Máté

Még mindig érzem a furcsa, szédült örömöt, nem is tudom, volt-e ilyenben valaha részem. Tegnap éjjel Lonával valami egészen különlegeset éltem meg. Sosem voltam az a spontán fajta, aki csak úgy hirtelen kitalálja, hogy azon nyomban, akár hajnalok hajnalán összefut valakivel. Bár a zenében rengeteg szenvedélyt éltem meg az évek során, de a magánéletemben rendszerint megmaradtam a biztonságos korlátokon belül, a megszokott lagymatag mindennapokban. Talán ebbe fáradtam bele. Ki tudja. Mindenesetre az éjjel elindult bennem valami más. Tulajdonképpen Lona társaságában eddig még nemigen sikerült értelmesen viselkednem, úgy, ahogy normális lenne. Elég csak arra a csókra gondolni, vagy a különös sms-ekre, illetve arra, hogy nem úgy beszélgetünk, mint ahogy eddig mással tettem. Nem jönnek a mindennapos szavak, a közhelyek és az unalmas kérdések, sőt, van, hogy egyáltalán semmilyen szó nem jön, és ilyenkor mégis jó együtt csendben ülni. Azt hiszem, valahol belül mindig úgy éreztem, hogy nem értem meg igazán az embereket, és ők sem engem. Sikerült beilleszkednem közéjük, vannak jó ismerőseim, egy-két barát is akad, megtalálom a közös hangot a kollégákkal, és viszonylag jól kezelem a Metal Gates rajongói körét is. Ennek ellenére valami hiányzott, ami örökösen ott tátongott bennem. Néha arra vágytam, bár ne kellene megszólalnom ahhoz, hogy valaki értsen és mellettem legyen. Bár ne kellene keresnem az odaillő, megfelelő szavakat, és erőlködnöm, hogy fenntartsak egy-egy emberi kapcsolatot. De ezeket a fura, kavargó érzéseket én sem igazán értettem, ezért hát lassanként le is mondtam róluk, és elástam magamban őket.
Mintha Lona mellett ezek az elnyomott dolgok felszínre jutottak volna bennem.
A tudat, hogy talán van valaki, aki hozzám hasonlóan különc, és akivel mégis egy nyelvet beszélek – ez ad valami megnyugtató érzést, ami megtámasztja örökké háborgó lelkemet.
A munkámat is sokkal vidámabban végzem, még a hangoskodó gyerekekkel és az értetlenebb vevőkkel szemben is türelmesebb vagyok. És néha azon kapom magam, hogy mosolygok, csak úgy. Na, ez sem jellemző rám.

