Lona

- Magasabbra! – sikkantja Kicsi Lány, miközben egyre feljebb viszi a lendület. Nincs is senki a hintája mögött, mégis mintha volna valaki, aki lökné.
Én is hintázom, de nem esik jól. Érzem, hogy elfog a hányinger, felkavarodik a gyomrom.
- Álljunk meg, ki akarok szállni! – nyöszörgöm.
- De miért? Ez olyan jó móka! – kiáltja a kislány.
- Rosszul vagyok!
- Jaj! Akkor állj meg a hintával!
- Nem tudok. Nem lassít!
Akárhogy próbálom a testemet dönteni, a hinta csak suhan velem előre-hátra, mintha soha nem akarna véget érni.
- Ugorj ki! – javasolja Kicsi Lány.
- Nem megy, félek! Nagyon félek!
- Ne félj!
- Le fogok esni!
- Ugorj le róla, nem lesz semmi baj!
Rettegek, eluralkodik rajtam a páni félelem – de attól még jobban, hogy képtelen vagyok leállítani a hintát, nem tudom szabályozni. Nem bírom tovább, SEGÍTSÉG!
Nagy levegőt veszek, és ahogy a hinta előrelendül, ugrok. Leérve elvesztem az egyensúlyomat, dőlök, el fogok esni… de nem, két erős kart érzek, és valaki határozottan megtart.
Felnézek rá. Csak homályosan látom őt, de…
- Máté? – lehelem.

- Itt vagyok.

Pislákolva nyitom ki a szemem, és egy pillanatra azt hiszem, még az álomképet látom. De nem, ez a valóság, Máté tényleg itt van mellettem, és finoman, kedvesen mosolyog rám. Mikor aludtam el, és hogy kerültem ebbe az ágyba? Lassanként eszembe jutnak a részletek, igen, elbóbiskoltam a kanapén, aztán bejöttünk ide, Máté betakargatott, és… Most eszmélek rá, hogy a karjaiban vagyok. Pirulva húzódom arrébb, és magamra húzom a takarót.
- Bocsánat – motyogom.
- Semmi baj. Jó reggelt!
- Jó reggelt. Hány óra van?
- Tíz körül – feleli Máté, miközben felül az ágyban. Nyújtózkodik.
- Régóta fent vagy?
- Nem, csak pár perce. Hogy aludtál?
- Mint akit fejbe vertek. – Ez végül is igaz. Csak ez az egy álmom volt ébredés előtt nem sokkal, de azt inkább nem szeretném elmesélni Máténak.
- Az jó, rád fért a pihenés. – Máté tekintete elidőzik az arcomon, majd újra elmosolyodik. – Mintha zavarban lennél…
- Mert zavarban is vagyok – vallom be. – Szokatlan érzés máshol ébredni, meg úgy valaki mellett…
- Megértelek. Hogy szoktad tölteni a reggeleidet?
- Hát… - Eltűnődöm. – Megmosakszom, iszom egy kávét. Reggelizni nem nagyon szoktam. Ha kell, lemegyek a sarki boltba, de a vásárlásokat inkább a nap második felében szeretem letudni. Aztán leülök a laptop elé, és írok, vagy megnyitom a magazin felületét, és intézem a cikkeimet. – Hirtelen jeges félelem mar belém. – Basszus, a magazin!
- Mi van vele?
- Napok óta el vagyok tűnve, gőzöm nincs, mit gondolhatnak, meg nem is emlékszem, mik lettek volna most a feladataim… A rohadt életbe! – Idegesen markolok a hajamba.
- Jól van, nyugi! – csitít Máté. – Gyere, keresd elő a mobilodat, és vedd fel velük a kapcsolatot, én pedig addig főzök egy kávét. Hogyan szereted inni?
- Feketén. Köszönöm.
Máté biccent, majd kimegy. Mélyeket lélegzem. Nem pánikolhatok be! Rettegek, mi fogad a mobilomon, de muszáj megnéznem, és elrendeznem a dolgokat.
Kikelek az ágyból, és a nappaliba lépek. A táskám a kanapé mellett van a földön. Lehuppanok, és előásom a telefonomat. Két nem fogadott hívásom van Zolitól, a főszerkesztőtől. Nagyot nyelek, majd bekapcsolom az internetet a mobilomon. Megnyitom a magazin szerkesztőfelületét, és ahogy a vázlatok elém kerülnek, beugrik, hogy a héten én csak két hosszabb cikket vállaltam be, zenekarajánlót és albumkritikát, ezeket pedig mindig jóval a megjelentetés előtt meg szoktam írni. Most is be voltak már készítve a felületen, a közzétételüket intézte az éppen adott ügyeletes. Valamennyire enged a szorítás a mellkasomban. Jó, a melórésszel nincs gáz. Szerencse, hogy külsősként dolgozom nekik, ami azt jelenti, hogy nem minden napra szól a munka, nem én viszem a dolgok oroszlánrészét.
A magazin levelezőlistáján van egy üzenet a főnöktől, ami engem szólít meg:
„Lona, jövő szerdán tudod vállalni az ügyeletet?”

