Máté

Lona eltűnt.
Két nappal ezelőtt beszéltünk utoljára, amikor felhívtam. Akkor azt mondta, aznap este elmegy iszogatni pár emberrel. Azóta se kép, se hang. Nem válaszol az üzeneteimre, nem veszi fel a telefont. Rohadtul aggódom érte. Fel sem merül bennem, hogy szándékosan szívódott volna fel – bár nem ismerem őt olyan régóta, egyszerűen érzem, hogy ő nem ilyen. Nagyon félek, hogy valami baja esett. Főleg annak tudatában, hogy előtte inni volt… Basszus, és ha bántotta valaki?
Merre kereshetném? Nem tudom, hol lakik, a közösségi médiában hiába találtam meg a profilját, ott sem válaszol, sőt, még csak el sem olvasta, amit írtam neki.
Gyűlölöm ezt a kurva tehetetlenséget. A munkára is alig tudok koncentrálni.
Mi a fészkes francot csináljak? Hol vagy, Lona?! Kérlek, jelentkezz, kérlek, kérlek…

Lona


Nem létezem.
Összefolynak az órák, a napok. Sötét van, nagyon sötét, kint is, bent is. A szobámat a redőny rejti el a világtól, idebent pedig a démonok vesznek körbe.

Mióta arról a kocsmázásról hazaértem, azóta csak itt fekszem. Nem tudok enni, inni, be vagyok zárva a testembe. Alszom és zokogok felváltva, néha a könnyeim ébresztenek, néha álomba sírom magam. Szilvi gyakran itt van velem, van, hogy csak csendben ül az ágyam szélén és a kezemet fogja, máskor élénken és vidáman szaladgál a szobában – ilyenkor türelmetlenül hív, hogy menjek vele játszani.

Lehunyom sírástól feldagadt szememet, és egyszerűen csak ki akarom zárni a külvilágot, az életet…


- Lona! Gyere játszani, eleget pihentél!
- Nem megy, Kicsi Lány. Fáradt vagyok.
- Nem lehetsz fáradt! Egy csomót aludtál!
- De akkor is annak érzem magam.
- Gyere már!
- Ne ugrálj az ágyon, Szilvi, attól még nem fogok felkelni.
- De még egy csomó mindent kell csinálnunk! Gyere, elhoztam az új babámat, amit anyutól kaptam. Találjunk ki neki életet!
- Az én életemet kellene kitalálni.
- Nem értem, tessék?
- Mindegy.
- Lona, gyere játszani! Olyan jókedvem van, legyél te is jókedvű!
- Neked miért van jókedved?
- Mert olyan szép minden, és…


- LONA!
- Hm?
- SEGÍTSÉG! LONA! SEGÍTS!
- Mi… mi történik? Hol vagy, Szilvi?
- ELRABOLNAK, FURA LÉNYEK CIBÁLNAK, FÉLEK, SEGÍTS!

Hirtelen riadok fel, úszom a verejtékben, és a szívem rémülten dobog. A fülemben még visszhangzik Szilvi sikolya.
Pedig amikor meghalt, nem sikított, hanem nevetett, és aztán váratlanul elhallgatott…
Nem, nem, nem bírom! Őrült módon rázom a fejem. Úgy érzem, a sötét szobában ugyanazok az alakok vesznek körül, akik az álmomban lecsaptak Szilvire. Képtelen vagyok itt maradni.
Kikelek az ágyból, épp csak felkapom a táskámat – ami a kocsmázás óta érintetlenül hever a földön –, kilépek a lakásból, bezárom az ajtót, majd egy lélegzetvételnyi pillanat után nekilódulok.
Gyors léptekkel sietek végig a sötét utcákon. Azt sem tudom, merre megyek, hová tartok, egyáltalán van-e hova. Annyira iszonyatosan egyedül vagyok, még önmagamat sem tudom elviselni, ki akarok menekülni a testemből. Az út csúszós a nemrég elállt esőtől, és csak a pislákoló utcai lámpák vesznek körbe. Félek. Bárki lecsaphat rám, kirabolhatnak, vagy még rosszabb. De azt hiszem, magamtól félek a legjobban. Senki sem tud már velem olyat tenni, ami rosszabb lenne a démonaim pusztításánál.
Máté, villan az agyamba. De nem tudom, hol lakik, és nem zavarhatom. Neki is csak a terhére lennék. Zsaninak is. Az egész világnak a terhére vagyok. Mi a jó francot keresek én még itt? Mit keresek ezen a világon? Miért nem én haltam meg annak idején, miért?

Futni kezdek. Csak futok és futok. Nem akarok megállni addig, amíg ki nem rohantam ebből az ocsmány világból, a még ocsmányabb testemből, a démonaim közül...
Az erőm viszont fogy, aztán valahogy összerogyok. Elestem, vagy megszédültem? Nem tudom, de a hasamra zuhantam, és érzem a nedves betont magam alatt.

Nincs több erőm.

- Kisasszony, hall engem?

Összemosódnak az emberi hangok és az utca zajai. Valaki a hátamra fordít, de csak foltokban látok. Mintha pofozgatnának is. A testem erőtlen, zsibbadt.

Szirénahang.

Sziréna…

„Csss… nem a te hibád, kicsim… nem a te hibád…”


Amikor legközelebb kinyitom a szememet, rémisztően fehér helyen találom magam. Köpenyes alak hajol fölém. Csak néhány szót hallok a mondandójából.
- Kórházban van, hölgyem. Elvégzünk néhány vizsgálatot. Van valaki, akit értesíthetünk? Egy hozzátartozó? 

