Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Tízparancsolat		2016.11.07. 22:42
I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! - Hagyj engem békén, ateista vagyok! - csattan fel egy férfi az út közepén, hogy lerázza a nyomába szegődő hittérítőt. II. Isten nevét hiába ne vedd! - Úristen! - sikoltja a lány szeretkezés közben, amikor a csúcsra jut. - Jézusom... - csóválják fejüket az emberek, ha valami megdöbbentőt látnak vagy hallanak. - A k*rva isten b*ssza meg! - üvölti az édesapa, gyermeke pedig riadtan összerezzen. III. Az Úr napját szenteld meg! - Kelj fel, kicsim, indulunk a misére! - ébreszti az anya a kislányát vasárnap reggel. - Nem akarok menni, olyan álmos vagyok - panaszkodik a lányka. - Nincs apelláta, tessék felkelni és megmosakodni! A kislány a misén ülve álmosan dörgöli a szemét, hiszen annyira elfáradt a hétköznapoktól, és kimerült elméjéhez el sem jut az, amiről a pap beszél. IV. Atyádat és anyádat tiszteld! - Lesz*rom, akkor is elmegyek a buliba! - kiabálja a tini. - Nem mondhatod meg, mit csináljak! - Az anyád vagyok! - Bár ne lennél az! Utállak! V. Ne ölj! Tompa hangon szól a híradó a tévében: - Gyilkosság áldozata lett egy negyvenéves háromgyerekes édesanya, akit egy parkban találtak holtan. Az első információk szerint megfojtották. VI. Ne paráználkodj! A fiú még részeg, amikor hajnalban hazatántorog. Óriási házibuliban vett részt, ahol ki is szúrt magának egy dögös csajt. Rövid bókolás és széptevés után megfektette. Most szépen hazamegy, vesz egy zuhanyt, aztán bedől az ágyába, és alszik egy nagyot. De valahol mélyen jól tudja, hogy két nap múlva egy másik buliban is találnia kell magának egy csajt, akit megdönthet. VII. Ne lopj! - Híreink következnek. Kiraboltak egy bankot Budapesten, a III. kerületben. VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! - Persze, felhívlak! - ígérte a fiú, de még a hazautazás közben kitörölte mobiljából a lány telefonszámát. Minek hívogassa? Hiszen elutasította őt, amikor megpróbálta elcsábítani. Arról pampogott, hogy ő inkább megismerkedne vele rendesen, mert komoly kapcsolatra vágyik. A srác persze kínjában azt mondta, rendben, akkor megismerkednek. Majd elhívja randira. Na, persze! Higgye csak azt... A lány napokig várta a hívását, míg végül könnyek között rájött, hogy a fiú hazudott neki. IX. Felebarátod házastársát ne kívánd! - Hahó, megjöttem! - kiáltotta el magát a férj. Korábban ért haza munkahelyéről, és alig várta, hogy magához ölelje feleségét. Annál nagyobb volt a sokk, amikor belépett a hálószobába, és azt látta, hogy nejét más öleli szenvedélyesen - a legjobb barátja... X. Mások tulajdonát ne kívánd! - Persze Ferinek minden összejött - morogta irigyen Tomi, miközben egy bárpultnak támaszkodva bámult a söröskorsójába. - Jól fizető állás, menő kocsi, hatalmas ház. Én bezzeg egy szobakonyhás albérletben nyomorgok, és egyik napról a másikra élek. Bár lennék az ő helyében! * - Minek kéne lennie a bibliai tizenegyedik parancsolatnak? - elmélkedik egy lány. Barátnője felnéz, fásultan felel: - Minek ez a tíz egyáltalán?

