|
Mert megtehetem |
|
2017.05.07. 04:26 |
- Ne depizz! - vetette oda Rafael Aidának annak idején, amikor a lány búskomor arccal járt-kelt a folyosón, két próba közti szünetben.
- Te is mindig mufurc vagy! - vágott vissza Aida feldúltan.
- Én megtehetem - felelte a férfi nyugodtan.
- Mi van?!
- Én már több dolgot megéltem, ami miatt ilyen vagyok. Neked mi bajod lehetne ilyen fiatalon?
- Jó, gyere megint a korkülönbséggel! - puffogott a lány.
- De ha egyszer így van. Hidd el, két nap múlva már arra sem fogsz emlékezni, min húztad fel most magad. - Ezzel Rafael távozott.
Aida idegesen bámult utána. Gyűlölte, amikor a férfi így viselkedett. Úgy kezelte őt, mint egy kisgyereket, akinek maximum annyi baja lehet, hogy elveszítette a kedvenc játékát. Pusztán azért, mert ő tíz évvel idősebb. Aida éppen tőle várta volna a megértést, hiszen a kezdetektől fogva úgy érezte, ők ketten rokonlelkek, és ha más nem, hát Rafael átérzi, milyen nehéz lehet az élet kortól függetlenül. Épp ezért csalódottság facsarta a szívét az ilyen lekezelő mondatok hallatán.
Több éves ismeretségük alatt Aida sokszor megkapta ezt a mondatot Rafaeltől. Mindig ugyanazt a meccset játszották: ő szomorú volt, a férfi legyintett, Aida visszavágott, és jött a válasz: „én megtehetem”. Fel tudott volna ilyenkor robbanni.
Egyik találkozójukra Aida sírva érkezett. Előzőleg összeveszett a családjával, és mivel nem voltak barátai, magában őrlődött az otthoni gondokon. Hiszen nem tudta senkivel megosztani bánatát.
- Miért sírsz? - fogadta őt Rafael a találkahelyükön. Aida nem felelt, csak a kezébe temette könnyáztatta arcát, és próbált megnyugodni.
- Ne hüppögj! - vetette oda a férfi. A lány dühösen villogó szemmel nézett fel rá.
- Nem hüppögök, hanem sírok! - csattant fel. - Mert megtehetem!
- Hé, ez az én szövegem! Én rászolgáltam, te még bőven nem...
- Rafael, a fenébe is! Huszonöt éves voltál, amikor megismertelek, ugye? - vágott közbe Aida ingerülten. - Annyi, mint én most.
A férfi értetlenül pislogott.
- Igen. És?
- Te már akkor is megtehetted. Már akkor nyomták a válladat olyan problémák, amikről azt hitted, csak téged érinthetnek. Tíz éve hallgatom tőled, hogy te bezzeg már mennyi mocskot éltél át, amiről nekem fogalmam sem lehet. Elég volt! Vedd már észre magad! Nem te vagy az egyedüli ezen a rohadt világon, akinek baja lehet! És nem kortól függ, kinek mennyi jut. Én is besokallhatok! Nekem is lehet elég bajom! Én is megtehetem! - A lány egyre jobban belelovalta magát mondandójába, végül zokogva huppant le egy padra. Kimerültnek és fáradtnak érezte magát.
Rafael néhány percig csendben ácsorgott mellette. Aztán Aida érezte, amint leül mellé, és finoman a karjaiba vonja őt. Nem kért bocsánatot. Nem ismerte el, hogy a lánynak igaza van. Nem mondott semmit, de a csendjében és a vigaszt nyújtó ölelésében minden benne volt.
Aida tudta, érezte, hogy őszinte kifakadásával végre ledöntött kettejük között egy falat, és csak remélni merte, hogy a férfi mostantól megértőbb lesz vele.
|
Ellentámadás |
|
2017.05.07. 04:28 |
- Támadás! - kiáltott fel hirtelen Aida, és rávetette magát Rafaelre, hogy megölelje.
- Na! - rázta le magáról a férfi morcosan. - Olyan vagy, mint egy gyerek! Ilyenkor azért megerősíted köztünk azt a tíz évnyi korkülönbséget.
- Ha ezt még egyszer benyögöd, neked megyek! - fenyegette meg Aida. - Mindig ezzel jössz!
- Miért, szerinted ez az iménti megnyilvánulás érett, felnőtt ember gondolkodására utal?
- Csak fel akartalak vidítani, mert már megint olyan vagy, mint aki a saját temetésére megy.
- Nem muszáj ám velem lógni - morogta Rafael.
- Ennyivel nem rázol le magadról! - vágta hozzá Aida. Belül persze fájtak neki Rafael szavai, de elhatározta, hogy csak azért sem mutatja ki. Olyan jó napja volt egész nap! Tavaszodik, virágoznak a fák, süt a nap, az ember feltöltődik a sok szépséggel. És Aida azt akarta, hogy a férfi is jól érezze magát.
Egy ideig szótlanul sétáltak egymás mellett. Aida meg sem próbált beszédbe elegyedni Rafaellel, mert tudta, hogy ilyenkor mondhat bármit, a férfi ugyanúgy morcos és befelé forduló marad. Inkább a környezetére irányította a figyelmét, gyönyörködött a fákban, a parkban, a zöldellő tájban.
Egyszer csak Rafael megtorpant, és mielőtt még Aida feleszmélhetett volna, a karjaiban találta magát.
- Ellentámadás - motyogta Rafael, és hangja ezúttal lágyabban csendült. Mögötte még mindig ott feszült a nyugtalanság, a bánat, de mégis...
Aida elmosolyodott, és hozzábújt.
- Szóval akkor ki viselkedik úgy, mint egy gyerek? - csipkelődött. A férfi nem felelt, csak még szorosabban ölelte magához. Aida tudta, hogy ez most egy bocsánatkérés. És egy köszönet a figyelmességéért. Átfogta a férfit, és minden szeretetét, törődését igyekezett belesűríteni az ölelésébe...
|
Sárga tulipán |
|
2017.06.28. 02:39 |
Aida nem tudta sokáig titokban tartani Rafael előtt, hogy beleszeretett. A márciusi találkozásuk után hosszas sms-váltásba mélyedtek, amely kisebb-nagyobb szünetekkel több napon át tartott. Az egyik üzenetben valahogy szóba került, hogy a lányban átkapcsolt valami, Rafael pedig azt felelte, ő is érzékelte, hogy megváltozott közöttük a légkör. Innen már nem volt visszaút. Aida kezéből kicsúszott az irányítás, és bár úgy érezte, komplett idiótát csinál magából, mindent leírt. Rafael pedig szinte adta alá a lovat a kérdéseivel és megjegyzéseivel.
- Nem értem, mitől lettem ilyen kiemelt személy az életedben – írta egyszer.
- Mindig az voltál. Csak most még társult mellé egy új érzés…
Rafael ekkor felhívta őt, hogy így folytassák a témát, mert az írást ide már túl személytelennek érezte.
- Gyakorlatilag te most szerelmet vallottál – állapította meg a vonalban.
- Igen. – Aida nem látta értelmét a tiltakozásnak, tagadásnak. Miért ne lehetne őszinte?
- Szerintem nem kell ezt ennyire túlreagálni. El tudok veled képzelni egy jövőt, és nagyon szép dolgokat látok. De ahhoz akarni kell. Neked is, nekem is. És a türelmedre van szükségem, mert túl sokáig voltam magányos, és elszoktam a nőktől.
- Akkor most mi lesz?
- Most az lesz, hogy ha legközelebb találkozunk, követelni fogom az ölelésedet.
Ennek ellenére, amikor megejtették a találkozót, Rafael nemhogy nem követelte az ölelését, de teljességgel elzárkózott a testi érintkezéstől.
Aida kezdett kétségbeesni. Azt hitte, azzal, hogy leteríti a lapjait a férfi előtt, megkönnyíti a dolgok alakulását, és innentől kezdve minden rendben lesz. Ám nem így történt. Rafael ugyanis nagyon szélsőséges viselkedésről tett tanúbizonyságot randevúról randevúra. Az egyik találkozóra hozott neki egy szál sárga tulipánt, később pedig elfeküdt a padon, ahol ültek, és Aida ölébe hajtotta a fejét. A lány majd’ kiugrott a bőréből örömében, szinte euforikus boldogság járta át. A következő találkán azonban Rafael újra elzárkózott, és szinte hozzá sem szólt – onnan a lány sírva ment haza.
Egyszer a férfi küldött neki egy sms-t, amiben a következő állt:
- Veled álmodtam.
- Mit?
- Hát nem homokvárépítést.
- Igen, gondoltam, hogy nem ilyesmi volt benne.
- Nem, szeretkezés. Hát, tudtál mindent… büszke lehetsz.
Aida majdnem kiejtette a telefont reszkető kezéből. Fülig pirult a gondolatra, hogy Rafael és ő…
- Én a múltkor azt álmodtam, hogy megcsókoltál – írta vissza végül felbátorodva.
- Akkor vagy álmodozunk, vagy…
Az ezt követő találkozón azonban Aidának ismét csalódnia kellett. Amikor ugyanis felhozta ezt a témát, és félszegen arra utalt, hogy ez az álom talán rejtett vágyakból született, Rafael szinte megütközve nézett rá.
- A macskámmal is álmodtam már erotikusat, most akkor őt is meg akarnám dugni?
A lány úgy érezte, mintha pofon vágták volna, és egy szót sem tudott kinyögni erre az egyébként is költői kérdésre.
Egy jól sikerült séta után Aida írt egy üzenetet a férfinak, amiben megköszönte, hogy tanácsokat adott neki az aktuális problémáival kapcsolatban.