Nincs. Nincs és nincs. Nem akarom, hogy értesítsék a szüleimet. Messze is vannak, és azt sem akarom, hogy értem aggódjanak. Anya akkor hazautazik, és annyira sem lehetek többé szabad, mint eddig. Nem, ezt nem…

- Vagy esetleg egy barát? – hallom az idegen hangot. – Van párja vagy férje, kisasszony?

Máté arcképe suhan el előttem. Mikor beszéltem vele utoljára? Milyen nap van? Semmit sem tudok.

- Hölgyem?
Megnyalom kiszáradt számat.
- Máté… Máté – suttogom.

Még beszélnek hozzám, de már nem bírja a szemem ezt az éles fehérséget, le kell csuknom, el kell tűnnöm, és bárcsak soha többé ne térnék vissza…


Máté

Éppen azon gondolkodom, hogy be kellene tennem valami filmet, hátha elvonja kicsit a figyelmemet. Ám a telefonom hirtelen megcsörren. Kapkodva nyúlok érte, remélve, hogy Lona hív, de ismeretlen számról keresnek.
- Tessék! – szólok bele a telefonba.
- Jó estét kívánok, doktor Horváth András vagyok, a kerületi kórház ügyeletéről.
- Bogdán Máté – nyögöm ki az illendőség kedvéért, de rossz érzésem van.
- Elnézést a zavarásért, de ismer egy bizonyos Szávai Ilonát?

Lona!

- Igen! Csak nem történt valami vele?

Ugye nem? Összeszorul a szívem a félelemtől.

- A hölgyre az utcán találtak rá. Megvizsgáltuk, úgy tűnik, napok óta nem ehetett, és egyéb stressz is érhette, ezek együttesen okozhatták az ájulást. Az állapota stabil, de még el kell végeznünk néhány vizsgálatot. Ilona zavartnak tűnik, holnap egy pszichiáter is felkeresi.

Szédülök, a gondolatok eszelős tempóban kergetik egymást. Kórház? Pszichiáter? Mi történt Lonával?

- A hölgy hozzátartozóként önt adta meg, a táskájában megtaláltuk az iratait, a telefonjában pedig az ön nevét.

Furcsán megdobban a szívem a gondolattól, hogy én vagyok Lona hozzátartozója.
- Azonnal ott leszek! – hadarom a telefonba, azzal leteszem, és kapkodva készülődöm.

Lona kórházba került. Rosszul van.

Mellette kell lennem.
 

*

- …Infúziót kapott, aztán ennie is kell. A holnap reggeli vizit után okosabbak leszünk, de látnia kell a pszichiáternek is.

Csak félig figyelek az orvosra. Miután személyesen is megnyugtatott, hogy Lonának nincs komolyabb baja, csupán az jár a fejemben, hogy láthassam.
Pszichiáter? Rendben, Lona pánikrohamos, de nem túlzás ez egy kicsit?

- Bemehetek hozzá? – kérdezem a dokit. Ő habozik.
- Ilyenkor nincs látogatási idő, viszont a hölgy állapotának talán jót tenne, ha látna egy ismerős arcot. De csak néhány percig maradhat!

Biccentek, majd az orvos által mondott kórteremhez lépek, és óvatosan, halkan benyitok. Tekintetem Lonát keresi, de ahogy meglátom őt, összeszorul a szívem.
Lona sápadtan hever az ágyban, arca majdnem olyan fehér, mint az ágynemű huzata, tekintete a plafonra mered. Jobb karjából kilóg az infúziócső. Élesen nyilall belém a fájdalom, látva az állapotát.
Rajta kívül csak egy idős néni fekszik a kórteremben, ő is alszik.
Lassan odasétálok hozzá. A lépteim hallatán Lona feje oldalra csuklik, szeme alig láthatóan kitágul. Reszketegen fújja be a levegőt, pillantásából leírhatatlan fájdalom ömlik ki.
- Máté – leheli szinte hangtalanul.
- Itt vagyok – suttogom. Önkéntelenül nyújtom ki felé a kezem, és a hajába simítok. Lona szinte könyörögve néz rám, mint aki beszélni akar, elmesélni egy egész történetet, az éjsötét tekintete olyan titkokat rejt, amiket meg akar osztani velem, de nem találja rá a szavakat.
- Lona, mi történt? – kérdezem lágyan. Istenem, annyira elesett, és én annyira… vigyázni akarok rá, mágnesként húz hozzá a szívem… Nem érdekel semmi és senki más, csak az, hogy vele legyek. Nem akarom, hogy újra eltűnjön előlem, mint egy hajnali álom.
- Én… - nyögi Lona, majd a torkát köszörüli, de a hangja erőtlen marad, ahogy megismétli: - Én…
Rájövök, hogy jelenleg képtelen beszélni.
- Semmi baj – csitítom. – Most csak pihenj.
- N…ne haragudj… amiért téged…
- Jól tetted, Lona. Itt maradok veled. Illetve nemsokára ki kell mennem a kórteremből, de holnap, ahogy csak tudok, jövök vissza.
- Ne menj el… - leheli Lona, és könnycsepp csordul végig az arcán.
- Csss… Késő éjszaka van. Alszol egy nagyot, és már itt is leszek melletted.
Ahogy letörlöm a könnycseppet, Lona szabad keze megmozdul, és erőtlenül a karomba próbál kapaszkodni.
- Köszönöm – súgja.
Halványan elmosolyodom.
- Ne feledd, Lona! Valami történik köztünk. Nem engedem, hogy ez csak úgy elillanjon.
Alig észrevehető mosolyféleségre mozdul a szája, és ez máris némi nyugalmat hoz a szívembe.
Az orvos bekukkant a terembe, és diszkréten köhint.
- Mennem kell. – Egy pillanatig tétovázom, aztán lehajolok, és óvatos csókot lehelek Lona homlokára. – Jó éjszakát! Holnap találkozunk.
- Jó éjt – susogja Lona, és engedelmesen behunyja a szemét.