Degenerációfok		2016.11.06. 20:32
Soma érezte, hogy ebből baj lesz. Előbb kellett volna nekiülnie a tanulásnak, de ő csak halogatta és halogatta, mindig talált kifogást, hogy most éppen miért nem jó neki. Így hát az utolsó estén csak ült a jegyzetei felett, támasztotta a homlokát, és bámult maga elé. Főkvantumszám, Kizárási elv, Bohr-sugár, Valenciasáv, Degenerációfok... a szavak csak úgy cikáztak a szeme előtt, de valahogy egyik sem akart megtapadni a fejében. A degenerációfokon azért jót mulatott: „Degenerált a tanár, amiért a degenerációfokról akar hallani” - kuncogott magában. Többször nekifutott a tanulásnak, de képtelen volt teljesen odairányítani a figyelmét, előbb-utóbb valahogy mindig szükségét érezte annak, hogy fellépjen kedvenc közösségi oldalaira, elindítson egy epizódot valamelyik sorozatból, vagy ötpercenként megnézze a hűtőt. Végül lefeküdt aludni, de sokáig forgolódott - emésztette a bűntudat, amiért nem tanult eleget. Mindazonáltal most már hiába próbálkozik tovább, nem jut előrébb. Felhúzta ugyan a vekkert, mégis sikerült elaludnia, ezért kapkodva és késve indult el otthonról. Épphogy sikerült időben odaérnie a vizsgára. Mialatt várt a sorára, kétségbeesetten próbálta felidézni a tegnap tanultakat, ám egyedül a degenerációfok szó visszhangzott az agyában. Lázasan törte a fejét, de ezenkívül semmi. Amikor szólították, már úgy ment be a terembe, hogy tudta, megbukik. Tompán hallotta a vizsgabiztos kérdéseit, válaszolni azonban nem tudott. Egyszer halkan elrebegte a „Degenerációfok” szót, de az erre érkező további kérdésekre nem felelt. „Degenerált vagyok” - gondolta, és kis híján felkacagott, de ez határozottan hülyén vette volna ki magát az adott szituációban. Később, amikor már újra kint ült a folyosón, csoporttársai kérdezgetni kezdték, hogy sikerült a vizsgája. Egy rövid ideig semmire sem reagált, aztán annyit mondott: - Ha legalább tudnám, mi a franc az a degenerációfok...

Hideg lelkek		2016.11.01. 19:47
Luca felegyenesedett, majd az ágy felé nézett, és még egyszer végigmérte párját. Dávid arcvonásai még így, alvás közben is kemények voltak. A lány nekidőlt a falnak, és végigpörgette fejében kapcsolatuk emlékképeit, pedig annyiszor megtette már, annyiszor játszotta végig magában, miközben próbált rájönni arra, hol romlott el... Nagy szerelemnek indult. Szinte első látásra egymásba bolondultak, megvolt a közös hang, és nem tudtak betelni a másikkal. Dávid mindig megvárta őt a munkahelyén, amikor végzett, onnan egyenesen felmentek hozzá, és órákig ki sem keltek az ágyból. Luca hamar hozzáköltözött, és a fellegekben érezték magukat. Aztán valahogy elmúlt a varázs. Egyre ritkábban bújtak össze, Dávid munkahelyi gondokra és fáradtságra hivatkozott. Folyton a tévé vagy a számítógép előtt ült. Lucát egyre több dolog elkezdte idegesíteni a férfiban, még olyan apróságok is, amiket kezdetben szeretett benne. Néha megpróbált beszélni Dáviddal, hogy valami nem stimmel, de párja ilyenkor hárított, „csak túldramatizálod”, „nincs semmi gond velünk”, „normális, hogy már nem olyan hőfokon ég a szerelmünk.” Csakhogy a kezdeti szerelem már semmilyen hőfokon nem égett. A láng elillant, és nem maradt a helyén semmi. Hideg lelkekként éltek egymás mellett. Beledermedtek a kihűlt érzésekbe, a megszokásba, a saját fásultságukba. Luca nehezen szánta el magát a változtatásra. Talán még évekig senyvedett volna ebben a halott kapcsolatban, ha egyik nap, munka után nem rángatta volna el magával egy barátnője meginni valamit. Beültek egy romkocsmába, és a lányt valósággal fejbe vágta a rászakadó zsibongó élet. Nagy baráti társaságok, szerelmespárok vették körül, akik nevettek, beszélgettek, csókolóztak, ölelkeztek. Luca úgy érezte, valami furcsa üvegburából nézi őket, ami elkezdett repedezni. Rádöbbent, hogy élni akar. Életet lehelni megfagyott lelkébe, új ismeretségeket kötni, jönni-menni a világban, szabadnak lenni. Tett még egy utolsó kísérletet arra, hogy megbeszélje Dáviddal a dolgokat, de a férfi most is elzárkózott. Így hát Luca nehéz szívvel, de döntést hozott. Ellökte magát a faltól, felemelte bőröndjeit, és az ajtóhoz lépett. Onnan még egyszer, utoljára visszanézett egykori szerelmére, majd kilépett a szobából, ki a lakásból, és elindult új élete felé...