- Máskor is! Hidd el, hogy fontos vagy és szép. Kívül is, belül is. Csak ki kell nyitni a szelencét – érkezett a felelet.
De amikor egy internetes beszélgetés alkalmával a lány félve megemlítette, hogy hiányzik neki Rafael, lehűtötte a válasz:
- Akkor mi a fasznak nem mondod? Attól még lehet találkozni, mert nem akarok rögtön lamúrt.
Aidát szörnyen megviselte ez a két véglet. Úgy érezte, felváltva eresztik rá a hideg és a forró vizet, egyet lépnek előre, kettőt hátra. A legrosszabb az volt, hogy sosem tudhatta előre, mire számítson.
A sárga tulipánt lefényképezte, és beállította háttérképnek a mobiltelefonján. Gyakran menekült ehhez a fotóhoz, hiszen annyira boldog volt, amikor kapta a virágot! Bár egy alkalommal kíváncsiságból rákeresett az interneten, mi a sárga tulipán jelentése, és hátrahőkölt, amikor azzal szembesült, hogy a reménytelen szerelmet jelképezi. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Rafael nem tudatosan adott neki éppen egy sárga tulipánt.
A végletekben ugráló találkozók azonban egyre jobban megviselték lelkileg és idegileg. Amikor egy napon ismét sírva tért haza, hirtelen felindulásból írt egy hosszú e-mailt a férfinak, amelyben őszintén beszélt érzéseiről; arról, mennyire megviselik őt ezek a hangulatingadozások, az, hogy Rafael nem tudja, mit akar, és ezzel óhatatlanul is hitegeti őt. Azzal zárta a levelet, hogy inkább hagyják békén egymást.
Ahogy elküldte a levelet, abban a pillanatban meg is bánta. Három napot bírt ki a férfi nélkül, és ezalatt a három nap alatt is végig rá gondolt. Válasz nem érkezett a levelére.
Végül, vállalva, hogy ismét hülyét csinál magából, küldött neki egy sms-t:
- Nem bírom nélküled, hiányzol.
- Felfogtam az e-mailes litániát – jött a felelet.
- Beszéljük meg inkább személyesen! Mi lenne, ha sétálnánk egyet valamikor?
- Hogy tönkremenj mellettem? Nem hiszem, hogy jó ötlet.
- Nem fogok tönkremenni. Kérlek!
Rafael nem válaszolt. Aida azonban nem akarta veszni hagyni a dolgokat, így ismét az e-mailküldéshez folyamodott.
„Csak szerettem volna bocsánatot kérni tőled. Eléggé bekattantam az elmúlt hetekben, túlreagáltam a dolgokat. Túlságosan megszédített, hogy annyi év után újra szerelmes lettem, mert azt gondoltam, olyat már sosem érezhetek többet. Ebből kifolyólag mohóvá és türelmetlenné váltam, egyszerre mindent akartam, tíz körömmel belekapaszkodni, hogy ne veszítsem el ezt az érzést még egyszer. Önző voltam, hiszen nem vettem figyelembe, hogy te mit akarsz, rád zúdítottam mindent, nem hagytam neked időt sem. Nem így kellett volna kezelnem. Ha tehetném, visszacsinálnám, de persze ez nem lehetséges, ezért annyit tudok csak tenni, hogy elnézést kérek, amiért kellemetlen helyzetbe hoztalak.
Most már nem így csinálnám. Röhej, hogy egy idióta rózsaszín köd miatt elrontottam az eddigi viszonyunkat. Hiszen emberként sokkal fontosabb vagy számomra, az régebbről ered. De most már sajnos így alakult. Nem erőltetem tovább, hogy találkozzunk, mert nem szeretnék megint beleesni az önzőség hibájába, és nem szeretném, hogy rosszul érezd magad. Szomorkodni most már nem fogok ezen, mert nincs értelme. Csak jól akarom érezni magam, és előrenézni. Veled is már csak ezt szeretném, élvezni a közelségedet, beszélgetni, ahogy régebben, és nem tervezni semmit, csak úgy lenni. De ennek most biztosan nincs itt az ideje, mert túl sok kényelmetlenséget okoztam neked, és még el kell csitulnia. Benned is, bennem is. Azért remélem, egyszer majd visszatérhetünk egymáshoz mint régi jó ismerősök. Úgyis beálltunk már arra, hogy egy-két évre eltűnünk, aztán újra összesodródunk. Persze csak ha te is szeretnéd majd. Meglátjuk, mi lesz.
Ennyit szerettem volna elmondani. Még egyszer bocsánat, amiért így viselkedtem! Ha majd egyszer később volna kedved találkozni, azt örömmel venném, de erőltetni semmiképp nem szeretnélek, és azt sem akarom, hogy úgy érezd, rosszat teszel nekem, ha találkozunk.”
Miután elküldte ezt az üzenetet, kicsit megkönnyebbült. Őszintén remélte, hogy Rafael megérti őt, azt, hogy mi miért történt így. Ezután igyekezett elterelni a gondolatait, és lekötni magát az ügyes-bajos dolgaival. Működött is a dolog – egészen estig, amikor sms érkezett Rafaeltől.
„Tehát akkor átjössz?”
|
Korai lelkesedés |
|
2017.05.07. 04:30 |
Aida ledermedve ült, szívét valami mélyről jövő jeges félelem szorította össze. Kezében szorongatta a telefonját, újra és újra elolvasta a megnyitott sms-t, de még képtelen volt reagálni rá.
Egy hét. Pontosan egy hét telt el azóta, hogy Rafael magához invitálta, aludjon nála. A lány azonnal rohant, és élete egyik legszebb estéjét töltötte a férfival. Nem történt köztük semmi testiség, de órákon át, hajnalig beszélgettek. Az addig zárkózott Rafael évek óta először újra megnyílt neki, és rengeteget mesélt magáról. Hogy az apja alkoholista volt. Hogy Ákos és a Bonanza Banzai zenei munkássága tartotta benne a lelket nehéz időszakokban. Hogy miként döntött a színészet mellett. Hogy mik a kedvencei. Hogy hozzá hasonlóan ő is imádja a macskákat és a plüssállatokat. Aida erre az estére várt hosszú hónapokon keresztül. Már évek óta ismerte a férfit - bár az ismerni szó túlzás -, lassan indult el a barátságuk, volt egy gyönyörű nyaruk, amikor rengeteget beszélgettek, de rá egy-két évre a férfi mintha megváltozott volna. Teljesen bezárkózott előtte, szinte nem is emlékezett azokra az időkre, amikor még olyan nagyon jóban voltak, és kis híján több is alakult köztük. A lány megszenvedte ezt az időszakot, neki nagyon hiányzott ez a furcsa ember - nem talált megfelelő szót a kapcsolatukra, de úgy érezte, nélküle a lelkének egy darabja üresen tátong. Most végre a férfi újra beengedte őt. Aida annyira boldog volt, hogy amikor végül aludni tértek - ő aludt az ágyban, Rafael egy másik szobában, a kanapén -, reggelig forgolódott, nem jött álom a szemére.
Azt hitte, most végre újra elindultak azon az úton, amit egyszer már megkezdtek, és madarat lehetett volna fogatni vele. Korai lelkesedés volt.
Rafael eltűnt. Nem, vagy csak szűkszavúan reagált Aida üzeneteire. A lány ma este is küldött neki egy rövid sms-t. Fél óra is eltelhetett, mire jött a válasz - de amikor megnyitotta, a szívébe éles fájdalom hasított.
„Szeretnék kilépni az életedből. Tudom, gyűlölve leszek. Majd rászolgálok. Szedd össze magad, és fogadd el olyannak, amilyen vagy.”
Ennyi? Nem, ez lehetetlen! Aida fejében dübörögtek az összefüggéstelen gondolatok. Megrázta magát, és visszaírt, a döntés miértjéről érdeklődött. Olyan feleletek jöttek, hogy Rafaelnek másfelé vezet az élete, fogadja el, nem egyformák, majd amikor Aida ezt kétségbe vonta, jöttek a keményebb üzenetek, miszerint ő egy önző ember.
Önző?! A lány elsírta magát. Mégis hogy lenne önző, amikor az elmúlt hetekben teljesen hátrasorolta magát, csak Rafael felől érdeklődött, őt akarta megismerni, a saját bajaival már elő sem jött... Hogy mondhat neki a férfi ilyet?
Ismét visszaírt, de arra már nem jött felelet.
„Nem lehet ennek az egésznek így vége” - gondolta Aida kétségbeesetten. – „Nem lehet, hogy neki mindez csak ennyit jelentett... pont egy ilyen gyönyörű este után... Nem lehet, nem lehet...”
|
Bumeráng |
|
2017.05.07. 04:31 |
Két hét telt el azóta, hogy Rafael sms-ben közölte Aidával, ki akar lépni az életéből. A lány azóta úgy érezte, hiányzik az egyik fele. Élőhalottként járt-kelt a világban, lelke kongott az ürességtől. Annyit sírt, hogy szinte már elfogytak a könnyei. Sehol sem lelt békét, senkivel sem tudott beszélni a dologról - hiszen ahhoz töviről hegyire el kellett volna mesélnie történetüket, ami olyan bonyolult és érthetetlen, hogy még számára is fejtörést okoz.
Mert hát mik voltak ők egymásnak? Nem barátok. Nem egymás szerelmei. Nem szeretők. De olyan erős lelki vonzódás kötötte őket össze, amilyet Aida korábban senkinél sem érzett. Több volt ez bármelyik címkénél, amit rá lehetne aggatni. És még ha el is tűntek egymás szeme elől, egy-két évente mindig újra és újra visszasodródtak a másik életébe. Ahonnan Rafael most kilépett. De vajon ezúttal is vissza fog térni hozzá, amint elég idő eltelik? Vagy örökre elveszítette őt?