Ezt még csütörtök délelőtt írta. Majd péntek este egy privát üzenetet is küldött:
„Minden rendben? Merre vagy?”

Jaj… Mélyet lélegzek. Most telefonálnom kell. Utálok telefonálni… De most muszáj lesz, mivel így eltűntem, ez a minimum.
Tárcsázom Zoli számát. Hamar fel is veszi.
- Na helló! – köszön bele. A szokott vidám hangját hallom, tehát remélhetőleg nem haragszik rám.
- Szia.
- Mi újság? Kicsit eltűntél, aggódtam.
- Ne haragudj, amiért eltűntem. Kórházban voltam, és nem jutottam hozzá a telefonomhoz.
- Atyaég, kórházban? De ugye már jobban vagy? – kérdezi aggódva Zoli. – Mi történt?
- Ne aggódj, már jobban vagyok, kicsit rendetlenkedett az egészségem – felelem ködösen. Nem szeretném részletezni a dolgot, mert hát milyen fényt vetne rám, hogy idegileg összeomlottam? – Tényleg bocsi, hogy nem voltam elérhető.
- Ugyan már, nem gáz! Csak aggódtam érted, általában gyorsan válaszolsz, féltem, hogy bajod esett.
- Kedves tőled. Szóval a szerda…
- Ja, igen! Bocsánat, amiért téged rángatnálak be ügyeletre, de Erikának közbejött valami, a többiek pedig be vannak már táblázva. Be tudnál ugrani a helyére szerdán? Ugyanúgy csinálhatod otthonról, annyi a lényeg, hogy délelőtt tíztől este hatig figyelni kellene az aktuális híreket, ha vannak, akkor azokat megírni, illetve kilőni a már bekészített cikkeket. Plusz pénzt is adnék érte.
- Persze, semmi gond. Megoldom.
- Fú, nagyon köszi, életmentő vagy! Na, csak ennyit akartam, pihengess addig is, jobbulást!
- Köszi, szia!

Megkönnyebbülten bontom a vonalat.
- Na, minden oké? – lép be Máté a nappaliba, kezében két csészével.
- Igen, szerencsére nem kerültem bajba. Még Zsaninak írok gyorsan, ő is tuti aggódik.
- Oké, de előtte esetleg egy kávét, erőgyűjtés gyanánt?
- Persze – mosolyodom el. Máté leül mellém, és felém nyújtja az egyik csészét. Belekortyolok, és hagyom, hogy elöntsön a kávé jóleső íze. Máté is iszik a sajátjából.
- És te hogyan szereted? – érdeklődöm.
- Nekem kell hozzá egy kevés tej, de cukrot én sem teszek bele.

Csendben elfogyasztjuk a kávénkat. Különös, de Mátéval valahogy sosincs köztünk kínos csend. Nem érzem azt, hogy folyton fecsegnünk kell, és nem feszengek mellette, ha hallgatásba burkolózunk.
Leteszem az üres csészét a dohányzóasztalra, majd ismét magamhoz veszem a mobilt, és Facebookot megnyitva kikeresem Zsani nevét. Miközben Máté a csészékkel visszamegy a konyhába, írni kezdek.

„Szia! Ne haragudj, amiért így felszívódtam. Nem voltam túl jól… de már itt vagyok. Ha még kíváncsi vagy rám…”
 

Szinte azonnal érkezik a válasz.

„Lona!!! De jó, hogy megvagy! Tudunk beszélni? De inkább élőben. Annyira aggódtam, és olyan rosszul érzem magam a szerdai miatt… Tudunk most találkozni?”

„Az az igazság, hogy most fent vagyok Máténál. Ő az, akivel azon az Angyalkönny koncerten beszélgettem… Bonyolult kissé, hogy hogy kerültem ide.”

„Ja, oké… Nem akarok zavarogni. Csak egyszerűen szétfeszít az ideg… Meddig leszel ott? Bocsi, nem akarok tolakodó lenni, meg semmi…”

- Zsani nagyon látni akar – jegyzem meg hangosan.
- Tessék? – kukkant ki Máté a konyhából.
- Írtam Zsaninak, és eléggé kivan, aggódik értem, meg bűntudata van az iszogatós este miatt. Mihamarabb találkozni szeretne velem.
- És te nem szeretnéd?
- De igen, csak… - Nyelek egy nagyot. – Szóval, hogy… olyan jó most itt.
Máté rám mosolyog.
- Örülök, hogy jól érzed itt magad. De figyelj, nyugodtan felugorhat ám a barátnőd!
- Tényleg?
- Persze! Engem nem zavarna, sőt, szívesen megismerném.
- Akkor hívjam őt ide?
- Nyugodtan!
- Oké. Ööö… Hol is vagyunk pontosan?
Máté kuncog, és elmondja a címet, én pedig leírom Zsaninak, hozzátéve, hogy ha gondolja, jöjjön fel.