*

Képtelen vagyok hazamenni, csak rovom a köröket a kórház körül, és a fejemben elszabadult méhrajként kergetik egymást a gondolatok. Olyan tehetetlennek érzem magam, tudni akarom, mi történt Lonával, mit akar elmesélni a tekintete, mitől omlott így össze. De azt is tudom, hogy ezt nem sürgethetem, és faggatással semmire sem mennék. Vajon az orvosok jutnak valamire?
Annyira szeretnék ott lenni vele, legalább fogni a kezét… Nagyon félhet most odabenn. De a rohadt életbe, mit tegyek? Hogyan tudnék segíteni? Mert segíteni akarok, ez biztos.


Lona


- Gyere! – kiáltja vidáman Kicsi Lány. Olyan gyorsan fut, hogy alig bírom követni, csak a szőke hajfürtöket látom lebbenni a levegőben.
- Lassíts! – kérem. Nehézkesen döcögök utána.
- Gyere, Lona!

Szilvi körül el-elmosódik a táj, csak megyünk kifelé az Életből. De hová lyukadunk ki? Hová megyünk? Meddig tart még az út? Kicsi Lány tele van energiával, a legnagyobb természetességgel szalad előre. Talán az új otthonába? Talán nekem is az lesz mostantól az otthonom?

Mindjárt vége, mindjárt vége…

Hirtelen megtorpanok.

Szilvi egy ismerős alakhoz siet oda, és kezét az ő kezébe csúsztatja.

- Gyere, Lona! Itt van M…

Nem mondja ki a nevét, vagy csak nem hallom, de nem is kell, mert látom. Látom őket.

Szilvit és Mátét.

Ahogy lassanként magamhoz térek szétfoszló álmomból, hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Fehérség. A karom… infúzió. Belém hasít a felismerés, hogy egy kórházban vagyok, és fokozatosan az előző éjjel emlékei is visszatérnek. Összeestem az utcán, aztán csak foszlányok vannak, de Máté… Máté itt volt. Ugye azt nem álmodtam? Itt volt, emlékszem, a homlokomat is megpuszilta, a hajamat simogatta, beszélt hozzám. Olyan nyugodtan, mint egy angyal, aki arról biztosít, hogy minden rendben lesz.

Összerezzenek, ahogy a kórterem ajtaja kinyílik, és beözönlik rajta egy csomó köpenyes alak. Papírokkal, aktákkal zizegnek, reggeli vizitről magyaráznak, és nagy hangon köszöntik a sarokban fekvő nénit. Elszorul a torkom. Nem akarom, hogy ez a hadsereg elkezdjen engem faggatni. Nem akarok beszélni egyikőjükkel sem. Csak haza akarok menni.
De persze tudom, hogy nem úszhatom meg.
- Jó reggelt, Ilona!
Körbeállnak az ágyamnál, majd az egyik orvos úgy kezd rólam beszélni a többieknek, mintha én ott sem lennék. Tudósítja őket a bekerülésem körülményeiről, a hogylétemről. Aztán, mint akik végre észrevesznek, felém fordulnak, és az egyikük megkérdezi, hogy érzem magam.
- Jobban – motyogom.
Elmondják, hogy hoznak reggelit, amiből mindenképpen muszáj lesz ennem, meg hogy még beszélnem kell egy pszichiátriai szakemberrel. Belém mar a belső ellenkezés. Nem! Nem akarom, hogy elkezdjenek vájkálni a lelkemben, és bedugjanak egy diliházba! Gyűlölöm az orvosokat, nincsenek róluk jó emlékeim a múltból, amikor…
Mindenesetre engedelmesen bólogatok, de belül sikítok. Valahogy át kell ezt vészelnem, hogy hazajuthassak…

Nem telik el egy óra sem, és megérkezik a szakember. Aszott, életunt asszony, láthatólag unja már a szakmáját, és csak a formaságokat betartva csinál mindent. Talán őt könnyebb lesz lerázni.
Jönnek a bevett kérdések. Ki vagyok, mi vagyok, mit dolgozom, mit csinálok. Rövid időn belül kilyukadunk az „ért-e valamilyen trauma a múltban?” kérdésnél.
- Nem – felelem, és remélem, elég határozottan hangzott a hangom.
- Történt valami, ami felzaklatta mostanában? – tudakolja a doki.
Valamit mondanom kell, ami megmagyarázza, miért nem ettem-ittam két napig, és miért estem össze az utcán.
- Meghalt a nagymamám – hazudom. Nincs is nagymamám, mármint nem ismertem egyiket sem. A további kérdésekre magyarázok még valami olyasmit, hogy közel álltunk egymáshoz, ezért viselt meg a hír. De már jobban vagyok. Gyászterapeutát javasol, illetve hogy töltsek sok időt a szeretteimmel. Oké, igen, persze, csak hadd menjek már haza!