Drága szeretteim!		2016.10.31. 01:10
Drága szeretteim! Hosszú, viszontagságos és nehéz időszak áll a hátunk mögött. Én tettem azzá. Éveken át egy szörnyeteg munkálkodott bennem, ott lapult a lelkemben, újra meg újra felszínre bukkanva, váratlanul lecsapva - de a legrosszabb egyértelműen az volt, hogy nem én voltam az egyedüli célpontja, hanem titeket is bántott. Méghozzá engem felhasználva. Egy bábnak éreztem magam, egy szerencsétlen marionett bábunak, akit zsinóron rángat egy démon az életem színházában - felhúzta a karomat, és pofon csattant az arcotokon, pofon, amit nem én adtam, és mégis. Elvette a személyiségemet, a gondolataimat, gonosz, ártó szavakat adott a számba. Zokogva néztem, mit művelek veletek. Gyűlöltem a kezemet, ami a pofonokat adta; gyűlöltem a szavakat, amiket a szörny mondatott velem; és gyűlöltem önmagamat, hiszen eddigre elhittem, hogy én magam vagyok a szörny, aki elmarja az embereket, akit nem lehet szeretni. Ti mégis mellettem maradtatok. Tehetetlenek voltatok, és nektek is fájt, de maradtatok. Azt hiszem, ehhez sokszor emberfeletti erőre volt szükség. De hittetek bennem. Hittétek azt, amit én nem - hogy erős vagyok, és előbb-utóbb legyőzöm a sötétséget. Hoztátok a kis gyertyalángokat, hogy lássam, létezik a fény. A marionett drótjai elszakadtak, bábu testem a földre puffant. Most életet kell lehelnem belé. Újjáépíteni a kis személyiségét, amit a szörny teljesen eltorzított. Meg kell ismernem, meg kell találnom az igazi önmagamat. De ti még mindig itt vagytok. Maroknyi kis hadsereg voltatok a szörnyeteg ellen, és most, hogy ez a démon visszahúzódott, nem széledtetek szét. Velem vagytok, felsegítettetek a földről, és együtt lépkedtek velem az úton, ami önmagam felé vezet. Nagyon sokan hagytak már egyedül, mondván, elmarom őket magam mellől. Csak ti voltatok azok, akik átláttak ezen a sűrű felszínen, és rájöttek, hogy a szörny valójában nem én vagyok, az nem az igazi énem. Ti adtátok vissza a hitemet akkor, amikor én már rég feladtam. Nem tudom kifejezni a hálámat felétek azért, amiért kitartottatok mellettem a legnagyobb bajban. De számomra talán mégis az a legcsodálatosabb, hogy továbbra is mellettem vagytok, együtt örültök velem a fejlődésnek, ezzel lassanként meggyőzve engem arról, hogy nem csak átutazók vannak az életemben - átutazók, akik csak úgy jönnek, néha megállnak segíteni, aztán mennek tovább élni a saját életüket. Ti is élitek a magatokét, ami természetes, de a részévé tettetek engem is, helyet csináltatok nekem magatoknál, és ez számomra hihetetlen, megható érzés. Sosem hittem volna, hogy én ezt