Zsani

Idegesen toporgok a szórakozóhely előtt, Lonát várom. Nem tagadom, kicsit félek, hogy az utolsó pillanatban visszamondja a dolgot. Amióta megbeszéltük, hogy eljövünk erre a koncertre, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és többször véltem felfedezni elbizonytalanodást a soraiban. Természetesen igyekszem megértően hozzáállni, ha lemondja, de azért reménykedem, hogy ez nem fog megtörténni.
Odabent már rendesen összegyűltek az emberek, még így az épület előtt állva is hallom a nyüzsgést, a hangzavart. Tompa zene is lüktet a térben, az előzenekar már javában játszik. Lonával abban maradtunk, hogy csak az Angyalkönnyre jövünk el, az előttük játszó bandákat kihagyjuk.
Egyszer csak észreveszem, hogy közeledik. Szétárad bennem a megkönnyebbülés. Hála az égnek! Lona lassan és bátortalanul lépdel felém. Vállig érő, sötétbarna haját kibontotta, és akárcsak múltkor, ezúttal is visszafogottan öltözött fel – egyszerű fekete póló, fekete nadrág. Örülök, hogy megmaradt önmagának. Én sem toltam túl a szerelésemet, rajtam egy fekete top van, fölötte a bőrdzsekim, és hozzá egy világoskék, térdénél szakadt farmernadrágot társítottam.
Ahogy Lona közelebb él, halványan elmosolyodik. Széles vigyorral válaszolok.
- Csajszi! – kiáltom, és ölelésre tárom a karomat, mire pislogva megtorpan. Gyorsan leengedem a karjaimat.
- Hupsz, bocsi – mondom. – Néha terjengős vagyok, tudom, de nem akarom rád vetni magam.
- Semmi baj, én bocsi – feleli halkan. – Csak… nem vagyok annyira ölelkezős.
Különös, hogy miközben ezt mondja, a tekintete mégis sóvárgással telik meg, ami éppen az ellenkezőjéről beszél. Mint aki kifejezetten éhezik az ölelésre. Talán egyszerűen csak elszokott, és idő kell neki.
- Nincs gond – mosolygok rá. – Bemegyünk?
Lona tétován pislog fel az épületre.
- Nyugi, senki nem fog megenni! – biztosítom. – És ne feledd, vigyázok rád!
- Oké – feleli röviden.
- Akkor gyere!

Besétálunk a klubba, és elvegyülünk az emberek között. Az italospult felé nézek. Elkap a sóvárgás, hogy igyak egy sört, de nem bízom magamban. Attól tartok, azt újabb sör követné, majd valami rövid, és végül berúgnék. Márpedig azt mondtam Lonának, nem fogok berúgni, és figyelnem kell rá.
- Kérsz valamit inni? – kérdezem tőle, de csak megrázza a fejét.
- Zsani! – kiált felém egy ismerős hang, és az egyik jó cimborámat, Csongort látom közeledni.
- Szevasz! – köszönök rá vidáman, és lepacsizunk. – Mi a helyzet?
- Nem sok, jöttem bulizni. Veled?
- Ugyanez. Egy barátnőmmel jöttem, ő itt Lona – ölelem át a mellettem álló leányzó vállát, aki picit megremeg.
- Szia, Lona, Csongor vagyok! – nyújt kezet neki Csongor. Lona elfogadja, és kezet ráznak.
- Örülök – motyogja Lona.
- Később még összefutunk! – Csongor ránk mosolyog, majd odébb áll.
- Jó fej srác – fordulok Lonához. – Beljebb megyünk?
- Aha…
Belekarolok, és úgy haladunk az előadóterem felé. A színpadon még mindig az előzenekar játszik. Ahogy átlépünk az ajtó küszöbén, Lona hirtelen belém kapaszkodik, és kicsit visszahúz.
- Maradjunk itt a falnál, kérlek! – szólal meg, és a hangjában kétségbeesés bujkál.
- Öööö, oké.
- Mármint amíg ennek a koncertnek vége nem lesz. Az Angyalkönnyre előrébb mehetünk.
- Rendben, megegyeztünk! Most már elvileg mindjárt véget kell, hogy érjen ennek a bandának a koncertje. Nem is ismerem őket.
- Én sem.

