Lona

„- Menjünk még magasabbra! – sikkantja Kicsi lány boldogan.
- Nem fáradtál még el? – lihegem. Elszoktam már ennyi futástól.
- Nem, ez olyan izgalmas! Menjünk!
Úgyhogy visszaszállunk a liftbe, és hagyom, hogy a kislány felpipiskedve megnyomjon egy újabb gombot. Egy finom zökkenést követően megindulunk felfelé. Nem tudom már, hányadjára. A kicsi lány mindig véletlenszerűen céloz meg egy emeletet, ahol aztán kiszállunk, és végigszaladunk a teljes szinten.
Hatalmas, egekig nyújtózkodó épület ez. Irodákat, éttermeket, felnőtt embereket, fásult életeket rejt. Nem való ide a kicsi lány túláradó életöröme, izgatottsága. Mégsem szól rá senki. Ahogy sikongatva szaladgál a folyosón, a fáradt tekintetek mintha észre sem vennék őt.
Ahová most kilépünk, irodistákat látunk. Szürke, szobormerev embereket, akik egy helyben ülnek, és a számítógép monitorára bámulnak. Tekintetükben nincs élet.
Kicsi lány odaugrál az egyik nőhöz, és felmászik az ölébe.
- Hagyd őt dolgozni! – szólok rá önkéntelen.
- De hát nem is csinál semmit! – tiltakozik a kislány. Összevont szemöldökkel nézi a monitort. – Mi ez? Nem értem, olyan furcsa jelek vannak a képen!
- Kicsi vagy még hozzá.
- És te?
- Én…
Belém mar a hideg, ahogy végignézem a termet. Zárt, távoli világ. Félek.
- Menjünk innen!
Visszasietek a lifthez, Kicsi lány engedelmesen szökdécsel utánam. Mielőtt azonban elérné a gombokat, én választok emeletet. Önkéntelenül, át sem gondolva.
Még feljebb megyünk, és amikor megérkezünk, kilépve a liftből egy étteremben találjuk magunkat. Szépen megterített asztal földig leérő hófehér abrosszal, rajta gyertyák, néhány szál vörös rózsa. Az asztal végében egy csinosan felöltözött nő ül. Fehér egyberuha, fehér blézer, igazgyöngy-kiegészítők.
- De szép néni! – suttogja áhítattal a kislány, miközben kezét az enyémbe csúsztatja.
A nő ekkor az asztalra könyököl, homlokát megtámasztja, és mélyet sóhajt. Szeme könnybe lábad, de nem engedi el a könnyeit.
- Miért szomorú? – kérdezi tőlem a kicsi lány.
- Mert várja a kedvesét, és nem jön – lehelem alig hallhatóan. Elfordítom a fejemet, mert mardossa a szívemet a látvány. Nézem az üvegablakon át jól látható esti fényeket, a kivilágított várost, amelyet egyre feljebbről szemlélünk.
Léptekre figyelek fel. Egy férfi érkezik, fekete farmerban, ingben és fehér zakóban. Puszival köszönti a nőt, majd leül vele szemben, és miközben bort tölt, szélsebesen beszél. Mintha magyarázkodna. Még mosolyog is, hogy elvegye az élét. De a nő nem mosolyog vissza. Csak nézi őt meredten. Valami ott elveszett.
Képtelen vagyok elviselni a látványt. Sarkon fordulok, és visszamenekülök a lifthez.
- Hova mész? – kiabálja a kicsi lány, és hallom apró lábainak dobogását, ahogy utánam ered.
- Hagyj békén!
Gyorsan beugrom a fülkébe, és az ajtózáró gombra tenyerelek. Éppen hogy bezáródik a kislány előtt.
- Indulj már el! – morgom, miközben nyomkodom a gombokat.
Kicsi lány az ajtót püföli.
- Hova mész? Ne hagyj itt!
- Nem maradok tovább! – kiabálom. – Gyűlölöm a felnőtt életet! Gyűlöllek téged is, miért teszed ezt velem?
- Nem csináltam semmit! – sírja a kislány.
A lift hirtelen emelkedik egy kicsit, majd szakadás, és zuhanni kezd, velem együtt. Le a mélybe, ahol darabjaimra fogok törni…”