valaha megérem, hogy lesznek emberek, akik szeretni fognak, akik jóban-rosszban egyaránt törődnek velem. Én csak meg szeretném köszönni. Azt, hogy meghallottátok a szörny ordítása alatt a segélykiáltásomat; hogy a legjobb tudásotok szerint megértettétek, mi folyik a felszín alatt; hogy helyettem is kitartottatok. De legfőképpen azt, hogy még most is mellettem vagytok - és remélem, évek múlva is együtt fogunk örülni annak, hogy egy rémálom véget ért. Szeretlek titeket! Dóri

Zacskós leves		2016.10.26. 01:04
Fiatal párocska ücsörgött a hálószobában. Lina az ágyra kuporodva olvasott, Zsombor pedig internetezett. A lány egyszer csak leeresztette a kezében tartott könyvet. - Szívem! - szólalt meg. - Hm? - Úgy innék egy zacskós levest! Zsombor megpördült a székkel, és töprengést mímelt. - Azt vajon eszik vagy isszák? - Tökmindegy. Hoznál nekem a boltból? - nézett párjára kérlelőn Lina. - Úgy megkívántam! - Hát jó - egyezett bele Zsombor, azzal szedelőzködött, és elindult. A közeli kisboltban nem járt szerencsével, egyetlen csomag zacskós levest sem talált. Ezért villamosra szállt, és elment a legközelebbi hipermarketbe, amely három megállónyira volt tőlük. Ott aztán bőven volt választék: csirkekrémleves, sajtkrémleves, fokhagymakrémleves, paradicsomleves, húsleves. Zsombor tudta, hogy párja leginkább a csirkéset szereti, de biztos, ami biztos, vett mindegyik fajtából két-három csomaggal, alaposan betárazott. Irtó hosszú volt a sor, hiszen már zárás előtt fél órával jártak. Miután Zsombor végre fizetett, sietett haza, ahogy tudott. Amint megérkezett, kérés nélkül a konyha felé vette az irányt, és elkészítette Linának az egyik csirkekrémlevest. - Tessék - nyújtotta oda a lánynak a gőzölgő bögrét. - Köszönöm! Lina belekortyolt, aztán elfintorodott. - Nem ízlik. - Pedig ez a kedvenced. - Tudom, de most nem kívánom - tette félre Lina undorral a levest. Zsombor sóhajtott egy nagyot. Odakuporodott párja mellé, és finoman megcirógatta a hasát. - Szerintem ez még a hányásnál is rosszabb tünet - jegyezte meg. - Alig várom, hogy véget érjen, és megszülessen a kis pocaklakó, neked meg elmúljon ez a kívánósság-undor egyveleg. - Elvileg az első időszak után elmúlik! - védekezett Lina. - Az jó... de ha házi lecsót vagy pacalt kívánsz meg legközelebb, abban nem tudok segíteni. - Most perpillanat gumicukrot kívánok - szólalt meg ábrándosan a lány, majd tétován Zsomborra nézett. - Már bezártak a boltok - mondta a férfi óvatosan. - Most mit tegyünk? - biggyesztette le az ajkát Lina. Zsombor kuncogott, és magához ölelte szerelmét. - Várjuk meg, míg elmúlik...

