- Öreg, olyan szédülten vigyorogsz, hogy az már szinte ijesztő.
Ránevetek Gyuszira, aki rémületet mímelve hátraugrik.
- Mondom én!

Igaza van, tényleg úgy vigyorgok egész nap, mint valami pityókás figura.
Két nap eltelt azóta, hogy megcsókoltam Lonát ott a parkban, de még mindig a hatása alatt állok. A boltban is feldobódva kedveskedtem a vevőkkel, és az imént az egyik tanítványommal is.
Amióta volt az az aprócska szájrapuszink az Angyalkönny-koncerten, azóta vágytam rá, hogy végre tényleg megcsókolhassam Lonát. De tudtam, ki kell várnom, amíg elég közel kerülünk egymáshoz ahhoz, hogy ő is készen álljon rá. Gyuszinak igaza volt, amikor rámutatott, hogy Petrával egészen máshogy, gyorsabban – mondhatni, normális tempóban – alakultak a dolgaink. Lonával olyan, mintha egy túlfűtött középiskolás lennék, aki csak lassan és óvatosan mer közelíteni a kiszemeltjéhez. De Petra mellett sosem éreztem ezt a furcsa, szédült révületet. Talán ezt hívják szerelemnek? Ezen mélyen elgondolkodom. Szerelem… Éreztem egyáltalán ilyet valaha? Lehet, hogy régen igen, bár sosem voltam csajozógép, viszonylag kevés párkapcsolatom volt eddig. Petrával inkább egyfajta kötődés és emberi szeretet kettőse tartott össze. De akkor ezen sosem gondolkoztam. Igazából nem is hiányoltam az életemből azt, amit az emberek szerelemnek neveznek, mivel nem is igazán tudtam, mi az.
- Na, most meg úgy nézel ki, mint akiben lefagyott a Windows – szakít ki a gondolataimból Gyuszi megjegyzése.
- Hülye – kommentálom, és összevigyorgunk. Aztán belém hasít egy gondolat, és elkomolyodom. – Figyu, kérdezhetek valamit? De ígérd meg, hogy nem bőszülsz fel!
- Ó, jaj. Miről van szó?
- Nos… Zsanival kapcsolatban.
Gyuszi arcáról lehervad a mosoly.
- Muszáj ezt?
- Nem. Mármint nem muszáj válaszolnod. Csak… nagyon kavarognak bennem a gondolatok, nem igazán tudom hova tenni az érzéseimet…
- És ehhez mi köze Zsaninak?
- Szóval, azt mondtad, nagyon szeretted.
- Igen – sóhajtja Gyuszi kelletlenül. – És?
- Szerelmes voltál belé?
- De még mennyire…
- Tényleg?
- Hát. De miért kérdezed?
- Nos, öhm… Az micsoda pontosan?
Gyuszi megütközve néz rám.
- Tessék?
- Milyen érzés a szerelem?
- Te még sosem voltál szerelmes?!
- Nem tudom – vonom meg a vállamat. – Valahogy ez nekem kimaradt. Szerettem az exeimet, de…
- De csak olyan megszokottan, mintha egy húszéves házaspár lennétek? – tapint rá Gyuszi.
- Igen, valahogy úgy. De Lonánál valami mást érzek, valami furát… és hát, ezért kérdeztem.
- Aha. – Gyuszi rövid időre eltűnődik. – Hát, a szerelem egy olyan dolog, ami meghülyíti az embert.
- Vedd már kicsit komolyabban a kérdésemet!
- Nem, de komolyan! Esetenként az ember egészen kifordul magából. Folyton az illetőre gondolsz, valahogy minden szebb, minden szarság háttérbe szorul, amíg vele lehetsz. Ja, és a szerelmes ember szédülten vigyorog, amivel megijeszti a lakótársát.

Stimmel…
Zavartan nézek Gyuszira.
- Arra célzol, hogy…
- Igen, arra, hogy beleestél Lonába.
- De… ez úgy is lehetséges, hogy még nem ismerem régóta?
- Hogyne. A szerelem egyszer csak jön, felcsap, és visz magával. Velem az is megesett, hogy nagyjából két nap alatt belezúgtam valakibe.
- Aha. Értem.