- Nagyon sápadt vagy – jegyzi meg Zsani óvatosan.
- Nem aludtam valami jól – felelem. Igazából hajnalig forgolódtam, és akkor sem lett jobb, amikor megírtam az egypercest a kicsi lánnyal. Tudom, hogy csak én vetettem a sorokat papírra, mégis iszonyatosan fáj, az emeleten otthagyott kislány képe, ahogy sírva kéri a beengedést, én pedig meg akarom vigasztalni, de nem lehet, nincs hozzá jogom…

Erőt veszek magamon, és igyekszem Zsanira koncentrálni. Ahogy tegnap megbeszéltük, eljöttünk kávézni. Most hozták ki a rendelésünket, ezidáig csendben kortyolgattunk.
- Biztos nem haragszol a tegnapi miatt? – kérdezi Zsani.
- Biztos. Nincs is miért.
- Csak mert olyan hallgatag vagy…
- Tudod, nehezen boldogulok élő szóban – mosolyodom el gyengén. – Tényleg, azt hiszem, még nem is esett szó arról, mit dolgozol.
- Igen, ez vicces – vigyorog Zsani. – Egy csomó mindenről írogattunk egymásnak, épp csak az ilyen alapinfókat kerültük ki. Amúgy egy rockboltban dolgozom eladóként. Ha itt végeztünk, esetleg bekukkanthatsz hozzánk, hátha látsz valamit, ami kedvedre való.
- Abban reménykedsz, átvedlek szegecses rockerré?
- Ó, ne is mondd, a múltkor fűzőt kerestek…
Összenevetünk. Valahol kicsit gyerekes, hogy egy nyamvadt ruhadarabon gúnyolódunk, illetve az azt viselőkön, ugyanakkor jó érzés, hogy ez egyfajta közös dili, ami máris segít a köztünk bontakozó kötelék erősödésében.
- És te mivel foglalkozol? – érdeklődik Zsani.
Igaz is, elfelejtettem, ha én kérdezek, ő is visszakérdez. Nem szeretném elárulni neki az írói énemet.
- Mostanság csak keresem magam. Cikket írok egy online magazinnak külsősként, ilyenek – felelem. Végül is nem hazudok, csak nem ez a fő foglalkozásom.
- Az jó lehet.
- Igen.
- És… megkérdezhetem, hogy neked miért megy nehezen a barátkozás? – puhatolózik Zsani. – A zenekarod húzása miatt?
- Hát… egyszer elvesztettem egy nagyon jó barátomat – motyogom. Végül is elvesztettem. – Aztán még jött a zenekaros dolog, és azóta eltört bennem valami.
- Megértem. Tudod… az a benyomásom, hogy van, amiben hasonlítunk. Egyikünk sem találja a helyét a világban.
- Szomorú, hogy ebben hasonlítanunk kell – jegyzem meg halkan.
- Igen. – Zsani fanyarul elmosolyodik. – De hát ez van, ez kell szeretni.
- Te… szóval neked miért nehéz? – kérdezem. – Bocsi, nem tudok jól fogalmazni…
- Nem gond, értem. – Zsani hallgat egy rövid ideig, belekortyol a kávéjába, majd mélyet sóhajt. – Nekem anyám eléggé… kontroll alatt tartotta az életemet. Egyedül nevelt, vasszigorral, nem mehettem semerre, nem engedett el senkihez. Csak a suliban találkoztam korombeliekkel, és irigyeltem az osztálytársnőimet, amiért ők láthatóan szeretetben élnek a szüleikkel. Nálunk valahogy ez a kötelék sosem volt meg anyámmal. Mire végre nagykorúvá váltam, és úgy gondoltam, megpróbálok szabadulni, akkor pedig beteg lett. Még évekig őt kellett ápolnom otthon. Aztán amikor meghalt, ott maradtam egyedül, és hirtelen nem tudtam, merre tovább. Azt éreztem, mindent egyszerre be akarok pótolni, így aztán teljesen kifordultam magamból. Elkezdtem inni, bulizni, pasizni, eléggé elzüllöttem. És azóta így maradtam.
Elhűlten hallgatom őt. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz fiatalkora volt. És valami furcsát érzek annak hatására, hogy méltónak tartott rá, és megosztotta ezt velem.
- Én… köszönöm, hogy elmondtad – nyögöm ki.
- Szívesen. És tudd, hogy ha úgy érzed, te is megosztanál velem valamit, ami nyomja a szívedet, bármikor meghallgatlak. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de komolyan gondolom.
- Tudom. Köszönöm ezt is.
Most először pislákol bennem a késztetés, hogy egyszer tényleg elmeséljem neki, hol és hogyan siklott ki az életem. Nem most, de egyszer… ha már nem fogják annyira szúrni a szavak a torkomat, és mondatokba tudom sűríteni anélkül, hogy azt érezném, bele fogok fulladni.