Kemény dió		2016.10.24. 00:13
Balázs nagyon sok fejfájást okozott környezetében. Harmadik osztályos tanuló volt, év elején érkezett egy másik iskolából, de a magatartásával igencsak megnehezítette mind diáktársai, mind a tanárai életét. Folyton kiabált, verekedésbe keveredett a többiekkel, tönkretette a tankönyveit, fellökte a székeket és a padokat. Nagyon hamar az iskolapszichológusnál kötött ki. Egy harmincas doktornő, Lilla fogadta a fiút. Hosszan elnézte, amint durcásan és makacsul ücsörög előtte, lábával az asztalt rugdossa. Az osztályfőnök, aki felhozta őt hozzá, figyelmeztette, hogy kemény dió. Rövid ideig hallgatásba burkolóztak. - Én is vadóc kislány voltam - törte meg a csendet hirtelen Lilla. - Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy velem nem packázhatnak. Balázs bizalmatlanul felpislogott rá, aztán elkapta a tekintetét. - Tudod, miért csináltam? - folytatta a doktornő. - Mert apa mindig kiabált velem, és én nem mertem visszaszólni neki. Túl kicsi voltam, ő meg nagy. Féltem tőle. A fiú még mindig hallgatott, teste megfeszült. - Fájt nekem, amikor apa kiabált. Én otthon nem dühönghettem, hát az iskolában tettem. Nem mertem apu ellen kiállni, ezért az osztálytársaimon vezettem le. Veled is kiabálnak otthon, Balázs? Rövid ideig csend volt, aztán a kisfiú óvatosan feltekintett, mint aki azt mérlegeli, megbízhat-e a doktornőben. - Anyu szokott - felelte végül halkan. - Miket kiabál neked? - Hogy rossz kisfiú vagyok. És csak a baj van velem. És szép lassan kibontakozott a történet. Balázst egyedül nevelte az édesanyja, és sokszor töltötte ki a gyermekén dühét, indulatait. Ez okozta a kisfiú magatartásbeli gondjait. - Tudod, a diáktársaidnak is fáj, ha kiabálsz. Úgy, mint neked az anyukádé, vagy nekem az apukámé. De van egy ötletem. Mit szólnál hozzá, ha mostantól megbeszélnéd velem, ha fáj valami? Így is lett. Balázs rendszeresen eljárt Lillához, és szép lassan lehiggadt. A tanárok döbbenten tapasztalták, hogy a kisfiú már nem csap balhékat, sőt, kezd beilleszkedni az osztályába. - Maga csodát tett, doktornő! - hálálkodott az osztályfőnök. - Hogy érte ezt el? Lilla finoman rámosolygott, és annyit mondott: - A kemény dióval csak beszélgetni kellett...

A harmadik napon		2016.10.19. 22:38
Roland pénztárosként helyezkedett el egy hipermarketben, és már az első munkanapján felfigyelt egyik csinos kolléganőjére, Líviára. Nem merte rögtön megszólítani, ismerkedésre, netán randevúra invitálni, de képtelen volt betelni a látványával. Lívia gyakran viszonozta a lopott pillantásokat. Két napig csak a bátortalan szemezés ment köztük. Roland észrevétlenül megpróbált információkat gyűjteni a lányról kollégái segítségével - megtudta, hogy egyedülálló, és a szüleivel él. A harmadik napon úgy jött ki a lépés, hogy mindketten kora délután végeztek a munkában. Roland ekkor végre összeszedte a bátorságát, és odament Líviához. - Bocsáss meg... - kezdte. - Áh, szia, Roland! - köszönt Lívia, a fiút pedig jóleső érzéssel töltötte el, hogy tudja a nevét. - Csak azt szeretném kérdezni... nem volna kedved meginni velem valamit? Szívesen megismernélek. - Annyira sajnálom... - mondta a lány szomorúan, és Roland felkészült a visszautasításra. - Őszinte leszek. Az a helyzet, hogy nekem ez volt itt az utolsó napom. Holnap már csomagolok, és Pécsre költözöm. Ott kezdek egyetemet. - Értem - nyögte ki Roland. Erre nem számított, és letaglózta a hír. Amikor azonban már úgy érezte volna, minden remény elveszett, Lívia tétován megszólalt. - De... én nagyon szívesen meginnék veled valamit. - Tényleg? - kapta fel a fejét a fiú. - Igen. Szóval, én is megismernélek. Egy csésze kávéval nem veszítünk semmit - mosolyodott el Lívia. - Szuper! - örült meg Roland. - Tudok a közelben egy jó kávézót. A kávét aztán egy közös fagyizás, hosszas csatangolás a parkban, majd hajnalig tartó önfeledt beszélgetés követte. Az első perctől kezdve egy hullámhosszon voltak, és nem tudtak betelni a másik társaságával. Csókkal búcsúztak egymástól, és megbeszélték, hogy tartani fogják a kapcsolatot. Bár Roland félt, mi lesz, ha a távolság éket ver közéjük, de bimbózó szerelmük kiállta a próbát. Évekkel később, miután Lívia befejezte tanulmányait, visszaköltözött Budapestre, és attól fogva együtt éltek. Ma már boldog házasok, de azóta is gyakran emlegetik azt a bizonyos harmadik napot.