Szerencsére a színpadon bohóckodó énekes bejelenti az utolsó dalt. Ahogy elhallgatom, ezek még csak nem is saját számokat játszanak, hanem ilyen-olyan feldolgozásokat. Nem szeretem az ilyen zenekarokat – mármint félreértés ne essék, azzal semmi bajom, hogy próbálgatják a szárnyaikat, és totálisan megértem, hogy össze kell szokniuk, gyakorlatot és tapasztalatot gyűjteniük, mielőtt saját dalok írásába fognak, meg kialakítják a saját stílusukat. Tegyék nyugodtan. Csak engem nem kötnek le. Jobban szeretek olyan zenekarokat hallgatni, akik már saját nótákat nyomnak. Na, mindegy, hamarosan vége a koncertnek.
- Addig számoljuk meg, hány fűzős macát látunk! – kiabálom Lonának. Először nem tudom, hallja-e a hangzavarban, de aztán alig láthatóan elmosolyodik. Bár viccnek szántam a beszólást, de akaratlanul is elkezdem számba venni, hány ilyen csajszit találok a közelünkben. Tudom, hogy ez is gonosz dolog részemről, de akik így öltöznek fel, azok általában annyira el is hiszik magukról, hogy ők a világ teteje… büszke, öntelt pofával járnak-kelnek a többiek között, lenéző pillantásokat küldve a hozzájuk képest alulöltözöttek felé. Ha csak egy normálisabb fűzős csajjal dolgom lenne, megváltoztatnám a véleményemet, de ez eddig nem történt meg.
Elhalnak az utolsó dallamok, a közönség tapsol és éljenez. A zenészek megköszönik, hogy itt lehettek, majd levonulnak a színpadról.
- Négy – szólal meg mellettem váratlanul Lona.
- Tessék? – pislogok rá.
- Öhm… négy fűzős lányt láttam – néz rám bátortalanul.
Felnevetek.
- Egy kábé háromperces dal alatt négy fűzős maca, az nem semmi! Én már el is felejtettem számolni őket, kicsit szenilis vagyok, a korral jár.
Lona halkan kuncog.
- Na, közelebb megyünk?
- Igen.

Elkezdünk előrébb haladni a színpad felé. Most épp nincs nagy tömeg, mert az előzenekar koncertjének végével együtt többen kimentek, gondolom, rágyújtani vagy meginni valamit.
- Itt jó lesz? – kérdezem Lonát, miközben megtorpanok. A színpadtól néhány lépésnyire állunk így, mondhatni első sor, de mégsem lihegünk a zenekar nyakába.
Lona csak biccent.
- Ha bármi baj van, szólj!
- Oké.


Lona

Bámulom a kiürült színpadot, és még nem tudom, jó-e ez nekem. Az mindenesetre valamennyire megnyugtat, hogy Zsani itt van velem. És úgy tűnik, komolyan gondolja, hogy vigyáz rám. Amikor az a Csongor nevű fiú odajött, befeszültem, attól féltem, Zsani elkezd vele dumálni, rólam pedig megfeledkezik. De nem, odahúzott és bemutatott neki.