Máté

Beesteledett. Egy teljes nap eltelt a tegnapi koncertélmény óta.
Már vagy ezerszer megnyitottam a telefonom névjegyzékében Lona számát, de még mindig nem tudom, mit is mondjak neki. Sosem szerettem a felszínes kérdéseket, amelyek elvezethetnek egy mélyebb ismeretséghez, de az a baj, hogy ezeket szinte lehetetlen átugrani.
De vajon ő is így van ezzel? Olyan különös lánynak tűnik, mint aki nem e világról való… Végül is mit szerencsétlenkedem? Azért nem tudok neki mit mondani, mert nem jutnak eszembe tökéletes sablonkérdések. Talán az lesz a legjobb, ha ezt őszintén megmondom neki.
Egy belső érzés azt súgja, ne hívjam fel, mert leblokkolnánk. Hátha szövegben jobban boldogulunk! Így hát megfogalmazok egy rövid sms-t.

„Helló, itt Máté. Sajnos nem vagyok jó sablonkérdésekben, mit tegyek?”

Mielőtt még átgondolhatnám, el is küldöm az üzenetet. Hát, nem ez az év bemutatkozószövege vagy kezdeményezése, de nem tudok mit tenni.
Meglepetésemre hamar érkezik a válasz.

„Szia! Én sem vagyok jó belőlük. Próbálkozhatnánk nem-sablonkérdésekkel.”

Kifújom a levegőt. Különös, de valahol ebben reménykedtem. Gyorsan pötyögök.

„Akkor egy kérdezz-felelek? Kérdezek, válaszolsz, kérdezel, válaszolok.”

„Oké. De akkor kezdd te!”

„Rendben. Mit álmodtál legutóbb?”

„Hogy pisilnem kell. És még szerencse, hogy időben felébredtem belőle… Mi a kedvenc helyed?”

Kuncogok az üzeneten. Parányi humormorzsát érzékelek. Ebből tegnap még semmit nem láthattam.

„Egy pici park a ház mögött, ahol lakom. Repülnél vagy láthatatlanná válnál?”

„Repülnék. Láthatatlanná válásban már profi vagyok. Miért csókoltál meg?”

Kicsit megdermedek. Lona nem viccel, hamar rátér a lényegre. De jogos a kérdés.

„Még mindig nem tudom pontosan. Vonzottál magadhoz.”

Ezúttal nem írok kérdést, mert úgy érzem, ez nem olyan téma, amin csak úgy átugorhatunk.

„Vonzottalak? Annak ellenére, hogy végignézted a rosszullétemet?”

„Valami történik köztünk.”

Önkéntelen írom le ezeket a szavakat, és csak ezután tudatosul bennem, hogy tényleg így van. Mert valami tényleg van ott, valami különös vonzalom, valami megfoghatatlan, még annak ellenére is, hogy alig ismerjük egymást. Ezt neki is éreznie kell… gyorsan elküldök még egy üzenetet.

„És te miért néztél engem annyira a Metal Gates koncerten?”

„Mert valami furát éreztem. Mert talán… valami történik köztünk.”

Ahogy ezt olvasom, különös forróság önti el a szívemet.