Jégboszorkány		2016.10.19. 22:37
Két lény állt egymással szemben. Az egyik a tűz mágusa volt, lángokban állt, pillantása égetett, saját szenvedélyének rabságában vergődött. A vele szemben álló boszorkányt jég borította, arca rezzenéstelen volt, szeme hidegen csillogott. - Érzéketlen szajha! - vetette oda a tűzmágus hevesen. - Az vagyok - suttogta a másik. - Hiszen te nem is élsz! Milyen élet az, hogy nem érzel semmit, és elrejtőzöl jégburkod mögé? - Biztonságos. A tűzmágus megvetően tüzet hányt felé. A jégboszorkány hátralépett, és higgadtan mérte végig az előtte állót. - Én boldoggá tehetnélek! - hörögte a mágus. - Magadat sem tudod azzá tenni. Képtelen vagy uralni a tüzet, a szenvedélyt. Nézz magadra! Elemészt. Igaza volt: a mágus egyre nagyobb lángokban égett. - Én legalább úgy halok meg, hogy éltem! - kiáltotta még utolsó erejével. - Én pedig úgy élek tovább, hogy nem bánthat senki - lehelte a jégboszorkány, inkább csak magának. Mozdulatlanul állt, és végignézte a tűzmágus pusztulását. Úgy érezte, sírnia kell, de a szeme ijesztően száraz maradt. Akkor sem mozdult el helyéről, amikor már csak hamu és parázs maradt a mágus után. Jégszoborként állt, nem érzett semmit. A hideg burok már olyan régóta óvta őt a sérülésektől és a csalódásoktól, hogy szép lassan mindene megfagyott. Egyszer csak valaki nekiment - véletlenül vagy szándékosan, sosem derül ki. A jéggé fagyott boszorkány eldőlt, hangos csattanással ért földet, és darabokra hullva lelte halálát. A tűzmágus nem félt a saját lángjától, szenvedélyesen megélte az életet, de képtelen volt mértéket tartani, túl hamar felemésztette őt a sok szélsőséges érzés. A jégboszorkány önmagát óvta a fájdalomtól, a csalódásoktól - de sosem élt igazán.

Törésteszt		2016.10.16. 23:07
Egy sötét sarokban kuporgok, és tehetetlenül nézem, ahogy az Élet újra és újra földhöz vágja a szívemet. Forró könnyek csorognak végig az arcomon. Elfordítom a fejemet, mert nem akarom látni, mi történik, de a tompa puffanások, a csattanások és a szilánkra törések fájó hangjai így is elérnek. Átölelem remegő testemet. Azt kívánom, bárcsak jönne valaki, aki segíthet rajtam. Aki még időben megérkezik, felfogja a szívemet, meggyógyítva visszaadja nekem, és velem marad. Csak ülök, befordulva a fal felé, hallgatom a zajokat, és várok. El kell jönnie! Néha lépteket hallok, időnként valaki megérint, de aztán mindenki magamra hagy. Mikor jön már? Meddig várjak még?! Egyre hangosabban zokogok, az Élet pedig nem kegyelmez... Fogalmam sincs, mikor veszítettem el az eszméletemet. Tompa fejfájás kínoz, ahogy lassan magamhoz térek. A zajok elhallgattak, mély csend van. Szívem a szoba közepén, darabokra törve fekszik. Árad belőle a szomorú végérvényesség, valami mégis késztet arra, hogy megközelítsem. Utolsó erőmmel odakúszom hozzá. Hosszasan bámulom, majd lenyelem könnyeimet, és felveszek egy darabkát. Aztán még egyet és még egyet. Reszkető kézzel, óvatosan összerakosgatok mindent, ami megmaradt belőle. Minden egyes darabkától megremeg a tér. Valami kezdődő erőt érzek magamban, ami lustán tart előre. Miután minden a helyére került, újra átölelem magam, és mélyet sóhajtok. Felkelek, az ablakhoz lépek. Elhúzom a függönyt, és kitárom az ablakot, belélegezve az áramló friss levegőt, amely megtisztítja a szobát az elhullajtott könnyektől, gyászba mártott egykori reményektől, a szétdobált fájdalmaktól. Most már nem várok senkit. Megértettem, hogy a szívemet csak egy valaki védheti meg az Élet csapásaitól: Én.