A lánynak egyre több és több emlék jutott eszébe vele kapcsolatban. Némelyik csak újra megríkatta, vagy belesajdult a szíve, némelyiken elmosolyodott.
Például amikor Rafael megtudta, hogy Aida még sosem bumerángozott, és eltökélte, hogy megtanítja őt. Kedvenc találkahelyükre, a Margitszigetre mentek ki játszani. Aida kezdetben ügyetlenül dobálta el a bumerángot, és ez idegesítette, de a férfi nevetve oktatta, és addig gyakorolt vele, amíg egyre jobban ment neki. A lánynak tetszett, hogy valahányszor elhajítja, visszarepül hozzá. És az is tetszett neki, hogy megismerhette Rafael vidámabb, játékos oldalát. Szinte mindig úgy viselkedett, mint egy magába roskadt öregember, de a bumeránggal önfeledten, felszabadultan játszott.
Aida szomorúan felsóhajtott.
- A bumerángod vagyok, Rafael - suttogta maga elé. - Hiába dobsz el, én mindig vissza fogok térni hozzád...
|
Álmatlan éjszakák |
|
2017.05.07. 18:11 |
Aida képtelen volt elaludni. Pedig nagyon kimerültnek érezte magát, főleg idegileg, és a szeme is égett a sok sírástól. Az agya mégis lázasan zakatolt, és nem hagyta, hogy álomba zuhanjon. Természetesen a gondolatai Rafael körül forogtak - ki más is lehetne a fejében? Annyi mindennel megpróbálta elterelni a figyelmét, új emberekkel ismerkedett, programokat keresett magának, hódolt a hobbijainak - de valahányszor elcsendesült körülötte az élet, és megtalálta az éjszaka, minden kezdődött elölről.
Visszagondolt arra, hány álmatlan éjszakát okozott neki a férfi annak idején. Amikor tizenöt éves korában kétségbeesetten próbálta őt megismerni, de nem merte megszólítani, akkor is napokon át forgolódott.
Aztán végre összebarátkoztak, és volt egy szép időszak az életükben, amikor napi szinten tartották a kapcsolatot - de Rafael megrémült attól, hogy az egyikőjük többet érezhet a másik iránt, ezért kihátrált, Aida pedig később összejött egy fiúval. A lány ennek ellenére sem tudta kiverni a férfit a fejéből, és egy hajnalon megírta neki sms-ben, hogy "Hiányzol". Ezután elaludt, majd amikor felriadt, három üzenet várta őt Rafaeltől.
„Te is nekem, cica! De ezt hogy mondhatnám el?”
„És mondd meg, drága, hogy én ezzel mit kezdjek. Hiszen Te férjnél vagy.”
„De ne haragudj, hiszen emberi kapcsolatról beszélünk. Te is hiányzol.”
A lány zavartan nézte az sms-eket. Nem gondolta volna, hogy az egyszavas kis üzenetével ennyire felzaklatja Rafaelt. Nyomorultul érezte magát, ezért másnap délelőtt írt egy hosszú levelet neki, az érzéseiről, arról, hogyan éli meg a kettejük kapcsolatát, mi játszódott le benne a kezdetektől fogva. Akkor próbált meg először neveket adni az érzéseinek, vagy legalább körülírni, hogy a férfi megértse, miért koslat utána tizenöt éves kora óta.
Rafael akkor szűkszavúan, de meghatottan reagált, és megbeszéltek egy találkozót - ahol azonban kínos csend feszült közéjük, és valamiért nem tudták élő szóban átbeszélni a levél tárgyát. Mivel egyikőjük sem átlagember, néha előfordultak ilyen találkozások.
Most azonban Aida nem írhat neki sem sms-t, sem e-mailt. Hiszen Rafael kifejezetten azt kérte, hogy engedje őt el.
A lány feladta az alvással való próbálkozást. Kikászálódott az ágyból, leült az íróasztalához, majd felkapcsolta az éjjeli kislámpát, és magához húzott egy füzetet meg egy tollat. Írni kezdett - keserédes, könnyes verseket, róla, hozzá. Tudta, hogy Rafael ezeket sosem fogja látni. Csak írt és írt, még akkor is a füzet felett görnyedt, amikor elérkezett a reggel, és felébredt a város.
Végül megdörzsölte fáradt szemét, és mélyet sóhajtott. Új nap kezdődik. Ismét fel kell tennie az álarcát.
|
Egyről a kettőre |
|
2017.05.07. 18:12 |
Címzett: Rafael {rafael.horvath@gmail.com}
Levél küldője: Aida {aida.szekeres@gmail.com}
Tárgy: Egyről a kettőre
Szia!
Tudom, nem kellene írnom, hiszen azt kérted, hadd léphess ki az életemből. Ráadásul szinte soha nem reagálsz az e-mailekre. Az lenne a legokosabb, ha elengednélek.
De képtelen vagyok rá. Mégis, hogy gondoltad, hogy csak úgy kihátrálsz? Annyi év kötődés és - nevezzük így - barátság után? Neked ennyit jelentett az egész? Miért hazudsz nekem, miért hazudsz magadnak? Azt hiszed, ez a megoldás?
Le kell állítanom magam. Ezzel a vádaskodással csak még jobban elmarlak magamtól. Minden egyes nap rajtunk, rajtad gondolkozom, és azon tűnődöm, hol rontottam el. Kétségbeesetten pörgetem végig magamban az emlékképeket, de nem jutok egyről a kettőre.
Vicces... erről a kifejezésről az a régi sorozat, az „Egyről a kettőre” jut eszembe. Szinte hallom, ahogy elkezdesz sopánkodni, milyen régen is volt, és a végén megint a korkülönbségnél kötünk ki.
Ez a baj? Hogy tíz évvel idősebb vagy nálam? Mikor jelentett ez problémát, most komolyan? Hiszen annyira megtaláltuk egymással a közös hangot, annyi témánk volt, annyira egy húron pendültünk... Tudom, te csalódtál már fiatalabb lányban.
A fenébe is! 2007-ben többet éreztél irántam, mint barátság - még ha ezt utólag le is tagadtad. Azok a mondatok, azok a jelek mind ezt a következtetést engedték levonni, és ismerlek, érezlek annyira közel a lelkemhez, hogy tudjam, nem tévedek. De akkor még tényleg fiatal voltam.
Most azonban én szerettem beléd... Miért kellett ennek az egésznek így történnie? Miért kerültük el egymást? Nevetséges... mint valami rossz filmben.
Felnőttem hozzád, te pedig egyre zárkózottabbá és kiszámíthatatlanabbá váltál.
Egyszer megemlítetted, hogy talán kivizsgáltatod magadat. Nem tudom, voltál-e azóta orvosnál, és ha igen, van-e diagnózis rólad. Mert ez nem normális dolog, amit csinálsz... Bárcsak tudnám, mi történik, mi megy végbe benned! De úgy érzem, meg van kötve a kezem. Tehetetlen vagyok.
Hiányzol, Rafael. Hiányzik az együtt töltött idő, a lelked, a hülye vicceid, a közös hallgatások, minden. Most már az sem érdekelne, ha találkoznánk, és egész végig egy szót sem szólnál hozzám. Csak láthassalak.
Fontos vagy nekem, és szükségem van rád. Egyszer már odaengedtél magadhoz. Mi változott? Hol hibáztam?
Kérlek, gyere vissza...
Aida átolvasta a legépelt sorokat, majd elmentette a piszkozatok közé. De tudta, hogy úgysem fogja elküldeni. Csak még jobban megalázná magát. Tiszteletben kell tartania Rafael döntését, bármennyire is fáj...
|
Showtime |
|
2017.05.07. 18:13 |
Már csak néhány perc, és ők következnek. Aida izgatottan toporgott a színpad melletti takarásban. Csak el ne rontsa a szöveget!
Rafael a rá jellemző hűvös nyugalommal lépett mellé.
- Mindjárt mi jövünk - jegyezte meg Aida teljesen feleslegesen.
- Tudom.
- Nem izgulsz?
- Nem.
- Élmény veled beszélgetni... - biggyesztette le az ajkát Aida. A férfi töprengőn nézett rá, majd elmosolyodott.
- Nem izgulok. Neked sem kell. Minden rendben lesz.
- Oké.
- Bár a dalválasztással továbbra sem értek egyet.
- Ne kezdd megint!
- Hogy fogunk kinézni egymás mellett a színpadon, egy szerelmes duettet dalolászva? Jobb lett volna egy apa-lánya dal, azt még el is hinné a közönség.
Aida válaszul csak megforgatta a szemét. Belefáradt már abba, hogy megpróbálja kiverni Rafael fejéből a külsőségek miatti aggódást. Őt egyáltalán nem érdekelte, hogy a férfi idősebbnek, ő maga pedig fiatalabbnak néz ki a koránál.
Gondolataiból a tapsvihar zökkentette ki, amelyet az éppen színpadon lévő produkció kapott. Látta, ahogy a színész meghajlik, majd kivonul.
Rafael a kezéért nyúlt, és gyengéden megszorította. Ahogy Aida ránézett, már nem a magába roskadt, komor arcot látta. Valami eddig ismeretlen fény csillant meg szemében.
- Showtime - suttogta a férfi, és bevezette Aidát a színpadra. Ezzel egy időben felcsendültek az első dallamok. A lány még tudatosan figyelt arra, mikor kell belépnie a zenébe, de aztán megszűnt számára a külvilág, csak Rafaelre koncentrált. Mintha ott a színpadon egy új életbe léptek volna át, ahol senki és semmi nem számít, csak az, hogy ők ketten fontosak egymásnak, és ezt többé nem szégyellik kimutatni a másik felé.
