséges. Ez is ugyanolyan kiradírozott fogalom az életemben, mint a boldogság.

Nem vagyok biztonságban. Semmi sem véd meg a démonoktól, a múlt árnyaitól.


Máté

- Légy szíves, ne nyúlj be a tengerimalacok ketrecébe, megijeszted őket! – szólok rá finoman egy ötéves forma kisfiúra, aki gyorsan hátraugrik, majd lesüti a szemét, pontosan úgy, mint akit rosszaságon kaptak. Az anyja természetesen oda sem bagózik, a telefonját nyomkodja. Remek nevelés. Biccentek a kisfiú felé, csak hogy azért megnyugtassam valahogy, majd visszamegyek a pult mögé.
Lassan fél éve dolgozom ebben a kisállat-kereskedés boltban. Már ha lehet így nevezni, mert a többivel ellentétben ez az üzlet csak tápokat és kiegészítőket árul. Ha mégis kerül hozzánk kisállat, az általában mentett, akit előzőleg önkéntesek szedtek össze rossz körülmények közül. Csak azután hozzák ide, miután megfelelő orvosi ellátásban részesült, és ideiglenes gazdák segítették a gyógyulási folyamatot. Ha még nem találtak nekik új stabil otthont, de már az átmeneti helyen sem maradhatnak, akkor előfordul, hogy mi is segítünk a befogadásukban és a gazdikeresésben. A bolt tulaja egy állatbarát házaspár, akik szintén önkénteskednek, és a hozzánk kerülő jószágoknak az örökbeadásában segédkeznek.
Most három nőstény tengerimalac vár gazdára, akiket az a kisfiú az előbb zargatott. Na, az ilyeneknek sosem adnánk örökbe az állatokat. Itt nem is működik az a dolog, hogy valaki csak úgy besétál, rábök az egyik malacra, és megvásárolja. Maximum örökbefogadásra nyújthat be igényt, de az sem megy egyről a kettőre, az állatmentő egyesületek környezetfelmérést meg ilyesmiket végeznek, mielőtt gazdásítják az adott élőlényt.

Szeretek itt dolgozni, mert jó a közeg, a tulajok tényleg nagyon állatszeretők, és jó érzés olyan helyen dolgozni, ahol a kis élőlények sorsát is a szívükön viselik a vezetők. Ezzel a munkával, a gitároktatásokkal és a régebbi koncertezésekből félretett pénzzel együtt jól megélek.
- Máté, öreg haver, adjál már egy csomag szénát, ellegelem ebéd gyanánt! – bődül bele a térbe hirtelen Gyuszi hangja.
- Hülye – morgom, miközben kedves cimborám röhögve sétál be a boltba.
- Na, figyu, gondolkodtam! – csap a pultra.
- És nem fájt? – vigyorgok.
- Heh… na, de tényleg. Mi lenne, ha elmennénk egy koncertre?
- Mi van? – vonom össze a szemöldökömet. – Te most szórakozol velem?
- Nem, komolyan!
Rámeredek Gyuszira. Nem értem… Azok után, hogy kiöntöttem neki a szívemet néhány nappal ezelőtt, előáll egy ilyen javaslattal?
- Nem elmondtam, hogy unom a koncerteket? – sziszegem.
- Igen, mint zenész. De őszintén, nézőként mikor voltál utoljára koncerten?
Habozok.
- Nem tudom, régen. És?
- Talán ez jót tenne neked. Egy kicsit kiszakadni a zenészpózból, elmenni egy bulira, és mulatni egyet. Épp úgy, mint a többi rocker a közönségben. Lehet, hogy visszahozná a lelkesedésedet, de ha nem is, legalább kicsit kieresztenéd a gőzt.
Nem tudom, mit mondjak. Próbálom felidézni, mikor is lehetett, hogy utoljára buliztam valami rockkoncerten, kinyúlt zenekaros pólóban, sörösdobozzal a kezemben, rázva a hajamat. Halovány, régmúlt emlékek suhannak át az agyamon tinédzserkoromból, amikor rendszerint eljártam kisebb-nagyobb fesztiválokra, és az összes zsebpénzemet erre költöttem. Mennyire jó is volt… Lehet, hogy Gyuszinak igaza van, és tényleg jót tenne?
- Gondold át, vagy ez, vagy az önsegítő könyvek – veszi tréfásra Gyuszi a figurát, de most túlságosan el vagyok gondolkozva ahhoz, hogy felvegyem.
- És milyen koncertre menjünk? – kérdezem.
- Az tökmindegy. Kinézünk egyet, nem is kell hű de nagy bulinak lennie, valami fiatal zenekar koncertje is megteszi. Az élmény a lényeg.
- Jó, de nem lenne célravezetőbb akkor már olyan banda koncertje, akit szeretek?
- Hát nézd, kereshetünk olyat is, de az lehet, hogy csak később lenne, és talán többe is kerülne. Most valami instant buli kellene. Amíg tudnak zúzni, addig szerintem mindegy, kik zenélnek, csak lehessen rá headbangelni meg pogózni.
- Végül is… - töprengek. – Lehet róla szó.
- Ez a beszéd, haver! Akkor este, ha hazajöttél, körbenézünk a neten, keresünk valami bulit, és együtt kiválasztjuk, kiket lessünk meg.
- Oké. Én… köszönöm.
- Nem kell. Mindkettőnkre ráfér egy kis lazítás – ereszt meg egy biztató mosolyt Gyuszi, majd elköszön, és kisétál az üzletből.