Merengésemből az szakít ki, hogy valaki megáll közvetlenül előttem. Basszus, jól elbambultam. Feltekintek, nyelvem hegyén az udvarias köszönés, ám megdermedek, és a szavak belém ragadnak.
Mert Petra az. Szélesen mosolyog, ugyanúgy, mint ahogy régebben tette, amikor még együtt voltunk, és hazaértem hozzá.
- Szia, Máté! – köszön.
- Helló. Hát te? – morgom. Nem tudom, miért, de rohadtul nem örülök, hogy viszontlátom. Pedig nem váltunk el haraggal. De valamiért rossz érzésem van.
- Erre jártam, és gondoltam, beugrom – feleli könnyednek szánt hangon, de engem nem ver át, ismerem már annyira, hogy tudjam, ez csak duma. Méghozzá a létező legközhelyesebb, legócskább dumák egyike. Erre járt, és gondolta, beugrik. Persze.
- Oké – mondom. Belül várakozó álláspontra helyezkedem.
- Mi újság? – mosolyog Petra rendületlenül.
- Ugyanaz, mint néhány nappal ezelőtt, amikor utoljára kérdezted.
Tudom, hogy ez nyersre sikeredett. Petra mosolya cseppet elhalványul.
- Baj van? – kérdezi óvatosan.
- Mit akarsz, Petra? – sóhajtok fel bosszúsan. Semmi kedvem ehhez a mű dologhoz, ehhez a színjátékhoz. Ha lehet, kerülném a udvarias ál-érdeklődést meg ehhez hasonlókat.
- Most miért vagy velem ilyen ellenséges? – kérdez vissza Petra megbántódva. Francba már. Nyilván nem szeretném őt bántani, de ehhez akkor sincs türelmem.
- Csak szeretném tudni, mit szeretnél tőlem – felelem, és igyekszem higgadtabb hangot megütni. – Hogy miért írsz üzeneteket, most meg miért jöttél be ide.
- Abban maradtunk, hogy megtartjuk a jó viszonyt! – hozza fel Petra védekezésképpen, de érzem, hogy megint kikerüli az egyenes választ.
- Igen, és azzal nem is lenne bajom, ha néhány havonta vagy évente egyszer váltanánk néhány szót, de nálam itt kimerül a jó viszony. Nem szeretnék többet.
- Ne csináld már! – csattan fel Petra. Kicsit hangosra is sikerül, még szerencse, hogy jelenleg csak mi vagyunk az üzletben. Ennek ellenére ezen azért felhúzom magam.
- Volnál szíves viselkedni a munkahelyemen? – szólok rá. Petra értetlenül pislog. Mint aki hirtelen egy másik embert lát a helyemen, mást, akivel együtt volt. Talán most lát először önmagamnak.
- Máté, öt és fél évig a párod voltam, ennél azért többet érdemelnék – szólal meg.
Mi van? Mi az, hogy többet érdemelne? Basszus, ki ez a nő itt előttem? Képtelen vagyok tovább visszafogni magam, jegesen válaszolok.
- Voltál. A hangsúly a múltidőn van, és ez talán nem véletlen.
Petra elsápad.
- Hogy vagy képes ezt mondani? – hebegi. – Neked tényleg ennyit jelentett az egész?
- Hagyjuk ezt, Petra – hárítok, mert már tényleg unom a dolgot. – Nem kell a dráma, meg nem kellenek a nagy szavak. Jó volt együtt, de a kapcsolatunknak vége. Szeretném békében lezárni, de az úgy nem megy, hogy te ilyen-olyan üzeneteket írsz, és sűrűn keresel.
- De ha egyszer fontos vagy nekem! – tör ki Petrából. – Ennyire nem jelentek már semmit a számodra?
Elfogy a türelmem. Megkerülöm a pultot, és határozottan Petra elé állok. Ahogy fölé magasodom, tágra nyílt szemmel néz rám.
- Elég volt, Petra! Vagy most azonnal kibököd, mi a francot akarsz tőlem tulajdonképpen, vagy sarkon fordulsz, és szépen kisétálsz a boltból. Sem időm, sem energiám nincs a játszmákra és a hamis dumákra.
Petra nyel egy nagyot, majd hátralép egyet. Néhány pillanatig csak nézünk egymásra.
- Csak… hiányzol – nyögi ki végre. – És tudni akartam rólad, meg beszélgetni… Olyan jó lenne megint úgy, mint régen…
Frusztráltan sóhajtok.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem is egyszer.
- Igen, de… azóta eltelt néhány hónap, és arra gondoltam, talán már letisztultak a dolgok annyira, hogy…
- Petra! – vágok közbe. – Nem szünetet beszéltünk meg, nem átmenetileg szakítottunk, hanem végleg. Mert elmúlt. Ennek vége van, és nem hiszem el, hogy ezt sokadjára is át kell rágnunk. Azt hittem, te is felfogtad és elfogadtad, hogy már nem egymás mellett van a helyünk. És viszonylag szépen el is váltunk a másiktól, miért kell ezt most mégis felbolygatni?
- Mert én nem bírom nélküled – feleli Petra elkeseredetten.
Csak bámulok rá. Nem akarom elhinni, hogy ilyeneket mond. Valahogy nem illik a róla alkotott képbe, mindig nyugodt és összeszedett volt, kedves, törődő, de nem csöpögős és lelkizős. Lehet, hogy én is egy teljesen más arcát láttam a kapcsolatunkban, mint ami valójában az övé?
És ha már itt tartunk, talán ő sem ismert engem eléggé, vagy másnak látott, ebből kifolyólag pedig nem én hiányzom neki, nem nélkülem nem bírja, hanem a rólam és a kettőnkről alkotott illúzió kell neki. De ha ezt most az arcába vágom, azzal véglegesen összetöröm a közös időnk megmaradt szép emlékeit. Nem akarom tőle elvenni a múlttá szelídült jó érzéseket, ahogy magamtól sem. De az sem jó megoldás, hogy hagyom őt hiú ábrándokat kergetni. Most mi a francot csináljak?
Hallgatunk. Petra könyörögve néz rám. A rohadt életbe, miért kell ezt csinálni?
- Máté – kérlel halkan.
- Nem, Petra. Kérlek, most menj el! – lehelem színtelen hangon.