„Szuper! Köszönöm! Kb. húsz perc, és ott leszek!”


Máté

- Tényleg nem gond? – kérdezi Lona, miután leereszti a telefonját.
- Tényleg nem.
És ezt így is gondolom. Persze, nyilván jobban érezném magam Lonával kettesben, de nekem most az a fontos, hogy ő rendben legyen. Remélhetőleg segíteni fog neki, ha találkozhat a barátnőjével. Az pedig nagyon megmelengette a szívemet, amikor bevallotta, hogy jól érzi itt magát. Mondhatta volna, hogy bocs, találkoznom kell Zsanival, és most megyek… De nem, még maradni akar. És én is szeretném, hogy maradjon.
- Gyorsan megmosakszom, és átöltözöm! – pattan fel Lona a kanapéról. A szárítóhoz lépve lekapja a ruháit, magához veszi a táskáját, majd besiet a fürdőszobába.
Én addig eszem pár falatot reggeli gyanánt, aztán bekapcsolom a rádiót, és átöltözöm. Mégse fogadjam már ezt a Zsanit elnyűtt alvós pólóban és mackónadrágban…
Hamarosan Lona is megjelenik a saját cuccaiban, frissen és kifésült hajjal.
- Még jó, hogy anyám belém nevelte, hogy mindig legyen nálam fésű és utazófogkefe – jegyzi meg fanyarul.
- Előrelátó asszony. Tudta, hogy bármikor felkeveredhetsz egy fura pacák lakására? – Vágok egy vicces fintort, ő pedig kuncog.
- Éhes nem vagy?
- Nem, köszi.
Lona visszakuporodik a kanapéra. Leülök mellé.
- Azért jó kapcsolatban vagy anyukáddal? – kérdezem óvatosan.
- Tűrhető… Nem mondom, hogy nagyon közel állunk egymáshoz. Ő nagyon csajos, én nagyon nem. Ebből aztán mindig voltak súrlódásaink. Meg úgy alapból sok mindenről máshogy gondolkodunk. De tudom, hogy szeret engem. Aztán Szilvi halála után eléggé túlféltővé vált… Mindegy. Kijövünk, de jobban szeretek egyedül élni, mintsem a szüleimmel.
- Milyen gyakran beszéltek?
- Hetente-kéthetente felhív. Szerencsére a napokban pont nem keresett. Nem szeretném, hogy tudomást szerezzen a történtekről.
- Értelek. És… mit írsz, amikor nem cikkeket? Említettél novellákat…
- Igen. Elsősorban azzal foglalkozom.
- Miről szólnak?
Lona mintha feszengene. Aztán rám néz.
- A bennem lévő sötétségről. Meg Szilviről.

Biccentek. Inkább nem erőltetem a témát, úgy látszik, ez még egy olyan terület, amit Lona megtartana magának. Türelmesnek kell lennem.
- Egyébként nekem is van másodállásom az eladói meló mellett – jegyzem meg.
Lona tekintetében kíváncsiság csillan.
- Tényleg? Mi?
- Gitárórákat adok kezdőknek. Jó kiegészítő kereset, és szeretem látni a srácokban a lelkesedést.
- Ez jól hangzik.

Valami butácska zene szól a rádióban, de érdekes módon még ez is illik most ide. Lona bizonytalanul rám mosolyog.
- Van valami jó hangulata némelyik retródalnak – jegyzi meg óvatosan, mint aki attól fél, emiatt bolondnak nézem. Egyetértően bólogatok.
- Én is így gondolom.
- Tényleg? – döbben meg. – Vagy csak azért mondod, hogy ne érezzem magam hülyének?
- Dehogy, tényleg így vélem. Csak tudod, ezzel azért a menő rockerek nem szívesen dicsekednek. De biztos vagyok benne, hogy a kilencven százalékának van legalább egy kedvenc dala a régebbi időkből, ami ma már cikinek számít a közvélemény számára.
Lona mosolya bátrabbá válik. Olyan szépen mosolyog. Többet kellene csinálnia.
- Talán fel kellene dolgozni néhány cinkes nyolcvanas évek beli dalt – mímelek tűnődést. – Megtámogatni egy kis mötállal.
Lona kuncog.
- Ez nem is rossz ötlet.

