Lona


„Annyira régen ültem már ezen a mezőn! Talán ez lehet az oka annak, hogy a színek kissé megfakultak. A régen élénkzöld füvek halott árnyalatot öltöttek, az egykor kék eget mintha kiradírozták volna.
Kicsi Lányt viszont túlságosan élénken látom, szinte fáj tőle a szemem. Orgonalila, fehér pöttyökkel díszített ruhácskája, szőke haja… Velem szemben ül a földön, de nem rám néz, hanem lefelé, nagyon elfoglaltnak tűnik. Ahogy közelebb hajolok hozzá, látom, hogy letépkedett fűszálakból készít valamit.
- Mit csinálsz? – kérdezem elhaló hangon.
- Barátságkarkötőt – feleli a kislány készségesen.
Elnézem őt, ahogy apró ujjacskáival egymásba fűzi a szálakat, ahogy elmélyülten dolgozik a kis művén. Elönti a szívemet valami sóvárgó, nosztalgikus érzés. Mennyire jó itt… csak ülni a fűben, a szabad ég alatt, kettesben Kicsi Lánnyal, élvezni a pillanatot.

- KELJ FEL ONNAN! DOLGOD VAN! – hallok valahonnan egy hirtelen csattanó, idegen hangot. Riadtan körbenézek, de nem látok senkit.
Kicsi Lány felemeli a fejét, és rám pillant. Nyílt, tiszta tekintetében ott csillog minden, ami én sosem voltam.
- Tartsd a kezed! – kéri.
Erőtlenül engedelmeskedem, és figyelem, ahogy óvatosan a csuklómra köti az elkészült karkötőt.
- Köszönöm, kicsi lány – lehelem. Ő csak mosolyog.

- IGYEKEZZ, INDULJ! MÁR FELNŐTT VAGY, NEM ÜCSÖRÖGHETSZ ITT! VÁR AZ ÉLET!

Megint ez a hang. Senkit nem látok, nem találom a gazdáját, de a szívembe marnak a szavak, riadt félelmet hagyva maguk után.
A barátságkarkötő leesik a csuklómról, a kislány pedig ijedten a szája elé kapja a kezét.
Már rég elfelejtettem, hogyan kell élni. De csüggedten feltápászkodom a földről, és elindulok. Ólomsúlyúak a végtagjaim, alig tudom egyik lábamat a másik után tenni, de csak cipelem magam előre, be a messzeségbe, céltalanul. Majd egyszer csak kikötök valahol, ahol azt a bizonyos életet élnem kell.
Arra eszmélek fel, hogy Kicsi Lány mellettem baktat, és kis kezét az enyémbe csúsztatja. Nem is vettem észre, hogy utánam jött.
- Hát te? – kérdezem csodálkozva.
- Megyek veled! – mosolyog rám a gyermek.
- De azt sem tudod, hová megyek!
- Nem baj, jövök én is!
- Miért?
- Barátok vagyunk – közli Kicsi Lány magától értetődően. – Tudod, adtam karkötőt is!
- De leesett a kezemről.
- Nem baj, majd csinálok másikat!

Egyszerű, ártatlan szavai megmelengetik vacogó lelkemet. Szomorkásan elmosolyodom. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne!

Ha elromlik valami, csinálunk másikat.

Ha elveszítünk valamit, csinálunk másikat.

Ha elveszítünk valakit…

Ha… elveszítünk valakit…”


Magamat ölelve ülök a számítógép előtt, mintha a kicsi lányt ölelném.
Zsani már megírta előzőleg, hogy este hétkor találkozunk a haverjaival, valamilyen kocsma előtt. Nem igazán jártam még ilyen helyen. Szokás szerint felemásan érzem magam: az egyik felem menne, a másik elbújna a szobájában. Ez most már mindig így lesz? És ha belegondolok a közelmúltba, eddig akárhányszor kísérletet tettem arra, hogy legyőzzem magam, valahányszor tettem egy próbát a kimozdulással, az rosszul sült el. Szarul éreztem magam egyedül az Éjmadár koncerten. Aztán pedig pánikroham kapott el az Angyalkönny buliján. Talán nem érdemes ezt erőltetni, mert csak a baj van vele.
Habár… az Éjmadár előtt lépett fel Máté, ennek köszönhetően először láthattam őt. A pánikrohamnál pedig mellettem volt, és… Szóval, tulajdonképpen akadtak jó dolgok is a koncerteknek köszönhetően.
De ez most egy kocsma lesz, ahol megint csak Zsanit fogom ismerni, itt nem lesz Máté, itt megint kívülállóként fogok ücsörögni. Igaz, Zsanit is az Éjmadár bulin ismertem meg. Talán ez mégis egy lehetőség lesz arra, hogy kicsit kiszélesedjen az ismeretségi köröm, lehet, hogy lesznek barátaim.
Na jó, tegyük félre ezeket a gondolatokat, mert csak belefájdul a fejem! Inkább eldöntöm, mégis mi a jó életet vegyek fel ma estére.