Mégis… nem tudom elnyomni magamban, hogy félek. A szívem riadtan dübörög a mellkasomban.
Nem akarok itt lenni, haza akarok menni! – sikítja bennem egy hang.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni. Muszáj megpróbálnom jól érezni magamat! Egyszerűen muszáj.
Figyelem, ahogy az Angyalkönny zenészei elkezdenek felpakolni a színpadra. Ahogy elnézem őket, olyan emberközelinek tűnnek. Tetszik, hogy nincsenek nagyon kicsípve, de alulöltözve sem, legtöbbjük sötét farmert és inget visel, kivéve a dobost, mert ő fekete trikót, de ez érthető, ő jobban megizzad zenélés közben, mint a többiek.
Megjelenik az énekesnő is a színpadon. Hosszú, sötétbarna haja van, kékeszöld szeme szinte világít a füstös sminkjében. Térdig érő fekete, ujjatlan egyberuha van rajta, fekete nylonharisnya és bokacsizma. Szettjét ezüstös nyaklánccal és karkötőkkel dobta fel. Földöntúlian szép.
Hirtelen ér, ahogy megszólal a zene, túlságosan belemélyedtem a bámészkodásba. Az Angyalkönny elkezdte a koncertet. Bár jó hangos, és érzem, ahogy a basszusgitár meg a dob megremegteti a belsőmet, szinte stúdióminőségben szól a zene, azt hallom, amit otthon a gépen.
Zsani, mint akin megnyomtak egy gombot, elkezdi ezerrel rázni a haját, ami kicsit bajos, mert közben még mindig belém van karolva. Kiszabadítom magam, és egy icipicit arrébb lépek, hogy legyen elég helye a mozdulatsorhoz. Én most nem tudok csatlakozni hozzá. Valahogy nem érzem még elég oldottnak magam ahhoz, hogy elkezdjek headbangelni vagy táncolni. Kérdés, hogy leszek-e egyáltalán az?
Zsani csak az első szám végén veszi észre, hogy elengedtem a karját.
- Minden oké? – kérdezi gyorsan.
- Igen, persze. Csak még szoknom kell a bulit.
Zsani aggódva vizslat, majd gyorsan visszafordul a színpad felé, ahogy elindul a következő dal. Egy helyben állva bólogat a ritmusra, látom rajta, hogy legszívesebben nyomná tovább a hajrázást meg a táncot. Nem akarom, hogy miattam visszafogja magát. Eszemben sincs elrontani a szórakozását.
- Nyugodtan, Zsani! – kiabálom a fülébe, hogy hallhassa is, amit mondok.
- De nem gáz? – kiáltja vissza. – Nem akarom, hogy szarul érezd magad!
- Nincs baj! Csak maradjunk egymás mellett!
- Jó, figyelek! – Zsani átkarolja a vállamat, és teli torokból énekelni kezdi a szöveget.
A zenekarra irányítom a figyelmemet, és hallgatom a zenéjüket. Tényleg nagyon jók. Nem is értem, eddig hogy nem hallottam róluk. Igaz, még viszonylag fiatalok, feltörekvő kis csapat. Hagyom, hogy átjárjanak a dallamok, nézem, ahogy az énekesnő beleéli magát a számokba, és ez rám is hatással van. Néha hallom, ahogy Zsani fel-felkiált, „Ez mennyire jó szám, ezt imádom!”, és érzékelem, ahogy mellettem ugrál meg hajat ráz, de egyébként beszippant az Angyalkönny zenéje. Dalról dalra haladunk, és olyan, mintha egy lebegős burokban lennék.
Egy-egy pillanatra elképzelem, hogy én állok ott, de most még ez a gondolat sem fáj, mert annyira átjár a zene, hogy könnyű beleképzelnem magam ebbe a rég eltemetett édes álomba.
- Most pedig jöjjön egy pörgősebb dal, a Félúton – konferálja fel a következő számot az énekesnő. A zene hirtelen indul, felvezető nélkül, amolyan „belecsapok a lecsóba” módon.
Lökést érzek a hátamon. Akaratlanul is megfordulok. Úristen… Mikor lettünk ilyen sokan? Ezt nem értem, a koncert elején még sokkal kevesebben lézengtek a teremben. Ahogy a tömeg elkezd mozogni a zenére, olyan, mintha egy morajló hullám jönne felém hátulról. Ugrálnak, pogóznak, és a lökdösődés egyre közelít. Kétségbeesetten Zsanihoz fordulok, de ő is ugrál, nagyon átéli a dalt.

És megtörténik.

Ne!

Mintha hirtelen összenyomnának négy oldalról. Elfogy a levegőm. Próbálok lélegezni, de a tüdőm mintha elzáródott volna, és az agyamba betör a pánik.
Ki kell jutnom, azonnal!

Sarkon fordulok, és elkeseredetten próbálok utat törni magamnak kifelé. Nem látok semmit, és túl sok test ütődik nekem. Engedjetek, ki akarok menni… ki akarok menni!

Fogalmam sincs, hogy keveredem ki, de egyszer csak nekiütközöm az ajtónak, lökök rajta egy nagyot, és végre látok. A hirtelen előtörő lámpafénytől hunyorognom kell. Még itt is lézengenek emberek… nem szabad előttük összeomlani. Nem szabad, nem szabad… utolsó erőmmel cipelem a testemet, a tudatom utolsó halovány villanásával juttatom el magam egy félreeső sarokba, ahol már nem látok embereket mozgolódni.
Összerogyok.

Levegőt…

A padlón ülök, átölelem felhúzott térdemet, ráhajtom a fejemet, és fuldokolva zokogok. Annyira félek, annyira rohadtul fáj mindenem…

Lassan vedd a levegőt, egyenletesen.

Tudom, hallom magamban, elmondták már ezer meg egy alkalommal, de ilyenkor olyan nehéz ezt teljesíteni. Próbálok lassabban lélegezni, nagyokat, beszív, kifúj, beszív, kifúj… Zsibbad az arcom és a kezem, a fejem pedig hasogat. Mély levegő, belégzés, kifújás… belégzés, kifújás…

Távoli zajként ajtócsapódást hallok. Aztán egy szorítást érzek a karomon. Egy hang kérdezget, de elmosódnak a szavak.