Valamiért mintha kaparná a torkomat, hogy Szilviről beszéljek. De nem neki, nem ennek a kiégett idegennek, aki fél perc múlva már azt sem fogja tudni, ki vagyok, és a velem történtek is csak bekerülnek a megannyi páciens sztorijai közé.
Nem… valaki másnak akarom elmondani.


Máté

Kora reggel óta itt téblábolok a váróteremben. Úgy számítom, már véget ért a reggeli vizit, és nagyon remélem, hogy hamarosan sikerül elkapnom az orvost néhány szóra. Szeretném elhozni innen Lonát, valamiért rohadtul nem tetszik a gondolat, hogy itt tartják őt.
Vajon ma már jobban van? Adja az ég, hogy igen… Remélhetőleg egy nagy alvás segített neki.
Fel-alá járkálok, egyre türelmetlenebb vagyok. Az itt dolgozók jönnek-mennek, néha látom azt a tegnapi dokit is, de nem ér rá, siet még ilyen-olyan vizitre, átadni az ügyeletet, ésatöbbi. Annyit megtudtam, hogy beszél még egy orvos Lonával – gondolom, a pszichiáter. Ösztönösen rossz érzés kerít hatalmába. Mi történhetett, ami miatt kórházba kerül, és a pszichiáter mit fog megtudni tőle? Bosszantó, hogy az orvosi titoktartás miatt valószínűleg erre nem kapok választ.

Eszembe jut Lona tekintete estéről. Talán nekem mesélni fog… 
 

Végre felbukkan az orvos, és megkönnyebbülök, amikor látom, hogy felém tart.

- Jó napot, doktor úr! – köszönök az illendőség kedvéért, de már majd’ szétvet a türelmetlenség.
- Jó napot. Nos, túl vagyunk tehát a viziten, és a pszichiáter is beszélt Ilonával. Szerencsére jobban van. A kollégám szerint gyász érte, ez tehetett az oka annak, hogy ilyen állapotba került. A mai nappal az otthonába bocsátjuk, de javasoltunk neki gyászterapeutát, érdemes lenne, ha a hozzátartozói figyelnének rá, és átsegítenék ezen az időszakon.
- Értem.

Gyász? Istenem, szegény Lona. Kije halhatott meg?

- Néhány percen belül elkészül a zárójelentés, aztán hazamehet a hölgy.
- Rendben, köszönöm.
Az orvos biccent, majd siet tovább.

Oké, szóval gyászterapeuta, és figyeljenek rá a hozzátartozói. Eltűnődöm. Nem is tudom, milyen hozzátartozói lehetnek Lonának, vagy hogy a szüleivel él-e, erről igazán még nem esett szó. Még mindig alig ismerem őt. De ha kell, beszélek a szüleivel, testvérével, vagy aki van neki, hogy figyeljenek rá oda jobban. Mert ha tényleg így kikészítette ez a gyászhír, miért nem vették ezt észre? Miért hagyták, hogy idáig fajuljon a dolog?
Hirtelen szöget üt a fejembe, hogy Lona a kórházban engem adott meg hozzátartozónak, akit értesíthetnek. Ezek szerint nincs is senkije? Vagy legalábbis olyan családtagja, akiben megbízik? Muszáj lesz megkérdeznem tőle.

Lona kilép a folyosóra, odalép egy pulthoz, és papírokat vesz át. Nagyot dobban a szívem. Végre!
Körbenéz, és összeakad a pillantásunk. Halványan elmosolyodik, de épp csak egy pillanatra. Lassan ideballag hozzám.
- Menjünk innen, kérlek! – szólal meg fojtott hangon.
Nekem nem kell kétszer mondani. Kilépünk a kórházból, de a parkjában megtorpanunk, ahogy odafordulok hozzá.
- Lona…
- Ne haragudj – vág közbe. – Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni.
- Milyen helyzetbe?
- Hát, hogy… kórházba kellett miattam járkálnod, meg eleve, hogy téged rángattalak be…
- Miért haragudnék? Mondtam, hogy jól tetted. De… figyelj csak, azt azért szeretném megkérdezni, hogy… Nincsenek hozzátartozóid? Mármint ne érts félre, nekem tényleg nem teher, hogy engem adtál meg, sőt, jólesik, de tudni szeretném… van valaki, akire számíthatsz?
Lona lehajtja a fejét.
- Igen is, meg nem is – feleli halkan. – A szüleim jó ideje külföldön élnek. És nem akartam őket megijeszteni.
- Testvéreid vannak? Vagy nagyszülők?
- Nincsenek. Én… egyedül vagyok – vallja be Lona.
- Már nem vagy egyedül – vágom rá, és óvatosan a kezéért nyúlok. Gyengén belekapaszkodik.
- Köszönöm.
- Viszont az orvos mondott olyasmit, hogy gyász ért.
Lona felnéz rám, és láthatóan megremeg.
- Én… én nekik csak félig mondtam igazat. Azt hazudtam, meghalt a nagymamám, de csak azért, hogy elengedjenek.
Fürkészőn nézem őt. A szeme megint olyan, mintha mesélni akarna.
- De valami történt veled – állapítom meg.
- Igen.
- Szeretnél esetleg beszélni róla?
Most már úgy reszket, mint a nyárfalevél. Aggódom.
- Nem kell, ha nem akarod – teszem hozzá gyorsan.
- Én… Szeretném neked elmondani. De nagyon nehéz…
Finoman megszorítom a kezét.
- Semmi baj. Mit szólnál egy sétához?
- Olyan gyengének érzem magam…
- Akkor mondjuk volna kedved feljönni hozzám? Gyuszi, a lakótársam hétvégére hazautazott a családjához.
Lona keserűen elmosolyodik.
- Azt sem tudom, milyen nap van – mondja.
- Péntek.
- Jó. Mármint… jó, menjünk fel hozzád!
- Rendben. Gyere, induljunk, nem lakom messze.