Szárnyaltak a dallamok, a zene egyre jobban kibontotta az érzéseket, hangjuk összekapcsolódott, és olyan tökéletesen szóltak együtt, egy egészet alkottak, ennek egyszerűen így kell lennie. Az utolsó hang után Rafael magához vonta őt, és szorosan átölelte. Ez a színpadi koncepció része volt, de a lányt olyan boldogsággal töltötte el az érzés, mint talán még soha semmi...
*
Aida felriadt. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire az utolsó képfoszlányok is elhalványultak, és rádöbbent, hogy csak álmodott.
Soha nem énekelt duettet Rafaellel. Annyiszor elképzelte, milyen jó volna, de sosem mert előhozakodni ezzel az ötlettel, mert rettegett, hogy a férfi őrültnek nézné, és elhajtaná. Eleve mindketten sokadlagos senkiknek minősültek a színjátszó társulatban: Rafael a legmellékesebb szerepeket kapta, Aida tömegjelenetekben játszott hatvan másik fiatallal együtt. Ha a stúdió gálát rendezett három-négyhavonta, leginkább a törtető, felfelé nyaló és lefelé taposó jellegű emberek léptek fel ilyen-olyan produkciókkal. Aida túlságosan önbizalomhiányos, Rafael pedig magának való és zárkózott volt ahhoz, hogy a megfelelő emberekkel legyenek jóban.
A lány felidézte az álmát. Gyönyörű volt. Bárcsak valóra válhatott volna...
Az oldalára fordult, fejét a párnájába fúrta, és hangtalanul sírni kezdett.
|
Karácsony |
|
2017.05.07. 18:14 |
Szenteste volt.
Aida családja már boldogan készülődött az esti ünneplésre, fát díszítettek, főzték a vacsorát. A lány nemrég ért haza a munkából, meglehetősen elfáradt a pénztárban ülve, kiszolgálva az utolsó pillanatokban vásároló embereket.
Most az ágyán ült, és a mobiljával babrált. Minden évben szokása volt egy kedves sms-t küldeni az ismerőseinek, amelyben boldog karácsonyt kíván. Igaz, ennek évről évre egyre kevesebb volt az értelme, hiszen az internet világa beszippantotta az embereket, praktikusabb volt közösségi oldalakon elküldeni a jókívánságokat. Ő azonban ragaszkodott ehhez a kis szokásához, már csak azért is, mert személyesebbnek ítélte meg, ha mindenkinek egyenként küld egy üzenetet, mint hogyha kollektív módon kiír valamit.
Rafael nevénél megakadt, és bizonytalanul meredt a kijelzőre. Írjon neki? Immár fél éve nem beszéltek egymással, amióta a férfi kihátrált. Aidának még mindig nagyon fájt az egész, összeszorult a szíve, valahányszor eszébe jutottak a közös emlékek, és tudatosult benne, hogy elveszítette őt. De most karácsony van. A szeretet ünnepe, és ő nagyon szereti Rafaelt. Csak egy rövid üzenet, semmi több… És ha felzaklatja vele? Nem ír semmi tolakodót, semmi személyeset. Talán jól fog esni neki, hogy gondolt rá, az előzmények ellenére.
|
Próba |
|
2017.05.07. 18:16 |
Amint Aida leszállt a villamosról, azonnal észrevette a megbeszélt találkahelyen álló Rafaelt. Nagyot dobbant a szíve, hiszen már hosszú hónapok óta nem látta őt. Igyekezett nyugalmat, higgadtságot erőltetni magára, és természetes járással odasétált a férfihoz. Két puszival köszöntötték egymást, majd elindultak a színház felé.
Miután karácsonykor újra felvették a kapcsolatot, nem volt könnyű időpontot találni a személyes találkozóra, főként Rafael bokros teendői miatt. Kétszer kellett elhalasztaniuk a megbeszélt napot, és ami azt illeti, a férfi most sem ért rá egészen. Ugyanis egy zenekari próba elé nézett, de nem szerette volna harmadjára is lefújni az Aidával megbeszélt találkozót, ezért elhívta, hogy megnézze, meghallgassa őket.
A próbát a színház egyik termében tartották, mivel az összes zenekari poszton egy-egy színész játszott – Rafael volt a dobos.
Útközben nem beszéltek egymással túl sokat, de szerencsére nem volt messze a színház. A művészbejárón keresztül léptek be az épületbe, aztán átvágtak néhány folyosón, végül megálltak egy nagy terem előtt.
- Ide most bezárlak – közölte Rafael.
- Oké, csak majd reggel engedj ki, hogy beérjek a munkahelyemre – felelte Aida, mire a férfi röviden felnevetett. Öröm volt újra hallani ezt a hangot.
A teremben Rafael elkezdte összerakni a dobfelszerelést, Aida pedig ezalatt egy széken ücsörgött, és akadozva beszélgettek. Jött néhány általános kérdés, Rafael érdeklődött a lány családjának hogyléte felől, a munkahelyéről.
- És… van most barátod? – tette fel a kérdést óvatosan.
- Nincs – felelte Aida, és úgy érezte, a torkában dobog a szíve.
Több szó nem esett a témáról. Miután Rafael elkészült, kimentek a teremből, majd egy újabb tekergés után a büfében kötöttek ki. A férfi meghívta Aidát egy pohár rozéra, ő maga pedig sört ivott.
- Jól nézel ki – szólalt meg, miközben végigmérte a lányt. Aida érezte, hogy elpirul.
- Köszönöm – lehelte.
A színészek jöttek-mentek, volt, aki néhány szóra oda is ült hozzájuk. Az egyikőjükről kiderült, hogy Rafael jó barátja, valamint hogy a fia is zenél abban az együttesben, aminek a próbájára Aida eljött.
Hamarosan megérkezett a zenekar többi tagja is. Visszamentek a terembe, a színészek hangoltak, Aida letelepedett a székre, és kortyolgatta a rozét. Nem volt hozzászokva az alkoholhoz, ezért csak óvatosan iszogatta, azt azonban látta, hogy Rafael már a második pohár sörénél tart. Miután elkezdődött a próba, megállapította magában, hogy a csapat zenéje nem különösebben tetszik neki. Saját dalokat játszottak, és mindenki korrekt módon hozta, amit kellett, de a művek az ő ízlésének túl elvontak és odamondogatósak voltak. Ezért inkább Rafaelre koncentrált. A férfi is többször odatekintett felé játék közben.
Egy ponton Aida és Rafael egyszerre indultak a terem ajtaja felé, hogy mosdóba menjenek. A lány kilépett a folyosóra, Rafael követte. Egyszer csak Aida megérzett két kezet a derekán, és maga mögött a férfi elismerő hümmögését hallotta. A szíve meglódult.
- Ne már, kövér vagyok! – tiltakozott.
- Nem.
- De igen.
- De nem – húzta magához közelebb őt Rafael, és hátulról szorosan átölelte.
Aida számára megállt a világ. Rafael öleli őt. Öleli. A férfi, akit annyira szeret, aki néhány hónappal ezelőtt elküldte őt magától, most itt van vele, és a karjaiban tartja. Megfordult, hogy szemből ölelhesse vissza a férfit.
- Örülök, hogy itt lehetek – motyogta.
- Hát még én – lehelte Rafael. És csak ölelték egymást hosszasan. Persze, régebben is gyakran ölelkeztek, de ez most valami egészen más volt. Ott álltak a színház sötét folyosóján, összesimulva, szinte kapaszkodva egymásba, és Aida úgy érezte, el fog ájulni a boldogságtól, olyan hevesen kalapált a szíve.
Végül kibontakoztak egymás öleléséből, elvégezték dolgukat, és visszamentek a terembe a többiekhez. Mire a próba véget ért, késő este lehetett. Éppen a hangszereket pakolták össze, amikor a gitáros fiú apja benézett a terembe, és indítványozta, hogy tartsanak velük egy karaoke bárba. Aida azt hitte, itt véget is ért a találkozásuk Rafaellel, ám a férfi odafordult felé.
- Menjünk? – kérdezte.
Aida azonnal rábólintott. Felőle akár a híd alá is mehettek volna, csak hadd lehessen még vele…
|
Lélektánc |
|
2017.05.07. 18:20 |
Félhomályba burkolt, alagsoros helyiség. Mulató, énekelő emberek, zenei aláfestés. Nyüzsgő hétköznapi este volt, leginkább harmincas vendégek népesítették be a karaoke-bárt, akiknek végre volt hét közepén egy szabad estéjük, és kieresztették a gőzt.
Aida az egyik keskeny padon ült, mellette Rafael, aki szorosan ölelte őt magához. A férfi oldott volt, felszabadult és nyugodt. Amint megérkeztek a bárba, bemutatta Aidát a barátainak, akik olyan kedvesen fogadták a lányt, mintha mindig is jó ismerősök lettek volna.
Aida érezte, hogy a szíve őrült módon verdes a mellkasában. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy Rafael magával hozza egy gyönyörű világba, fogva a kezét, melegen átkarolva, mintha… mintha egy pár lennének. Mintha mindig is azok lettek volna.
- Olyan édesek és helyesek vagytok együtt! – perdült oda hozzájuk Zita, Rafael egyik barátja és kollégája. – Nem tudom, honnan ismeritek egymást, de…
- Előző életünkből – vágta rá Rafael. Aida testén édes remegés futott végig. Attól félt, hogy ez az egész csak egy újabb álom, amiből nemsokára felébred… de nem, a férfi ölelése, a puszik, amiket időnként az arcára ad, a zene, a hely… túlságosan valódi. Ez most tényleg megtörténik vele.
Rafael lassan elengedte őt, és felállt.
- Megkérdezem a személyzetet, megvan-e nekik az Indiántánc alapja – mondta.
- Rendben.