Jobban kell lennem, jobban kell lennem…

- Hallasz engem?
Igen, most tisztán hallok egy férfihangot. Csak annyira tudom megemelni a fejemet, hogy kileheljem a szavakat:
- Pán… pánikro… rohamom… van…
Érzem, ahogy valaki a két tenyerébe fogja az arcomat, és finoman kényszerít, hogy felemeljem a fejemet. Nézek rá, de először nem látom az arcát, elmosódnak előttem a képek, a vonások. Aztán pislogok egyet, majd még egyet. A kép mintha összeállna, és nem értem… mert az nem lehet, hogy ő van itt…


Máté

Egy pillanatra ledermedek, ahogy az előttem kuporgó lányban felismerem azt, aki a múltkori koncerten olyan furcsán nézett engem.

A mosdóból jöttem ki, amikor észrevettem őt a padlóra rogyva. Nem tudom, miért, de az elém táruló kép erősen a szívembe nyilallt, és úgy éreztem, oda kell hozzá mennem. Most pedig farkasszemet nézünk egymással, bár a lány tekintete ködös.
Aztán kapcsolok. Azt mondta, pánikrohama van. Nem tudom pontosan, ilyenkor mi a teendő, de talán a friss levegőn hamarabb megnyugodna.
- Gyere, kimegyünk innen, jó? – szólítom meg, minden egyes szót tisztán és lassan kiejtve, hogy értsen engem. Megpróbálom felsegíteni, de úgy rogy vissza a földre, mint akiből tényleg minden erő elfogyott.
- Kapaszkodj a karomba!
A lány engedelmeskedik, gyengén, alig érezhetően rászorít a kezével a karomba, és így már fel tudom segíteni.
- Kimegyünk. Nyugi, csak lassan! Nem lesz semmi baj – törnek elő belőlem ösztönösen a szavak, és óvatosan, lépésről lépésre támogatom a hátsó kijárat felé. Azt csak az itt fellépő zenészek használhatják, de ismerem az őrt, mivel mi is játszottunk már itt a bandával. Jobb, ha oda viszem ki a lányt, a főbejáratnál ugyanúgy sok az ember – nem hiányoznak a bámészkodók, és neki sem tenne jót.
Ahogy odaérünk, biccentek az őr felé, aki rögtön veszi a lapot, és kienged minket. Az ajtó mellett van egy dohányzóasztal és egy ütött-kopott kanapé, ezen szoktak cigizni és lazulni a fellépők, de most szerencsére nincs itt senki. Leültetem a lányt, és mivel egész testében reszket, kibújok a dzsekimből, és ráterítem a vállára. Helyet foglalok mellette, és látom, ahogy küszködik a légzéssel. Önkéntelenül átkarolom, mire gyakorlatilag rám dől, feje a mellkasomra bukik. Furcsa, megnevezhetetlen érzés jár át ettől.
- Hozzunk egy pohár vizet? – kérdezi halkan az ajtón kikukkantó őr.
Biccentek, mire int az egyik kollégájának.
A lány kezd egyenletesebben lélegezni, teste teljesen elernyedt.
Egyszer az egyik ex-barátnőmet a munkahelyén kapta el egy pánikroham. Az ottani lélekölő körülményeket és zsarnokoskodó főnökét tekintve nem is csoda. Annyira súlyos volt, hogy mentő vitte el, az exem pedig úgy érezte, szívrohamot kapott. Én nem voltam ott, de ahogy hívtak az események miatt, rohantam is be hozzá. Elmesélte, mennyire ijesztő élmény volt, hogy alig kapott levegőt. Belőle is rengeteg erőt kivett az egész, utána egész este feküdnie kellett az ágyában, hogy kipihenje.
Ennek a lánynak is pihennie kellene.
Azon kapom magam, hogy elnyújtott mozdulatokkal simogatom a hátát. Már nem remeg úgy, reményeim szerint kezd jobban lenni.
- Itt a víz – jelenik meg előttem az egyik dolgozó, és egy poharat nyújt oda nekünk.
- Köszi. – Átveszem, majd egy picit elhúzódom a lánytól. Ő felnéz, aztán, mint akiben akkor tudatosul, hogy idáig nekem dőlt, rémülten arrébb húzódik.
- Bocsánat – leheli alig hallhatóan.
- Semmi baj. Tessék, igyál egy kicsit!
Odanyújtom neki a vizespoharat, engedelmesen elveszi, és remegő kézzel tartja, miközben kortyol belőle.
- Jobb egy kicsit? – kérdezem.
- Igen. Köszönöm, én… sajnálom.
Kiveszem a kezéből a poharat, és leteszem az előttünk lévő dohányzóasztalra.
- Mitől lettél rosszul?
A lány lehajtja a fejét.
- Azt hiszem… azt hiszem, a tömegtől.
- Máskor is volt már ilyen? – puhatolózom.
- Pánikrohamom igen. Csak nem ilyen helyzetben. – Ezt már összeszedettebben mondja, de annyira halkan motyogja maga elé a szavakat, hogy közelebb kell hajolnom.
- Egyedül jöttél, vagy van veled valaki?
A lány ekkor felkapja a fejét, és a szeme riadtan elkerekedik.
- Basszus, ne…
- Mi a baj? – Nem értem ezt a hirtelen váltást.
- Egy lánnyal jöttem, de még csak… még csak ismerkedünk, és ha megtudja, hogy rosszul lettem… Utálom magam, olyan rohadt szerencsétlen vagyok! – tör ki belőle.
- Ezt most nem teljesen értem – jegyzem meg óvatosan.
- Sajnálom. – A lány lehunyja a szemét, mint aki tízig számol magában. Aztán mélyet sóhajt, és rám néz. Most már kitisztult a tekintete, de a megtörtség nem tűnt el belőle, és ez nyugtalanít. – Köszönöm, hogy segítettél. Tényleg. De jobb lesz, ha most visszamegyek.
- Szerintem nem jó ötlet, a tömegben megint rosszul lehetsz.
- De Zsani aggódni fog – veti ellen.
- Így hívják, akivel jöttél?
- Igen.
- És téged?
- Engem?
- Téged hogy hívnak?
- Lona – motyogja.
- Szia, én Máté vagyok.
Biccent, mint aki tudja. Hát persze, hogyne tudná, engem könnyű kikeresni az interneten a zenekar miatt.
- Figyelj, szerintem dobj egy üzenetet erre a Zsanira, hogy ne aggódjon. De jobb lenne, ha itt megvárnád a koncert végét. Aztán majd együtt megkeressük a barátnődet.
Megint olyan furcsán néz rám, mint a koncertünkön, miközben a javaslatomon gondolkodik. Végül biccent, előássa a zsebéből a mobilját, majd pötyögni kezd. Ahogy lehajtja a fejét, előrehullanak sötét hajtincsei.
Nem tudom, miért bámulom így. Nem tudom, mi ez a különös érzés, ami mocorog bennem a közelében. Magamnak is alig akarom bevallani, de nemcsak azért nem engedném vissza a koncertre, mert nehogy megint rosszul legyen – hanem mert azt szeretném, ha még itt maradna mellettem.
Azt hittem, nem látom őt többé, ezért nem is gondoltam rá, ha mégis beugrott előttem a kép, ahogy a színpad előtt állva néz engem, elhessegettem. De most itt ül, és azt érzem, ezúttal nem engedhetem el.