A pultra támaszkodva megrágom magamban a dolgot. Vajon fogok tudni olyan felszabadultan bulizni, mint régen? Azóta azért nagyon sok idő eltelt. Mindenesetre veszítenivalóm nincs vele, ha meg nem fog tetszeni a dolog, még mindig leléphetünk Gyuszival, és maximum beülünk valahová sörözni.
Különös, rég érzett izgatottság bontakozik a lelkemben. Bulizni egy régi baráttal, kirúgni a hámból… Azt hiszem, erre most tényleg nagy szükségem van.


Zsani

Elhűlve olvasom el újra és újra Lona legutolsó üzenetét. Mekkora rohadt szemétládák a volt zenésztársai! Dühös vagyok, a vérnyomásom is jól felment. Nem csoda, hogy szerencsétlen lány ennyire bizalmatlan és zárkózott. A fene sem gondolta volna, hogy pasik között is vannak ekkora görények. Jó, persze azt tudom, hogy ők sem szentek, de hogy ilyen mocsok húzással kitenni valakit a saját zenekarából?
Szegény, ez iszonyat nehéz időszak lehetett neki. Elgondolkozom, próbálok rájönni, volt-e nekem valaha bármilyen álmom, amiért teljes elhivatottsággal dolgoztam volna, de semmi. Ettől függetlenül még kívülállóként is el tudom képzelni, hogy ez mennyi fájdalmat okozhatott.
Pötyögni kezdem a választ.

Szia, Lona!

Nagyon örülök, hogy újra írtál, és ugyan már, nincs semmi harag, nincs miért bocsánatot kérni.
Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a történetet. Hát, nem mondom, ha most összefutnék a volt bandád tagjaival, minimum lenne pár keresetlen szavam, de esélyes, hogy annak a kis szarkavaró gitárosnak a nyakát is kitekerném. Mekkora férgek! Tudom, hogy ez nem vigasz, meg hogy ilyenkor a szavak nem sokat érnek, de talán jobb is, hogy megszabadultál tőlük. Te sokkal több vagy náluk, ezt már most megmondom. Aki ilyet tesz a saját zenészkollégájával, az emberként egy nagy nulla. Számításba sem lehet venni. És te ennél többet érsz, te jobb ember vagy, és senkivel nem csinálnál ilyet.
Én azt mondom, még nem késő, hogy újjáépítsd ezt az álmodat. Persze megértem, hogy ez hatalmas törés volt neked, és hogy ezek után nehezen tudnál megbízni emberekben ahhoz, hogy zenészeket találj. Esetleg valami szólóprojekt? Vagy már egyáltalán nem érzed magadénak a dolgot, és nem tudnál visszatérni az énekléshez? Bocsi, hogy ezt firtatom, nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél, és nem akarom, hogy rosszul érezd magad, tehát nyugodtan szólj rám, ha sokat kérdezek.
Az azért még érdekelne, milyen stílusban nyomultatok pontosan. Mert hozzád valami szimfonikus-gothic metal dolgot tudnék elképzelni, de azok frontasszonyainak nagyja fűzős ruhakölteményeket hord, és ha jól rémlik, megbeszéltük, hogy azt egyikünk sem szereti.

Puszi, Zsani”

Közben elmúlt este hat, szóval záróra van. Csinálok egy gyors rendrakást, majd bezárok magam után, és hazaindulok. Nem lakom messze, úgyhogy gyalog teszem meg az utat.
Szeretem ezt a kora őszies időt, amikor még jó idő van, süt a nap délután, de már elkezdtek hullani a sárguló falevelek. Ezeken a napokon még jó hőmérsékleten mozognak az esték, lehet parkban ücsörögni, kiülős helyeken meginni valamit a cimborákkal. Vajon Lona szereti az őszt? Egyre inkább azt érzem, jót tenne neki egy kis kimozdulás, de nem tudom, most rábólintana-e, ha javasolnám. Végül is már vagy egy-másfél hete levelezünk, talán lassan eljut a dolog oda, hogy személyesen folytassuk.
Hazaérek, és ahogy lepakolom a cuccaimat, üzenetem érkezik.