Ekkor megszólal a csengő. Mindketten felkelünk a kanapéról, és az ajtóhoz sétálunk. Alighogy kinyitom, egy szőke csajszi berobban az előszobába, és egyenesen Lona karjaiba veti magát. Látom, hogy ez hirtelen éri őt, nem is igazán viszonozza az ölelést. Ledermedve tűri, hogy a nő jól megszorongassa.
- Bocsi, bocsi… tudom, hogy nem vagy ölelkezős – húzódik el a hölgyemény, felteszem, ő Zsani. Elnézve őt idősebb lehet Lonánál, talán még nálam is, de jól tartja magát. A haja festett szőke, kinyúlt Iron Maiden pólót és bőrnadrágot visel. Láthatóan feldúlt.
- Semmi baj – feleli Lona. – Én kérek bocsánatot, amiért…
- Nem, én csesztem el mindent! – vág közbe Zsani. – Elrángattalak egy kocsmába, behajítottalak az idióta haverjaim közé, nem figyeltem, és leitattunk, aztán meg belenyúltam nálad valami nagyon érzékeny témába…
Lona megköszörüli a torkát, és felém pillant. Zsani gyorsan észreveszi magát, odafordul hozzám, és bűntudatosan pislog.
- Elnézésedet kérem, Hidvégi Zsanett vagyok – mutatkozik be.
- Bogdán Máté, örvendek.
- Ne haragudj, amiért így betörtem hozzád…
- Na jó, senki nem haragszik senkire, inkább helyezzük magunkat kényelembe! – Beljebb terelem a lányokat. – Megkínálhatlak valamivel, Zsani?
- Nem, köszönöm.
A két lány leül a nappaliban, és Zsani faggatni kezdi Lonát, hogy hogy van most, mi volt vele az elmúlt napokban. Én tapintatosan elvonulnék a szobámba, hadd beszélgessenek, de Lona a tekintetével kér, hogy maradjak. Így hát helyet foglalok a fotelban.
Lona röviden elmeséli, hogy volt egy összeomlása, ami alatt nem tudott a külvilágról. Említést tesz a kórházről, majd egy nagy sóhaj után azt is kiböki, hogy Szilvi, akit részegen emlegetett, egy barátnője volt, aki gyerekkorában meghalt, de nem szeretne ennél többet mondani róla. Zsani elhűlten hallgatja.
- Annyira sajnálom! – szólal meg. – És azt is, hogy indiszkréten belekérdeztem ebbe. Mindent elcseszek.
- Dehogy, ezen ne emészd magad! – vigasztalja Lona.
- De igen, ez az igazság. Eddig minden találkozónkat elrontottam.
- A kávézás jó volt! – veti ellen Lona. – És a többinél sem te voltál a hibás. Velem sem könnyű. Nagyon nem.
- De annyira rád tukmálom magam, hogy belerángatlak olyan programokba, amik téged feszélyeznek. Csak tudod, tényleg olyan ritka, hogy egy lány ilyen szimpatikus nekem, és a barátja szeretnék lenni… Persze, a srácok is jó fejek, szeretek együtt lógni velük, de azért az nem ugyanaz.
- Tudom. Vagyis képzelem. Nekem még fiúbarátaim sincsenek.
- És Máté? – tekint rám Zsani. Én Lonára nézek, és ahogy találkozik a pillantásunk, úgy mosolyodunk el, mint akik egy közös titok birtokában vannak.
- Hát, mi… - hebeg Lona.
- Ismerkedünk – segítem ki.
- Á, értem – vigyorodik el Zsani. Aztán összevonja a szemöldökét. – Egyébként Máté, te ismerős vagy nekem valahonnan… Szoktál koncertekre járni?
- Megesik. De inkább a színpadon. A Metal Gates-ben játszom. Bár már csak évente egyszer.
- Áh, akkor onnan! Nem ti játszottatok az Éjmadár búcsúkoncertjén?
- De igen.
- Ott ismertem meg Lonát – nevet rá a lányra Zsani, Lona pedig szintén elmosolyodik.