Az utat hallgatásba burkolózva tesszük meg. Cikáznak bennem a ki nem mondott kérdések és gondolatok, és tudom, hogy Lonában is. De ösztönösen érzem, hogy nem sürgethetem. Meg kell várnom, amíg készen áll rá, hogy magától beszéljen.
- Hát, itt volnánk – szólok, amikor kitárom a bejárati ajtót. Betessékelem Lonát. Látom, ahogy kíváncsian körbenéz. – Ne várj nagy rendet, ez afféle legénylakás.
- Nem baj – mosolyog Lona.
- Kérsz valamit enni-inni?
- Inkább… zuhanyoznék egyet, ha nem gond.
- Dehogy gond! – A szekrényhez lépek, és előveszek neki egy tiszta törölközőt.
- Öhm, Máté…
- Igen?
- Nincs nálam tiszta ruha – vallja be Lona, és enyhe pír szökik az arcára. Végignéz magán. – Ez meg már… nem emlékszem, mióta is van rajtam.
- Megoldjuk. – Beletúrok a szekrénybe, és kihúzom az egyik pólómat, meg egy melegítőnadrágot. – Ezekbe belebújhatsz. A ruháidat pedig csak dobd be a mosógépbe, majd elintézem.
- De nem gond?
- Miért lenne az?
- Hát csak ez olyan izé…
- Lona, évekig éltem együtt az exemmel, néhány női ruhadarab nem hoz zavarba. Nyugodj meg! Minden rendben van.
- Semmi sincs rendben… - motyogja Lona elsötétülő arccal, majd megrázza magát. – Ne haragudj, nem rád értettem, meg semmi… Köszönöm – nyújtja a kezét, és átveszi tőlem a törölköző-ruha pakkot. Merre van a fürdőszoba?
- Ott rögtön az a második ajtó – bökök oda. – Ja, és a tükrösszekrényben találsz egy babarózsaszín tusfürdőt, az női, használd nyugodtan!
- Női tusfürdő egy legénylakásban? – pislog rám Lona csodálkozva.
- Aha. Gyuszi valamelyik nője hagyta itt – vigyorodom el. Ő is mosolyog.
- Vagy úgy. Rendben, köszönöm! – Azzal bemegy a fürdőszobába.

Amikor meghallom a vízzubogást, óhatatlanul arra gondolok, hogy Lona épp meztelenül áll a zuhany alatt. Nyelek egy nagyot. Hát, nem mondom, hogy nincs rám hatással a kép… De ennek most határozottan nincs itt az ideje! Hogy eltereljem a figyelmemet, a konyhába vonulok, és kibontok egy doboz sört. A hűtőt kémlelve megnyugszom, szerencsére van elég kaja ahhoz, hogy ha kell, összedobjak Lonának valamilyen szendvicset. Ami azt illeti, én sem sokat ettem az elmúlt órákban, de a feszültség még nem engedett ki annyira belőlem, hogy érezzem az éhséget. Talán majd később.

Lona


Jólesik ez a zuhany, érzem, ahogy ellazít. A kórházban is megejtettem némi macskamosdást, de hát az ottani fürdőszobák nem valami komfortosak. Furcsa, mennyire nem érzem itt Máté lakásán zavarban magam. Talán ez is az ő hatása.
A levetett ruháim már a mosógép dobjában vannak. Kicsit szégyellem magam, hogy neki kell mosnia rám. Persze én is elindíthattam volna egy programot, de minden mosógép máshogy működik, és nem akarom elrontani.
Megmosom a hajamat is, majd amennyire tudom, szárazra dörgölöm a törölközővel. Ahogy belebújok Máté cuccaiba, megmelengeti a szívemet, hogy az ő ruhái vannak rajta, és akaratlanul is elmosolyodom.
Kilépek a fürdőszobából. Máté a kanapén ücsörög, és sört kortyolgat. Rám néz, és elmosolyodik.
- Tudom, röhejesek nézek ki – mondom, hiszen a pólója miniruhaként lóg le a térdemig, és a melegítőnadrágot is csak a mazdagja tartja meg rajtam.
- Nekem inkább az jutott eszembe, hogy édes vagy – nevet rám Máté.
Hogy én, édes? Érzem, hogy elpirulok.
- Gyere – ütögeti meg maga mellett a kanapét. – Kérsz egy sört?
- Nem, köszi, nem szeretem – hárítok, és próbálok nem gondolni arra az estére, amikor Zsani sörözni vitt. Basszus, Zsani, megint hogy aggódhat értem… Mindig mindenkinek aggodalmat okozok. Erről szól az egész nyomorult életem.
- Lona? – vonja össze a szemét Máté. – Mi az?
- Semmi, csak… csak eszembe jutott, hogy Zsanival is fel kell majd vennem a kapcsolatot. Tudod, ő az a lány, akivel a múltkor a koncerten voltam.
- Felhívhatod most.
- Nem, én… majd később.
Egyszerűen szétfeszít, hogy mennyi mindent el szeretnék mondani Máténak. Van ehhez elég szavam? Van elég idő? Mélyet sóhajtok, és odasétálok a kanapéhoz, majd helyet foglalok Máté mellett. Felhúzom a térdeimet, és átkarolom őket.
Máté türelmesen néz rám. Látom rajta, hogy kérdezne, de nem teszi. Kivárja, hogy én beszéljek, és ezt nagyon nagyra értékelem.

El kell mondanom. Valakinek el kell mondanom. Neki akarom elmondani…

Istenem, hol kezdjek bele? Csak úgy vágjak a közepébe? Nem, úgy nem megy, csak direktben kimondani, hogy…
Oké, akkor csak sorjában.
Megnyalom kiszáradt számat, és belekezdek.
- Gyerekkoromban volt egy barátnőm. Szilvi. Nagyon szerettem. Egyidősek voltunk, majdnem ugyanakkor születtünk, szóval amióta csak az eszemet tudtam, ott volt velem. Ő volt a legfontosabb személy az életemben. Iszonyatosan ragaszkodtam hozzá, ő is hozzám.
Érzem a gombócot a torkomban. Nem bírom ezt így sokáig. Miért nem tudok rendesen beszélni róla? Mesélhetnék a közös gyerekkori játékainkról, magáról Szilviről, hogy milyen csodálatos, édes lány volt… De miért csak volt? Miért?
Nem veszem észre, mikor gördül le egy könnycsepp az arcomon, csak azt észlelem, ahogy Máté gyengéden letörli.
- És mi történt? – kérdezi halkan. Rábámulok.
- Ő… Szilvi… - Újabb könnyek törnek elő a szememből, dühösen mázolom szét őket. – Istenem, bocs…
- Csss… - Máté finoman az arcomhoz ér. – Lona, előttem ne szégyelld a könnyeidet. Csak nyugodtan. Beszélj, ha úgy érzed, beszélned kell. Itt vagyok, figyelek rád.
Igen, itt van, és figyel rám.
Mély lélegzetet veszek.
- Szilvi meghalt – mondom ki végre. – Régen. Tízévesen. A… a szemem előtt.
Látom, ahogy Máté elhűlő arccal néz rám.
- Basszus… - leheli szinte hangtalanul.
- Én… én nem tudtam őt megmenteni – nyögöm még ki, aztán nem bírom tovább, sírva fakadok.
- Gyere ide – húz magához Máté, és szorosan ölel. Remegve bújok a karjaiba, és csak sírok. Érzem, ahogy lassú, elnyújtott mozdulatokkal simogatja a hátamat. Aztán valahogy lecsúszom a mellkasáról, eldőlök a kanapén, és az ölébe hajtom a fejem. Belesimít nedves hajamba, lágyan cirógat. Lehunyom a szemem, és keresem a szavakat, hogy folytassam. Nem tudom, kérdez-e, csak hagyom, hogy kifolyjanak belőlem a mondatok.
- Épp egy mezőn játszottunk… kergetőztünk, nevettünk, aztán… ahogy megbotlottunk, és rám esett, még nevetett, de utána… hirtelen elhallgatott, és legurult rólam. Élettelenül… Nem tudtam, mit csináljak… rohantam segítségért, de olyan messze voltunk, és már nem emlékszem, ezután pontosan mi történt. Megállt a szíve. Anya később azt mondta, az orvosok szerint diagnosztizálatlan szívbetegsége volt. De nem tudok ennél többet. Csak azt, hogy elment… illetve, mégsem ment el, mert még… még mindig látom őt kislányként. Néha felnőttként. Álmodom vele. Írok róla. Nem tudom elengedni. Annyira hiányzik… sosem volt ilyen barátnőm utána, senkit nem tudtam magamhoz közel engedni. Azóta vagyok ilyen… ilyen életképtelen, nyomorult lelkibeteg. Persze anyám járatott ilyen-olyan dokihoz, miután megtörtént a tragédia… de nem tudtak segíteni. Olyan ijesztőek voltak. Olyan… olyan szigorúak és hidegek. Úgy beszéltek Szilviről, mint egy egyszerű emberről a sok közül, és hogy meghalt, fogadjam el… De Szilvi több volt, mint egyszerű ember. Ő… csodálatos volt. Neki kellene élnie, nem nekem…
Elfogynak a szavak, és csak zokogok. Már nem tudok magamról, csak Szilvit látom, és érzem a mélyen lüktető fájdalmat.