Lona

Nagyon nehezen engedelmeskednek az ujjaim, de végül sikerül megírnom egy rövid üzenetet Zsaninak, hogy ki kellett jönnöm a teremből, és a koncert után a főbejárat előtt találkozzunk.
Elsüllyednék szégyenemben, amiért elkapott ez a nyomorult pánikroham, és pont Máté előtt. És félek, hogy megint rosszul leszek, mert ahogy mellettem ül, ismét érzem azt a furcsa bűvöletet, mint a koncertjükön.
- Emlékszem rád – szólal meg hirtelen, mint aki olvas a gondolataimban.
- Tessék? – kérdezek vissza akaratlanul.
- Ott voltál a múltkori koncertünkön.

Basszus…
- De akkor mintha egyedül lettél volna – teszi hozzá.
- Egyedül voltam – hagyom helyben.

Most is egyedül vagyok.

- Miért? – Máté ajkáról puhán rebben le a szó. Mint aki nem akar tolakodó lenni, ezért épp csak megpendíti a kérdést.
Enyhén vállat vonok. Igazából már teljesen mindegy, őszinte vagyok-e vagy sem, úgyis kellőképp lejárattam magam ezzel a rosszulléttel.
- Nem volt kivel mennem – felelem. – Én… Zsanit is csak aznap ismertem meg.
Máté értőn néz rám. Nem faggat, csak bólint. A tekintete mintha arról mesélne, hogy ismeri az érzést. Pedig hát ez lehetetlen, jól menő zenekara van, ami biztos magával hoz egy csomó barátot, jó ismerőst… Nem?
Elfordítom a fejem. Istenem, mikor kezdtem el ilyen felszínesen gondolkozni? Persze, hogy nem a sok ismerősön múlik, egyedül érzi-e magát valaki vagy sem. Csak már annyira elszoktam az emberektől, olyan, mintha valami furcsa burokból nézném őket, és meg lennék róla győződve, hogy senki más nem él meg olyat, vagy legalábbis ahhoz hasonlót, mint én.
Megint Szilvi ugrik be a semmiből – vajon egy napon belül hányszor gondolhatok rá? Azon tűnődöm, mit szólna, ha most látna. Milyen embernek tartana? Lehet, hogy annyira visszataszítóan és rosszul viselkedem, hogy ha élne, rég nem lennénk barátok. De persze ezzel együtt jön a gondolat – ha élne, talán más ember lennék…