Belemélyedünk a zenei témákba, együttesekről, koncertekről beszélgetünk. Az órák gyorsan telnek, úgyhogy rendelek egy pizzát, már csak azért is, mert nem szeretném, hogy Lona megfeledkezzen az evésről. Lassan rágcsálja a magához vett szeletet, Zsani jó étvággyal falja a kaját, és engem sem kell félteni.
Remek hangulatban telik a nap, Zsanival sokat lehet dumálni, még Lona is egészen oldottan kapcsolódik be a témákba.
Nem is tudom, hány órája beszélgetünk, amikor kulcszörgés hallatszódik a bejárat felől. Gyuszi hazaért.
- Helló, megjöttem! – bődül el szokásához híven, miközben becsukja az ajtót.
- Szia! Gyere, csatlakozz a vendégekhez!
Éppen bemutatnám őket, ám ahogy Gyuszi belép a nappaliba, hirtelen megtorpan, és a tekintete elsötétül.
- Te meg mi a faszt keresel itt?! – csattan fel.
Nem értem a dolgot. A lányokra nézek. Lona szintén döbbenten pislog, Zsanett azonban elsápad, és feláll.
- És te mit keresel itt? – kérdez vissza elhaló hangon.
- Én itt lakom, és kurvára nem látlak szívesen! – sziszegi Gyuszi.
- Haver, neked meg mi bajod van? – kérdezem, miközben én is felkelek.
- Neked mi bajod?! – förmed rám Gyuszi. – Hogy voltál képes idehozni ezt a ribancot?
- Állíts már magadon! – kiált rá Zsani.
- Mi van, fáj az igazság? – vág vissza Gyuszi.
- Na jó, elég ebből! – szólok rájuk, és közéjük lépek, Lona pedig Zsani mellé húzódik. – Megtudhatnám, mi a fészkes fene folyik itt?
- Ez a nő itt az exem! – bök Gyuszi Zsani felé kivörösödött arccal. – Akiről a koncert után beszéltem neked múltkor.
- Honnan tudhattam volna? – vetem ellen.
- Akkor hogy kerül ide?!
- Nem tudtam, hogy itt laksz! – védekezik Zsani. – Én csak Lona miatt jöttem ide, aki épp Máténál volt…
- Nem érdekel, húzz el innen! – dörren rá Gyuszi.
- Fejezd ezt be! – emelem fel a hangomat én is.
- Jó, már itt sem vagyok – mondja Zsani csendesen, majd kirohan az előszobába, és hallom, ahogy csapódik utána az ajtó.
Lona ijedten rám pillant, aztán bizonytalanul ő is kifelé indul. Mellé lépek, és finoman elkapom a karját.
- Ne haragudj – suttogom.
- Semmi baj – motyogja. – Én… Nem baj, ha most Zsani után megyek?
- Nem, persze, nyugodtan.
- Köszönöm. Beszéljünk majd!
- Mindenképp!
Lona egy halvány és bátortalan mosollyal ajándékoz meg, majd kimegy a lakásból.
Mélyet sóhajtok. Atyaég, ezt a felfordulást… Visszasétálok a nappaliba, ahol Gyuszi feldúltan mászkál fel-alá, és úgy fújtat, mint valami elszabadult vadállat.
- Figyelj, én értem, hogy Zsani az exed, de akkor sem kellene… - kezdem, ám ő közbevág.
- Mit? Ez a szajha a saját ágyamban csalt meg! Hátba szúrt, pedig szerettem! Az életben többet nem akarom látni!
- Nyugodj már meg! – Védekezőn emelem fel a kezemet. – Ez az egész egy fatális véletlen, hogy ti itt most összefutottatok. Ma láttam Zsanit először. Én a barátnőjével ismerkedem éppen. Az exed azért ugrott csak fel ide, mert hozzá jött.
- Szóval Zsani barátnője a csajod? – szegezi nekem a kérdést Gyuszi.
- Nem a csajom. Illetve még nem… De alakul valami. Tudod, őt ismertem meg az Éjmadár koncerten, amikor elszakadtunk egymástól.
- Ő a pánikrohamos csaj?
- Lonának hívják, és vegyél már vissza ebből a stílusból! – reccsenek rá.
- De pont Zsani egy barátnőjét kellett neked összeszedned?! – dühöng Gyuszi.
Rájövök, hogy most képtelenség vele normálisan beszélni. Nem igazán ismerem még ezt az oldalát, pedig ezer éve cimborák vagyunk. Mindenesetre ha ebbe a szócsatába belemegyek, csak én is felhergelem magam, annak pedig semmi értelme.
- Jó. Füstölögj magadban, aztán majd beszélünk – jelentem ki, azzal, meg sem várva a válaszát, elvonulok a szobámba. Még néhány pillanatig az imént történtek járnak az eszemben, de ahogy az ágyamra siklik a tekintetem, már Lonára gondolok. Olyan jó érzés volt együtt aludni, vele tölteni az időt… Mintha sokkal régebb óta ismerném őt, nemcsak néhány napja. És nem értem, hogy lehet az, hogy máris hiányzik…