Basszus! Akkor én szerelmes vagyok! Talán eddigi harminckét évem alatt először. Erre a gondolatra újra mosolyognom kell.
- Haver, már megint ijesztően bazsalyogsz! – ugrat Gyuszi.
- Bocsi. És… Zsaniba is gyorsan beleszerettél? – kockáztatok meg még egy kérdést róla.
Gyuszi halványan, de szomorkásan mosolyog rám.
- Aha… Bár először egy koncert utáni, felpörgött állapotban történt egyéjszakás kalandnak indult a dolog. Aztán a kalandjaink folytatódtak… és nagyon gyorsan elcsavarta a fejemet. – Aprót sóhajt. – Jó szar volt újra látni őt.
- Ugye tudod, hogy nem tilthatom el Lonát Zsanitól? – kérdezem óvatosan.
- Tudom, persze. Ez van. Majd megpróbáljuk úgy szervezni a dolgokat, hogy lehetőleg mi ne találkozzunk.
- Rendben. – Még hozzáfűzném, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de ekkor pityeg a telefonom. Lona írt a Messengeren. Most már egyre sűrűbben küldünk egymásnak üzeneteket, néha valami jó zenét ajánlunk a másiknak, máskor vicces képeket keresek neki, vagy csak váltunk néhány szót arról, ki mit csinál éppen, hogy tervezi a napját, ilyesmik.

„Beugrom Zsani munkahelyére. Rockboltban dolgozik, egyszer te is benézhetnél.”

Elmosolyodom a gondolatra. Az lenne a legjobb, ha együtt mennénk majd el oda.

- Na jó, most már halálfélelmem van a vigyori fejedtől, új lakótársat kell keresnem! – sápítozik Gyuszi, mire felnevetünk. Örülök, hogy a Zsani-téma után visszatért a maga vidám, viccelődős stílusához. Pedig ha ő is szerelmes volt, és ezt kitépték belőle… az iszonyatosan fájhat neki a mai napig. Bárcsak újra rátalálna a boldogság…


Lona

Bevallom, kicsit aggódom Zsaniért. A múltkor nagyon ki volt készülve, joggal. Úgy döntöttem, meglátogatom a munkelyén – remélem, ő lesz bent, nem valami ismeretlen kollégája. Megvan a kávézó címe, ahova a múltkor beültünk, és azt mondta, az a munkahelyétől van nem messze. Egy rockboltot pedig biztosan megtalálok azon a környéken, valljuk be, ez nem az a témájú üzlet, amiből minden sarkon van egy.
Már látom is. Nincs túl nagy táblával hirdetve, de azért aki akarja, megtalálja. Nagy levegőt veszek, majd lesétálok a pincehelyiségbe, és benyitok. Szerencsére Zsani van a pult mögött, nagyban tesz-vesz.
- Jó napot! – köszön automatikusan, aztán felnéz, és fellelkesül. – Á, Lona! Szia! Hát te?
- Szia – mosolygok rá. – Gondoltam, megnézem a munkahelyedet. Úgyis beszéltük valamikor.
- Jól tetted! Jaj, nagyon örülök neked! Nézz csak körbe nyugodtan, és szólj, ha valami érdekel!
Biccentek. Körbeballagok a helyiségben, és szemre vételezem az árukat. Elsősorban a pólók érdekelnek, de nem igazán látok kedvemre valót a kínálatból. A legtöbb póló a tipikus, klasszikus rock/metal előadóihoz tartozik – Iron Maiden, Metallica, Black Sabbath, ilyesmik. A maradéknak pedig nem is cseng ismerősen a neve, vagy ha mégis, nem tudnék egy számot sem mondani tőlük.
- Na, látsz valami érdekeset? – kérdezi Zsani, miközben a pulton rakosgat.
- Nem igazán. Tudod, a régi nagy neveket nem szeretem, ezeket itt meg nem is ismerem.
- Ja, a Bring me the Horizon, Hollywood Undead, meg ezek? Igen, ők már az újabb generáció kedvencei, főleg a tizenéves rockersrácok viszik őket, elég felkapottak. De nézd csak, ott van Nightwish póló! Említetted, hogy neked az énekesnős metal jön be…
- Őket pont nem szeretem. Bocsi, válogatós vagyok.
- Nem baj, van ez így – nevet rám Zsani. – Akkor te inkább a kevésbé ismert csapatokat hallgatod, ugye?
- Igen. De sajnos tőlük nem árulnak semmit a boltokban. Egyszer valamikor voltam egy másik rockboltban, de ott is hasonló volt a kínálat, mint itt.
- Hát, ez sajnos ilyen. Mivel a rockboltok alapból egy kisebb réteg igényeit szolgálják ki, ezért olyan árukat kell forgalmaznunk, amikre biztosan nagy az igény. Lásd a nagy öregeket és az éppen jelenlegi felkapott neveket. A többi, ismeretlen vagy kezdő csapat maga intézi a termékeik eladását, online bolttal, ahol egyenesen tőlük veszed meg a cuccokat.
- Igen, azt tudom. Csak sajnos az meg elég drága, pláne a szállítási költséggel.
- Na, igen. De talán kárpótolja az embert, hogy ezzel a szeretett zenekarát támogatja.
- Egyébként mióta dolgozol itt? – érdeklődöm.
- Kicsit több, mint három hónapja. Szeretek itt lenni, ami újdonság nálam. Előtte ide-oda kallódtam munkahelyeket illetően.
- Hol dolgoztál előtte?
- Sokfelé, voltam éjjel-nappali közértben, ajándékboltban, legutóbb egy hipermarketben kasszáztam. Na, azt rühelltem.
- Meg tudom érteni, én vásárlóként is rühellem a hipermarketeket.
- Nem csoda. És te mindig újságírással foglalkoztál? Vagy volt másik melód is?
- Igazából nem. Sokáig nem dolgoztam, és a szüleim vigyáztak rám, miután Szilvi meghalt. Idő kellett, amíg…
Hirtelen a torkomra forrnak a szavak. Megint látom őt. Mintha itt állna mellettem a boltban. Vajon ha élne, milyen zenét szeretne? Ő is rocker vonalon mozogna? Vagy a rádióban futó divatszámokat hallgatná, amin persze mindig viccesen összekapnánk?

Tizennégy évesek vagyunk. Éppen elkezdtünk ismerkedni a rock/metal irányzattal. Szilvi megmaradt természetes szőke, de már lecserélte színes ruháit kinyúlt zenekaros pólókra, és szakadt farmernadrágra. Én is. Járjuk a boltokat, és a cédéket nézegetjük, miközben arról beszélgetünk, ki melyik rocksztárba szerelmes…

- Lona?

Rábámulok Zsanira, de csak lassan térek vissza a jelenbe, ahogy kitisztul a kép. Hát persze. Szilvi sosem volt tizennégy éves. Sosem nyomultunk együtt rockercuccban, sosem nézegettünk együtt cédéket.
Megrázom a fejem, és Zsanira nézek, aki aggódó tekintettel néz rám vissza.
- Bocsi – motyogom. – Sajnos ez megesik velem. Csak Szilvire gondoltam.
Zsani gyengéden, megértően mosolyog.
- Semmi baj – feleli, majd kilép a pult mögül, és mellém sétál. – Gyere, van még mit megnézni! Habár a cédéknél sem jobb a helyzet, mint a pólóknál. De esetleg a kiegészítők?
Követem Zsanit az egyik polchoz. Felvarrók, csuklószorítok, szegecses karkötők és kitűzők fogadnak. De vannak nyakláncok is, különféle medálokkal.
Zsani felkap egy szegecses karkötőt.
- Mit szólnál egy ilyenhez?
- Hát, nem tudom. Nem annyira az én világom.
- Pedig milyen praktikus tud lenni! Ha legközelebb koncertre mész, és valaki neked megy ugrálás közepette, orrba vághatod ezzel.
Felnevetek, ahogy elképzelem a jelenetet.
- Szerintem a koncertezéseket egyelőre pihentetem, de azért köszi. – Visszairányítom a figyelmemet a láncokra. Némelyik kicsit durva az ízlésemnek, például a halálfejesek. Viszont az egyik egészen megfogja a figyelmemet. Ezüst színű bizsulánc, a medálja pedig egy metálvillát formál. Próbaképp felveszem, és megnézem magam a polc melletti tükörben.
- Ez tetszik – jelentem ki.
- Wow! És milyen jól is mutat rajtad! – lelkendezik Zsani. – Akkor kéred?
- Igen. Mennyibe kerül?
- Semennyibe. Én állom.
- Ne viccelj, kifizetem…
- Nem kell! Fogadd el tőlem ajándékként. Mindig emlékeztessen arra, hogy még ha más utakon is jársz a rockvilágon belül, akkor is beletartozol ebbe a közegbe.
Meghat a kedvessége, és jólesnek a szavai.
- Akkor köszönöm szépen. – Nyelek egy nagyot. – És… hogy érzed magad?
- Mármint Gyuszi-ügyileg? – Zsani szomorúan elmosolyodik. – Elég szarul vagyok, de igyekszem tartani magam. Ezért különösen örülök, hogy meglátogattál. És veletek mi újság Mátéval?
- Várj csak, valami eszembe jutott. Máté azt mondta, zenélt együtt Gyuszival a Metal Gates-ben. Akkor hogyhogy vele nem futottál össze soha?
- Amikor megismertem Gyuszit, már nem zenélt. Említette, hogy sokáig koncertezett, de beleunt. Szóval akkor már nem volt tagja annak a csapatnak. És akkor még nem lakott együtt Mátéval, egyedül bérelt lakást.
- Ja, értem.
- Viszont cselesen kikerülted a kérdést. Mizu veletek?
- Alakulunk. – Érzem, hogy elpirulok.
- Helyes! – vigyorog Zsani.
Ekkor kinyílik a bolt ajtaja, és egy fiatal férfi lép be a helyiségbe. Ismerős valahonnan.
- Csá, Zsani!
- Hali, Zénó! Mizu?
- Csak beugrottam. Hoztam a cuccot – mélyíti el a hangját viccesen a Zénó nevű srác, mintha valami simlis dologról lenne szó. Aztán felnevet. – A felvételt a múltkori Depresszió-koncertről. Itt van, átmásoltam neked pendrive-ra.
- Szuper, köszi!
Zénó megfordul, és ekkor vesz észre.
- Á, szia! – Meglepődöm, mert őszinte örömmel néz rám.
- Szia – köszönök óvatosan. Kutatok az emlékeim között, honnan ismerhetem.
- Mi újság, Lona? Jól vagy? – kérdezi kedvesen Zénó.
Hmm, a nevemet is tudja, akkor csak ismerem… Ekkor beugrik. Hát persze, Zsani baráti körének az egyik tagja. Ott volt ő is a kocsmázáson, ahol aztán úgy lealjasodtam.
- Ööö.. Igen, jól vagyok, köszönöm. – Zsanira nézek. – Viszont én lassan megyek, nem baj?
- Nem, persze. Köszönöm, hogy beugrottál!
- Várj, jövök kifelé én is! – szól utánam Zénó. – Mehetünk együtt egy darabon, ha gondolod.
Nem gondolom, de nem akarok udvariatlan lenni Zsani barátjával. Így hát csak bólintok, és kimegyünk a boltból.
- Kiheverted a múltkori iszogatást? – kérdezi Zénó.
- Igen. Nagyon gáz voltam?
- Dehogy! Ha tudnád, hány részeg embert láttam már, pláne ebben a csapatban…
- Akkor jó.
Zénó megköszörüli a torkát.
- Nincs kedved meginni egy kávét? Van itt a közelben egy jó kávézó…
- Tudom, voltam már ott.
- Remek. Szóval, meghívhatlak?