Máté

Ez egyszerűen borzalmas. Hogy egy tízéves lánynak minden előjel nélkül megálljon a szíve, ilyenről még nem is hallottam… Istenem, szegény Lona. Nem csoda, hogy annyira nehezen beszél erről. Nem is tudom, a helyében én hogy viselnék egy ekkora terhet a szívemen. Csak simogatom a haját, a hátát, és csitítgatom.
Mindenesetre így már értem, Lona miért ilyen távoli és zárkózott, miért ennyire megfoghatatlan. Először ez a tragédia, ami rányomta a bélyegét az egész életére, aztán még a zenekarában is csalódott… És ma az is kiderült, mennyire egyedül van. De miért hagyták magára a szülei?
Mintha csak Lona értené, mi jár a fejemben, szipogva megszólal:
- Miután Szilvi meghalt, én… nem tudtam szót érteni anyámékkal. Mintha egy külön bolygóra kerültem volna. Persze ők állandóan aggódva lestek, főleg anyám. Aztán adódott nekik ez a németországi dolog, hogy oda kiköltözzenek, és el akartak vinni magukkal. De én tiltakoztam. Nagyon sokat veszekedtünk ezen, és nehezen mentek bele abba, hogy nélkülem utazzanak ki. De a hideg kirázott a gondolattól, hogy a történtek után még ráadásul egy teljesen idegen országban éljek… itt legalább… ki tudok járni Szilvi sírjához, meg úgy-ahogy feltalálom magam. Nekem ez nem menne külföldön. Végül nagy nehezen belementek, és azóta kint élnek, de anyukám gyakran hívogat, és a mai napig aggódik. Nem akarom, hogy megtudják, kórházba kerültem. Ők nem értenek engem, és még mindig jobb egyedül élni, mint velük. Rendszeresen küldenek pénzt, mert az újságírói melómból és a novelláimból nyilván nem tudnám fenntartani a lakást.

Eddig még nem hallottam Lonától ennyi összefüggő mondatot egyben, és bár fáj a szívem amiatt, amin keresztülment, mégis… valahol olyan jó érzés, hogy megnyílt nekem, hogy kezdem megismerni, hogy beszél… Igen, beszélj, Lona, beszélj, mert hallani akarlak, mert ismerni akarlak, és itt vagyok veled…

Lona felül, reszketve törli meg az arcát. Zsebkendőt nyújtok felé, hogy kifújhassa az orrát.
- Mielőtt kórházba kerültem… elmentem Zsanival és néhány barátjával inni – folytatja reszkető hangon.
- Tényleg! Emlékszem, amikor telefonon beszéltünk, mondtad.
- Igen. És hát… nem sikerült valami jól.
- Rosszfejek voltak a srácok?
- Nem, ők… rendesek voltak, csak… Ez nekem egyszerűen nem megy.
- Micsoda? – cirógatom meg az arcát.
- Az ismerkedés. A barátkozás. Zsani nagyon próbálkozik, és vele még úgy-ahogy sikerül beszélgetnem felszínes dolgokról… de ott megint azt éreztem, hogy kilógok. Hogy képtelen vagyok beilleszkedni.
- Ezt érezted azon a koncerten is, ahol én léptem fel – állapítom meg.
- Igen. Valahogy rosszul vagyok az emberektől, a tömegtől. Nem megy a beszéd, ha mégis próbálok megszólalni, félresiklanak a mondataim. Csődtömeg vagyok.
- Lona, iszonyatos megrázkódtatáson mentél át, amit nem sikerült megfelelő emberekkel feldolgoznod. Persze, hogy nehezen megy a beilleszkedés új emberek közé.
- Én annyira próbálok ezen változtatni, mert belül tudom, hogy nem élhetem le az életemet remeteként – magyarázza Lona kétségbeesetten. – De amikor Zsanival koncertre mentem, jött az a rohadt pánikroham, most meg… Most…
- Mi történt azon az iszogatós estén?
- Szokás szerint nehézkesen ment a beszélgetés azokkal az idegen srácokkal. Aztán megkóstoltattak velem pár kézműves sört. Én… hát, nem igazán vagyok alkoholhoz szokva. De ezek a sörök itatták magukat. Aztán nem tudom, mi történt. Az agyam mintha homályba burkolózott volna, szédültem, összefolytak a dolgok.
- Valószínűleg berúgtál – jegyzem meg finoman.
- Igen, gondolom. Nem emlékszem, mennyit ittam. Az utolsó emlékem az, hogy… hogy az egyik asztalhoz odaképzeltem Szilvit, korombeli lányként. Láttam magam előtt, ahogy ott ülünk, csacsogunk, azon tűnődtem, mit inna vajon, mi lenne a kedvence… és utána filmszakadás. Később magamhoz tértem, kiderült, hogy bealudtam, Zsaniék vigyáztak rám.
- Nem eléggé, ha hagyták, hogy így leidd magad – szúrom közbe epésen, mert emiatt valóban bosszús vagyok.
- Nem tudhatták – veszi őket védelmükbe Lona. – Talán csak azt akarták, hogy lazítson rajtam a pia. Nem tudom. De amikor Zsani hazakísért, megemlítette, hogy részegen Szilvi nevét emlegettem. Ettől sokkot kaptam, hazarohantam, sírva bedőltem az ágyba, és onnantól kezdve… összefolytak a napok. Aludtam, álmodtam, talán hallucináltam is, mert Szilvit láttam folyton. Aztán egy ponton kaptam egy pánikrohamot, féltem a saját lakásomban, és elrohantam, ki az utcára. Ott pedig összeestem. És így kerültem a kórházba.
- Így már világos. Gondolom, Zsaninak sem meséltél Szilviről.
- Nem. Nem tudtam. Annyira… nehéz róla beszélni. Ha kimondom, hogy… hogy meghalt, akkor megint olyan valóságossá válik, és iszonyatosan fáj. – Lona kimerülten dől neki a kanapénak. Belesajdul a szívem a látványba. Közelebb húzódom hozzá, és az arcára simítom a kezem.
- Nagyon köszönöm, hogy nekem mégis elmondtad. Rengeteget jelent, hogy a bizalmadba avattál.
Lona fáradtan néz rám, sírástól feldagadt szeme különösen csillog.
- Nem tudtam, képes leszek-e rá valaha. De a kórházban fekve… azt éreztem, valakinek el akarom mesélni… és… és csak téged éreztelek annyira közelinek, hogy… esetleg megpróbáljam.
- Bármikor beszélhetsz róla, ha úgy érzed. De faggatni sosem foglak, Lona. Csak akkor és azt mondd el, amit szeretnél. Rendben?
- Rendben – szipogja Lona.
Újra magamhoz húzom őt, és szótlanul ölelem. Nincsenek már szavak vagy gondolatok. Most csak mi ketten vagyunk. Most a csend kell. A szótlan megnyugvás.