Zsani

Itt keringek az utcán, mint valami szerencsétlen. Kurva ideges vagyok, még egy cigire sem tudok rágyújtani, annyira remeg a kezem.
Sosem hittem volna, hogy összefutok még Gyuszival. Miért kellett ennek bekövetkeznie? Persze, kicsi a magyar rockközösség, de ennyire, basszuskulcs?
Nem lett volna szabad újra találkoznunk. Csúnyán elbántam vele, és tudom, hogy gyűlöl. És én ennek akkor még örültem is – mert inkább gyűlöljenek, mintsem szeressenek, a szeretet jobban tud fájni, ha elveszítjük. Talán én magam is képtelen vagyok rá, anyám egy életre kiölte belőlem. Mégis… Gyuszi valamiért más volt a többi pasinál, akik már szinte csak arctalanul keringenek az emlékeim között. Talán mélyen azt éreztem, mellette megpihenhetnék, és ez ijesztett meg. Ezért martam el magamtól. De a fene sem gondolta volna, hogy életem ekkora hibájával évekkel később újra szembesülni fogok? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Mert most mindkettőnkben felszínre törtek elfeledni vágyott érzelmek, jók és rosszak.

- Zsani!
A hang irányába kapom a fejem. Lona közelít felém, kissé bizonytalan léptekkel, mint aki nem tudja, ide merjen-e jönni hozzám. Megállok, és bevárom őt.
- Sajnálom, ami… ami odafent történt – motyogja Lona, és aggódó tekintettel vizslat. – Jól vagy?
Keserűen felnevetek.
- Nem, Lona, kurvára nem vagyok jól. Épp az előbb szembesültem a ribanckodásom legnagyobb áldozatával. Igen, megcsaltam őt, rohadt módon. Most számodra is nyilvánvalóvá válhatott, hogy mennyire szar alak vagyok.
Lona a fejét rázza, de nem hagyom szóhoz jutni.
- Bocs mindenért, csajszi. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem erőltetjük ezt a barátság-dolgot. Csak rossz hatással vagyok rád, és folyton leszerepelek előtted. Jobb lesz neked nélkülem. Vigyázz magadra, és minden jót!
Elfordulok tőle. Tényleg jobb lesz, ha lezárjuk ezt az egész ismerkedést. De ahogy elindulnék, Lona hirtelen elkapja a kezemet.
- Ne…
Visszanézek rá. Kétségbeesetten kapaszkodik belém, szemébe könnyek gyűltek.
- Kérlek, Zsani, ne lökj el! Szilvi óta, tizenöt éve… te vagy az első lány, akit közelebb engedtem magamhoz… Nem akarlak téged is elveszíteni!
Ó, basszus… tényleg, hát pont ma említette, mi történt a gyerekkori barátnőjével. Erre én le akarom koptatni… Pedig csak az ő érdekében tenném.
- De látod, mennyire rossz ember vagyok… - mondom, miközben újra szembefordulok vele.
- Nem vagy az. Csak nem találod a helyed… Emlékszel, te mondtad. A kávézóban.
- Ez még nem mentség arra, amit tettem.
- Mindenki hibázhat. És már megbántad – jelenti ki Lona.
- Honnan veszed?
- Különben nem zaklatna fel ennyire ez az egész…
Ez talált. Jogos. Baromira megbántam, bármennyire is igyekeztem ezt eltemetni magamban. Szipogok, és nem tudom visszatartani a könnyeimet, pedig iszonyat ritkán sírok. Lona tétován megsimogatja a karomat.
- Te tényleg kedvelsz engem? – kérdezem tőle esetlenül.
- Igen.
- De miért? Eddig mindent úgy elbénáztam, és nagyon mások vagyunk…
- Attól még kedvellek. És… te sem adtad fel nálam az első akadálynál. Pedig nehéz velem… De te kitartottál, és visszavártál, ha eltűntem.
Istenem, annyira édes… Pedig mennyi nehézségen megy át, és most mégis utánam jött, hogy mellettem legyen… Nem tudok úrrá lenni ezen az érzelmi hullámvasúton, magamhoz ölelem ezt a törékeny, aprócska lányt, akit annyira szeretnék a barátomnak tudni. Lona ösztönesen megdermed, de aztán óvatosan viszonozza az ölelést. Ettől a gesztustól csak még inkább elkap a sírás. Nem szól semmit, hagyja, hogy a vállán pityeregjek.