Máté

Megint a melóban vagyok. A pultnak támaszkodom, forgatom a kezemben a mobilomat, és azon tűnődöm, írjak-e Lonának. Úgy viselkedem, mint valami szégyellős kamasz. Fogalmam sincs, miért. Talán a hosszúra nyúlt párkapcsolatom alatt kiestem a gyakorlatból, most elölről kell kezdenem az ismerkedést. De mik a bevett sémák ilyenkor? Próbálok visszaemlékezni, hogyan indult annak idején Petrával. Olyan régen volt már! Azt hiszem, csak belesodródtam. Nem volt semmi széptevés, egy közös ismerős révén találkoztunk, megtetszettünk egymásnak, beszélgetni kezdtünk, hazakísértem, és még aznap este az ágyban kötöttünk ki. Aztán ez megismétlődött, és felvetődött bennünk, hogy ezt akár folytathatnánk is. Hogy végül ki és mikor mondta ki, hogy ez már párkapcsolat? Nem tudom.

De Lona más. Vele még csak egy óvatos csókig jutottunk, talán azt sem kellett volna – nem mintha nem esett volna jól, de akkor sem az volt rá a megfelelő pillanat. Annyira törékenynek tűnik, lehet, hogy félnék is úgy közeledni hozzá, intim érintésekkel, hasonlókkal… Pedig nagyon is vonzódom hozzá. Csak azt nem tudom, hogyan adhatnék ennek teret, és félek, hogy elriasztom Lonát valamivel.
Olyan, mintha ő és én valami egészen másik világban élnénk, de bele lennénk kényszerítve a valóság nyers pillanataiba, és ezért nem tudunk mit kezdeni egymással. Talán ha jobban meg mernénk élni a saját világunkat, ha el mernénk szakadni a szürke hétköznapoktól, a felszínes, üres, kötelező köröktől, akkor sokkal könnyebben alakulnának a dolgaink. Ha Lonára gondolok, feketébe boruló eget, megannyi csillagot látok, és úgy érzem, mintha felfeküdnék valami könnyen lebegő, láthatatlan dologra, ami olyan könnyedén siklik át velünk egy másik világba, hogy csak pehelykönnyű érintéseket érzek a bőrömön, a lelkemben.
Csak sajnos néha ugyanilyen megfoghatatlannak érzem magát Lonát is, és félek, hogy szertefoszlik előttem ez az egész tünemény, amit ő hozott el magával.

És ha felhívnám? Az talán egyszerűbb, mint pötyögni, amit aztán ki tudja, mikor olvas el. Meg aztán jólesne hallani a hangját.
Nem is hezitálok tovább, elindítom a hívást. Két kicsengés után felveszi.
- Szia – szól bele a telefonba halkan.
- Szia.
Néhány másodpercig hallgatunk.
- Mi újság? – kérdezem. – Hogy aludtál?
Lona torkot köszörül, és mintha nyelne is egyet.
- Öhm… jól. Csak furcsákat álmodtam.
- Miket?
- Nem fontos – vágja rá gyorsan. – Te hogy vagy?
- Jól… épp dolgozom. Vagyis csak úgy teszek, mert épp nincs teendő.
- Tényleg, mivel is foglalkozol? Ez eddig kimaradt nekem.

Nahát, tényleg! Jogos kérdés.

- Eladó vagyok – felelem. – Kisállatoknak való felszereléseket és eleségeket árulunk.
- Az jó! Van is saját állatod?
- Most éppenséggel nincs. Habár a boltban megfordulnak néha mentett kisállatok, időnként egészen olyan, mintha a sajátjaim lennének. Neked van háziállatod?
- Nincs. Igazából… gondolkodtam már rajta, de még magamról is nehezen gondoskodom, ezért nem mertem kockáztatni.
- Értem. – Megüti a fülemet ez a „nem mertem kockáztatni” mondat. Kicsit úgy hangzik, mintha Lona egész életét ez jellemezné, de nem tudom megmagyarázni, miért támadt fel bennem ez az érzés. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, és másfelé terelem a beszélgetést. – Egyébként te mivel foglalkozol?
- Hát… - Lona hangja bizonytalanul cseng. – Leginkább írok mindenfélét, cikkeket egy online magazinnak, meg… ilyesmik. Szóval rendes, köznyelven hétköznapi munkám nincs.
- De szereted csinálni?
- Igen.
- Akkor szerintem ez a lényeg. Otthonról dolgozol?
- Igen. Nem élek valami ingergazdag életet – jegyzi meg Lona kissé gúnyos hangon, de érzem, hogy ez magának szól, nem nekem. – Mondjuk ma este pont kimozdulok.
- Na! Merre mész?
- Tudod, meséltem Zsaniról. Ő hívott el, hogy találkozzak vele, meg pár haverjával. Kocsmázni megyünk.
- Azok jók tudnak lenni.
- Bevallom őszintén… a kocsma nem annyira az én világom. Azt sem tudom, mire számítsak.
- Sok részeg idiótára – vágom rá nevetve, mire Lona is kuncog. – Egyébként nem nagy kunszt. Remélem, jól fogod érezni magad!
- Én is remélem.