*

A nap további része meglepően gyorsan elszaladt, mire feleszméltem, ránk esteledett. Lonával mintha repülne az idő.
Miközben a kanapén ölelkeztünk, elbóbiskolt. Finoman a támlának döntöttem őt, aztán gyorsan beraktam a mosást, hogy legyen majd ideje Lona ruháinak megszáradni is. Mire kiteregettem, valamennyire feléledt. Rábeszéltem, hogy egyen valamit, el is fogadott egy szendvicset. Én hármat is betermeltem, mert nagyon rám tört az éhség. Lona csendben és lassan eszegette a sajátját, közben bevallotta, hogy nem szeret társaságban enni, szorong tőle. Persze mitől nem, tette még hozzá gúnyosan. Szomorú látni, mennyire szigorúan áll magához. Felajánlottam, hogy ehetünk külön is, de csak megrázta a fejét, végül leküzdötte a falatokat.
Később bekapcsoltam a tévét, de szándékosan csak valamilyen unalmas dokumentumfilmet választottam, nem akartam, hogy Lona elméjét esetleg valami durva akciójelenet vagy gyilkolászás érje, éppen eléggé kimerültek az idegei a mai naptól. Nem is igazán figyeltük az adást, csak egymásnak dőlve ücsörögtünk. Lona néha elejtett egy-egy halk mondatot Szilviről. Hogy szerette a lovakat. És hogy olyan cserfes volt, hogy még az esti mesékbe is belekotyogott. Ösztönösen éreztem, hogy jólesik neki ezeket az apró dolgokat elmondania róla, és én is örültem neki, hogy mesél.

Időközben pedig este lett. Lona feje a vállamon, hallom a szuszogását, már félálomban lehet. Elhúzódom kicsit, és gyengéden felsegítem a kanapéról.
- Gyere, ideje aludnod – mondom. Engedelmesen követ a szobámba. Miután az ágyhoz vezetem, szinte belezuhan. Eligazgatom a feje alatt a párnát, és betakargatom. Ez valamiért megint olyan idillikus érzéssel tölt el. Szerintem Petrát, de még más barátnőmet sem fektettem le így, betakargatással meg ilyesmivel.
Homlokon csókolom.
- Jó éjt – súgom, majd elfordulok, a szekrényből előszedek magamnak egy párnát és egy plédet, és kifelé veszem az irányt.
- Hova mész? – szól utánam Lona álmosságtól kásás hangon.
- Kint alszom a kanapén.
- Ne hagyj itt, kérlek…
Tétován ácsorgok.
- Aludjak inkább melletted?
- Igen. Nagyon félek most egyedül.
Nem kell többet mondania. Nem akartam tolakodó lenni, hogy betörjek a személyes terébe azzal, hogy egy ágyban alszunk, de ha szüksége van rám… ráadásul szerencsére franciaágyam van, abban kényelmesen elférünk mindketten.
Visszalépek hát hozzá, és megágyazok magamnak mellette. Lekapcsolom a villanyt, és ahogy befekszem mellé, furcsán megdobban a szívem.
- Köszönöm, jó éjt… - motyogja még Lona, majd szuszogása hamarosan egyenletessé válik.
Bár én is fáradt vagyok, még pörögnek a gondolataim.

Ma nagyon sok lényeges dolgot megtudtam Lonáról. Több minden a helyére került bennem, persze tudom, hogy még mindig nagy út áll előttünk. Mégis… minél jobban megismerem, annál jobban vonzódom hozzá, és abban már egészen biztos vagyok, hogy nem akarom őt elengedni. Még senki iránt nem éreztem ilyet, és ez olyan megfoghatatlan, éteri dolog, ami nélkül most már nem is tudnám elképzelni a napjaimat. Tudom, hogy ő is érzi ezt, különben nem avatott volna a bizalmába.
Nem áltatom magam, tudom, hogy nem vagyok pszichológus, és azt is tudom, hogy Lonának megfelelő szakemberi segítségre lesz szüksége ahhoz, hogy rendesen feldolgozza a Szilvivel történteket. A szavaiból úgy vettem ki, hogy a régi rossz tapasztalatok miatt retteg az orvosoktól, ezért valószínűleg nem lesz könnyű őt rávezetni erre az útra. De addig is, amíg sikerül, én mellette leszek, és amiben csak tudok, segítek neki.
Lona megmozdul, alvás közben az oldalára fordul, és a feje a mellkasomra billen. Önkéntelenül magamhoz vonom őt, és átölelem. Varázslatos, megnyugtató érzés árad szét bennem. Elcsitulnak a gondolataim, és álomba zuhanok…