Felajánlja, hogy hazakísér, aminek nagyon örülök. Miközben a lakásom felé ballagunk, elmesélem neki részletesebben ezt a Gyuszi-ügyet. Figyelmesen hallgat, nem szól közbe, megvárja, amíg a végére érek.
- Én tényleg annyira megijedtem az egésztől, amit vele kapcsolatban érezni kezdtem! – fakadok ki, és közben tehetetlenül gesztikulálok.
- Megértem. Ijesztő tud lenni, amikor… hosszabb idő után elkezdesz valami intenzívet érezni egy másik ember iránt – mondja Lona, és maga elé néz.
- Te is félsz, ugye?
Bólint.
- Máté? – kérdezek rá finoman. Lona elgondolkozva összevonja a szemöldökét.
- Annyira megfoghatatlan ez az egész… Nem is értem, mi történik köztünk.
- Néha nem is kell érteni. Néha elég, ha sodródsz. Csak ne úgy, mint én… - húzom el a számat.
- Zsani… te még érzel valamit Gyuszi iránt? – kérdezi Lona óvatosan.
Nagyot sóhajtok.
- Hát, amióta szakítottunk, tudatosan nem gondoltam rá, makacsul elzártam az agyamban mindent, ami hozzá kötött. De most… nos, enyhén szólva is fájt őt újra látni.
Lona értőn biccent. Az út további részét hallgatásba burkolózva tesszük meg.


Máté

Véget ért a film, amit betettem, és már jó két óra eltelt. Úgy döntök, ránézek Gyuszira, mi van vele.
Bekopogok a szobájának ajtaján.
- Gyere – hallom a hangját.
Benyitok. Gyuszi az ágyának szélén ül, magába roskadva, kezében egy doboz sör. A háttérben halk zene szól.
- Lehiggadtál? – kérdezem, mire vállat von.
Helyet foglalok mellette, és csak most veszem észre, hogy az ölében egy fémdoboz pihen. A fedele nincs rajta, így rálátok a tartalmára, és egy képpel szembesülök, amin Gyuszi és Zsani együtt pózol. Elkapom a tekintetemet, mert nem akarok indiszkrét módon belepofátlankodni a személyes dolgaiba.
- Sajnálom – szólal meg Gyuszi lassan. – Teljesen elveszítettem a fejemet. Valahogy ez a nő kihozza belőlem. A múltkor is, amikor láttam őt a koncerten… de ez, hogy itt volt a lakásban, úgy ért, mintha gyomorszájba vágtak volna. Tudod, én ezt a nőt iszonyatosan szerettem, és a mai napig nagyon fáj, amit művelt velem. Basszus, én már úgy voltam, hogy vele képzeltem el a jövőmet. Se előtte, sem utána nem szerettem így senkit. Feltétel nélkül elfogadtam minden dilijével együtt, és egyszerűen nem értem, miért tette ezt mégis. Nem vagyok egy grállovag, de igenis úgy gondolom, hogy jó partnere voltam, figyeltem rá, klappolt minden. Nincs rá magyarázat. Örökre belém égett a kép, ahogy a saját ágyamban dugja egy másik faszi. Iszonyatosan haragszom rá. – Gyuszi egy pillanatra elhallgat, majd hozzáteszi: - És azt hiszem, valahol mélyen még mindig iszonyatosan szeretem…

Azt hiszem, Gyuszi még sosem avatott be ennyire az érzelmi dolgaiba. Olyannak ismerem, akinek ez nem megy könnyen, jobban szereti elpoénkodni a mélyebb témákat a komoly beszéd helyett.
Megveregetem a vállát.
- Sajnálom, haver. Tényleg.
- Én is – feleli Gyuszi. – És nem akartam, hogy az a csaj… Lona? Tehát, hogy Lona is végignézze az őrjöngésemet. – Gyuszi rám néz. – Tényleg, veletek akkor most mi is van? És miért pont Zsani barátnőjével…? – teszi hozzá még szomorúan.
- Zsani és ő amúgy csak nemrég ismerkedtek meg, szóval kérlek, Lonát ne keverd bele ebbe az egészbe! – jegyzem meg halkan, de azért erélyesen.
- Jó, oké. Szóval ki ő?
- Először a Metal Gates koncerten láttam. Ott állt az első sorokban, és nagyon nézett… De akkor még nem beszéltünk egymással. Aztán amikor te és én elmentünk arra a koncertre, és megláttam, ahogy rosszul van egy lány… akkor felismertem őt. Azóta ismerkedünk. De nagyon törékeny a dolog, Lona komoly problémákkal küzd, amit nem szeretnék kibeszélni. A lényeg, hogy lassan haladunk, alakulunk.
- Nagyon bejöhet neked – jegyzi meg Gyuszi. – Ha jól rémlik, Petrával gyorsabban belecsaptatok anno a lecsóba.
- Igen. De amit Lona iránt érzek, az nekem teljesen új. Nem tudom mihez hasonlítani. Olyan… nem tudom, valami különös mélység van köztünk. De ő nagyon nehezen nyílik meg, és mindig attól félek, hogy el fog tűnni előlem.
- Értem – motyogja Gyuszi. – Illetve hát nem értem, de elhiszem. Nekem pont fordítva volt Zsanival, biztos pontnak éreztem őt, aztán nesze nekem.
- Nem gondolod, hogy talán még rendbehozható a dolog vele? – kérdezem óvatosan. – Hiszen azt mondtad, még mindig szereted.
Gyuszi komoran néz maga elé.
- Nem hiszem. Túl sok a sérelem, túl mélyek a sebek. Nem tudnék újra megbízni benne. – Bűntudatosan rám pillant. – Viszont így még inkább szégyellem a pofámat, amiért ennyire ocsmány módon nyilvánultam meg Lona előtt. Mármint ahogy elmondod, hogy mennyire zárkózott, meg minden… nagyon remélem, hogy ezzel nem kavartam be köztetek.
Nem válaszolok. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit érezhet most Lona, biztosan összezavarodott a történtektől. De én is félek.