Lona

Szorongatom a telefont, és alig akarom elhinni, mi történik. Mátéval beszélgetek. Már ha ezt a csetlő-botló üzengetést annak lehet nevezni, de akkor is… És bárcsak, bárcsak tudnék rendesen beszélni! Bárcsak ne érezném azt, hogy valamikor régen ellopták a szavaimat, eltorlaszolták a kommunikációs készségeim egyes részleteit, bárcsak ne nyomna annyira az a rohadt súly! Úgy érzem, annyi mindent tudnék neki mesélni, csak mintha nem tudnám ráhúzni a kavargó érzésekre a megfelelő szavakat. Talán a tekintetünkkel többet tudnánk elmondani egymásnak.
Kis idő múlva újabb üzenetem érkezik.

„Tudod, mihez lenne kedvem? Csendben ülni melletted, hallgatni az estét, és csak úgy lenni, szavak nélkül.”

Döbbenten pislogok, szívem hevesen dobban. Mintha csak az én vágyaimról írna…
Istenem, merjem? Remeg a kezem, ahogy a választ pötyögöm.

„Nekem is ehhez van kedvem.”

Gyorsan elküldöm, mielőtt meggondolom magam.


Máté

Újra és újra elolvasom Lona válaszát.
Arra vágyik, amire én. Vajon mennyire elvont ötlet találkozóra invitálni, leülni egymás mellé és csak hallgatni? Szokatlan, de eddig semmi sem akar velünk kapcsolatban megszokott módon alakulni.
Összeszedem magam, és megfogalmazom a következő sms-t. Felajánlom neki. Veszíteni valóm nincs. Legalábbis remélem.


Zsani

Megint iszom. Egyszerűen nem tudtam ellenállni annak, hogy kibontsak egy üveg vörösbort. Nem szándékozom leinni magam a sárga földig, de egy-két pohárka most nagyon kell. Tűnődve bámulok ki a fejemből, miközben kortyolgatom.
Már jó régen volt az, hogy utoljára az édesanyámról beszéltem. A haverokat, felületes ismerősöket sosem traktáltam ezzel, nem az ő dolguk, nem tartozik rájuk. De Lona kérdezett, érdeklődött felőlem a maga bátortalan, esetlen módján, és úgy éreztem, régóta erre vágytam. Hogy valaki érdeklődjön. Hogy ne csak azt kérdezze tőlem egy ember, megvan-e a boltban a legutolsó Iron Maiden album, vagy hogy van-e kedvem sörözni, és hogy tetszett a koncert, amire buliztunk. Hanem rólam kérdezzen, igazán rólam.
Egyre inkább azt érzem, Lona szívét is nyomja valami, amiről még nem tud beszélni. Elmesélte nekem a zenekaros csalódását, de lapul ott valami más is. Valami, ami miatt szinte fél az élettől. Mi történhetett vele? Létezik, hogy valami olyan súlyos dolog, amilyenhez én még csak hasonlót sem éltem meg az eddigi negyven évem alatt?
Olyan, mintha Lonának ellopták volna a szavait. Nagyon nehezen kommunikál, néha szinte a zsigereimben érzem, mennyire erőlködik, mennyire sok energiát vesz nála igénybe egy összetettebb mondat. Bárcsak tudnám, mi ment ennyire félre benne…
Talán egyszer elnyerem a bizalmát, és megnyílik nekem annyira, hogy magától mesélje el, mi bántja. Türelmetlen és izgága típus vagyok, de ösztönösen érzem, hogy ezt semmiképpen sem sürgethetem.
Felhörpintem a bort a poharamból. Pillantásom önkéntelenül is egy fényképre siklik. Anyám fotójára, ahogy néhai nagymamámmal pózol a fényképezőgépnek. Leszedhetném már a falról ezeket az ősrégi képeket. Igazság szerint anya halála után majdhogynem mindent úgy hagytam, ahogy volt. Az ő régi szobáját messzire elkerültem, a sajátomat egy kicsit átrendeztem, hogy azért mégis csak tükrözze valamennyire a személyiségemet. Ha már azelőtt ezt nem tehettem meg… De nem igazán ment. Hiába tudtam, hogy most már szabadon csinálhatom azt, amit szeretnék, alig mertem feltenni egy-egy posztert, vagy arrébb tenni egy-egy bútort. Mintha valahol belül végig attól rettegtem volna, hogy anyám rám szól, mégis mit képzelek. Nevetséges.
Hirtelen ötlik belém a gondolat, hogy talán el is adhatnám ezt a kócerájt. A pénzből, amit kapok érte, vehetnék valami kisebb lyukat, bőven elég lenne nekem. Ám hiába az ötlet, úgy érzem, nincs energiám ezzel vesződni. Adhatom én a laza meg lázadó nőt a rockzenével és a piával, hiába, mert az életem legjava akkor is a megalkuvásról, a beletörődésről szólt. Ebből rohadt nehéz szabadulni.
Meredten nézem anyám fényképét. Néha még mostanság is azt álmodom, hogy nem is halt meg. És az a szörnyű, hogy ha felébredek, mindig megkönnyebbülök, hogy ez csak egy álom volt.