Visszasiklik Mátéra a tekintetem. Ő is engem néz. Annyira szeretnék beszélgetni vele, egészen hihetetlen, hogy most itt ül mellettem, jó volna megragadni az alkalmat, mert egy fura belső érzés erre sürget. De egyszerűen nem jönnek a szavak. Nem tudom, mit mondjak, mit kérdezzek. És ő miért bámul így rám? Hogyhogy nem mond semmit? Talán… talán ő is hasonlóan érez? Vagy csak azért néz vissza, mert nem érti, miért bámulom? De akkor miért nem kérdez rá, miért nem csinál valamit?

Megint, mintha a gondolataimban olvasna, mert megmozdul. Méghozzá… felém hajol. Lassan, tétován. Már nagyon közel van, önkéntelenül hunyom le a szememet, beszívva a belőle áradó illatot.

Az ajkát érzem az enyémen. Mi… mi történik?

Éppen csak megérint, éppen csak végigsimít a számon, aztán elhúzódik. Kitágult szemmel nézek rá, és ő is döbbenten bámul, mint aki el sem hiszi, mit csinált.

- Ne haragudj – szólal meg rekedten. – Nem tudom, mi ütött belém, én… nem akartam visszaélni az állapotoddal.
- De… miért csináltad? – bukik ki belőlem szinte hangtalanul.
- Nem tudom.
Úgy bámulunk egymásra, mint akiket megbűvöltek. Beledermedünk a pillanatba. A tekintete – sejtésem szerint az enyém is – tele van kimondhatatlan kérdésekkel, amelyekre még nem születtek meg a hozzájuk illő szavak.
A telefonom csörgése ránt ki a révületből. Zsani keres.
- Bocsi, ezt fel kell vennem… - szabadkozom, Máté pedig csak alig láthatóan biccent. Fogadom a hívást.
- Hol vagy, csajszi? – hallom Zsani aggódó hangját.
- Hátul, de nincs baj… vége a koncertnek?
- Igen, hol keresselek?
- Megyek a főbejárathoz, várj meg ott!
- Oké.
Bontom a vonalat.
- Mennem kell – fordulok Mátéhoz.
- Elkísérlek a főbejáratig.
- Nem szükséges…
- Sokan lesznek.
- Figyelj, azért ennyire szerencsétlen nem vagyok – tiltakozom erőtlenül, aztán meg is bánom. Miért vagyok ilyen elutasító? Hiszen segített, amikor rosszul voltam, és most is csak jót akar.
- Oké, bocs. Örültem. – Máté ezzel felkel a kanapéról, és elindul, valahová még hátrébb.
Ledermedve ülök, és úgy érzem magam, mint akit nyakon öntöttek egy hideg vízzel. Hogy lehettem ilyen bunkó? Jeges kéz szorítja meg a szívemet. Nem bírom elviselni, annyira fáj…
Át sem gondolom, mit csinálok. Felpattanok, utánasietek, és úgy ugrom elé, mint valami idióta. Az utolsó pillanatban torpan meg, máskülönben nekem ütközött volna. Összeráncolt szemöldökkel néz rám.
- Ne haragudj, sajnálom – bukik ki belőlem, és itt meg kellene állnom, ezzel el is lehetne intézve, de nem, a szavak csak úgy zubognak elő a számból. – Nem akartam bunkó lenni, nem akartalak megbántani, úgy sajnálom, csak egy rohadt selejtnek érzem magam, és beégtem előtted a rosszullétemmel, és attól félek, most tényleg egy ostoba libának tartasz, aki két lépést nem tud megtenni egyedül…
- Lona – szakít félbe Máté, miközben csitítólag felemeli a kezét. Azt hiszem, most mondta ki először a nevemet. Végigfut rajtam valami borzongató érzés. – Ne szabadkozz! Én kérek bocsánatot. Nem vettem figyelembe az állapotodat, és megcsókoltalak. – Ezt kimondva mintha kicsit zavarba jönne. – Aztán meg rád tukmáltam magam, kijelentve, hogy elkísérlek a bejáratig. Észre kellett volna vennem magam.
- De… nekem jólesett – hebegem. Nem teszem világossá még magamnak sem, a csókra értem-e, vagy a figyelmességére. – Csak… tényleg annyira szégyellem magam, hogy…
- Neked nincs miért. Bárki rosszul lehet. Nézd, én… - Máté tehetetlenül a hajába túr. – Fogalmam sincs, mi történik. Már a múltkor is felfigyeltem rád. Most meg…  
- Én is – csúszik ki a számon.
- Észrevettem – mosolyodik el halványan Máté. – Nagyon néztél.
Elpirulok.
- De én is néztelek – folytatja. – Azt hittem, nem látlak többet, de most itt vagy, és… én csak…
- Nem akarom veszni hagyni a lehetőséget, mégsem tudom, mit mondjak – lehelem halkan, miközben nagyra nyílt szemmel bámulom őt. Erre Máté tekintetében is villan valami.
- Igen. Pontosan ezt érzem én is.
Megint az a fura révület. Korábban sosem tudtam állni, ha túl sokáig néznek a szemembe, most azonban már sokadjára merülök el Máté tekintetében, és ő is csak néz, néz, mintha a szeme beszélne a szája helyett. Most mi lesz?
Pittyeg a telefonom. Jaj, ne, Zsani meg vár rám…
- Gyere, a barátnőd aggódni fog. – Máté elindul vissza az ajtó felé, és int, hogy kövessem.
Ahogy áthaladunk a folyosón, egy ponton túl tényleg nagyon sokan vannak, amint egyszerre próbálnak meg kivergődni a klubból. Ösztönösen húzódom közelebb Mátéhoz, aki erre átfogja a vállamat. Az érintésétől megint végigszalad rajtam valami nagyon fura… úristen, mégis mi történik?
És most hogyan tovább? Lesz egyáltalán tovább? Megállapítottuk, hogy nem tudjuk, mit mondjunk a másiknak. És akkor… akkor ennyi?
Már a főbejárat közelében járunk, amikor Máté megtorpan.
- Elkérhetem a számodat? – kérdezi. Beleszédülök ezekbe a szavakba. Csak bólintani tudok, és annyira összeszedni magam, hogy lediktáljam a telefonszámomat neki.
- Köszönöm. Akkor… kereslek, ha nem baj.
- Persze. Rendben. Köszönök mindent! – hadarom, majd egy biccentés után kisiklom a helyiségből, mert úgy érzem, valami különös, megnevezhetetlen dolog feszeget belül, ha Máté közelében vagyok. Egyre erősebben és erősebben…