Egy ideig még csendben ücsörgünk Gyuszival, majd közli, hogy fáradt, ledőlne. Magára hagyom. A szobámba lépve épp azon tűnődöm, hogy talán nekem is le kellene feküdnöm, ám megrezzen a telefonom. SMS-em érkezett, és nagyot dobban a szívem, amikor meglátom, hogy Lona a feladó.

„A parkban vagyok, ahova egyszer elhívtál. Tudunk találkozni?”

Igen, igen, igen! Gyorsan válaszolok neki, hogy hamarosan ott leszek, és már indulok is.


Lona

Felkuporodva ücsörgök az egyik padon. Elszabadult méhrajként cikáznak a gondolatok a fejemben, és úgy érzem, most nagy szükségem van arra, hogy lássam Mátét.
Miután elköszöntem Zsanitól, hazamentem. Furcsa érzés volt belépni a lakásba, mintha legalábbis ezer éve nem lettem volna ott, pedig csak néhány nap telt el. Igaz, előtte meg nem is voltam magamnál… Mindenesetre kicsit elhűltem a lakás állapotán, úgyhogy hellyel-közzel rendberaktam. Aztán még egyszer lezuhanyoztam, átöltöztem, és megpróbáltam rendezni a gondolataimat. De ez az egész, ami történt, annyira feszítette az agyamat, hogy azt éreztem, levegőre van szükségem.
És Mátéra.
Észre sem vettem, mikor ért ide, most arra eszmélek fel, hogy megáll előttem.
- Szia – köszön halkan.
- Szia – lehelem.
Leül mellém, és szembefordul velem.
- Figyelj, Gyuszi alapból nem ilyen.
- Zsani sem. Mármint… jó, nem ismerem még régóta, de nem akarom, hogy úgy gondolj rá, mint egy rossz emberre, amiért megcsalta Gyuszit.
- Ettől nem kell félned. Ami köztük történt, a kettőjük ügye. Nyilván a megcsalás nem jó dolog, de semmi sem fekete-fehér, és nem ismerjük a történetüket. De azt pedig én nem szeretném, hogy Gyuszira mint őrjöngő baromra gondolj, még ha ma az is volt.
- Mert fájt neki, hogy látta Zsanit.
- Igen. De ő alapvetően egy tök jófej, humoros figura. Biztosan jól kijöttök majd, ha megismered. Már persze… - Máté nyel egyet. – Ha még mindig akarsz velem ismerkedni.
- Miért ne akarnék? – nézek a szemébe. Máté tekintetében furcsa, megnevezhetetlen dolgok kavarognak.
- Félek, hogy eltűnsz előlem.
- Eltűnni?
- Igen. Olyan vagy, mint valami megfoghatatlan tünemény… mint egy pillangó, akit kergetek, és mindig kicsúszik a kezemből.
- A pillangók elpusztulnak, ha valaki megfogja őket – jegyzem meg halkan.
- Tudom. De néha tényleg pillangónak tűnsz.
- Nem akarok az lenni.
Máté tétován néz rám.
- Akkor… Nem fogsz eltűnni előlem?

Csak a fejemet rázom. Nincsenek szavaim. Nem hittem volna, hogy Máté tényleg ennyire fél az eltűnésemtől. Hogy ennyire… fontos lehetek neki. De nem akarok eltűnni. Bármennyire is félek… vele szeretnék maradni.

Máté közelebb húzódik hozzám, keze gyengéden az arcomhoz ér. A tenyeréhez simulok, és lehunyom a szememet. Érzem, ahogy a lélegzete végigcirógatja a számat, mielőtt finoman megcsókol. Reszket az ajkam, de önkéntelenül mozdul, és viszonzom. Lassan, óvatosan ízlelgetjük egymást, és ahogy Máté csókol, mintha bársonyos puhaság ölelne körül. A másik kezét is az arcomra simítja, én pedig a csuklójába kapaszkodom. A csók elmélyül, nincsenek gondolatok, csak érzés van, heves szívdobogás, remegés, forróság, és most, ebben a pillanatban gyönyörű minden, olyan gyönyörű…