- Jó napot! – köszön hangosan egy megérkező vásárló. Már a köszönéséből érzem, hogy nem csak úgy nézelődni jött, hanem egyenesen én kellek neki, mármint konkrét kérdése van valamiről. Udvariasan visszaköszönök.

- Ne haragudj, most le kell tennem – mondom Lonának.
- Persze, nyugodtan. Majd beszélünk.
- Igen. Akkor jó szórakozást estére!
- Köszi, jó munkát! Szia!
- Szia!

Habár jelenleg semmi kedvem a vevővel foglalkozni, mégis a szokottnál nagyobb mosollyal indulok el felé. Belül könnyű boldogság melengeti a szívemet. Annyira jó volt hallani Lona hangját! Olyan jólesett ez a beszélgetés! És most gördülékenyebben is ment. Már most alig várom, hogy újra beszéljünk!


Zsani

- Ezúttal figyelsz Lonára, ezúttal nem leszel ittas barom, ezúttal nem rúgsz be, ezúttal csak mértékkel iszol! – mondogatom magamnak a tükör előtt állva. Így is lesz! Most nem fogom hagyni, hogy bármi eltántorítson. Szeretnék tényleg jóban lenni Lonával, jobban megismerni őt, szeretném, ha ő is jól érezné magát velem, vagy a barátaimmal. Igaz is, a srácok! Jó, most ünnepélyesen megfogadom, hogy ha valamelyik haver bevon engem egy belsős témába, amit csak mi értünk, felhomályosítom majd Lonát, miről van szó, vagy figyelek erre is, arra is. Elvileg a nők képesek erre, a multi-bizbaszra, már ha a magamfajta képződményt nőnek lehet nevezni.
Felsóhajtok, és elfordulok a tükörtől. Kit akarok becsapni? Egyszerűen nem tudok ellenállni a piának, ha elkezdem, nehéz a leállás. Talán nem ártana szakembert felkeresnem. Vagy járjak el ilyen anonim alkeszek klubjába? Jó, annyira azért nem durva a helyzet. De ha Lona mindig ilyennek lát, rossz véleményt alakíthat ki rólam. Habár a múltkori koncerten nem rúgtam be, csak elragadott a buli hangulata. És kávézni is voltunk. Tehát lényegében csak egyszer látott seggrészegen. Talán ez még jó arány.
De arra azért ügyelnem kell, hogy bármennyire elragad a jó hangulat, ne essen szét a figyelmem. Ha már Lonát így elrángatom magammal, az volna a legjobb, ha ő is élvezné a kikapcsolódást.

A srácoknak szóltam előre, hogy hozok magammal egy új ismerőst, és figyelmeztettem őket, hogy ő lassabban engedi el magát, ne rontsanak ajtóstul a házba. Megértették, vagy legalábbis remélem, hogy a „no para” választ annak vehetem tőlük. Önkéntelenül is elvigyorodom. Annyira idióták! Persze a szó jobbik értelmében. Imádok velük lógni, a humoruk bármilyen rossz napomon feldob, és egyszerűen jó bandázni velük. Adná az ég, hogy Lona is így érezzen majd! Nagyon egyedül van az a lány, társaságra volna szüksége, ahol kicsit elengedheti magát. Én nem bírnám elképzelni az életemet haverok és kimozdulások nélkül. Persze mindannyian mások vagyunk, ahány ház, annyi szokás, de nem látom úgy, hogy Lonának ez így jelenleg jó lenne. Amikor a múltkor elzárkózott az öleléstől, akkor is olyan sóvárgó arcot vágott, mint aki mégis vágyik rá. Talán ez valami önkéntes száműzetés nála? És ha igen, miért?

Vajon meg fogom őt igazán ismerni egyszer?

Mindegy, nem türelmetlenkedhetek. Idő kell neki, ennyi.
Lassan elkezdek készülődni. Bár ez nálam nem igényel sok időt, nem szoktam órákon át a tükör előtt pipiskedni (ha már tükör, maximum szájkaratézom magammal, amikor odaállok). Kiráncigálom a szekrényből az első kezem ügyébe kerülő pólót, amelyen történetesek Jon Bon Jovi ábrázata díszeleg. Ah, a jó öreg Jon, meg kell hagyni, még mindig kurva jó pasi. Megszaglászom a pólót. Jó lesz ez még mára! Alá fekete topot húzok, és a kedvenc bőrnadrágomat társítom a szetthez. Feldobok egy laza sminket – tényleg laza, csak szemceruza és szempillaspirál.
Na, ez így jó is lesz!

Alig pár utcával van tőlem arrébb a kocsma, ahova megbeszéltük a találkozót. Odaérve már látom a srácokat, ahogy összegyűlve nevetgélnek, valamint Lonát is, aki szégyellősen elhúzódva, magában ácsorog. Felé veszem az irányt.
- Szia, csajszi! – köszöntöm, és adok neki két puszit. – Örülök, hogy eljöttél!
- Köszönöm a meghívást – motyogja Lona, miközben halványan elmosolyodik.
Óvatosan megfogom a karját, és Csongorékhoz vezetem.
- Hadd mutassalak be ezeknek a rosszarcúaknak!
- Kapd be! – szól vissza Csongor vigyorogva. Lona összerezzen mellettem.
- Na, viselkedjetek! – mondom a fiúknak. – Lona, ők a haverjaim, srácok, ő Lona.
- Örvendek – biccent Lona óvatosan.
- Szia, Lona! – mondja Csongor. – Örülök, hogy megismerhetünk!
Mindenki röviden bemutatkozik Lonának, majd bemegyünk a kocsmába, és elfoglaljuk a helyünket. Alighogy leülünk, a fiúk szinte egyszerre kezdenek beszélni. Automatikusan bekapcsolódnék, de eszembe jut, mit fogadtam meg magamnak.
- Úgy mondjátok, hogy Lona is értse! – szólok közbe anyáskodva.
- Bocsi – vigyorog Csongor. – Szóval, Lona, volt egy srác, aki a múltkor…

Oldalpillantásból lesek Lonára, és tényleg egy aggódó anyukának érzem magam. Lona engedelmesen hallgatja Csongort, és bár látom, hogy koncentrál, olyan, mintha csak félig lenne jelen. Ez a lány mindig ilyen elvarázsolt, bezárkózva a világába? Pedig Csongor érthetően magyarázza a sztorit, itt-ott Peti is hozzáfűz valamit.
Közben valamelyikünk kikért mindnyájunknak egy-egy korsó sört, a pultos most teszi le elénk. Lona magához veszi az övét, gyanakodva megszaglássza, majd belekóstol. Elfintorodik.
- Most iszol először sört? – kérdezi Zénó. Talán ő a leghalkabb egyed ebből a társaságból.
- Igen… tudom, ciki – néz rá Lona szégyellősen.
- Dehogy is! Van olyan ismerősöm, aki elmúlt már harminc, de még sosem ivott sört. Sőt, úgy általánosságban kerüli az alkoholfogyasztást.
- Hogyhogy? – tudakolja Lona, és ebben a kérdésben már valódi érdeklődést lehet hallani.
- Valamelyik rokona nagy alkesz volt – meséli Zénó. – Ennek hatására még gyerekként elhatározta, hogy soha egy korty alkoholt nem fog inni. Azóta is tartja ezt a fogadalmát.
- Na, minket ilyesmivel nem lehet vádolni! – bődül el Csongor, és felhajtja a sörét. – Lona, ha neked nem ízlik, szívesen megiszom a tiédet is!
- Nyugodtan.
- Azért valami mást nem kérsz inni? – kérdezem újdonsült barátnőmtől.
- Azt hiszem, az alkohol nem az én világom.
- Persze, megértem. Vannak itt üdítők is – javaslom.
- Vagy várj! – szólal meg Csongor. – Mi lenne, ha megkóstolnád a meggysört?
- De láttad, hogy nem ízlik a sör… - feleli Lona aggódva.
- Nyugi, a meggysör egészen más – mondja Peti. – Kézműves, nem is érezni rajta különösebben ezt az alap sörízt, inkább hajaz valamilyen szénsavas üdítőre.
- Igen, az tényleg nagyon finom! – lelkesedem én is. – Mit szólsz, kipróbálod?
- Hát, nem is tudom…
- Persze ne erőltessük! – intem meg a srácokat és ezzel együtt magamat is. – Figyu, én mindenesetre rendelek magamnak meggysört, és ha van hozzá kedved, megkóstolhatod az enyémet. Neked pedig kérek egy üdítőt. Jó lesz így?
- Jó lesz, köszönöm – mosolyog rám Lona. – Akkor egy kólát kérnék szépen.
- Máris!
A pulthoz lépek, és leadom a rendelést. Amikor visszaérek, Csongor épp nagyban ecseteli Lonának az egyik részeg sztoriját, aki most már vidámabb tekintettel néz rá, időnként még kuncog is a történet egy-egy pontján. Hiába, Csongornak jó dumája van. A többiek is jót röhögnek, pedig ők már vagy ezerszer hallották az esetet. A pultos közben kihozza a kólát és a meggysört. Utóbbit magamhoz is ragadom.
- Na, megkóstolod? – nyújtom Lona felé. Ő hezitál, majd óvatosan elveszi a korsót, és belekortyol. Tűnődve ízlelgeti.
- Hmmm… Ennek tényleg más az íze.
- De jobb, vagy rosszabb? – faggatja Csongor.
- Jobb. Finom – jelenti ki Lona döbbenten.
- Na, ugye! – vigyorog Csongor. – Ha megittad a kóládat, kérsz egy saját korsóval?
- De nem muszáj korsóval, kérhetsz csak egy pohárnyit, az nem olyan sok – fűzi hozzá Zénó.
- És van szilvás is – kottyan közbe az István nevű spanom.
- Ja, meg ribizlis! – mondja Csongor.
Lona csak kapkodja a fejét.
- Hagyjátok, majd eldönti! – szólok rájuk.
- Még meggondolom – feleli végül Lona, és a kólájába menekül.
Figyelmeztető pillantást vetek a fiúkra, akik veszik a lapot, és másfelé terelik a témát.


Lona

Istenem, mekkora lúzernek tűnhetek, hogy csak üdítőt iszom egy kocsmában?! Oké, hogy látszólag megértően kezelik, sőt, amit a Zénó mesélt az ismerőséről, az is együttérzésről tanúskodott. Na, de akkor is… Olyan lehetek, mint egy karót nyelt, sótlan picsa.
A srácok jó fejeknek tűnnek, bár elég hangosak. Látom, ahogy Zsani szavak nélkül is fegyelmezi őket, valószínűleg miattam. Ez egyszerre esik jól és érezteti velem azt, hogy szánalmas vagyok, aki pesztrálásra szorul.
El kellene engednem magam. De hogyan tegyem? Igyak mégis alkoholt, hátha attól feloldódom? Az a meggyes tényleg finom volt. Mi lenne, ha megkockáztatnék egy pohárnyit? Abból csak nem lesz baj.
Zsani felkel, hogy leadja a következő kör rendelést.
- Öhm… hozol nekem egy olyan meggyes sört? – teszem fel a kérdést habozva.
- Persze! Ez a beszéd! – nevet rám vidáman Zsani, és a pulthoz siet.
- Nyugi, egy pohártól még nem fogsz fejre állni! – biztat Csongor vigyorogva. – Nem úgy, mint én, amikor egyszer részegen fejjel előreestem a velem szemben lévő szobába…
- Mi? Azt meg hogy?
- Csak lehajoltam bekötni a cipőfűzőmet – vonogatja a vállát Csongor, mire a többiek nevetésben törnek ki, és nekem is kuncognom kell, ahogy elképzelem a jelenetet.
- Min laholtok már megint? – tér vissza Zsani. Láthatólag nagyon örül annak, hogy együtt nevetek a barátaival.
- Amikor bebukdácsoltam a szobába Kovácséknál, tudod.
- Jaj! Bárcsak láthattam volna! – nevet Zsani.
- Én csak puffról estem le – meséli az István nevű srác. – Hátradőltem, és megindult alattam.
Kibuggyan belőlem egy hangosabb nevetés, majd ijedten a szám elé kapom a kezemet. Ez mintha nem is az én hangom volna. És mi van, ha István magára veszi, hogy kiröhögöm? De ez hülyeség, a többiek is nevetnek, ő maga szintén szélesen vigyorog, mint aki kifejezetten örül, hogy megnevettette a népet.

„Ne legyél már ilyen szerencsétlen!” – szólok rá magamra.

A pultos meghozza a következő kört, Zsani pedig elém helyezi a meggysört. Na, akkor hajrá, alkohol, itt jövök…
Kortyolok belőle. Gyanakodva figyelem az ízét, de tényleg nem olyan, mint a sima sör, és basszus, finom! Kimondottan jólesik. Felbátorodva kezdem el iszogatni.
- Tényleg, Lona, és hol is ismerkedtetek meg Zsanival? – érdeklődik Zénó.
- Az Éjmadár búcsúkoncertjén.

Akaratlanul is beugrik Máté arca, és a Metal Gates bulija, ahol először megláttam őt. Bizsergető érzés szalad végig rajtam.

- Az jó csapat volt! – biccent Zénó. – Kár, hogy feloszlottak.
- Fogadok, hogy Zsani a szokásához híven seggrészegen csapatta – vigyorog Csongor.
- Igen – fintorog Zsani. – De emlékeim szerint most nem csesztem le senkit.
- Mint a fotóst? – kérdezem, mire a srácok úgy fordulnak felém, mint akik most veszik csak észre, hogy ott ülök. Nem, ezt biztosan megint beképzelem magamnak. Csak… csak érdeklődve figyelnek. Ugye?
- Mármint… Mesélted üzenetben – teszem hozzá Zsanira nézve.
- Jaja, amikor kiosztottam a sajtófotóst, hogy hangulatromboló – biccent Zsani vidáman.
- Aha, rémlik! – nevet Peti.

Ez a meggysör itatja magát. Jó érzés, hogy együtt iszom a srácokkal, és nem valami vacak üdítőt kortyolok. Idáig nem hallottam ilyen sörről, de hát jobb később, mint soha. Amikor elfogy, nem hezitálok, kérek még egyet, ezúttal már korsóban.

Az idő telik, a srácoknak be nem áll a szája. Hallgatom őket, ha kérdeznek, válaszolok, nagyon értékelem, ahogy igyekeznek bevonni a beszélgetésekbe. És próbálkozom, tényleg próbálkozom. Még ha hozzászólni nem is tudok, de igyekszem nem elveszíteni a fonalat. Időnként összemosolygok Zsanival. Ha vicces sztorit mesélnek, kuncogok, ha a zene a téma, néha én is megjegyzek valamit.

Már nem tudom, hányadik sört iszom. A többiek tanácsára kipróbáltam a szilvásat is, most pedig a ribizliset, és tényleg finomak ezek is. Viszont kezdem furán érezni magam. Olyan… mintha egyszerre lassult volna be a világ, mégis felgyorsulva peregne az idő. Ahogy moccanok, hirtelen kezdek el szédülni. Basszus, mintha fejbe vágtak volna.
A testem itt ül ezzel a vicces társasággal, de a lelkem… a lelkem távolodni kezd. Mit keresek itt? Hol vagyok?

Szilvi…

Látom magunkat, ahogy egy külön asztalnál ülünk. Vajon neki milyen alkohol ízlene? Sör, bor, pezsgő? Valami rövid? Milyen lenne az ízlése?
Ez nevetséges, Szilvit gyerekként láttam utoljára, most mégis minden különösebb erőlködés nélkül magam elé tudom képzelni velem egykorúként. Látom a mézszőke haját, zöld szemét, vidám mosolyát. Csacsog mindenféléről, és közben iszogatja a… mit? Mit iszol, Szilvi? Jólesik? Az élet apró öröme egy finom ital… Örülsz, hogy élsz?

Örülsz…?

- Lona? – húz vissza a valóságba Zsani ijedt hangja.
Mikor kezdtem el sírni? Nem tudom, de a könnyek megállíthatatlanul folynak az arcomon. Ahogy felé fordítom a fejemet, a hirtelen mozdulattól ismét megcsap a szédelgés. A rohadt életbe, hányingerem van. Érzem, ahogy tolulnak fel a gyomromból a dolgok.
- Ki kell… mennem – nyögöm, és próbálok valahogy kikászálódni a sarokból. Zsani gyorsan felpattan, hogy kiengedjen.
Nagyon szédülök, és a mozgásom is olyan fura, kisebb-nagyobb kilengésekkel, a végtagjaim mintha rongyból lennének. Ki kell jutnom, gyorsan…
Levegő! A kocsma előtt megtántorodom, majd összegörnyedek, és hányni kezdek. Undorító, gusztustalan… Összeszorítom könnyes szememet, hogy ne is lássam, mi történik. Szánalmasan nézhetek ki, de nem érdekel.
Hallom a kocsmaajtó nyitódását, érzékelem, hogy valaki mellém lép, és a hátamat simogatja.
- Jól van, add csak ki magadból. – Zsani az.
Felöklendezek mindent, ami ki akar jönni. Aztán már csak tehetetlenül köhécselek. Zsani megtörölgeti az arcomat, arrébb támogat a hányástól, én pedig erőtlenül a földre rogyok. Valamelyik srác hozott egy pohár vizet, de alig tudok kortyolni belőle.
- Figyelnünk kellett volna rá, hogy ne igyon annyit – hallom Zsani megrovó hangját.
Erről szól az egész elbaszott életem? Figyelni rám, pesztrálni engem? Egy életképtelen senki, ez vagyok én. Utálom, utálom, utálom…

Szilvi, gyere vissza értem…

- Tessék? Mit mondtál? – kérdezi Zsani.
Mondtam volna valamit? Nem tudom, nem figyeltem…
Zsani a hajamat simogatja, és a mozdulatai annyira anyaiak, törődők, hogy késztetést érzek… Nehézkesen, hunyorogva feltekintek rá.

- Hiányzik Szilvi – lehelem. – Annyira hiányzik…

Több szavam nincs. Csak a könnyek maradnak.


Zsani

A jó kurva életbe! Már megint nem bírtam rendesen figyelni Lonára. Azt hittem, elég azt szabályoznom, hogy én ne igyak annyit. Őszintén szólva kicsit még örültem is, amikor Lona elkezdett sörözni, úgy láttam, jót tesz neki, kicsit végre elengedi magát. Mert annyira azt sugallja a világ felé, hogy szeretne átlépni a korlátain, de nem tudja, hogy kell… Én tényleg azt hittem, ez majd segít neki lépéseket tenni ez ügyben. Eszembe sem jutott, hogy a visszájára fordul a dolog. Igaz, én már régóta ismerem az alkohol világát, rajtam nem fog ki ennyi adag, de ő most ivott először… A rohadt életbe, ezt megint elcsesztem!

Lona valamilyen Szilviről motyog. Ki lehet az a Szilvi? Azt mondja, hiányzik neki. De korábban arról esett szó, hogy nincsenek lánybarátai. Talán testvér, vagy más rokon?

Zénóval felsegítjük Lonát a földről, és visszatámogatjuk a kocsmába. Alig van magánál, és egyre csak sír. Ugyanoda ültetjük, ahol eddig volt, a sarokba. A falnak dönti a fejét, szeme csukva.

- Szilvi – suttogja még egyszer, majd kis idő múlva a légzése egyenletessé válik. Betakargatom a dzsekimmel.
- Rendben lesz a kiscsaj? – kérdezi Csongor halkan.
- Remélem – felelem. – Ugyebár nem ismerem olyan régóta.
- Furcsa lány – jegyzi meg Peti. – Mármint aranyos, csak… mint aki nem mer élni.
- Igen – biccentek.

Vajon mennyire van ehhez köze annak a bizonyos Szilvinek?
 

Lona

Iszonyatosan fáj a fejem. Ahogy nehézkesen kinyitom a szememet, hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Minden homályos és elmosódott. Még érzem a hányás okozta maró ízt a torkomban.
- Lona! Jól vagy? – hallom Zsani hangját.
- A fejem – nyögöm ki, miközben lassan felemelem a kezemet, hogy a halántékomat masszírozhassam.
- Kicsit sokat ittál – mondja Zsani kedvesen. – De semmi baj, itt voltunk veled végig.
Ekkor hasít belém, hogy társasággal vagyok, Zsani haverjaival. Elönt a szégyen. A franc essen belé, sikerült jól bemutatkoznom. Legszívesebben elsüllyednék a föld alá.
- Sajnálom – motyogom bűntudatosan, miközben Zsanira pislogok. A többiekre ránézni sem merek.
- Ugyan, semmi gond! Szerinted én nem rúgtam be már vagy ezerszer? – nevet rám Zsani.
- De velem ilyen még sosem fordult elő – tiltakozom.
- Egyszer mindent el kell kezdeni – kottyan közbe Csongor vidám hangja.
- Azt hiszem, ezzel be is fejezem. Soha többet nem iszom – jelentem ki.
- Atyaég, ezt már hányszor megfogadtam! – röhög valamelyik másik srác, már a nevükre is alig emlékszem.

Nem akarok itt lenni. Vicc tárgya vagyok, ők jót mulatnak azon, hogy berúgtam, és azt hiszik, én is ilyen könnyedén veszem ezt. Nevetnek a szavaimon, nevetnek rajtam – miért is nem lepődöm meg?
Összeszedem minden erőmet, és feltápászkodom.
- Hazamegyek – mondom Zsaninak halkan, de határozottan. Ő megszeppenten néz rám, valószínűleg kissé élesen szóltam hozzá. Talán észrevette azt is, hogy jelen pillanatban nem különösebben szimpatizálok a haverjaival.
- Rendben, elkísérlek – ajánlkozik.
- Nem kell.
- Kérlek, engedd, hogy hazakísérjelek! – kérlel Zsani. – Nem szívesen engednélek utadra egyedül, ilyen állapotban, ráadásul késő este.