Hezitálok. Őszintén szólva nincs sok kedvem ezzel az emberrel lógni, még ha emlékeim szerint ő is volt a legnormálisabb abból a haveri társaságból. Már nagyon mennék haza. De talán egy kávé belefér.
- Rendben, menjünk.

Miután beültünk a kávézóba, és Zénó leadta a rendelést, egy ideig csak hallgatunk. Zénó bizonytalan mosollyal méreget, és ettől valami fura érzésem támad. Miért ülök itt egy idegen fiúval? Mit kezdjek ezzel a helyzettel, és egyáltalán miért mentem bele?
Már a kávénkat kortyolgatjuk, amikor Zénó megszólal:
- Örülök, hogy eljöttél velünk a múltkor. Zsanira nem jellemző, hogy lányokkal barátkozik össze, pláne nem egy ilyen kedves, normális lánnyal.

Hah… a normálistól azért nagyon távol állok.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. Jobb híján kiiszom a kávémat.
- Kérsz még esetleg valamit? – kérdezi Zénó.
- Nem, köszönöm. Mennem kell. – Felállok.
- Ó, sajnálom. Lona… - Úgy tűnik, Zénó kicsit zavarban van. – Nincs kedved találkozni valamikor? Beülhetnénk vacsizni valahová, ismerek pár jó helyet.

Belém hasít a felismerés. Zénó randira akar hívni! Ezzel együtt egy belső ellenkezés is feltámad bennem, és Máté arcát látom magam előtt. Basszus, már attól is bűntudatom van, hogy egy másik pasival kávéztam…

- Érdekes lánynak tűnsz, akit szívesen megismernék jobban – folytatja Zénó.

Mély lélegzetet veszek.
- Kedves tőled, de van barátom – nyögöm ki. Pedig nincs… és miért érzem mégis, hogy van?
Zénó láthatóan elkenődik, de azért megértően bólint.
- Értem. Ne haragudj, nem tudtam, Zsani nem említette.
Összevonom a szemöldökömet.
- Miért, Zsani előre kibeszélt engem az ivászat előtt? – szegezem neki a kérdést, és érzem, hogy a hangom kicsit harciasra sikerül.
- Nem, pont hogy nem. Csak ha nagy ritkán összeszed valahonnan egy női havert, és behozza a társaságba, már előre szól, ha az adott csaj foglalt. Pontosabban ránk reccsen, hogy „van pasija, ne is próbálkozzatok nála!”

A pillanatnyi harciasság ki is ereszt a mellkasomból, és elmosolyodom. Igen, ez olyan zsanis, ahogy Zénó előadta.
- Szóval a te esetedben nem vágott hozzánk ilyen mondatot, ezért gondoltam, hogy talán… Megismerkedhetnénk.
- Akkor még Zsani sem tudta. Igazából még elég friss a dolog. De nagyon jól alakul.
- Ennek örülök. – Zénó rám mosolyog. – Szerencsés srác.

Majdnem felnevetek, de még időben visszanyelem. Látszik, hogy Zénó még tényleg nem ismer. Szerencsésnek éppen nem nevezném Mátét, amiért engem fogott ki a depressziómmal és a túlérzékenységemmel.
- Köszönöm – felelem jobb híján.
- Remélem, azért még összefutunk! Mint haverok.
- Meglátjuk! Köszönöm a kávét. Szia!
- Szia.

Miközben hazafelé sétálok, hosszasan tűnődöm a Máté-dolgon. Vajon jól tettem, hogy a barátomként hivatkoztam rá? Vajon ő mit gondol kettőnkről? Merre tartunk?


Gyuszi

Elnyomom a cigarettámat, és akaratlanul is elmosolyodom, ahogy Mátét nézem, amint izgága módon fel-alá járkálva készülődik a randijára. Hiába heccelem, azért örülök ám neki, hogy boldog. Így utólag belegondolva tényleg nem láttam még őt ilyennek. Petra mellett olyan volt, mint egy megfáradt öregember, Petra olyan volt számára, mint egy bögre, a gitárja, az elnyűtt pólója – egy tartozék az életéhez, mint minden más.
Ez a Lona nevű lány azonban valami eddig nem látott fényt, lelkesedést hozott a napjaiba. Máté megfiatalodott, új cél, új érzelmek éltetik, ez még kapóra is jöhet neki, hiszen nemrég panaszkodott arról, hogy belefáradt a zenélésbe.

Egyszer csak Máté letelepszik mellém, és a behízelgő mosolyából azonnal rájövök, hogy valami szívességet akar kérni.
- Mondjad, mi van – vetem oda.
- Hát, szóval arra gondoltam, hogy ma elvinném Lonát motorozni. Szerintem jót tenne neki egy ilyen élmény.
- Ez szép és jó, kár, hogy nincs motorod.
- Tudom. Deee… Neked van – néz rám kérlelőn Máté.
- Na, azt nem! A motorom szent és sérthetetlen, nincs az a pénz, hogy rajtam kívül más is használja.
- Kérlek, öreg! Régi haverok vagyunk, bennem bízhatsz! Nem esik bántódása a járgányodnak!
- Felejtős. Kellett neked Petra nyavalygása miatt eladnod anno a sajátodat…
- Igen, tudom, már ezerszer megbántam.
- Akkor vegyél újat!
- Á, az most nem fér bele anyagilag.
- Ez nem az én problémám. Különben is kiestél már a rutinból, mikor motoroztál te utoljára?
A kérdést költőinek szántam, ám Máté óvatosan válaszol:
- Két hónapja.
Megdöbbenek.
- Mi? De hát hogyan? Valaki kölcsönadta neked a motorját?
- Nos, nem éppen… - Máté félve pillant rám, és ekkor hirtelen leesik a tantusz.
- Te lenyúltad a motoromat?! – bődülök el.
- Csak egy gyors körre! – emeli fel a kezét védekezően Máté. – Épp dolgoztál, engem meg annyira elkapott a motorozás hiánya… ott kellette magát nekem a ház előtt, és hát…
- Ember, én felnégyellek! Képes voltál engedély nélkül használni a motoromat?!
- Bocsi! Pillanatnyi elmezavar volt. De látod, hogy nem esett baja! És most engedélyt kérek a használatára – vigyorodik el Máté szemtelenül.
Megtépem ezt a jómadarat… Á, de sajnos vajból van a szívem.
- Na jó. Most az egyszer. De ha bármi baja esik, te fizeted!
- Ez csak természetes! Köszi, haver!
- Hát, van mit, te szerelmes kis suhanc – morgok, de azért lepacsizom vele.
Ekkor felharsan a csengő. Máté gyorsan az ajtóhoz siet, és beengedi Lonát.
- Szia – köszönti.
- Szia – leheli Lona.
Máté tétován felé hajol, mint aki csókot adna, de Lona alig észrevehetően lehajtja a fejét, és felém pillant. Máté veszi a lapot, és csak az arcára ad egy gyors puszit. Istenem, hát na, nem tagadom, édesek. Mint két kis kölyök, akik nem akarnak lebukni a szülők előtt.
Kedves kis lánynak tűnik ez a Lona, azt mondanám, szöges ellentéte Zsaninak. Igaz, annak idején őt is félreismertem… Remélem, ez a csaj nem fogja Mátét tönkretenni.
- Mindjárt jövök, csak még összeszedelőzködöm. – közli Máté. – Sietek!
- Oké.
- Addig kerülj beljebb nyugodtan! – Máté elsiet mellettem.
- A kulcs a konyhapulton – mormogom neki.
- Köszi!
Máté eltűnik, Lona azonban nem él a beinvitálással, és továbbra is az ajtó előtt toporog. Esélyes, hogy tőlem fél.
Felkelek, és odalépek hozzá.
- Halász Gyula – nyújtok neki kezet. Elfogadja, és finoman megszorítja.
- Szávai Ilona.
- De inkább Gyuszi – teszem hozzá, miközben elengedem a kezét.
- Én meg inkább Lona.
- Remek – mosolyodom el. – Figyelj, szeretnék elnézést kérni a múltkori miatt. Nem szoktam így kikelni magamból.
- Semmi baj, megértem. Sajnálom, hogy így hozta a véletlen, és belefutottál Zsaniba.
- Na, igen. Átok egy nő – sóhajtom.
- Nem az – szólal meg Lona bátortalanul.
- Nézd, kislány, úgy tudom, te még nem ismered őt régóta. Csak annyit mondok, vigyázz vele!
Lona megköszörüli a torkát, és a szemembe néz.
- Te mennyire ismerted őt?
- Ezt meg hogy érted? A pasija voltam!
- Azt tudom, de… mennyire engedett közel a lelkéhez? Mennyire mesélt neked magáról?
- Mit tudom én már… mondta, hogy egyedül él, a szülei nem élnek, és… hát, ennyi – felelem zavartan.
Lona értőn biccent.
- Akkor… én csak annyit szeretnék mondani, hogy Zsani nem véletlenül lett olyan, amilyen.
- Hogy érted ezt?
- Nem akarom őt kibeszélni. De voltak és vannak olyan problémák az életében, ami… így csapódott le. Hogy inkább elmart téged. – Lona nyel egyet. – Azt hiszem, már így is sokat mondtam. Nem akarok beledumálni ebbe az egészbe, a ti dolgotok.
Már nyitnám a számat, hogy válaszoljak, ám ekkor felbukkan Máté.
- Minden oké? – lép oda Lonához.
- Persze. Mehetünk.
- Oké. Kösz még egyszer, Gyuszi! – Máté int felém, Lona pedig bizonytalanul idebólint nekem, aztán be is csukódik mögöttük az ajtó.

Összevont szemöldökkel ácsorgok. Mire utalt vajon Lona, amikor Zsani problémáit említette? Egy részem makacsul ellenkezik, hiszen baszki, megcsalt, nincs ezen mit elemezni… De egy másik részem mintha most először tényleg tudni akarná a történtek okát.
Persze lehet, hogy csak Lona az elfogult újdonsült barátnőjével kapcsolatban. De mégis… Valami volt a szavai mögött.

Mindegy. Nem állok készen arra, hogy ebbe beleássam magam.

Lona

Megtorpanok, és hirtelen azt hiszem, rosszul látok, amikor Máté egy motor mellé lép.
- Arra gondoltam, mehetnénk egy kört – mondja lelkesen. – Ültél már motoron?
- Nem – nyögöm. – És nem is éreztem rá soha késztetést.
- Egy próbát megér, nem? Nyugi, régóta motorozok, nem lesz semmi baj.
- Nem is tudtam, hogy van motorod.
- Igazából jelenleg nincs. Az exem utált minden ilyesmit, és sokat nyaggatott, hogy adjam el, az érte kapott pénzt aztán úgyis betehetnénk a közös jövőnk kasszájába. Végül engedtem a nyomásnak, de máig nagyon bánom. Ez a motor Gyuszié, elkértem tőle kölcsön. Na, menjünk?
- Én… én nem is tudom – hebegem.
- Csak próbáljuk ki! Ha nem tetszik, azonnal le is állítom a járgányt. Kezdésnek csak itt a közelben megyünk egy keveset.

A francba. Túl sok mostanában a „merjem-ne merjem” szituáció az életemben. Nem vagyok ennyi újdonsághoz, ennyi impulzushoz szokva. Igaz, azzal is tisztában vagyok, hogy magamnak ártok a begubózással. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell próbálnom valahogy visszatérni az életbe. De nem mondhatni, hogy nem tettem erre kísérleteket mostanság.
Magamban számot vetek.

Elmentem az Éjmadár búcsúkoncertjére.
És jó szarul érezted magad, amiért egyedül voltál. – száll velem vitába egy utálatos belső hang.
Oké, de ott ismertem meg Zsanit, és Mátét is akkor láttam először. Zsanival fel is vettem a kapcsolatot, tehát lett egy új ismerősöm.
Aki elől többször felszívódtál, és elmenekültél.
Elmentem Zsanival az Angyalkönny-koncertre.
Ahol aztán pánikrohamot kaptál.
Igen, de Máté akkor bukkant fel mellettem!
Engedtem Zsani hívásának, és elmentem iszogatni a haverjaival.
Ahol aztán jól berúgtál, és hülyét csináltál magadból, majd kiborultál, és kórházba kerültél.
Nem, nem csináltam hülyét magamból. Zénó kedves volt, és örült, amikor újra látott.
Mert be akart cserkészni magának.

A halántékomra szorítom a kezemet, és összorítom a szemem. Elég! Gyűlölöm ezt a belső hangot, aki folyton azt az érzést gerjeszti bennem, hogy nem vagyok életrevaló, mindent elrontok, gyenge vagyok és szerencsétlen.

- Lona?
Arra eszmélek fel, hogy Máté finoman az arcomhoz ér. Félve nézek fel rá, de nem látok megvetést a tekintetében, csak gyengédséget.
- Semmi baj, Lona. Ez nem egy kötelező program. Csak felvetettem ötletként. De nem kell belemenned. Semmi sem kötelező, ezt jegyezd meg! Csinálhatunk mást is, esetleg teszünk egy sétát, vagy ilyesmi.
Mélyet sóhajtok.
- Én most nem érzem túl jól magam a testemben… olyan, mintha valami ki akarna törni.
- Ismerem az érzést. Ilyenkor szoktam néha tenni pár kört a motorral.
- És… segít?
- Nekem igen.
Tétován a motorra pillantok, aztán döntök.
- Jó, próbáljuk ki!
- Ez a beszéd – mosolyog rám Máté. Odalépünk a motorhoz, és segít nekem feltenni a sisakot. Miután ő is felvesz egyet, elhelyezkedik a motoron.
- Ülj mögém, ölelj át hátulról, és kapaszkodj erősen!
Engedelmeskedem. Furcsa érzés járja át a szívemet, ahogy Mátét ölelem, önkéntelenül is kicsit hozzábújok.

A motor felbőg, és mi elindulunk. Meglep, hogy nem érzem ijesztőnek, és aztán… ahogy suhanunk át az utcákon, és oldalpillantásból azt látom, hogy hagyjuk hátra a dolgokat… valami elkezdi bontogatni a szárnyait bennem. Valami egyszer csak elkap. Ismerem az utcákat, amiken átmegyünk, és hirtelen belém nyilall, hogy tovább akarok menni. Még messzebb. El innen.
- Tetszik? – kiált nekem hátra Máté.
- Igen! Menjünk messzebb! – kiabálom, és ezzel mintha kioldódna valami a lelkemen. Ilyen izgatottságot talán gyermekként éreztem utoljára.
Máté gyorsít, és lassanként elmaradoznak az ismerős épületek, a zajos város, egyik rész a másik után, mind eltűnik.
Valami elképesztő érzés, ahogy a motorral száguldozunk. Azt hittem, félni fogok, vagy legalábbis kényelmetlen lesz számomra az érzés, idegen, fura. De mintha egész életemben motoroztam volna, mintha erre az érzésre vártam volna. Mert most élek, igazán élek. Kapaszkodom Mátéba, hátulról ölelem, és átadom magam a féktelen száguldás örömének. Ahogy a szél fújja a hajamat, ahogy suhan el mellettünk a táj, és megyünk kifelé az őrült életből a saját tájaink felé. Egyszerre érzem magam szabadnak, és biztonságban, valahogy Mátéval mindig. Tudom, hogy ő vigyáz rám. Istenem, milyen jó is ez! Nincsenek kérdések, nincs honnan, nincs hova, jövünk sehonnan, megyünk sehová, csak vagyunk, csak élünk a pillanatnak, száguldunk, szinte mintha repülnénk. Úgy szívom magamba ezt az új érzést, mint szomjazó a vizet… Élek. Végre tényleg élek.
 

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, meddig robogtunk, de végül Máté lassít, majd megáll. Kihámozom magam a sisakból, és körbenézek. Egy viszonylag kihalt helyen vagyunk, néhány fán és padon kívül nem sok mindent látok a környéken, maximum egy-egy elhaladó embert, illetve távolabb még a Dunát. Van egyfajta megnyugtató hangulata ennek a helynek.
Máté is leveszi a sisakját, majd leszáll a motorról, és rám néz.
- Szóval tetszett?
- Nagyon – felelem, és elmosolyodom. Ő viszonozza.
- Örülök. Ne érts félre, nem akartam rád erőltetni. Csak… ha motorozom, annyira érzem, hogy élek, és szerettem volna ezt az élményt neked is megmutatni.
- Én is ezt éreztem. Hogy… élek.
- Ezt nagyon jó hallani. – Máté lesegít a motorról. – Persze, ez nyilván emberfüggő, nem mindenkinek jön be a dolog. Az exemet, Petrát egyszer tudtam csak rábeszélni egy körre, de sápítozott és minden baja volt, úgyhogy annyiban is hagytuk. Úgy értem… nincs ezzel baj, mindenkinek más tetszik, csak… veled kapcsolatban úgy éreztem, talán segítene.

Máté exe… szórakozottan rugdosom a port magam előtt.
- Szóval… ti közös jövőt terveztetek? Mármint… közös jövőtök kasszájába ment a motorod ára, azt mondtad.
Máté elgondolkozva mered maga elé.
- Igen. Elég sokáig voltunk együtt, és azért több mint öt év után valahogy természetesnek tűnik a gondolat, hogy akkor együtt is öregszünk meg. Pedig nem sok közös volt bennünk, és ugyan eljegyeztem, de az is egyfajta kötelesség-érzetből történt. A vége már nagyon szenvedős volt. A vége felé Petra jobban ragaszkodott a közös jövő gondolatához, mint én. Ráhagytam a dolgokat, amikor álmodozásba menekülve sorolta, milyen lesz majd a házasságunk. Így aztán a motor eladására is sikerült rábeszélnie.
- Értem. És… azóta?
- Azóta semmi. Ő volt az utolsó kapcsolatom. – Máté felém fordul. – Neked volt már barátod?
- Csak egy, még a gimiben. Az sem volt az igazi. Nem szerettem, és csak úgy belesodródtam. Két vagy három hónapig tartott, és ennyi.
Máté biccent, és újra a messzeségbe réved a tekintete. Én viszont feszengeni kezdek. Témánál vagyunk. Most kellene megkérdeznem. Mert nem akarok még egy olyan kínos szituációba keveredni, mint Zénóval… De nagyon félek, mit fog szólni.
- Máté…
- Igen?
Mély lélegzetet veszek.
- Ha megkérdezi valaki, van-e barátom… mit feleljek?
Máté rám néz, és halványan elmosolyodik.
- Te mit szeretnél rá felelni? – kérdez vissza. Zavarba jövök.
- Én… igazából ma már feleltem egyszer.
- Kinek?
- Amikor meglátogattam Zsanit a munkahelyén, belefutottam az egyik haverjába, aki ott volt azon az iszogatáson is. Kávézni hívott, aztán pedig megkérdezte, nincs-e kedvem vele vacsorázni, mert szimpatikusnak tart és érdeklem őt…
Máté arca mintha kicsit elsötétülne.
- Mit feleltél? – kérdezi szinte hangtalanul.
- Azt, hogy… hogy van barátom. Csak nem tudom, nem volt-e ez hazugság.
Máté mélyen a szemembe néz, és lágyan elmosolyodik. Közelebb lép hozzám, tenyerét az arcomra simítja.
- Hát nem mondom, kicsit féltékeny lettem, hogy egy srác megpróbálta csapni neked a szelet. De bennem is ott kavarognak a kérdések, hogy te vajon mit gondolhatsz minderről… Nem akartalak letámadni ezzel. Viszont ha ezt válaszoltad annak a fiúnak… Csak azért mondtad neki, hogy lerázd, mert nem akarsz ismerkedni, vagy… - Nem fejezi be a mondatot.
A karjába kapaszkodom.
- Azért mondtam neki ezt, mert amikor bepróbálkozott, azonnal a te arcodat láttam, és úgy éreztem, hogy megcsallak.
Máté tekintetébe különös ragyogás költözik.
- Akkor lennél a barátnőm?
Megreszketek ezektől a szavaktól.
- Tényleg ezt szeretnéd?
- Lona, másra sem tudok gondolni, csak rád, és veled akarok lenni. Ez az, amit biztosan tudok.
- Én is.
Máté közelebb hajol hozzám.
- Akkor együtt vagyunk. A barátod vagyok, és te a barátnőm. Szeretnéd?
- Igen. Igen…
Olyan melegség önti el a szívemet, hogy alig kapok tőle levegőt.
- Akkor most, hogy Gyuszi nem les minket, végre megcsókollak – jelenti ki Máté. Felelni sincs időm, már érzem is, ahogy a puha ajkak a számra tapadnak. Elragadtatottan viszonzom, a szívem őrülten dobog, és leírhatatlanul boldognak érzem magam.


Máté

Alig hiszem el, hogy ez megtörtént. Lona saját maga hozta fel, hogy mik vagyunk mi egymásnak, ő tette meg az első lépést azzal, hogy a barátjaként hivatkozott rám. Bár még mindig orrba gyűrném azt a srácot, aki le akarta volna csapni Lonát a kezemről… de akár hálás is lehetek, hiszen ez adta meg a löketet ahhoz, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba.
Szorosan ölelem magamhoz Lonát. A barátnőmet.

A barátnőmet, akit nagyon szeretek.