- Lona! – Zsani aggódó, ijedt arccal szalad oda hozzám. – Minden oké? Úgy elvesztél!
- Jól vagyok. Csak túl sok lett nekem a tömeg. Ki kellett mennem a teremből.
- Annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj rám! – kéri Zsani, és a tekintete tele van bűntudattal. – Megígértem, hogy vigyázok rád, erre…
- Semmi baj! Nem akartam elrontani a szórakozásodat, és tényleg csak levegőre volt szükségem – füllentem. Nem akarom, hogy tudjon a rosszullétemről.
- De tényleg minden rendben? Hol voltál idáig? – faggat Zsani.
- Egy… hát, egy fiúval dumáltam, és kicsit elbeszélgettük az időt.
- Ó, akkor megismerkedtél valakivel ezek szerint – vigyorodik el Zsani.
- Mondhatjuk. Ne haragudj, amiért eltűntem.
- Dehogy, te ne haragudj! Hiszen mondtad, hogy vannak gondjaid a koncertekkel, erre én elcipeltelek egyre.
- Nem fogtál pisztolyt a fejemhez. Én vállaltam be. Csak úgy látszik, a tömeggel még meg kell birkóznom. – Próbálok lazán beszélni, de a szavaimnak szinte nincs hangsúlya, mert még mindig a hatása alatt állok a Mátéval történteknek.
- Levezetésképp mit szólnál egy italhoz valahol? – veti fel Zsani.
- Most inkább hazamennék, elfáradtam – hárítok.
- Rendben.
Zsani láthatóan elszontyolodik. Ahogy ránézek, árad belőle a bűnbánás, és talán a… rémület? Félelem?
Hirtelen belém nyilall, amit még a leveleiben írt. Hogy nehezen ismerkedik lányokkal, és fél, hogy túl nyomulós, meg hogy rám tukmálja magát. Akkor ezek csak szavak voltak, de most hirtelen értelmet nyernek és testet kapnak. Most látom igazán, nemcsak én félek, hanem Zsani is. Annyira törékeny még ez az egész köztünk, de nem vagyok egyedül a rossz emlékekkel, félelmekkel.
- Esetleg holnap ráérsz egy kávéra? – vetem fel óvatosan. De furcsa, ilyet talán még senkinek sem mondtam. Ha nagy ritkán találkoztam is egy-egy ismerőssel, sosem én kezdeményeztem.
Zsani felkapja a fejét, és ahogy látom az örömmel vegyes megkönnyebbülést az arcán, simogató melegséget érzek a szívem tájékán.
- Persze, ráérek! – vágja rá lelkesen. – Mondjuk ebédidőben? Dél körül?
- Rendben. Ismersz valami jó helyet?
- Igen, a munkahelyem közelében van egy helyes kávézó. Átdobom a címet üzenetben, ha az úgy jó.
- Oké.