Ekkor ismerős dallamok csendültek fel a helyiség másik végében. Rafael egy helyben maradt, majd nyílt, szinte kérdő tekintettel nézett a lányra, és a karját nyújtotta felé. Aida belekapaszkodott, a férfi pedig magához húzta, és a karjaiba vonta. Összesimultak, majd ringatózni kezdtek a dalra, amit egy ismeretlen fiú kezdett el énekelni.
Látod, nincs mit mondanom
A napot, az órát sem tudom
Csak várom, hogy üzend, hogy vársz.
Most nem ontom bátran, okosan a szót
A falon át hallom csak a rádiót
Amerre jársz, engem itt találsz.
Aida valami különös burokba került, amelyben csak ők ketten vannak, ahol forróság és felszabaduló öröm simogatja mindenét. Lehunyta a szemét, és fejét Rafael mellkasára hajtotta. Lassúztak, nem is igazán tánc volt ez, csak szelíd ringatózás.
Ezer meg ezer éve keresem az utam, néha keresem a bajt
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.
Ez a dal róluk szól. Róluk. Őket egymásnak teremtették, Aida ebben most már egészen biztos volt, és úgy érezte, végre Rafael is érti, átéli ezt. Lebomlott egy fal, ami hosszú évek óta ott húzódott közöttük, megtartva egy bizonyos távolságot, amiről már azt hitték, sosem léphetik át.
És az a rádió úgy zokog
Mintha szerelmet vallana
Most nekem szól a legbutább dala.
Mert ugyanúgy hívlak most is
Szánalmas, hogy mindent elhiszek
Hogy mennyire örülnék neked.
A lány legszívesebben sírt volna felhőtlen örömében. Milyen régóta várt erre! Rafael a hátát simogatta, csókot lehelt a hajára, arcára. Aida talán életében először egy szeretett nőnek érezte magát, igazi nőnek. Nem egy kislánynak, akit nem kezelnek a helyén. Sosem élt át ehhez fogható, mélyről jövő szerelmet. De ki más is válthatná ki belőle ilyet, mint Rafael, a férfi, aki iránt a kezdetektől fogva valamilyen megmagyarázhatatlan, intenzív lelki kötődést érez!
Tudom, hogy vár még rám
A Holdnak tán a túloldalán
Ő az, aki beszél bennem
Érthetetlen angyal-nyelven.
Igen, ők egymáséi. Lelki társak, akik együtt élnek igazán.
Eltűnt a bár, a nyüzsgés, csak a dal volt, ami őket énekelte meg, és az a csodálatos, szabad lebegés, lubickolás a leggyönyörűbb érzésben, amit csak át lehet élni.
Keresem az utam, néha keresem a bajt
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég.
Lassan elhaltak az utolsó hangok, az utolsó dallamok. Megálltak. Ismét a bárban voltak, de Aida még érezte a forróságot mindenében.
Nézték egymást, boldogan, mosolyogva, szinte csodálkozón. Végül Rafael törte meg a közéjük leszállt csendet:
- Megkérdezem őket, megvan-e nekik az Indiántánc – ismételte meg nevetősen, majd eltűnt az emberek között.
Aida lerogyott a padra. A boldogság szinte szétfeszítette a szívét, attól félt, ezt talán el sem lehet bírni.
Már tudta, hogy ez élete legboldogabb napja.
|
Nem kötelező |
|
2017.05.07. 18:23 |
Rafael eltűnt.
Megint.
Aida azt hitte, végre elindultak a közös boldogságuk felé vezető úton. Úgy érezte, a karaoke bárban megtört a jég, és egy ideig még bízott abban, hogy így is volt. Rafael akkor azt mondta, találkozgassanak, és majd kialakul. Össze is futottak néhányszor, de valahogy nem volt az igazi. Mintha kicsit zavarban lettek volna, mint akik nem tudnak egymással mit kezdeni. Ez régebben nem volt jellemző rájuk – bár akkortájt inkább sodródtak az árral, és akadtak ugyan ábrándok, megnevezhetetlen dolgok, de alapvetően csak élvezték egymás társaságát. Hacsak Rafael éppen nem volt rosszabb passzban.
Most azonban úgy találkozgattak, mint férfi és nő, és ez még mindkettejük számára szokatlan volt. Továbbra sem történt köztük semmi olyan – pedig egyszer Aida még nála is aludt. Összebújtak Rafael ágyában, úgy néztek egy filmet, és a férfi óvatosan elkezdte simogatni a hátát, majd keze a fenekére siklott. Aida teste megfeszült az izgatott várakozástól, de aztán Rafael visszavonulót fújt, ő pedig nem mert kezdeményezni, nem is igazán tudta, hogyan tehetné.
Januárban úgy tűnt, Rafael kezd lelkileg feloldódni. Egy internetes beszélgetés alkalmával őszintén írt Aidának negatív érzelmeiről.
- Mi a baj? – kérdezte a lány.
- Hogy nem ott tartok, ahol kellene. Hogy nem vittem semmire a kurva életben. Hogy eltékozoltam éveket, és bűnösnek érzem magam. Ez átlagos kifejezés… Egyszerűen haragszom magamra.
- De miért? Bárcsak tudnám, miért értékeled ennyire alul önmagad, és miért van ez az önutálatod.
- Bár tudnám én is – írta Rafael. – Elhiheted, jobb lenne. Nem értem, miért érzem magam öregnek. Biztos köze van ahhoz, hogy nagyrészt öregek bőrébe kellett bújnom ebben a rohadt színházban, és túl sokat tapasztottam le a lelkemen.
Aida ezt rendkívül igazságtalannak tartotta. Lehet, hogy Rafael külseje nem a legelőnyösebb, és idősebbnek néz ki a valós koránál, de egy rendkívül tehetséges színész, gyönyörű énekhanggal. Nem igaz, hogy képtelenek voltak hozzáillő szerepeket találni! Persze, ha behódolt volna a vezetőségnek, és rámenősen teperne náluk, valószínűleg jobb helyzetben lenne. De a lány tudta, hogy Rafael erre éppúgy képtelen, mint ő volt annak idején, a társulatban.
- Gyűlölöm, aki vagyok, gyűlölöm a pofámat, a jelenlétemet – tette még hozzá a férfi, Aidának pedig belesajdult a szíve ezekbe a szavakba.
Ugyanennél a beszélgetésnél jött szóba az, ami köztük van – illetve nincs. Aida óvatosan rákérdezett, miért ilyen tehetetlen vele kapcsolatban a férfi.
- Óvom piciny lelked. Mert fontosabb – felelte Rafael.
- Mitől?
- Tudod te azt jól, minek a sok mellékkérdés… Nyilván magamtól.
- Vagy inkább magadat óvod, nehogy megint átverjen egy fiatalabb lány – pendítette meg a dolgot Aida.
- Nem hiszem, hogy te átvernél. De valahogy olyan idegen nekem az egész, olyan… nem tudom megfogni. És nem tudom, mi mit vált ki belőlem. Nem mondom, hogy nem szedném le rólad a bugyit. De nem tudom, hogy ez után mi történne, azon kívül, hogy jól éreztük magunkat. Nem akarlak kihasználni.
- Félnél párkapcsolatba kezdeni?
- Nem. Attól félek, hogy megbántalak. És azt nem akarom. Semmilyen módon sem.
- Szerintem elkerülhetetlen, hogy az emberek időnként megbántják egymást. És ha én elhatározom magam valaki mellett, akkor nem lehet egykönnyen elüldözni.
- Itt nem rólad van szó. Hanem rólam. Hogy el tudom-e magam fogadni végre. Ez az én küzdelmem az én ellen. Nem akarok egy romot adni senki kezébe…
Talán ezért szívódott fel a férfi? Mert nem tud mit kezdeni a helyzettel?
Persze, Aida is felkereshette volna, de belefáradt abba, hogy mindig ő a kezdeményező fél, ő hívja Rafaelt, ő küld elsőként üzenetet. Abból is elege lett, hogy míg ő érdeklődött a férfi hogyléte iránt, ez nem került viszonzásra. Rafael válaszolt a kérdéseire, de a lány által elmeséltekre már nem reagált semmit. Ez pedig nagyon bántotta Aidát.
Így hát az egyik ilyen csalódás után úgy döntött, nem keresi Rafaelt. Majd ő jelentkezik, ha akar! Iszonyú és fájdalmas időszak volt, sokszor elgyengült, és majdnem feladta, többször nyúlt a telefonjáért, hogy üzenjen a férfinak – de végül nem tette. Elege volt abból, hogy mindig utánfutó legyen.
Két teljes hónapig nem beszéltek. Végül egy este SMS érkezett Rafaeltől.
- Hogy vagy? Én túl egy remek pszichiátrián.
Aida értetlenül bámult a mobiltelefonjára. Mi van? Mi az, hogy „túl egy remek pszichiátrián”? Valami hasonlat, vagy Rafael tényleg kórházban feküdt? Miért nem képes értelmesen elmondani valamit, miért kellenek a félszavak és a ködös megfogalmazások?
- Én meg egy torokgyulladás kellős közepén. Mi történt? – írta vissza.
Feszülten várta a választ, amit körülbelül negyed óra elteltével kapott meg:
- Idegileg széthullottam.
Ennyi.
Idegileg széthullott.
Hogyhogy? Miért nem szólt róla korábban? Mi történhetett?
Aztán Aida első aggódását éledező frusztráció és harag söpörte félre. Rafael megint csak magáról beszél. Annyit már nem lett volna képes odabökni neki, hogy jobbulást. Számít ő egyáltalán valamit is a férfinak? Vagy csak úgy szórakozásból próbálkozik vele, mert nincs senki más? Esetleg lelkiismereti okokból, mert egyszer már elhagyta Aidát, és nem akarja megint megbántani? Bárcsak tudná a választ!