„Szia!

Örülök, hogy nincs harag.
Kedves tőled, amit írtál, meg hogy így átérezted a dolgot. Nem tudom… Már három év eltelt azóta – vagy még csak három év? Vajon mennyi időbe telhet, mire egy ilyen seb begyógyul? Szóval eltelt három év, maradjunk annyiban, hogy már nem kapok sírógörcsöt, ha meghallom a régi dalainkat, de az éneklés még mindig nem megy azóta. Szólóprojekten még nem gondolkoztam, de nem is tudom, hogyan tudnám megvalósítani. Nem játszom semmilyen hangszeren, nem tudok zenét írni, csak szövegeket és énekdallamokat.
Tulajdonképpen fején találtad a szöget, mert gothic metalt játszottunk. De sosem öltöztem fűzős ruhacsodákba. Szerencsére meg tudtam találni azt az öltözködési stílust, ami átmenetet képez az utcai viselet meg a fűzős cuccok között.

Lona”

„Szia!

Tudtam! Valahogy tényleg úgy érzem, illik hozzád. Akkor ezek szerint hallgatni is szereted ezt a műfajt, gondolom. Én inkább a pasis bandák meg a hard rock felé húzok, de a gothic metalban is vannak egész jó előadók.

Zsani”

„Szia!

Igen, szeretem hallgatni. Olyan borzongatóan szép kettőst tud alkotni a nyers, kemény zenei alap és a lágy női ének. L.”

„Magyar zenekarokat is szoktál hallgatni ebben a műfajban? Csak mert van egy, az Angyalkönny, akiket még én is egészen bírok. Budapestiek, irtó szimpi énekesnővel, bár nem ismerem személyesen, de nem tűnik olyannak, mint azok a nők, akiktől kimenekülök a világból.

Zsani”

„Nem hallottam még róluk, de most rájuk kerestem. Milyen jó! Van valami megfoghatatlan a dalaikban. Köszi, hogy a figyelmembe ajánlottad őket!

Lona”

„Nincs mit. Igazából most nézem, hogy hétvégén lesz egy koncertjük itt Pesten. Mi lenne, ha elmennénk rá?

Zsani”

Nem jön válasz. De ettől már nem ijedek meg – azt hiszem, kezdem kiismerni Lonát, és tudom, hogy ha megriad valamitől, kell neki egy kis idő. Attól már nem félek, hogy szó nélkül lelép, és megszakítja az ismerkedést. Úgyhogy várok.


Lona

Még mindig bennem vannak a rossz érzések az Éjmadár-koncertről. Akkor megfogadtam, hogy ennek többet nem teszem ki magam. De azóta elkezdtem beszélgetni Zsanival, és ő azt mondta, nem minden koncertközönség ilyen. Higgyek neki? Be merjem vállalni?
Egy részem bezárkózna, és azt sikítja, nem hajlandó még egyszer bemerészkedni egy ilyen közegbe. Egy másik részem pedig sóvárog, és menne, hogy éljen, vagy legalább csak megpróbáljon élni.
Tulajdonképpen most nem lennék egyedül. Ott volna velem Zsani, aki nagyon szimpatikus, és azt sem hittem volna, hogy ennyire kitartóan meg szeretne ismerni. Tehetnék egy próbát. Az Angyalkönny zenéje kifejezetten tetszik, jó lenne élőben is hallani, és nem lennék egyedül…

Lehet, hogy a múltkor tényleg csak véletlenül fogtam ki egy zártabb közeget. Lehet, hogy most jobban sikerülne. Megismerhetnék új arcokat. De ha az nem is jön össze, akkor sem lennék úgy elveszve, mint az Éjmadár-koncerten.

Veszek egy mély lélegzetet, és megírom a választ.

„Rendben. De – és ez most elég nyomorultul hangzik – kérlek, vigyázz rám a közönség soraiban, mert nem mondom, hogy nincsenek bennem félelmek…”

„Szuper! Rendben. És ígérem, ezúttal nem leszek részeg sem!”

Elmosolyodom.
A súly nem esett le a szívemről. De mintha egy kicsit arrébb gördítették volna azt a követ…