Elköszönünk egymástól, majd a buszmegálló felé veszem az irányt. Muszáj mielőbb hazaérnem, mert ez most így együtt túl sok impulzus volt, és nagyon vágyom a kuckómra, hogy kipihenjek és átgondoljak mindent…


Máté

Mégis mi a franc történt az elmúlt órában? Normális vagyok? Megcsókolok egy idegen lányt, aki épphogy túl van egy pánikrohamon? Nem, ez nem vall rám, ilyet sosem csináltam. Még fiatalabb koromban sem kavartam ismeretlenekkel, sosem szédített meg egyik buli sem, egyszerűen… Ez nem én vagyok. Bár felmerül a kérdés, ki a fene is vagyok mostanában, mert a jelek szerint teljesen kifordultam magamból.
- Ember, te meg hova tűntél? – dörren rám a semmiből Gyuszi, ahogy elém pattan.
Bassza meg, róla teljesen elfeledkeztem! Pedig együtt jöttünk bulizni, úgy, ahogy megbeszéltük. Így is kezdtük, aztán mosdóba kellett mennem, és ahogy onnan kijöttem, minden borult. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen kimenetele lesz az estének. Azért jöttünk, hogy kicsit kieresszem a gőzt és jól érezzem magam, erre csak még jobban összezavarodtam.
- Hahó! – szól rám Gyuszi. – Jól otthagytál!
- Bocs, ne haragudj.
- De haragszom! Bulizni jöttünk, nem?
- Egy lány rosszul lett a mosdóknál, és úgy éreztem, segítenem kell.
- Rosszul lett? Sokat ivott?
- Nem, pánikrohama volt.
- A francnak megy akkor tömegbe – morogja Gyuszi. Hirtelen begurulok. Milyen alapon szól be Lonára, amikor ott sem volt, és nem is ismeri? Meg egyébként is mi ez a stílus?
- Vegyél már vissza! – szólok rá dühösen. – Mi a fasz bajod van? Elkeveredtem, oké, de nem tudtam, hogy fognom kell a kezedet a jó közérzeted érdekében!
- Miattad találtam ki ezt az egészet! – veti ellen Gyuszi, de ez már elég vérszegény, mint aki maga is észrevette, hogy túlzásba esett.
- Jó, köszönöm szépen, de ha ekkora áldozat ez, akkor legközelebb hagyd a picsába! – közlöm vele fagyosan.
- Oké, bocs! – visszakozik Gyuszi, és mélyen beszívja, majd kifújja a levegőt.
- Valójában min akadtál így ki? – szegezem neki a kérdést. Mert Gyuszi nem ilyen. Ő általánosságban véve vidám és jó kedélyű. Máskor is mentünk már együtt koncertre, máskor is előfordult, hogy a tömegben elkallódtunk egymás mellől. Na és? Nagy kaland.
- Áh, csak… hát, láttam az egyik exemet a teremben. Ott bulizott tőlem nem messze – von vállat Gyuszi, de az arcáról ordít, hogy nem veszi ezt ilyen könnyen. – Próbáltam valahogy kikerülni, hogy ne vegyen észre, elvileg nem is látott meg. És kerestelek, mert hirtelen szarban éreztem magam.
- Ó – nyögöm ki. Sosem beszélgettünk Gyuszi kapcsolatairól, eddig gondosan elválasztotta a magánéletének ezt a pontját minden mástól. Bezzeg én traktáltam eleget a Petrával kapcsolatos dolgokkal.
- Mindegy, nem akarok erről beszélni – hárított gyorsan Gyuszi. – Bocs, hogy kifakadtam. Nem neked szólt.
- Jó, nincs gáz. Megyünk haza?
- Aha.

Az úton hallgatásba burkolózunk. Még egy kis ideig Gyuszi és az exe mocorog a fejemben, de aztán Lona újra betolakodik az agyamba. Az arcát látom magam előtt, a könnyes tekintetét. Még az ajkának puhaságát is érzem a sajátomon, pedig éppen csak érintettem.
Miért érzem magam ilyen furán, ha a közelében vagyok?
Adná az ég, hogy megértsem, mi történik velem…