Remegő kézzel megírt egy új üzenetet.
- Értem. És most mit akarsz tőlem? – küldte el Rafaelnek, mielőtt még meggondolhatta volna.
- Hogy érted? Nem vagyok ellenség.
- Én meg nem vagyok kötelező.
Hosszú szünet. Aztán Rafael csak ennyit írt:
- Ezt nem értem.
Hát persze, miért is értené? Aida magában füstölgött egy sort, végül vett egy mély levegőt, és felelt a férfinak.
- Két hónapon át nem kerestél. Téged nem érdekel, mi van velem. Nincs ezzel gond, de akkor ne erőltessük a dolgot.
Kész, megírta, elküldte. Lehet, hogy most veszíti el egy életre a férfit. Belesajdult a szíve a gondolatba. Még mindig iszonyatosan szerette Rafaelt, de kimerültnek érezte magát, elege lett az állandó várakozásból, győzködésből, megalázkodásból. Hinni akarta, hogy tényleg kell a férfinak, hogy kölcsönös ez az egész, de úgy tűnik, tévedett. Most már a saját érdekeit kell néznie. Nem mehet rá idegileg erre az egész Rafael-ügyre! Tovább kell lépnie…
Még érkezett egy üzenet Rafaeltől:
- Ezt így ne vágd hozzám, mert alaptalan. Sajnálom, hogy felszívódtam, de mit mondjak, tőled sem nagyon jött érdeklődés.
Aida legszívesebben a falhoz vágta volna a telefont. Tudta, hogy ez lesz! Még rá próbálja fogni az egészet! Az természetes volt neki, hogy a lány keresse folyton, de ha nem teszi, akkor ő a hibás. Miért, miért, miért kell mindig mindennek Aidán múlnia?!
Mélyeket lélegzett. „Ez lesz az utolsó üzenet”, gondolta.
- Mindig én kerestelek téged, és ebbe belefáradtam. Szívből kívánom, hogy egyszer találj valakit, aki majd boldoggá tesz téged.
Erre már nem jött felelet.
- Akkor ennyi – motyogta maga elé Aida. Lenyelte a kikívánkozó könnyeit, és megpróbált előrenézni. Elég időt pazarolt Rafaelre. Nyilvánvaló, hogy sosem lehetnek együtt boldogok. Akkor másutt kell ezt keresnie…
Ezek a gondolatok zakatoltak a fejében, amikor leült a számítógép elé, és felregisztrált egy társkereső oldalra.
|
Bárcsak... |
|
2017.06.06. 01:57 |
„Találkozzunk!”
Nem.
Nem, nem és nem.
Aida feldúltan meredt a mobiltelefonjára, amelyen még mindig megnyitva állt a rövid sms Rafaeltől. Egy hónap telt el az utolsó üzenetváltásuk óta. A lány már tényleg azt hitte, ennyi volt, és mindent megtett, hogy ne gondoljon rá, erre most ismét felbukkan. Hányszor kell még megtanulnia elengedni ezt az embert?!
Az első gondolata az volt, hogy nemet mond, vagy nem is válaszol. Belefáradt ebbe a régóta tartó huzavonába, és nem biztos, hogy még egyszer lesz ereje végigcsinálni. De a kíváncsisága erősebb volt: mit akarhat ezúttal Rafael? Ha ilyen határozottan kéri, hogy találkozzanak, valószínűleg konkrét mondanivalója lehet.
- Mikor? – pötyögte végül vissza.
- Négykor. Margitsziget.
Utóbbit írnia sem kellett volna, hiszen az volt a törzshelyük. Aida mélyet sóhajtott, majd félretette a telefont, és készülődni kezdett.
*
Gyenge áprilisi napsütés burkolta be a parkot. Aida nagyon szerette a tavaszt, jó érzés volt nézni, ahogy a természet lassan felébred téli álmából.
„Ahogy tágul az ég, és a völgy puha zöld
Virágait végre kibontja a Föld.”
Miért éppen a Valahol Európában sorai jutnak az eszébe? Abban a darabban játszott először annak idején a színjátszó társulattal. Akkor ismerte meg Rafaelt… Aida visszanyelte könnyeit. Mennyi minden történt azóta! Most itt ülnek egymás mellett a padon, hallgatnak, a lány várja, hogy Rafael megtörje a csendet, ő csak azért sem fogja…
- Igazad volt – szólalt meg végül a férfi elhaló hangon.
Aida nem mert ránézni. Szíve őrülten dobogott. Csöndben várta a folytatást, Rafael pedig halkan beszélni kezdett:
- Tényleg önző voltam. Amikor kiderült, hogy többet érzel irántam, és elkezdett alakulni valami… akkor én hátradőltem, és azt hiszem, csak vártam, hogy bizonyíts. Megint rád vetítettem ki a korábbi csalódásomat. Tudni akartam, tényleg, komolyan engem akarsz-e… És közben elhanyagoltalak. Pedig kettőnknek kellett volna együtt megpróbálni. Csak tudod, annyira zavaros ez az egész! Te mellettem nőttél fel, és én még sokáig hajlamos voltam azt az összetört, sérült kislányt látni benned, akinek megismertelek. Te közben egy gyönyörű nővé értél, én pedig nehezen láttam be, hogy vonzónak tartalak.
Egy időre elhallgatott. Aida próbálta lenyelni a feszítő gombócot a torkában. Tudta, hogy meg kellene szólalnia, minél hamarabb, de egyszerűen képtelen volt rá.
- Nem vagyok könnyű eset – folytatta Rafael zavartan. – És amikor már úgy találkozgattunk, mintha randevúznánk, akkor úgy gondoltam, lásd a teljes valómat, hogy el tudd dönteni, így is kellek-e. Ezért meg sem próbáltam úrrá lenni a hangulatingadozásaimon, nem próbáltam megtörni a feszült csendeket, nem próbáltam meg könnyebbé tenni a dolgodat. Túlzásba estem. Ennek nem így kellene működnie. Nekem is tennem kellett volna azért, hogy jól alakuljanak a dolgaink. Meg aztán féltem is. Nem mertem hinni, hogy működhet. Szinte vártam, hogy hol van a buktató. Pedig te évek óta kitartasz mellettem.
Aida úgy érezte, szétfeszítik a benne dúló viharok. Ez nem történhet meg, rajtuk átok ül…
- Szóval… Ha gondolod, adhatnánk még egy esélyt ennek az egésznek – fejezte be Rafael a mondókáját, és bár hangjában ott volt a tétovázás, mellette kicsengett belőle egyfajta derűlátó elhatározás is, ami csak még inkább megforgatta Aida szívében a tőrt.
Most már muszáj megszólalnom. Ki kell mondanom.
- Rafael, én… megismerkedtem valakivel.
Csönd.
Feszült, fájó, lelket cincáló csönd.
Aida nem mert a mellette ülő férfira pillantani, mert rettegett attól, mit látna az arcán. Tudta, hogy most darabokra tört benne valami.
- Ez gyorsan ment – csattant végül Rafael hangja metsző gúnnyal.
- Mi? – A lány mégis ránézett. Sértettséget, fájdalmat, és valami hideg diadalittasságot látott a törődött arcon.
- Nagyon szerethettél, ha máris más pasival lógsz – vágta oda Rafael.
Aida egy pillanatra ledermedt, majd érezte, ahogy a feltámadó harag és indulat végighullámzik a testén. Felpattant a padról.
- Hogy van képed?! – förmedt rá a férfira. – Komolyan még neked áll följebb? Mit vártál? Hogy életem végéig bezárkózva ülök és várok rád?
- Magam sem tudom, mit vártam – felelte Rafael, és hangját jéghidegre marta a csalódottság. – Hiszen úgyis tudtam, hogy ez lesz. Legalább korodbeli az illető?
Aida szinte tisztán hallotta, ahogy megreccsen a szíve. Elveszítette a megmaradt türelmét is.
- Erről van hát szó! Most ülsz, és diadalmasan dagonyázol a magad sérelmeiben, mondván, hogy megint neked lett igazad, mi? Te martál el magadtól! Én éveken át vártam rád! Csak vártam és vártam, közben pedig beleőrültem abba, hogy nem keresel. Olyan mértékű fájdalmat okoztál nekem, mint még senki más, mégis vártalak! Utána újra felszívódtál, és most azért hibáztatsz, mert boldog akartam lenni?! Mert belefáradtam, hogy játszol velem, és amilyen kedved van, úgy tartasz rám igényt vagy löksz el magadtól? Hogy gondolod ezt? Tényleg ennyire tartasz? Egy bábként használsz, akit akkor ráncigálsz elő a szekrényből, amikor kedved szottyan, aztán hónapokra megfeledkezel rólam! És emellett szinte elvárod, hogy én ne éljem az életemet, csak álljak rendelkezésre, amikor kellek neked?
A férfi szóra nyitotta a száját, de Aida felemelt kézzel beléfojtotta a szót:
- Nem, Rafael! Ezt most nem fogod rám kenni. Én téged akartalak. Csak téged. De neked sosem számítottam igazán, mert különben nem bántál volna így el velem. Elszórakoztattalak unalmas napjaidon, de ennyi. Elég volt. Elfáradtam, érted?
Észre sem vette, mikor kezdett el sírni, de a könnyek megállíthatatlanul peregtek le az arcán.
Rafael megkövülten ült a padon, és csak bámult rá. Arca kiüresedett, mintha egyetlen mozdulattal letöröltek volna róla mindent. Hosszú pillanatokig némán meredtek egymásra. Aida halkan zihált, még nem csitultak el benne az előző kirohanás utórezgései.
Végül a férfi mély lélegzetet vett.
- Én komolyan meg akartam próbálni. Sajnálom, hogy elkéstem.
Azzal felállt a padról, és köszönés nélkül otthagyta a lányt.
Aida azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Bárcsak egy rémálom lenne az egész. Bárcsak visszatekerhetné az időt.
Bárcsak…
|
Döntés |
|
2017.06.13. 06:35 |
Dávid kedves fiú volt. Tulajdonképpen olyan, amilyenre Aida mindig vágyott – figyelmes, okos, jóképű. Amikor a lány hirtelen felindulásból regisztrált a társkereső oldalon, nem gondolta volna, hogy ráakad egy ilyen normális emberre, hiszen korábban nem sok jót hallott az ilyesfajta ismerkedési módszerekről.
Néhány hete találkozgattak, elcsattant egy-két csók, de ennél tovább még nem jutottak. Abban egyeztek meg, hogy majd minden alakul, ahogyan lennie kell. Aida örült ennek a megoldásnak, hiszen eddigi katasztrofális szexuális élete miatt nem vonzotta a gondolat, hogy az egész elölről kezdődjön – de erről képtelen volt mesélni a fiúnak.
Randevúik sokszínűek és tartalmasak voltak. Egyszer beültek iszogatni egy romkocsmába, máskor elmentek táncolni egy népszerű szórakozóhelyre, de szerettek sétálni is. Sokat beszélgettek, Dávid nyitott és érdeklődő volt rengeteg témával kapcsolatban. Mindent összevetve tehát ígéretesen alakult köztük minden.
Aida szíve azonban sajgott Rafaelért. Képtelen volt kiverni a fejéből a legutolsó találkozásukat, a férfi szavai visszhangot vertek benne, fájdalmas, csalódott pillantása pedig a lelkébe égett. Dühítette és egyben elszomorította a gondolat, hogy már megint elkerülték egymást. A köztük lévő huzavonába, abba, hogy el-és feltűnnek a másik életében, már rég beletörődött. De ez most más volt. Rafael végre félretette saját sérelmeit, magába nézett, elismerte, hogy Aidának volt igaza, és tett felé egy nagy lépést. Ő pedig csalódást okozott neki… Holott hosszú ideje ezekre a szavakra várt, éjjeleket sírt át a férfi hiánya miatt, és már azt hitte, örökre elveszítette őt.
Egyik délután Aida és Dávid a rakparton ültek, és nézték a Dunát. Előzőleg a fiú leterítette dzsekijét a földre, hogy Aida azon foglaljon helyet, nehogy felfázzon. A lány értékelte ezt a figyelmes gesztust, ahogy magát Dávidot is. Beszélgettek, bár utólag már nem emlékezett, miről – ő maga csak röviden, oda sem figyelve válaszolgatott. Ahogy a Duna csillogó felszínét bámulta, a Margitsziget jutott eszébe, a séták Rafaellel, a padon ücsörgések, hosszas beszélgetések és viccelődések, amelyeknek a folyó a tanúja volt.
Úgy érezte, kitéptek a szívéből egy darabot. Korábban elképzelése sem volt arról, milyen érzés lehet – azt hitte, csak valamilyen költői túlzás, ám ezúttal tényleg ott lüktetett a hiány, mintha valami a mellkasában nagyon nem lenne teljes. Szinte az egész testét átjárta a bénító fájdalom.
„Rafael nélkül soha nem leszek teljes ember. Soha többé nem lesz őszinte a mosolyom, nem lesz kiegyensúlyozott étvágyam, árnyék fog követni mindenhová. Szeretem őt. Vele akarok lenni…”
- Hahó!
Aida enyhén megrezzent, és kényszerítette magát, hogy tekintetét elszakítsa a Dunától. Ránézett Dávidra, és kedves mosolyától csak még jobban rátelepedett a bűntudat.
- Jól elbambultál – jegyezte meg a fiú.
Aida lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. A benne kavargó szavak keserű méregként tolultak felfelé, marták a torkát, felkavarták gyomrát.
- Rosszul vagy? – kérdezte aggódva Dávid.
A lány nagyot nyelt.
- Én… nem… igen – préselte ki magából. – Ne haragudj, de… Ez nem fog menni.
- Mármint micsoda?
- Ez az egész kettőnk között – bukott ki végül Aidából a keserűség. Dávid értetlenül nézett rá.
- Miért nem? Valamit rosszul csináltam? Én úgy vettem észre, jól érzed magad velem.
- Nem veled van a baj. És tényleg jól éreztem magam, de… Mást szeretek.
Hosszú csend következett. Mindketten csak bámultak maguk elé. Aidát rettenetes bűntudat gyötörte, amiért hiú ábrándokba kergette ezt a kedves fiút, aki megérdemelne egy szerető társat. Mennyivel könnyebb lenne mellette! Semmi kiszámíthatatlan hangulatingadozás, hanem kölcsönös odafigyelés egymásra, béke, nyugalom. De ha egyszer Rafaelt szereti, és úgy érzi, nélküle még levegőt sem kap rendesen… Hogyan is érezhetné jól magát egy langyos kapcsolatban, amikor végre megtapasztalta, milyen, amikor csak úgy váratlanul eszébe jut a szeretett férfi, és bolond, ábrándos vigyorra húzódik az ajka; hajnalig fent maradni, csak hogy kapjon tőle még egy üzenetet; ragaszkodni minden kacathoz, ami tőle származik, és akkor élni igazán, amikor vele van. Képtelen lenne úgy folytatni az életét, hogy minderről lemondjon a biztos nyugalomért.
- De ha mást szeretsz, miért randevúztál velem mégis? – törte meg végül a csendet Dávid. Hangjában nem volt semmilyen vádló él, úgy tette fel a kérdést, mintha legalábbis arról érdeklődne, holnap milyen lesz az időjárás.
- Azt hittem, már túl vagyok rajta – felelte Aida őszintén. – Vagy legalábbis nagyon próbáltam. Szerettem volna új életet kezdeni, új esélyekkel és lehetőségekkel élni. És tényleg úgy éreztem, veled menni fog. Csak aztán… nemrég felkeresett. Ezzel pedig borult minden. Hidd el, hogy nem akartalak kihasználni, egyszerűen csak…
- Jó, jó, értem – vágott közbe Dávid. Majd kedvesen elmosolyodott. – Nincs semmi baj. Van ez így sajnos. Azért köszönöm, hogy adtál nekem esélyt.
Aida torkát fojtogatta a sírás. Nagyon sajnálta, hogy így alakult, és egy része belül még mindig azt mondta, jobb lenne neki Dávid mellett – ám tudta, hogy jó döntést hozott. Neki Rafaelre van szüksége. És ha a férfi megint elutasítaná, akkor is jobb neki egyedül, mint szerelmet hazudni egy kényelmes párkapcsolatban, átverni önmagát és a másik felet is. Dávid nem érdemel ilyet.
Felkeltek a földről, és Aida szembefordult a fiúval.
- Szívből kívánom, hogy találj egy szerető társat! – mondta.
- Remélem, így lesz. Én is minden jót kívánok!
Miután elköszöntek egymástól, a lány szinte eszeveszetten sietett haza. Muszáj volt bezárkóznia a szobájába, és még egyszer átgondolni mindent, elrendezni a gondolatait. Vajon hogy reagálna Rafael, ha felkeresné? Aida rettegett attól, hogy a férfi elküldi őt sértettségében. De a múltkor úgy tűnt, tényleg meg akarja próbálni… Talán még nem késő.
Végül a lány leült a számítógépe elé, és szélsebesen gépelni kezdett:
„Rafael, döntöttem. Veled akarok lenni. Feladok érted mindent. Elhagytam a barátomat, csak szeress. Eleget vártunk egymásra, egy percet sem tudok tovább nélküled tölteni. Kérlek, gyere vissza hozzám!”
|
Látogatás |
|
2017.07.24. 19:16 |
Aida mindig gyűlölte a kórházakat, de ahogy végigment a folyosón, tudta, hogy nem csupán ez okozza a lelkében gomolygó feszültséget. Miután Rafael állapota a megfigyelés alatt is stabil volt, végre kikerült az intenzív osztályról, és most már látogatókat is beengedtek hozzá. A lány nagyokat nyelve lépdelt a kórterem felé. Most fognak először találkozni a baleset óta. Rettegett, milyen állapotban találja a férfit – és ha őszinte akart lenni magához, jobban félt a lelkiállapotától, mintsem a fizikai sérüléseitől.
Vajon mi lesz most? Annyi minden történt az elmúlt években, annyi buktató tette próbára a kapcsolatukat, annyiszor elkerülték egymást… és most, talán most először végre tényleg mindketten ugyanazt akarják. Legalábbis… Aida megtorpant, és frusztráltan sóhajtott. Igen, még a baleset előtt úgy tűnt, ugyanarra vágynak, másképp miért hajtott volna hozzá olyan gyorsan Rafael, miután megkapta a levelét? De ki tudja, azóta mennyi minden játszódott le a férfi fejében. Mi van, ha ismét meggondolta magát?
Muszáj bemennie hozzá. Azzal, hogy itt ácsorog a folyosón, és efféle kérdésekkel gyötri magát, nem lesz beljebb. Folytatta útját a kórteremhez, majd miután odaért, mély levegőt vett, lenyomta a kilincset, és benyitott.
Rafael az ablak felőli oldalon feküdt. Sápadt volt, elveszett, jobb karja begipszelve – Aida szíve mégis nagyot dobbant, és úgy érezte, ő a leggyönyörűbb ember a világon. Ahogy elindult az ágyához, a férfi lassan felé fordította a fejét, és szemében különös fény csillant.
- Szia – köszönt Aida halkan, amikor megállt mellette.
- Szia.
Nézték egymást. A lány semmit sem tudott leolvasni Rafael arcáról, pillantása is olyan kifürkészhetetlen volt… Egy pillanatra mintha megdermedt volna a levegő körülöttük, aztán Aida megrázta magát, és benyúlt a magával hozott szatyorba.
- Hoztam neked génkezelt szőlőt – mondta, miközben kiemelte a dobozos italt, és megeresztett egy halvány mosolyt. Néhány másodpercig úgy tűnt, Rafael nem vevő a viccelődésre, de aztán megszólalt:
- Kedves tőled, de én most inkább egy kis rohamburgerre vágyom.
Aida megkönnyebbülten kuncogott. Igen, ez a régi Rafael, a humorra vevő, csipkelődő ember. Talán mégsem lesz olyan félelmetes a rájuk váró beszélgetés.
Miután lepakolt, odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült. Sebtében körbenézett: rajtuk kívül csak egy beteg feküdt a teremben, ő is éppen az igazak álmát aludta. Ezután teljes figyelmével Rafael felé fordult.
- Nagyon aggódtam érted – mondta csendesen.
- Nyugi, megmaradok.
Ismét hallgattak egy rövid ideig.
- Meg kell beszélnünk ezt az egészet – törte meg a csendet Aida, és hangja a reszketegsége ellenére határozottan csendült.
- Tudom. – Rafael mélyet sóhajtott, aztán egyenesen a lány szemébe nézett. – Aida, a leveled… komolyan gondoltad, amit írtál?
- Igen.
- Mi van a barátoddal?
- Nem volt igazán a barátom, csak ismerkedtünk. Egy-két csók elcsattant, de semmi több nem történt köztünk – felelte Aida őszintén. – Megmondtam neki, hogy mást szeretek, ő pedig elfogadta a döntésemet.
Rafael csak bámult rá. Tekintete egyszerre volt lágy, riadt, bizonytalan és töprengő.
- Aida – kezdte. – Velem tényleg nem könnyű. Sokszor még saját magamnak sem.
- Azért törted össze magad, hogy utána megint megpróbálj lebeszélni? – forgatta meg a szemét a lány, mire Rafael halványan elmosolyodott.
- Nem. Nem akarlak lebeszélni. Csak… Azt szeretném mondani, hogy semmit sem tudok ígérni. Úgy értem, nem ígérhetem meg, hogy mostantól mindig kiegyensúlyozott leszek, meg hogy nem jön több hangulatingadozás. De próbálkozni fogok. Amit még a baleset előtt, az utolsó találkozásunkon mondtam… hogy nem leszek olyan önző, mint korábban, én is igyekszem tenni majd azért, hogy jól alakuljanak a dolgok. Nem tesztellek tovább, és tényleg megpróbálom nem rád vetíteni a saját árnyaimat. Csak kérlek, ne ijedj meg, ha mégsem sikerül mindig…
- Rafael… - Aida igyekezett lenyelni a torkában keletkező gombócot. – Én eddig is türelmes voltam, és amennyire csak lehetett, megértettelek. Ezután is így lesz, de én pedig arra kérlek, ne tűnj el többé, ne szívódj fel hónapokra mindenféle szó nélkül. Mert abba beleőrülök, érted? Ha úgy döntünk, megpróbáljuk együtt, akkor azt tényleg együtt kell tennünk, még a legnehezebb napokon is.
- Tudom. Nem fogok eltűnni.
Aida szívét valami jóleső izgatottság kezdte el borzongatni.
- Akkor… akkor mi most… - kezdett bele, de elakadtak a szavak. Hogyan kérdezzen rá? Járnak? Ez iszonyú gyerekes kifejezés. Együtt vannak? Mindig együtt voltak.
Úgy tűnt, Rafael is keresi a szavakat, végül aprót sóhajtott.
- Ne bonyolítsuk túl! Nem kell címkéket, elnevezéseket ráaggatni a kapcsolatunkra. Eddig sem volt soha tisztázott, mik vagyunk egymásnak. De tudod mit? Ez legyen a legkisebb gond.
- Igen, igazad van – motyogta Aida. Bár valahol belül örült volna, ha azt hallja, mostantól egymás párjai lesznek, de emlékeztette magát, hogy türelmesnek kell lennie. Hiszen tudta, hogy Rafael részéről már a korábban elmondottak is nagy lépésnek számítanak. Hinnie kell a férfiban, kettőjükben.
Érezte, hogy most végre tényleg el fog kezdődni valami köztük. Valami, amiben minden a helyére kerül, elfogynak a zavart, kínos hallgatások, és olyannak látják majd magukat, amilyennek egymást is. Elnézte Rafael arcát, amely szokatlanul sugárzó volt, és nem gondolkodott tovább. Felkelt a székről, majd lassan, mint aki félálomban van, odahajolt hozzá. A férfi megsejtette, mire készül.
- Aida, ezt ne most… nem így szeretném, ágynak esve, betegen, lesz ennél alkalmasabb pillanat is…
- Az előbb mondtad, hogy ne bonyolítsuk túl a dolgokat – súgta Aida.
- Igen, de…
A lány ajkai finoman az övére tapadtak, belefojtva a szót. Elnyújtott, bizonytalan puszik követték egymást. Aida minden ízében reszketett, mint aki maga sem hiszi el, mit csinál. Hamar el is húzódott Rafaeltől, ám ekkor a férfi egészséges karja belekapaszkodva magához vonta őt, és ezúttal ő kezdeményezett csókot – egy sokkal bátrabb, bársonyos, elmélyülő csókot. Aida szinte megrészegülve viszonozta. Milyen puha és finom Rafael szája! Milyen édesen simogatja a nyelve! Álmában sem gondolta volna, hogy ez ilyen jó lehet. Sosem szeretett különösebben csókolózni, de ez az érzés minden korábbi tapasztalatát felülírta.
Halkan pihegve váltak szét. Aida szíve olyan hangosan dübörgött a mellkasában, mint talán még soha.
- Mekkora barom vagyok, hogy ezt eddig még nem tettem meg… - mormogta a férfi, mire mindketten hangosan felnevettek – felszabadultan és önfeledten, ez pedig az utolsó zavart érzéseket is elmosta, amelyek még közéjük feszültek.
- Lehetne halkabban? – érkezett a frusztrált morgás a kórterem másik végéből, az eddig alvó beteg részéről.
- Bocsánat! – kért elnézést Aida. Máskor megriadt, ha rászóltak valami miatt, de most még az sem érdekelte volna, ha az egész kórház beléjük köt.
- Tömjünk belé rohamburgert? – suttogta Rafael cinkosan. Aida a szájára szorította a kezét, hogy elnyomja a kuncogását. A túláradó boldogság szinte szétfeszítette a mellkasát, olyan régen érzett ilyet, hogy szinte már el is felejtette, micsoda gyönyörű dolog szédülve örülni annak, hogy él.
|
Beteljesülés |
|
2017.08.06. 17:42 |
Rafael ajtót nyitott Aidának, majd halvány mosollyal az ajkán betessékelte őt az előszobába. A lány reszkető szívvel lépte át a küszöböt, és érezte, hogy zavarban van.
Tudta, hogy ma este megtörténik.
Az elmúlt hetekben Rafael még lábadozott a balesete után, de azért rendszeresen találkozgattak. Aida sokszor felszaladt hozzá munka előtt vagy után, beszélgettek, filmet néztek. Amikor a férfi már jobban volt, gyakran sétáltak kedvenc parkjaikban, néha beültek enni valahová. Egyre bátrabban csókolták meg egymást, kezdetekben még puhatolózva, később egyre mélyebben és szenvedélyesebben – és ilyenkor Aida valami furcsát érzett belül, valami különös, remegő forróságot, amilyet korábban még sosem tapasztalt. Minél többször csókolta meg őt a férfi – és szerencsére már nyugodtabban kezdeményezett –, annál többször vágyta, hogy újra érezhesse. Hogy lehet, hogy eddig nem élvezte a csókolózást? Zsomborral kifejezetten rossznak élte meg, Dáviddal pedig az a kevés, amit váltott, kellemes volt, de semmi különös. Rafael csókja azonban leírhatatlan: puha, édes, mégis jólesően szenvedélyes, ahogy elmélyül.
|
Epilógus |
|
2017.08.08. 02:19 |
Aida az ágyon ült, és a laptopjába temetkezve igyekezett lekötni a figyelmét. Rafael a másik szobában, a házi stúdiójában időzött, valamilyen zenei alapot vett fel megrendelésre. Nem volt jó passzban, egész nap hallgatagon tengődött a lakásban, a lányhoz alig szólt néhány szót. Aida az elmúlt hónapokban már kitapasztalta: ilyenkor azzal segít a legtöbbet, ha békén hagyja őt. Rafael hangulatingadozásai kiszámíthatatlanok voltak, ez ellen nem tudott mit tenni. Így hát lassanként megtanulta az ilyen napokon lekötni magát a saját dolgaival, és abból merített erőt, hogy amikor a férfi jól van, akkor csodálatos időket töltenek együtt.
Nem beszélték meg, hogy összeköltöznek, de már gyakorlatilag együtt éltek. Az egész magától értetődően alakult, Aida először kapott egy fiókot, aztán Rafael helyet csinált a szekrényében az ő ruháinak is. A lány egyre gyakrabban ment fel hozzá munka után, és mivel sokszor késő este végzett, Rafael kulcsot adott neki a lakáshoz. Ezután Aida már a délelőttös műszakok végeztével is hozzá tért haza, és meleg vacsorával várta az előadásokról fáradtan megérkező férfit. Néha Rafael is megjelent a munkahelyén, hogy hazakísérje a lányt. Aida már csak ritkán aludt otthon, akkor is leginkább praktikus okokból, ha másnap a közelben volt dolga, így megspórolván az utazgatást.
|
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…