Még látom a könnyeket a szemében, mielőtt elfordul, és kiviharzik a boltból. Érzem, hogy ez még nincs lejátszva, és felzaklat a tudat. Ez annyira méltatlan… Hozzá is, a kapcsolatunkhoz is, amiről azt hittem, sikerült szépen lezárnunk.
Hogyan értessem meg Petrával, hogy neki is el kell engednie a múltat?

Lona

Csak lassan térek magamhoz, lassan tudatosul, hogy az ágyamban fekszem. Mert még érzem a foszladozó álom érintését. Mátéval álmodtam, a csillagos égbolttal. Az ölelésével. Ringatott, finoman, csendesen. Csodaszép volt.

Nem emlékszem, hogy valaha bárki ilyen hatást váltott volna ki belőlem. Sosem éreztem ilyen vonzódást. Igazából a párkapcsolat, a szerelem, a szexualitás és az ehhez hasonló dolgok mindig hidegen hagytak. Nem hiányoltam az életemből, hiányzott anélkül is bőven sok dolog. Talán kínos és ciki, de eddig összesen egy kapcsolatom volt, még a gimnázium idején, az is nagyjából két vagy három hónapig tartott. Már arra sem emlékszem, miért is jöttem össze vele – talán csak sodródtam az árral. Talán csak úgy éreztem, ennyi idősen azért így illik. Mert ezt láttam magam körül. Szilvi halála után néhány évig magántanuló voltam, majd amikor jött a gimnázium ideje, anyámék szorgalmazták, hogy visszatérjek a korombeliek közé, és tanuljak rendesen iskolában. Így is történt. Visszacsöppentem egy világba, amit köznyelven normálisnak hívtak. Merthogy ez az élet rendje, így kell lennie. Kis létszámú osztályba kerültem, de még így is soknak éreztem a körülöttem lévőket. Nem tudtam mit kezdeni egyik nemmel sem. A lányok mintha más nyelven beszéltek volna, olyan dolgok érdekelték őket, amik engem hidegen hagytak. Ők sem tudtak hová tenni engem, úgyhogy egyedül voltam. A fiúk még annyira sem érdekeltek, de láttam, hogy szinte mindenkinek van valakije, és amikor egy Roland nevű srác az egyik szomszédos osztályból tenni kezdte nekem a szépet, úgy gondoltam, miért ne. Szóval, ahogy mondani szokás, jártunk. Ő lelkes volt, én ráhagytam mindent.
Annyira fásult voltam és annyira üres, hogy nem volt bennem belső vészharang, amit hallva még időben visszavonulót fújhattam volna. Így történt, hogy Rolanddal elvesztettem a szüzességemet is. Felinvitált magához, a szobájában voltunk, ő csókolt, simogatott, én meg hagytam. Alig-alig viszonoztam bármit is, de ő maga is tapasztalatlan volt, talán ezért nem tűnt fel neki, hogy valami nem oké.
Nagyon fájt, szinte lebénította az egész altestemet az érzés. Aztán pedig újra az üresség, mígnem véget ért. Nem tudom, mennyi ideig feküdtünk egymás mellett, de egyszer csak belém hasított valami. Hogy most mégis mi a francot csinálok, mit keresek egy fiú mellett. Idegennek éreztem a saját meztelen testemet, ezért sietve magamra kapkodtam a ruháimat, és valami ürügyre hivatkozva hazamentem. Nagyon bántam, hogy hagytam Rolandot ennyire közel merészkedni hozzám, hogy beengedtem őt a testembe. Hányinger kerülgetett az egésztől. Roland utána még próbálkozott, azt hitte, minden folytatódik úgy, mint eddig, de én elzárkóztam. Végül vette az adást, és lekopott rólam.
Ennyi. Ennyi az én tapasztalatom a férfiakkal. És ezen sosem rágtam magam. Sosem érdekelt. De amit Máté kivált belőlem, az valami egészen más. És annyira jólesik, amikor hozzám ér. Ő… ő valahogy kiemelkedik azok közül, akiket eddig láttam magam körül. Talán még az álmom hatása, de rám szakad az érzés, hogy sóvárgok az ölelése után. Milyen jó lenne, ha a karjaiba zárna, én hozzábújnék, és megszűnne a külvilág…


Gyuszi

Már napok teltek el a francos koncert óta. Dühítő, hogy Máté a közepén eltűnt, de persze igaza van, nem láncolhatom magam mellé, egy buli nem erről szól.
Elnyomom a cigarettát, és rágyújtok egy újra. Ma még szabadnapos vagyok, holnapra össze kellene szednem magam. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Zsanit, pedig már két éve szétmentünk, és nem érdemel egy gondolatot sem.
Mocskos egy nő. Aki még mindig baszott jól néz ki, és képtelen vagyok úgy ránézni, hogy ne váltson ki belőlem akármilyen hatást. Hol gyűlöletet, hol meg… hol meg olyat, amivel nem akarok szembenézni. Annyira elszédített engem anno, olyan jókat buliztunk, kurva jó volt vele az ágyban, közösek voltak a kedvenceink, az ízlésünk… azt éreztem, mellette sosem lesz unalmas, mi sosem öregszünk meg, miénk lesz a világ, ketten hódítjuk meg az életet. Örökké ezer fokon fogunk égni, együtt. Ketten. De a franc sem hitte volna, hogy ennyire kicsapongó, hűtlen ribanc. Pedig azért gondolhattam volna. Túl szép az ilyesmi, hogy igaz legyen. Még hogy egy ilyen nő megállapodjon valaki mellett, akkor is, ha nem kell béklyóban éreznie magát, mert nem otthon fogunk ücsörögni, mint két vén fasz… áh.
Utálom, hogy újra látnom kellett. Utálom, hogy megint előjöttek belőlem ezek a dolgok. Nehezen tettem túl magam anno kettőnkön, és még mindig rengeteg bennem a harag. Annyira utálom ezt… annyira rohadtul utálom…

Sosem voltam az a szerelmes fajta. Általában csak futó kalandok akadnak az életemben. Ha mégis kapcsolatba kerülök, akkor is hűséges típus vagyok. De Zsanit meg tudtam szeretni. Olyan volt, mint a tükörképem – legalábbis azt hittem. Ő pontosan olyan volt, amilyenre vágytam, ha egy tartós kapcsolatot képzeltem el magamnak. Vidám, életigenlő, bulizós, kicsit lüke, és persze rohadt jó nő. Tökéletes kombináció.
De azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy megcsal. Ráadásul a saját ágyamban. Arra nyitottam be, hogy az ágyamban kúrja őt egy másik faszi, a rohadt életbe már! Miért volt erre szüksége? Azt hittem, mindent megkap tőlem, amire vágyik, ahogyan én is tőle. Jó páros voltunk.
Utána persze azon pörgött az agyam, hogy vajon hányszor lépett félre. Ki tudja, mennyi pacák dugta őt még?
És mi a faszomért gondolkodom megint ennyit ezen? Azt hittem, már bőven túl vagyok rajta. De amikor megláttam a koncerten, úgy éreztem, mintha áramütés szaladt volna végig rajtam. Ugyanolyan volt, mint két évvel ezelőtt: önfeledten bulizott, rázta a haját, táncolt. Egy pillanatra elkapott az érzés, mennyire jó volt vele, mennyire vonzó most is… Aztán, mintha az agyam ellenkezésbe csapott volna át, elemi erővel tört rám a harag, a csalódottság, a düh. Ami aztán Mátén csattant. Utólag szégyellem is magam emiatt, nem szoktam másokon leverni, ha bajom van. Csak ez az egész tényleg hülyén jött ki.
Odalépek az egyik polcomhoz, és leemelek róla egy dobozt. Tudom, hogy önkínzás, amit csinálok, de nem tudom megállni. Letelepszem a dobozzal, és ahogy felnyitom a tetejét, rögtön egy közös kép tárul elém Zsanival. Alatta is egy halomnyi fénykép, egyeseken csak Zsani pózol, vannak olyanok, ahol ketten, koncerteken, színpad előtt metállvillázva. Egy belső érzés arra késztet, hogy darabokra tépjem az összes fotót, de képtelen vagyok rá. Fogalmam sincs, miért. Talán csak a szép emlékek miatt. De bármilyen szépek is, dobozban van a helyük.
Visszapakolok mindent a helyére, majd eldőlök a kanapén. Rohadt szarul vagyok. Kellett ez most nekem?

Zsani

Nem tudom, merjek-e írni Lonának a félresikerült koncert után. Haragszom magamra, amiért nem tudtam betartani az ígéretemet, és nem vigyázok rá. Látszik, hogy felelőtlen vagyok. Talán ő is dühös rám. Bár amikor együtt kávéztunk másnap, nem mutatta ennek a jelét, de nagyon nyúzott volt.

Közben üzenet érkezett a Facebookon, egy csoportbeszélgetésben, amit a haverokkal hoztunk létre. Csongor írt.

„Csá, skacok! Megiszunk valamit holnap este?”

Hogyne! Nekem az ilyet nem kell kétszer mondani. Rögtön válaszolok is, hogy benne vagyok. A többiek közül többen azt írják, nem érnek rá, de azért Csongoron és rajtam kívül még hárman jönnének, az úgy már korrekt kis összejövetel.
Hmmm… Mi lenne, ha elhívnám Lonát? Bár nem tudom, mennyire volna kedve egy ilyen iszogatáshoz, nem is igazán szereti az alkoholt, ha jól emlékszem. De talán jót tenne neki egy kis társaság.
Nem gondolkozom sokat a dolgon, írok neki. Veszíteni valóm nincs, legfeljebb nemet mond.

„Szia, Lona!

Remélem, minden oké veled. Holnap este néhány haverommal beülünk valahova meginni valamit. Van kedved csatlakozni? Nyugi, nem leszünk sokan, veled együtt hatan, köztük én, meg az a Csongor nevű srác, akivel már találkoztál a múltkor.
Mit szólsz? Persze ha nincs kedved, nem erőltetem. Csak gondoltam, jót tenne neked a társaság.”


Lona

Már vagy ötször elolvastam Zsani üzenetét. Egy újabb megpróbáltatás, amibe vagy belemegyek, vagy nem. Néha úgy érzem, túl gyorsan pörög velem az élet, belecsöppentem valami zizegős, fura világba, ahol csak kapkodom a fejemet.
De mégis mi bajom van? Eddig éppen az volt a problémám, hogy egyedül vagyok, nincs társaságom, nincsenek barátaim, nincs senkim. Igaz, nem is tettem túl nagy erőfeszítést, hogy ezen változtassak. De olyan, mintha be lennék zárva magamba, és most végre kopogtatnának az ajtón.
Nem élhetem le az egész életemet egyedül. Én magam is tudom, hogy ez nem jó. Napról napra, évről évre rosszabbodik az állapotom, és ez ellen tenni kellene. Annyi pénzem nincs, hogy mondjuk felkeressek egy pszichológust – az államilag támogatottakat meg inkább hagyjuk –, de talán kezdésnek jó lenne részt venni egy összejövetelen. Nem lesznek sokan, így a tömegtől sem kell tartanom. Lépésről lépésre. Először Zsani, aztán Máté, és most megismerhetek új embereket. A kérdés csak az, meg fogok-e tudni szólalni? Fel tudok-e oldódni a társaságban? Annyiszor hagynak cserben a szavaim… és nem akarom lejáratni magam. Még a végén azt fogják gondolni, valami beképzelt liba vagyok, aki nem hajlandó leereszkedni hozzájuk.
Tessék, már megint túlagyalom a dolgokat. Miért nem tudom egyszerűen csak elengedni magam? Talán ha ezt most elszalasztom, nem lesz több lehetőség. Mert hogyha nemet mondok, lehet, hogy Zsani nem hív többet ilyen bulikra.
Na jó, legyen…

„Szia, Zsani!

Rendben, benne vagyok. Írd majd meg, mikor és hol.”