Tényleg, vajon hány óra lehet? Mindegy is. Csak annyit tudok, hogy haza akarok menni. Ha meg Zsani ennyire el akar kísérni, rendben, de remélem, nem próbál meg beszélgetést kezdeményezni útközben.
Elköszönünk a fiúktól – már ha az én mormogásomat köszönésnek lehet nevezni –, majd ahogy kilépünk a kocsmából, megmondom Zsaninak a címemet. Szerencsére nem vagyunk messze, egy laza tízperces séta alatt megérkezünk. Zsani nem erőlteti a beszélgetést, de láthatóan töpreng valamin.
Vajon egy tízes skálán mennyire csinálhattam magamból hülyét? Őszintén szólva nem emlékszem túl sok mindenre. Valószínűleg sírhattam, mert ég a szemem. De lehet, hogy csak a hányás közben könnyeztem. Hogy előtte meg utána mi volt… Nem tudom, beszélgettem valamennyit a társasággal, és ittam a sört, aztán jótékony köd. Azok az átkozott kézműves sörök! Nem hittem volna, hogy ennyire berúgok tőlük. Mondjuk arra sem emlékszem, összesen mennyit ittam.

Megérkeztünk, itt vagyunk a kapu előtt.
- Köszönöm, hogy elkísértél – fordulok Zsanihoz.
- Nincs mit – feleli ő, de valahogy olyan furcsa a pillantása, gondterhelten méreget.
- Jó éjt – köszönök el, és már indulnék.
- Várj!
- Igen?
- Nézd, én nem akarok indiszkrét lenni… - Zsani nyel egyet. – De… Ki az a Szilvi?

Ledermedek.
Megfagy a levegő, megáll az idő.
Zuhanok.

- Tessék? – hallom saját elhaló hangomat valahonnan messziről.
- Nos, ittasan egy bizonyos Szilvit emlegettél, azt mondtad, hiányzik neked, és sírtál utána – mondja Zsani óvatosan.

Nem.
Ez nem lehet.
Az alkohol belém kúszva, aljas módon mondatott ki velem dolgokat, amiket nem akartam hallatni a világgal.
Elemi erővel tör rám a fájdalom.
Zsani várakozón néz rám, de nem, képtelen vagyok erről beszélni. Mert ha beszélek róla, ha szavakat húzok a történtekre, az érzésekre, akkor annyira fog fájni, hogy egyszerűen beleszakad a szívem.
Ha kimondom… akkor Szilvi utolsó darabkáját is elveszítem, akkor tényleg véglegessé válik, hogy… És akkor Kicsi Lány is eltűnik a novelláimból. Nem, ezt nem élném túl.

Hevesen megrázom a fejemet, miközben érzem, hogy újra előtörnek a könnyeim.
- Nem akarok erről beszélni, Zsani – jelentem ki reszketeg hangon, majd mielőtt még bármit felelhetne, sarkon fordulok, és bemenekülök a kapun, be a lakásba, be a hálószobámba… Ruhástul-cipőstül zuhanok az ágyba, és csak sírok, ahogy évek óta teszem, néha nem értve, mennyi könnyet tud az ember elsírni az életében…

Zsani

Bassza meg, valami nagyon mélyen lévő, fájó pontra tapinthattam. De hát honnan tudhattam volna? Csak tényleg aggasztó volt, amikor részegen azt a Szilvit emlegette. Ki lehet ő, és mi történhetett, ami Lonát ennyire felkavarja?
Ösztönösen érzem, hogy valami nagyon komoly dolog húzódik emögött. Legszívesebben mellette maradnék, legalább hogy figyelhessek rá, de valószínűleg ő most inkább egyedül lenne. Az ajkamat rágcsálom, nem tudom, mit csináljak. Végül is elindulok haza. Átfut az agyamon, hogy visszamehetnék a kocsmába a srácokhoz, de lehet, hogy azóta már ők is szétszéledtek. Mindegy, jobb is pontot tenni ennek az estének a végére.

Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha most nem nyüstölöm Lonát, inkább megvárom, amíg ő jelentkezik. Bár, akkor esetleg azt hinné, hogy haragszom rá, amiért berúgott – pedig hát ez butaság. Csak hát arra már rájöttem, hogy Lonának vannak irracionális félelmei.
Ahogy hazaérek, előszedem a telefont, és némi hezitálás után küldök neki egy üzenetet.

„Kérlek, írj, ha úgy érzed, beszélgetnél! Én itt leszek. Sok puszi!”