Jól elcseszted az életemet…


Lona

Nem tudom, mennyi ideje ülünk egymás mellett. Elveszítettem az időérzékemet, de nem bánom. A kora őszi éjszakának már kissé hűvös az érintése, de ahhoz még éppen kellemes, hogy réteges öltözetben kint tudjon ücsörögni az ember.
Amikor Máté felajánlotta, hogy találkozzunk még ma este, érdekes módon nem tépelődtem annyit, amennyit máskor szoktam. Úgy éreztem, ennek most így kell lennie. Szinte egyszerre értünk oda a megbeszélt helyre. Köszöntünk egymásnak, majd Máté mutatta az utat, és most abban a kis parkban ülünk, amiről írta, hogy a kedvenc helye.
Hallgatjuk az éjszakát. Ahogy mellettem ül, a karja az enyémhez ér, és ettől jóleső melegség árad szét bennem. A csillagokkal elszórtan pöttyözött égboltot nézem. Néha magamon érzem a tekintetét, néha én pillantok rá lopva. A minket burkoló csendben nincs feszengés, semmilyen kínos érzés.
Arra leszek figyelmes, hogy Máté átkarol. Puhán fonódik a keze a vállamra, óvatosan, mintegy megadva a lehetőséget, hogy ellenkezzek. De nem akarok. Mert annyira jólesik az érintése… Önkéntelenül hajtom a fejemet a vállára. Ez így most nagyon jó.
A percek csak peregnek, talán már órákba fordulnak át.
- Fáradt vagyok – hallom Máté halk hangját. Felemelem a fejemet.
- Hazamennél? – kérdezem, miközben elhúzódnék, de ő nem engedi el a vállamat.
- Nem úgy értettem. Általánosságban véve. Egyszerűen… belefáradtam az egész eddigi életembe.
Tágra nyílt szemmel nézek rá. Nem gondoltam volna, hogy így érez, de ahogy ezek a szavak elhagyják az ajkát, mintha még közelebb érezném őt magamhoz.
- Nem érzem jól magam, mindenbe beleuntam, amit eddig felépítettem – folytatja Máté maga elé nézve. – Változtatni akarok. Csak azt nem tudom, hogy kezdjek hozzá.
- Megértelek – bukik ki belőlem, mire rám pillant. A pillantásából különös gyengédség árad.
- Tudom, hogy megértesz. Mármint érzem. Te sem találod a helyed?
- Nem – felelem őszintén. – Nekem is rossz, ami most van. És… és hogy nincsenek szavaim. Hogy nem tudok beszélni.
Várom, hogy Máté rávágja, de hát most is beszélsz, de nem teszi. Úgy néz, mint aki pontosan érti, mit mondok.
- Talán megkereshetnénk a kivezető utat – mondja lassan.
- Úgy érted, együtt?
- Igen.
Szédült őrület vág fejbe, de nem bánom, most, ebben a percben semmi sem tűnik lehetetlennek.
- A zene… - szólalok meg tétován. – Az nem segít neked?
Máté rövid ideig hallgat.
- Azt hiszem, túl sokáig foglalkoztam ugyanazzal a projekttel – feleli végül. – Kölyökként kezdtem, eltelt majdnem tizenöt év… és kiüresedtem. Eltávolodtam a zenétől, attól a szenvedélytől, ami ahhoz kötött. Már nem megy.
- Sajnálom.
- Én is. Főleg a zenésztársaimat. Ők még élvezik. Nem ezt érdemlik.
- Nekem is volt – csúszik ki a számon, persze megint nem sikerült normálisan megfogalmaznom egy mondatot…
- Mid volt? – kérdezi Máté lágyan és szelíden. Jólesik, hogy nem értetlenkedik, nem sürget, csak finoman kérdez vissza, hogy segítse a válaszom kibontását. Ez ad egy kis erőt.
- Zene iránti szenvedélyem. Zenekarom.
Máté csodálkozva vonja fel a szemöldökét, és elmosolyodik.
- Szintén zenész?
- Hát… - Zavartan nyelek egyet. – Nem nevezném magam annak.
- Milyen poszton voltál?
- Énekeltem.
- Már nem?
- Már nem.
- Mi történt? Ha szabad tudnom.
- Az egyik tag… a gitáros, aki a zenét írta, én meg a szöveget. Ő… gondjaink voltak.
- A „két dudás egy csárdában” eset? – tapint rá Máté.
- Igen. Valahogy úgy. – Enyhén vállat vonok. – Én húztam a rövidebbet.
- És azóta?
- Azóta… azóta nem tudok énekelni.
- Értem – biccent Máté, és tudom, hogy tényleg érti. – Mert annyira csúnyán végződött?
- Elküldtek. Azt mondták, nem vagyok elég erős karakter.
Máté rosszallóan csóválja a fejét.
- Mekkora barmok – kommentálja.
- Igazuk van. Szürke vagyok.
- Ha az lennél, én nem vettelek volna észre – veti ellen.
- Tényleg?
Máté komolyan néz rám.
- Tudod, sok zenészkezdeményt látok, és akadnak olyanok, akik tényleg olyan… egyformák. Csak eljátsszák, amit eléjük tesznek, de nincs egy önálló gondolatuk sem. Rosszabb esetben más, igazi karaktereket akarnak majmolni. Nem tudom, hogyan énekelsz, de azt mondtad, írtál szövegeket. Vagyis saját gondolatokat, műveket alkottál meg. Az én szememben ez már igenis karakteres.
Hallgatom őt, és nem tudom, mit gondoljak. Eddig úgy véltem, a zenekaromnak biztosan igaza volt, öt ember csak nem tévedhet, az ő szavuk az enyém ellen, és akkor számomra bizonyossá vált, hogy szürke és unalmas vagyok, semmilyen, élettelen. De ahogy most Máté levezette, az valami egészen más képet mutat. Valóban karakteres lennék? És hát… mit is éreztem a színpadon állva?

Emlékszem, mennyire reszkettem az idegességtől az első koncertünk előtt. Még az öltözőben is, alig bírtam begombolni a blúzomat, úgy remegett a kezem. Komolyan attól féltem, hogy a mikrofont sem fogom tudni rendesen megtartani. Ám ahogy kiléptem a színpadra, valami megváltozott. Én magam változtam meg. Nem is láttam a közönséget, csak a villódzó, színes fényeket, és elindult a zene, ami beburkolt abba a csodaszép világba, amit megalkottunk a zenészeimmel. Énekelni kezdtem, és nem remegett a hangom, minden a helyére került. Mintha újjászülettem volna.
Mennyire szerettem… fájó, tompán sajgó sóvárgás bukkan fel a lelkem mély, elfeledett bugyraiból. Először érzem a halvány pislákolását annak, hogy visszavágyom abba a régi világba. De vajon van még utam oda? Nem törne össze, és össze tudnám még kaparni szétzúzott bizalmam darabkáit?

Máté finoman az arcomhoz ér. Észre sem vettem, mikor kezdtem el könnyezni. Csak néhány hangtalan, kósza könnycsepp.

Kinyitottál bennem egy rég bezárt kaput, még csak résnyire, de kinyílt.

- Köszönöm – suttogom.

*

Már hazafelé ballagok. Nagyjából még fél órát ücsörögtünk kint, végül Máté indítványozta, hogy menjünk haza, ő holnap korán kezd a munkahelyén. Nem kérdeztem rá, mit dolgozik, mert a beszélgetésünk és a különös, mélyebb gondolatok fényében túlságosan unalmasnak és sablonosnak hatott volna. Úgy képzelem, ez így lehet a normális: ha két lélek mélységekbe lemerülve ismerkedik egymással, megosztva rég elhallgatott titkokat vagy érzéseket, nem rontják el a pillanatot azzal, hogy mintegy mellékesen megkérdezik egymástól, ki mivel foglalkozik vagy mit ebédelt aznap.

Jólesik, hogy Máté közelebb engedett magához. Hogy megmutatta a kedvenc helyét, és hogy mesélt az őt foglalkoztató problémákról. Tűnődve torpanok meg az úton. Különös, hogy annyi év magány után rövid időn belül két ember is a bizalmába fogadott. Én is megpróbálhatnám. Beszélhetnék. Megnyílhatnék nekik. De menne?
A zenekarommal kapcsolatos kudarcról már hellyel-közzel tudok beszélni. Az, még ha nagyon fájt is, csak egy rövidebb életszakaszom örömét vette el.

De Szilvi… Róla mikor fogok tudni bárkinek is mesélni?

Szilvi…

Aznap megint elszöktünk az Aquincum közelében lévő kedvenc rétünkre. Annyira belemélyedtünk a játékba, hogy észre sem vettük, ahogy egyre beljebb és beljebb sodródtunk, eltávolodva a civilizációtól, a zajos forgalomtól, az emberektől. Már csak a bokrok voltak, a magasra nőtt fű, a lemenő nap. És mi ketten.
Szabadnak éreztem magam. Végtelenül szabadnak. Kiszöktünk a világból, és ez szinte félelmetesen, szédülősen izgalmas érzés volt. Akkor úgy éreztem, senki sem állíthat meg. Akkor úgy éreztem, Szilvi és én vagyunk a világ, és kézen fogva szaladunk előre, mintha közben menekülnénk a szabályoktól, a szürkeségtől, a meg nem értett felnőtt világ elől.
Futottunk és futottunk, mint akiknek szárnya nőtt. Már nagyon messze jártunk. Belebonyolódtunk a saját kis játékainkba, nevettünk, fogócskáztunk. Megbotlottam, elnyúltam a fűben, Szilvi rám esett, és hangosan kacagtunk az ügyetlenkedésünkön.
Aztán Szilvi hirtelen abbahagyta a nevetést, olyan hirtelen, mintha elvágták volna. Nem láttam az arcát. Úgy hallottam, zihált egy kicsit, de erre már nem emlékszem pontosan. Csak arra emlékszem, hogy a teste merevvé vált. Legurult rólam, a hátára esett, és nem mozdult többet. Élettelenül feküdt, és csukva volt a szeme…
Rémülten ültem fel. Nem értettem. Az előbb még nevetett… Mi történt? Szólongattam őt, rázogattam a karját, de nem reagált semmire. A pulzusát kerestem, a szívét hallgattam. Semmi. Jeges félelem mart belém.
Felpattantam a földről, és riadtan néztem körbe. Csak ekkor láttam, milyen messze vagyunk. Annyira megijedtem, hogy hirtelen azt sem tudtam, hol lehetünk pontosan.
- Segítség! – üvöltöttem. De nem láttam senkit közel s távol. Nem mertem otthagyni Szilvit egyedül, és emlékszem, mennyire iszonyatosan tehetetlennek éreztem magam, hogy mennyire féltem.
Végül futni kezdtem, vissza, amerről sejtéseim szerint jöttünk. Közben folyamatosan kiabáltam.
- Segítség! Szilvi! Segítség! SEGÍTSÉG!
Szaladtam, zokogtam és üvöltöttem. Innentől csak töredékek vannak meg. Egy nő elkapta a karomat, faggattak, mi történt, de csak Szilvi nevét tudtam ismételgetni, és mutogattam arra, amerre elszaladtunk játszani. Valaki hívta a mentőket. Nem emlékszem, hogyan találtunk vissza Szilvihez, mert teljesen kikeltem magamból, és nem voltam képes értelmesen viselkedni.
Nem emlékszem… Nem emlékszem többre…

Nevetés hangja szakít ki a gondolataimból. Két tinédzserfiú halad el mellettem, az egyik nevet, a másik nagyban magyaráz neki valamit.
Szilvi is nevetett az utolsó percében. Én is kacagtam vele.

Azóta nem tudok nevetni.

És talán soha nem is fogok.

Mert Szilvi elhunyt, ott mellettem, és én nem tudtam megmenteni.