Tessék, megtettem egy újabb lépést. Örülnöm kellene, hiszen ez haladás a részemről, de nem érzek semmit, csak fásultságot. Felmerül bennem, hogy írhatnék egy novellát, de túl fáradt vagyok. Ezért inkább a fürdőszobába megyek. Lezuhanyzom, fogat mosok, majd visszaérve a szobámba felveszem a hálóingemet. Úgy zuhanok be az ágyba, mint egy zsák krumpli. Nem tudom, miért vagyok ilyen fáradt, talán a túl sok agyalástól. Leragad a szemem, és elalszom…

Egy sötét, ködös erdőben járok. Talán félnem kellene, de ugyan mi ez ahhoz képest, amit már láttam korábbi rémálmaimban, eddigi életemben? Biztos léptekkel haladok befelé a fák között, mintha keresnék valakit. Nem is akárkit.
Sötétszőke hajtincseket, fekete bőrkabátot látok elsuhanni az erdő mélyén. Arrafelé veszem az irányt. Rá van szükségem, érzem. Ő kell nekem. Utol kell érnem. Már alig látok, annyira mélyen vagyok a sötétben. Amikor már azt hinném, elvesztettem, hirtelen kinyúlnak értem. Hevesen megdobban a szívem. Ő az. Ő von a karjaiba, ő kezd el lustán, finoman végigcsókolni, miközben ölelése egyre érzékibb. Annyira vágyom rá, hogy úgy érzem, meggyulladok… Akarom őt, mindennél és mindenkinél jobban!

Verejtékben úszva riadok fel. Mi a franc volt ez?! Máté… az érintései, az ölelése… és te jó ég, odalent… A lábam között lüktetek, sajgok, úgy érzem, beleőrülök. Soha, de soha nem éreztem még ilyet. Szóval… ilyen, amikor felizgulok? Amikor kívánok valakit?
Előredőlök, és a hajamba markolok. Ez így nagyon rossz. De a szexet és egyebeket mindenki agyondicséri. Talán ha kielégülök, nekem is jó lesz. Elbizonytalanodom. Esetleg… könnyítsek magamon én? Bármilyen ciki, még sosem nyúltam magamhoz. Tétován lejjebb csúsztatom a kezem, de azon nyomban rémülten vissza is húzom. Nekem ez nem megy. Nem tudom, hogy kell. És egyébként sem a saját érintésemre vágyom. Hanem Mátéra. Hogy megérintsen, megcsókoljon, végigsimogasson mindenhol… Még mindig érzem a forróságot az ölemben. Tehetetlenül visszahanyatlok az ágyba.
Az is lehet, hogy teljesen feleslegesen fantáziálok ilyesmikről. Talán Máté nem vonzódik hozzám, és nem volna ebben partner. Különben is hogyan venné ki magát, ha odaállítanék elé, és azt mondanám, „Máté, kívánlak, tegyél magadévá!” Uramatyám, a gondolattól is elpirulok. Nem tudom, hogy kell kezdeményezni az ilyesmit, csak lejáratnám magam.
De… mi van, ha Máté is vonzódik hozzám? Egyszer az egyik sms-ében írta is, hogy vonzottam magamhoz. És a csók… meg az éjjeli séta, padon ücsörgés? És azt is mondta, valami történik köztünk. Ezek nem történtek volna meg, ha nem vonzódna hozzám.
Jó, ezt most kikövetkeztettem. De hogyan tovább? Várjam meg, míg újra jelentkezik? És aztán? Mi lesz, ha szexet kezdeményez, én meg elbénázom, mert nem tudom, hogy kell reagálni? Feküdnék ott rémülten, mint egy fadarab. Basszus, még hozzáérni sem mernék! Mert mi van, ha rosszul csinálok valamit?
Bár nem vagyok szűz, de annak érzem magam, hiszen csak egyetlen tapasztalatom volt annak idején, és az sem hagyott bennem mély nyomot.
Csak tudnám, mit kezdjek ezzel az egésszel… Idáig azt sem tudtam, milyen érzés kívánni valakit, azt meg végképp nem tudom, milyen lehet az élvezet. Máté biztosan jóval tapasztaltabb, hiszen rockzenész, számos viszonya lehetett már.
Mindegy, hiába is rágódom ezen. Talán értelme sincs. Talán soha semmi nem fog köztünk történni Mátéval. Hálás lehetek azért, amit eddig megéltem vele.
Visszaalszom, és remélem, most nem ilyen erotikus álmom lesz…