Éjjeli bagoly		2016.10.14. 23:39
Attila nem tudott elaludni. Már napok óta álmatlanság gyötörte, forgolódott, hánykolódott az ágyban, és ha el is bóbiskolt egy időre, rémálmokat látott. Ezen az éjszakán már meg sem kísérelt lefeküdni, az álmosság legkisebb szikráját sem érezte magában - ugyanakkor fájt a feje, nyűgös volt és rendkívül magányos. Egyedül élt munkahelyének szállóján, vidékről költözött fel Budapestre. Kollégáin kívül kevés embert ismert itt. De most velük sem menne sokra, hiszen ilyenkor már mindenki az igazak álmát alussza. Megpróbálta lekötni magát. Bekapcsolta számítógépét, és fellépett kedvenc közösségi lapjaira. Az egyik oldalon beleütközött egy névbe, aki online volt. Váratlan öröm áradt szét benne, látván, hogy nincs egyedül. Rákattintott a névre, és gépelni kezdett: - Mi újság, te kis éjjeli bagoly? Leütötte az enter gombot, hátradőlt, és várt. Hamar jött a válasz: - Semmi különös, írogatok. Veled? Attila úgy kapott a billentyűzet után, mint fuldokló a szalmaszálért. Megírta, hogy nem tud aludni. Hogy mennyire frusztrált. Hogy milyen lehangoló itt ülni egyedül, és virrasztani. Csak úgy dőlt belőle a szó. Gyorsan elküldte a levelet, mielőtt meggondolná magát. - Találkozzunk! - jött a tömör felelet. - Most? - Miért ne? Úgyis itt lakunk egymástól két utcányira. Sétáljunk egyet! Attila elmosolyodott. Micsoda ötlet, hajnalban sétálni! De jobb, mint itt ücsörögni. Leegyeztették a részleteket, és elindult. * Dóri mosolyogva várta őt a megbeszélt helyen. - Szia! - ölelte meg üdvözlésképp. Adtak egymásnak két puszit, majd a lány elindult egy irányba, Attila pedig követte. Egy kis parkban kötöttek ki. Langyos nyári éjszaka volt, tiszta, csillagoktól ragyogó égbolttal. - Szeretem ezt a parkot - szólalt meg Dóri, miközben helyet foglalt az egyik padon. Attila leült mellé. Megbűvölten tekintett fel az égre, nem tudott betelni a csillagok látványával. - Mesélj, mi a baj - fordult felé Dóri. - Én... nem is tudom. - Valami csak nyomja a szívedet, ha nem tudsz aludni. - Azt hiszem, úgy alapból besokalltam mindentől. Egyre kevésbé élvezem a munkámat, pedig nagyon elhivatottan csináltam anno. Hívott apám is, persze megint letolt valami miatt. Mindig ez van... És csak mondta, mondta, a lány pedig figyelmesen hallgatta, itt-ott hozzászólt, kifejtette véleményét, önfeledt beszélgetésbe mélyedtek. Ahogy Attila szavakba öntötte elfojtott gondolatait, egyre könnyebbnek érezte a lelkét. Szép lassan elengedte magát, és csak fürdőzött a meleg éjszakában, a simogató szellőben, a csillagok ölelésében és barátjának megnyugtató társaságában. Volt valami leírhatatlanul szép ebben a néhány órában. Hajnalig kint ücsörögtek. Végül Attila nyújtózkodott egyet, és ásított. Testéből eltűnt a feszültség, amiről eddig tudomást sem vett. - Úgy látom, álmosodsz - mosolygott Dóri. - Igen. Azt hiszem, hazamegyek, és megpróbálkozom az alvással. Köszönök mindent, te kis éjjeli bagoly. Elalvás előtt Attila még maga elé képzelte a csillagos eget, és végre nyugodt álomba merült...

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk