|
Jay és Eliza |
|
2017.08.26. 01:45 |
Jay gyűlölte, hogy ismét Pillendában kell lennie. Éveken keresztül sikeresen elkerülte az országot, csupán azért tért most mégis vissza, mert Kenneth a segítségét kérte üzleti ügyben, és győzött felette a régi barátságból eredő lelkiismeret. Rettegett attól, milyen lesz viszontlátni a tájakat, a helyeket, ahol Nicole-lal töltötte az idejét. Azt hitte, jobban fog fájni, de csupán alig sajgó keserűséget érzett. Az elmúlt évek mintha mindent kiöltek volna belőle. Szenvtelen lett, magába forduló és búskomor.
Amikor látogatást tett Monicánál, és elkérte tőle az egyik udvarhölgyét, abban bízott, az majd segít rajta valamelyest. Hogy talán egy forró női testen levezetheti a felgyülemlett feszültséget, és megkönnyebbül. Még arra is figyelt, hogy a hölgy véletlenül se hasonlítson elhunyt szerelmére. De nem lett jobb, a szíve ugyanolyan nehéz és megkeseredett maradt. Hányingere volt önmagától. Hogy tehetett ilyet? Úgy viselkedett, mint egy mihaszna kéjvágyó, akit az alteste vezérel. Amber igazán jó szerető volt, de Jay hiába reménykedett, nem nyert feloldozást a kósza éjszakával. Beletörődött, hogy élete végéig cipelni fogja a terhet magán. Volt szerelmének terhét, a gyilkosság terhét – nem bánta meg, hogy végzett Kevinnel, de ettől még gyilkos volt.
Rosszkedvűen sétált a dombokon. Semmi kedve nem volt visszamenni a kastélyba, összefutni Amberrel, Monicával, vagy akármelyik Market-húggal. Késztetést érzett, hogy mindent maga mögött hagyjon, és eltűnjön a messzeségben, de tudta, hogy még nem teheti meg. Kenneth számít a segítségére.
|
Sharon története III. |
|
2017.08.25. 03:24 |
Kenneth éppen a dolgozószobája felé tartott, amikor az egyik lovag odasietett hozzá, majd rövid meghajlás után hadarni kezdte:
- Felség, egy hölgy érkezett, aki azt állítja, ismeri a koldust!
Kenneth szíve meglódult.
- Vezessék őt a gyengélkedőhöz, hogy saját szemével lássa a lányt, valóban ismeri-e. Aztán jöjjenek a dolgozószobámba! – adta ki a parancsot.
- Igen, uram!
Kenneth belépett a helyiségbe, leült az asztalához, majd mélyet sóhajtott. Napokkal ezelőtt szétküldték mindenütt a kiáltványt a lány arcképével, de ezidáig senki sem jelentkezett, aki megmondhatta volna, ki is ő. Örült, hogy most végre valaki információkkal szolgálhat a leány személyéről, ugyanakkor mélyen belül attól tartott, hazavárják őt egy helyen, és neki el kell engednie. Pedig már valóban úgy tekintett rá, mint saját gyermekére. Igaz, még nem beszélgettek túl sokat, a lányt egyelőre nem engedték ki a gyengélkedőről. Az orvos, aki megvizsgálta, egyértelműen emlékezetkiesést állapított meg nála, és azt mondta, nem tudni, meddig tart ez az állapot. Lehet, hogy évekig nem fog emlékezni, de az is előfordulhat, hogy váratlanul beugranak neki képek a múltjáról.
Néhány perc múlva kopogtattak, majd a lovag kitárta az ajtót, és bevezette látogatójukat. Egy középkorú nő állt meg Kenneth előtt, szegényes ruházatban, szemlátomást egyszerű parasztasszony volt.
- Felség! – hajolt meg illedelmesen.
- Mi a neved?
- Amelie Molton, felséges uram.
- Valóban ismered a gyengélkedőn fekvő lányt? – szegezte neki a kérdést Kenneth.
- Igen, felség, de ő nem ismert meg.
- Emlékezetkiesése van. Képtelen megmondani, ki ő, és honnan valósi. Beszélj tehát, mit tudsz róla!
- Igen, felség. – Amelia kihúzta magát, és beszélni kezdett: - Sajnos túl sok mindent én sem tudok elmondani a személyéről. A lányt Sharonnak hívják. A vezetéknevét nem mondta, és nem is kérdezte senki. Cselédként dolgoztunk együtt Elfában, egy nemescsaládnál, Swinkéknél. Ott élt szerény körülmények között.
- Van családja?
- Nincs neki senkije, felség, se kutyája, se macskája. Ő maga nem sokat beszélt az életéről, hallgatag, visszahúzódó teremtés volt. Egy rövid ideig udvarolt neki egy úriember, de sajnos nem tudom a nevét, csak annyit, hogy nem Elfában élt, átutazóban volt minálunk. – Amelia szeme összeszűkült. – Hanem… amikor Sharon eltávozott tőlünk, igencsak különösen viselkedett.
- Tehát önszántából utazhatott ide?
- Igen, bár azt nem mondta, hová is megy. Váratlanul mondott fel a családnál, összecsomagolt, és elment. Zavartan viselkedett, sápadt volt… és a gyászruháját vette fel az útra.
- A gyászruháját?
- Igen, felség. Tudja, hogy van ez, nekünk, cselédeknek nincs sok ruhája. Egy a munkához, egy ünnepléshez, és egy fekete, ha gyászolunk valakit.
Kenneth összevonta a szemöldökét, és igyekezett a helyükre pakolni a hallottakat.
- Tehát Sharonnak hívják, Elfában élt, és váratlanul távozott, gyászruhában – foglalta össze. – Ezek szerint mégis volt valakije, aki elhunyt. Meddig szolgáltak együtt?
- Két évig. De én mondom, felség, soha senkiről nem beszélt, és nem látogatták. Olyan egyedül volt, mint az ujjam. Csupán azt az úriembert láttam vele. Talán ő hunyt el.
- És lehet, hogy a temetésére vagy a sírjához igyekezett – tűnődött Kenneth. – Útközben érhette őt baj, mert az erdő szélén tért magához. Semmit nem tudsz arról a férfiról, aki udvarolt neki?
- Sajnos semmit, felség. De felírtam önnek egy papírra a Swink-család címét. Ők valószínűleg többet tudnak arról, kit szállásoltak el abban az időben. Körülbelül fél évvel ezelőtt szállt meg nálunk az úr néhány napig. – Azzal átnyújtott a királynak egy összehajtogatott papirost.
- Hogyhogy nem a család jelentkezett Sharon ügyében nálam? – kérdezte Kenneth.
- Jelenleg nem tartózkodnak otthon, üzleti úton vannak, éppen utazóban Mortun felé. Én azonban megláttam a felhívást, és arra gondoltam, eljövök magam, úgy ítéltem meg, sürgős lenne tudniuk, ki is a lány.
- Köszönöm, hogy vetted a fáradságot. Mindent elmondtál, amit tudsz?
- Igen, felség.
- Rendben. – Kenneth az ajtónál ácsorgó lovag felé biccentett. – Fizessék ki ezt a hölgyet, adjanak neki elegendő pénzt, hogy hazautazhasson, és fussa belőle néhány napi ételadagra.
- Köszönöm, felség! – Amelia meghajolt, és a lovag kíséretében kiment.
Kenneth egy mély sóhajjal hátradőlt. Nem jutottak túl messze az ügyben, de legalább már tudja a nevét, és azt, hova valósi. Elhatározta, hogy beszélni fog a Swink családdal, és kideríti, ki udvarolt Sharonnak. Hátha azzal többre mennek, és megtudja, hová tartott a lány, amikor megtörtént a baj.
|
Asteri és Dolores |
|
2017.08.24. 02:52 |
Dolores becsukta maga mögött a terem ajtaját, majd a lehajtott fejű Asteri felé fordult. Udvarhölgye még a folyosón közölte, hogy beszélni kíván vele. A főhercegnő aggódva vizslatta az előtte álló lányt, aki sápadt és szokatlanul ideges volt.
- Hallgatlak – szólította meg végül Dolores. – Valami baj van?
Asteri mélyet sóhajtott, majd felemelte a fejét. Tekintetét bűntudat árnyai mosták ködösre.
- Szeretném leadni az udvarhölgyi státuszomat – bökte ki halk, ám határozott hangon. Dolores döbbenten pislogott. Erre egyáltalán nem számított.
- De miért? Bántott valaki? Nem vagy megelégedve a munkáddal?
- Nem… nem erről van szó – motyogta Asteri.
A főhercegnő elgondolkodva leült a társalgóasztalhoz, és helyet mutatott Asterinek, aki vele szemben telepedett le.
- Akkor hát mi vezetett arra, hogy meghozd ezt a döntést? – kérdezte Dolores.
Asteri habozott egy rövid ideig, aztán összeszedte a gondolatait, és beszélni kezdett:
- Felség, én elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért önt szolgálhattam. Csodálatos életet éltem Korniában, minden percét megbecsültem. A döntésemet magánéleti okok végett hoztam meg. Tudja… szerelmes lettem egy férfiba, aki itt él, Pillendában. Ő is szeret engem, és nagyon boldoggá tesz. Szeretnék hozzáköltözni, és közös életbe kezdeni vele. Én… én még sosem éltem meg olyan boldogságot, mint amilyet mellette, és nem kívánok egyebet, csupán hogy vele maradhassak. Ezért nem mehetek vissza Korniába. Nagyon fájna, ha nem maradhatnék a párommal.
Dolores tűnődve nézte az előtte ülő teremtést. Tudott Asteri múltjáról, arról, mennyi borzalmas eseményen kellett a lánynak keresztülmennie. Ha egy másik udvarhölgye állított volna elé azzal, hogy szerelmes lett, ezért nem akar neki tovább dolgozni, valószínűleg felpofozza és elzavarja, hogy végezze tovább a teendőit, ne járjon az esze ilyen ostobaságokon. De Asteri esete egészen más. Hiszen eddigi rövid kis életében alig-alig jutott neki boldogság. Mindvégig erős maradt és tudatosan töltötte el mindennapjait. Ha ő meghoz egy ilyen komoly döntést, annak súlya van, olyan súlya, amit csak az ő edzett szíve bír el. Dolores titkon mindig csodálta őt az erejéért, szinte már úgy tekintett rá, mint egy különleges húgra. Ahogy elnézte őt, tudta, hogy el kell engednie.
- Teljesen biztos vagy benne, hogy a megfelelő emberrel vagy együtt? – tette fel a kérdést. Eszében sem volt kifaggatni, ki a választottja, csupán nyugodt szívvel akarta útjára engedni a lányt.
- Biztosabb nem is lehetnék – felelte Asteri, és az arcára eddig ismeretlen ragyogás ült ki. Ennyi elég volt Doloresnek. Felemelkedett a székből, és rámosolygott az udvarhölgyre.
- Nos, Asteri, nem szeretnék a boldogságod útjába állni. Mert ha valaki, hát te megérdemled, hogy boldog legyél. Bízom az ítélőképességedben, és a legjobbakat kívánom neked. Egyúttal köszönöm, hogy az elmúlt években hű szolgálóm és udvarhölgyem voltál.
Asteri elkerekedett szemmel pislogott úrnőjére.
- Akkor… akkor nem haragszik rám? – hebegte.
- Miért haragudnék, te csacsi? Gyere ide! – tárta ki a karjait Dolores. Asteri felkelt, odalépett hozzá, és szorosan megölelték egymást.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő hozzám – szipogta Asteri. – Ez nagyon sokat jelent nekem.
- Ugyan, nincs mit köszönni! Csak legyél boldog! – Dolores elengedte a lányt. – És tudd, hogy hozzánk bármikor visszatérhetsz, mindig lesz helyed nálunk. Sőt, látogatóba is szívesen látunk a pároddal.
- Köszönöm! Amint lesz lehetőségem, felkeresem önöket – mosolyodott el Asteri.
- Akkor most menj, és kezdj csak csomagolni! – biztatta Dolores kedvesen.
- Igen, felség! – Asteri meghajolt, és távozott.
Dolores halvány mosollyal nézett utána. Őszintén kívánta szeretett udvarhölgyének, hogy boldog élete legyen itt, Pillendában, szerelme mellett.
|
Victor és Rose |
|
2017.08.24. 02:50 |
Victor alig várta, hogy végre hazaérjen. Jólesett neki ez a néhány nap kikapcsolódás a barátai társaságában, és sok minden a helyére került benne, de már nagyon szeretett volna Rose-zal lenni. A lehető legrövidebb útvonalat választotta, és sietett, ahogy tudott.
Amikor Hóraglába ért, és a háza felé közeledett, már messziről látta a lányt, amint kint ácsorog a réten. Egyszerű, fehér nyári ruhát viselt, vörös tincsei szabadon hullottak alá.
- Rose! – kiáltotta önkéntelenül a férfi a nevet, amely szüntelenül ott lüktetett benne. A lány odakapta a fejét, és amikor meglátta őt, boldog mosoly ragyogott fel az arcán.
- Victor! – sikkantotta, majd szaladni kezdett felé. A férfi is meggyorsította lépteit, hamarosan pedig egymás karjaiban kötöttek ki, szorosan ölelve a másikat. Rose olyan erősen kapaszkodott belé, mint aki attól fél, elveszíti őt. Victor is minden erejével szorította a törékeny testet, mintha magába akarná olvasztani. Egek, mennyire hiányzott neki ez a lány! Életében először azt érezte, hazatért.
Hosszú ideig ölelkeztek, majd a férfi eltartotta magától Rose-t, hogy tüzetesebben is megnézhesse. Örömmel nyugtázta, hogy a lány jó bőrben van, visszaszedte magára azt a néhány kilót, amit az összeomlásakor vesztett el, arca pedig csak úgy ragyogott a boldogságtól.
- Annyira örülök neked! – sóhajtotta.
- Mit kerestél te idekint éppen most? – kérdezte Victor.
- Éreztem… valahogy éreztem, hogy ma hazatérsz.
A férfi kisimított Rose arcából egy kósza hajtincset, mire a lány megreszketett, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Victor legszívesebben rávetette volna magát, hogy addig csókolja, ameddig van bennük szusz, de megálljt parancsolt ösztöneinek. Hiszen tudta, hogy Rose-t valószínűleg még senki sem csókolta meg, vagy ha igen, azt erőszakkal tették. Meg akarta hát adni a módját. És egyébként sincs most ennek itt az ideje!
|
Victor és Mandy |
|
2017.06.20. 02:06 |
Victor még két napot töltött Cedricéknél. Sokat beszélgetett barátaival, és élvezte azt a meghittséget, ami otthonukból áradt, de sajgott a szíve Rose után. Szinte nem volt olyan pillanat, amikor ne gondolt volna a lányra. Néha aggódni kezdett érte, vajon jól van-e, néha emlékképek rohamozták meg. Hiába érezte jól magát Pillendában, boldogságát beárnyékolta Rose hiánya, amely egyre erősödött benne.
Az utolsó napján az ablak melletti padkán ücsörgött. Merengve nézte a tájat, és igyekezett mélyen elraktározni magában az áradó békét, hogy akkor is vele legyen, amikor visszatér sötét hazájába. Valaki megállt mellette.
- Leülhetek? – csendült bizonytalanul Mandy hangja. Ma jó állapotban ébredt, tudott egyedül járni és tiszta volt az elméje.
Victor helyet mutatott maga mellett, a lány pedig letelepedett.
- Örülök, hogy jobban vagy – szólalt meg Victor. Az elmúlt napokban végignézhette Mandy változó tüneteit, látta őt a legrosszabb periódusában is, amikor ágynak esett, és képtelen volt mozogni vagy beszélni. Szörnyű volt az a tehetetlenség, amit érzett, és tisztelte Cedricet, amiért ennyire higgadtan tudja kezelni a helyzetet. Meg is kérdezte őt valamikor, hogy bírja ezt. Barátja csupán azt felelte, szereti a lányt. Talán néha tényleg elég ennyi.
Mandy rámosolygott. Victor tűnődve nézte őt.
- Kérdezhetek valamit? – puhatolózott.
- Persze.
- Szóval te és Cedric… mármint… miért éppen ő? Hogyan jöttél rá, hogy szereted?
Mandy elgondolkozva bámult le az ölébe.
- Egyszerűen csak a szemébe néztem, és tudtam.
- De mit?
- Azt, hogy ő az. Hogy vele akarok lenni, örökké a közelében maradni. És onnantól kezdve annyira természetes és egyértelmű volt minden… - Mandy felemelte a fejét. – Tudod, egy magamfajta cselédlány nem sok jót várhat az élettől. Férfiak jöttek-mentek az életemben, mind csak egy dolgot akartak, és azt el is vették, nem törődve azzal, akarom-e vagy sem. Amikor bekerültem a kastélyba, sok hercegnővel találkoztam, akik ábrándozva gondoltak a szerelemre, bután mosolyogtak, ha láthatták a nekik tetsző úrfikat, vagy vágyakozva sóhajtoztak, és az volt az álmuk, hogy eljöjjön értük a hercegük. Én pedig sosem értettem, hogy lehet ilyesmi után áhítozni, hiszen jómagam örültem, ha nem kell kéjvágyó férfiakkal találkoznom. Legbelül még szántam is őket, meggyőződésem volt, hogy lehetetlen ábrándokat kergetnek. Aztán jött Cedric, és hirtelen megértettem.
Victor hallgatott egy rövid ideig.
- De… hogy lehet, hogy én nem éreztem rögtön? – kérdezte végül csüggedten. – Olyan ostoba vagyok, hogy annyi év után csak most kezdtem el Rose-ra másképp nézni…
- Victor, neked megnehezítette a helyzetedet, hogy születése óta ismered Rose-t, és sokáig csak mint gyereklányt láthattad. Ott volt melletted nap mint nap, az idő múlása ilyenkor alattomos, nem toppan eléd egyik pillanatról a másikra egy felnőtt nő, hanem csak kis adalékokban fejlődik, és azt nagyon nehéz észrevenni. Az megint más szituáció, ha mondjuk gyerekként megismersz valakit, aztán évekre elutazol máshová, és mire visszatérsz, már a kész felnőtt vár a kislány helyén – mondhatni egy új ember, akibe első látásra beleszerethetsz, feledve gyermekénjét. Veletek azonban nem így történt, ezért úgy gondolom, nem is érdemes összehasonlítani a helyzeteteket másokéval.
Victort lenyűgözte a lány érvelése. Nem hitte volna, hogy ennyire jó meglátásai vannak, de olyan meggyőzően és érthetően beszélt… és valóban elgondolkodtató dolgokat mondott azzal kapcsolatban, miért csak most döbbent rá a Rose iránt táplált szerelmére.
Egy valami azonban még mindig bántotta őt.
- Szerethetem én egyáltalán Rose-t? Szörnyen érzem magam amiatt, hogy ő úgy törődött velem egész rövid kis élete alatt, én pedig… nem viszonoztam.
- Hiszen gondoskodtál róla, amikor összeomlott, nem?
- De azelőtt… azelőtt évekig csak egyfajta tartozékként tekintettem rá, evidensnek vettem a jelenlétét, minden kedvességét. Nem érdemlem őt meg.
- Igazából… ezért is ültem most ide hozzád – szólalt meg Mandy bátortalanul.
- Hogy érted?
- Látom, hogy tépelődsz ezen, úgyhogy csak el akartam mondani… - A lány egy pillanatra elhallgatott, majd halkan folytatta: - Nekünk azért tartott sokáig az egymásra találásunk, mert Cedric ugyanúgy érzett, mint te, hogy nem érdemli meg a szerelmet. Önváddal és bűntudattal küzdött, pedig én annyira, de annyira szerettem volna vele lenni… Hosszú időt kellett rá várnom, mire győzött a szíve az ész felett. De… de addigra ledöntött ez a betegség a lábamról. És félreértés ne essék, nagyon boldog vagyok, hogy együtt lehetek a szerelmemmel, de néha…
Mandy lehajtotta a fejét, és reszketegen sóhajtott.
- Igen? – nógatta finoman Victor.
- Néha arra gondolok, mennyire szerettem volna egészségesen is vele lenni. Mármint ez így, ebben a formában nem állja meg a helyét, mert a betegség mindig bennem lappangott, születésemtől fogva. De időnként arra vágyom, bárcsak láthatott volna erős nőként, bárcsak én is kitárt karokkal, boldogan szárnyalva élhettem volna meg szerelmünk beteljesülését, és lehetett volna néhány önfeledt hónapunk, amikor nem azon aggódunk, másnap el tudom-e hagyni az ágyat.
A lány nagyot nyelt, és végigcsordult egy könnycsepp az arcán. Victor megrendülten hallgatta őt.
- Nem szabad elfecsérelni az időnket – nézett Mandy egyenesen a szemébe. – Nem szabad halogatni, várni, pazarolni az értékes perceket, amikor boldogok lehetnénk. Mert sosem tudhatod, mennyi van hátra, vagy történik-e valami baj. Nagyon rövid az élet, Victor, tele váratlan eseményekkel, háborúkkal, betegségekkel. Ha adódik alkalom a boldogságra, nem szabad elszalasztani. Csak… csak ezt szerettem volna elmondani – fejezte be, és megtörölte a szemét.
Victor úgy érezte, éles fájdalom hasogatja a szívét, amely furcsán remeg odabent a mellkasában. Mandynek igaza van. Ő itt ül napok óta és tépelődik, közben az idő telik, és ha Rose-t valamilyen baj érné, abba ő beleőrülne. Mégis mire vár még? Rose szereti őt, és ő is a lányt. Ugyan miért ne lehetnének boldogok együtt? Miért ne élhetnének olyan meghitt békességben és simogató szerelemben, amilyet itt tapasztalt meg a barátai révén?
Nem várhat tovább – nem is tudna egy perccel sem többet –, egyszerűen nem várhatja meg, hogy a kegyetlen sors bármilyen módon közbeszóljon. Rose-zal akar lenni, és pont.
- Köszönöm – mondta halkan, majd hirtelen felpattant a padkáról. – Ne haragudj, de most el kell kezdenem csomagolni.
Mandy rámosolygott, ő pedig viszonozta. Micsoda kedves teremtés… Önkéntelenül visszalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
- Csodálatos és erős lány vagy – suttogta. – Ne sajnáld az elmúlt időket, csak legyél nagyon boldog.
- Igyekszem. Köszönöm, Victor.
A férfi óvatosan megszorította a vállát, majd elhátrált, és besietett a szomszéd szobába, hogy összeszedje a holmiját.
|
Victor emlékei |
|
2017.05.29. 03:46 |
Victor órákon keresztül ült a hegyen, nézve a lassan alkonyuló, festői szépségű tájat. Rose minden gondolatát kitöltötte: óhatatlanul is eszébe jutott, hogy ő maga most épp egy csodálatosan megnyugtató, biztonságos országban ücsörög, míg a lány Hóragla egy eldugott sarkában vár rá. Bárcsak ő is láthatná, milyen gyönyörű itt minden, mennyivel jobb az élet Pillendában!
Cedric szavai motoszkáltak agyában, és ennek hatására végigpörgette magában a Rose-zal kapcsolatos emlékeit. Minden más megvilágításba került. Annak idején, gyerekfejjel sokszor nyűgnek élte meg Rose társaságát, de utólag visszagondolva az összes emlékfoszlányt átmelengette valami édes érzés, valami bájos, megmosolyogtató íz.
Lehetetlen kislány volt! Sosem azt mondta, amire számított az ember, őt magát is rendszerint meg tudta lepni, pedig Victor igencsak fél vállról vett mindent, unottan és fásultan. Rose azonban valahogy mindig felrázta ebből az állapotból.
|
Victor-Cedric-Steve |
|
2017.05.27. 22:43 |
Victor tudta, hogy már nem halogathatja sokáig a beszélgetést barátaival. Nem értette, mi ütött belé: hiszen alig várta, hogy ideérjen, és beszélhessen a kialakult helyzetről, mindenről, ami nyomasztja. Most pedig, hogy itt volt, nem bírta rávenni magát, hogy belevágjon. Az egész annyira bonyolult, olyan sok minden kavarog a fejében, azt sem tudja, hogyan kezdjen bele, honnan meséljen és mit.
Kint ült a ház előtt, a fűbe kuporodva, és próbálta összeszedni a gondolatait. Hallotta, ahogy mögötte nyílik az ajtó, majd megjelent mellette Cedric és Steve. Leültek Victor két oldalára, és egy rövid ideig együtt hallgattak. Aztán Cedric rátette a kezét barátjának vállára.
- Kezdd el, különben szétrobban a fejed – nógatta halkan.
Victor mélyet sóhajtott.
- Olyan bonyolult az egész! – szólalt meg tehetetlenül.
- Csak kezdj el beszélni, előbb-utóbb összeáll majd a kép – biztatta Steve is.
Victor még néhány pillanatig habozott, aztán belefogott:
|
Asteri és Steve |
|
2017.05.25. 04:01 |
Asteri és Steve már egy ideje csendben ültek egymás mellett kedvenc dombjukon, és hallgatták az éjszakát. A férfi általában nagyon szerette, hogy párja nem az a feleslegesen fecsegős típus, és hogy a hallgatás is ugyanolyan hangulatos vele, mint minden más. Sosem volt kínos a csönd. Most azonban kivételesen nyugtalanította a lány hallgatagsága, mert ösztönösen érezte, hogy valami nyomasztja őt. A testtartása feszült volt, arca komor, úgy látszott, valami nagyon emészti a lelkét. Steve nem tudta, hogyan kérdezzen rá a dologra, nem szeretett volna tolakodó vagy sürgető lenni. Ezért inkább ő is hallgatott, és várt.
Végül Asteri mélyet lélegzett.
- Steve – kezdte halkan. – Szeretnék beszélni veled valamiről.
A férfi szívébe éles fájdalom hasított. Vége. A lány bizonyára szakítani akar. Rádöbbenhetett, hogy mégsem szereti igazán. Ennyi volt az egész… Keserűen arra gondolt, ugyan mit is remélt. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen különleges és gyönyörű teremtés nem marad meg mellette, mert ő képtelen azt nyújtani neki, amire vágyik. Mindazonáltal úgy döntött, megadja az esélyt a lánynak, hogy maga mondhassa ki a végszót, bármennyire is fájdalmas lesz hallani.
- Figyelek – szólt kimérten.
Asteri odafordult hozzá, és feszült arccal kereste a szemkontaktust.
Csak ne lennél ilyen gyönyörű, te lány…
- Dolores főhercegnő néhány nap múlva visszatér Korniába – bökte ki végül Asteri. – A teljes személyzettel együtt.
Steve összezavarodott. Meglepte, hogy nem a várt mondatot hallotta a lánytól, így először nem is értette, hogy jön ide Dolores döntése. Aztán bevillant neki. A teljes személyzettel. Tehát Asterinek is mennie kell vele…
Tulajdonképpen ez is egyfajta szakítás, vette tudomásul a férfi szomorúan. Kornia ugyan nincs túl messze, de a távkapcsolatoknak általában hamar vége szakad. Ráadásul Dolores igényt tart Asterire, mivel az egyik legjobb udvarhölgye, így nem tudna sűrűn ellátogatni Pillendába, azt pedig valószínűleg nem vennék jó néven, ha egy vadember utazgatna oda.
Észre sem vette, hogy lehajtotta a fejét. Csak akkor, amikor Asteri finoman megérintette az arcát. Félt felnézni rá, de amikor megtette, nem fájdalmas lemondást, hanem különös csillogást látott a lány szemében.
- Én azonban úgy döntöttem, nem szeretnék visszamenni – folytatta Asteri.
Steve azt hitte, nem jól hall.
- Sokat gondolkoztam ezen, mert hiszen Doloresnek rengeteg mindent köszönhetek… De képtelen vagyok rá. Nekem itt az otthonom, veled. A főhercegnővel még nem közöltem a döntésemet, tehát a neheze azért még hátravan…
A férfi alig fogta fel Asteri szavait. Egyre csak az dübörgött benne, hogy a lány maradni akar. Érte. Miatta. Vele. Képes lenne feladni a jólétet, a kényelmet biztosító udvarhölgyi státuszt, hogy egy nincstelen vadember mellett maradhasson. Ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Álmodik vajon? Először feladta érte Csebrét, most az udvarhölgyi címet, Korniát. Ő pedig már megint ostoba volt, hiszen rögtön a legrosszabbra gondolt. Hogy lehet ilyen ütődött? Máris a szakításra készül lélekben, miközben ez a lány az egész életét, mindent, de tényleg mindent feláldozna érte.
- Amennyiben sikerül a főhercegnővel közös nevezőre jutni, és elenged… Arra gondoltam… élhetnék-e nálatok? – vetette fel Asteri félénken. – Természetesen ha ez neked sok lenne, és fárasztana az állandó jelenlétem, azt is megértem. Talán találok a közelben valami olcsó kis házat, ha megkapom az utolsó anyagi támogatást Dolorestől, akkor futja majd belőle, és…
Steve hirtelen mozdult, rávetette magát Asterire, és forrón megcsókolta. Olyan váratlanul esett neki, hogy mindketten elveszítették az egyensúlyukat, és a fűben fekve kötöttek ki. A férfi hevesen, szomjasan csókolta őt, beleadva minden kétségbeesését, félelmét, örömét, döbbenetét, az egész érzelmi vihart, ami az elmúlt percekben végbement benne.
- Steve…? – pihegte Asteri kérdőn, miután ajkaik szétváltak egymástól.
- Az ördögbe is, te lány! – szakadt ki Steve-ből. – A frászt hoztad rám! Én azt hittem…
- Mit?
- Azt hittem, szakítani akarsz – vallotta be a férfi szégyenkezve.
Asteri elkerekedett szemmel nézett rá.
- Az ég szerelmére, lehetetlen alak vagy! – csattant rá dühösen. – Mikor hiszed végre el, hogy szeretlek, és veled akarok lenni?
- Ígérem, soha többé nem kételkedem benned! Csak… már egy ideje láttam rajtad, hogy feszült vagy, nyomaszt valami, és ahogy belekezdtél, óhatatlanul erre a lehetőségre gondoltam.
- Azért voltam feszült, mert nem tudtam, hogy reagálnál az ötletre, hogy… hogy odaköltözzek hozzátok – pirult el a lány.
- De hiszen ez nem kérdés! Ott a helyed!
- És mi lesz, ha rám unsz?
- Akkor most ki kételkedik kiben? – csipkelődött Steve.
- Én nem kételkedem benned, de… ott van már Mandy is, és félek, hogy az agyadra mennék, ha nem lenne egy nyugodt zugod.
A férfi elkomolyodva nézett le rá.
- Asteri, valahányszor nem vagy ott velem, üresnek és félembernek érzem magam. Ha tudnád, hányszor játszottam el a gondolattal, hogy hozzám térsz haza, minden nap velem alszol és velem ébredsz… Én lennék a világ legboldogabb embere, ha nálunk élnél. Szóval ezen ne is töprengj, jössz hozzánk!
- De Cedricet is meg kellene kérdezni…
- Egy: én is szó nélkül elfogadtam Mandy beköltözését, úgyhogy tartozik nekem ennyivel. Kettő: Ő is mindig szívesen lát. Három: ha továbbra is olyan finom ételeket főzöl nekünk, mint múltkor, nyert ügyed van.
- Az megoldható – kuncogott Asteri.
- De mondd, tényleg ezt akarod? – cirógatta meg az arcát Steve. – Korniában udvarhölgyként sokkal jobb életed van…
- Steve! – vágott közbe Asteri határozottan. – Nekem itt van az életem. Te vagy az. És ti vagytok az otthonom is. Veletek vagyok igazán szabad, önfeledt és boldog. Képtelen lennék rá, hogy itthagyjalak titeket. A szívem szakadna bele.
- Az enyém is. Mit gondolsz, Dolores elenged?
- Nem tudom – felelte a lány őszintén. – Remélem a legjobbakat. Ő alapvetően egy nagyon empatikus és megértő hölgy. Minél hamarabb beszélek vele a döntésemről.
Steve lenyűgözve nézte kedvesét. Ezt a bátor, mindenre elszánt lányt, aki immár szívének egy kitéphetetlen része. Nem bírta megállni, és újra megcsókolta, Asteri pedig elragadtatottan viszonozta. Egyre szenvedélyesebben ölelték egymást.
- Steve! – sikkantott fel halkan Asteri, amikor érezte, hogy a férfi becézgető keze a ruhája alá siklik. – Mit csinálsz? Megláthatnak!
- Ilyenkor már nem jön erre senki – mormogta Steve a lány nyakába, majd újra csókolni kezdte. Asteri nevetve elengedte magát, és hamarosan már őt sem érdekelte, jön-e arra valaki.
|
Barátlátogatás |
|
2017.05.25. 03:56 |
Amikor Victor megérkezett Pillendába, mélyen magába szívta a virágillatú levegőt. Mennyivel tisztább és békésebb itt minden! Ezt az érzést még mindig képtelen megszokni, pedig jó néhányszor járt már az országban.
Nem kellett sokáig keresgélnie Cedric lakhelyét – a szerény faház egymagában állt a határon, a hegy tetején, úgy különülve el a világtól, mintha jelezné: itt kitaszítottak, vademberek élnek.
Victor odaért a házhoz, és bekopogott. Cedric hamar ajtót nyitott, majd ahogy végignézett látogatóján, örömmel vegyes döbbenet ült ki az arcára.
- Victor! – ölelte magához régi barátját. – A mindenit, ezer éve nem láttalak!
- Bizony, régen volt – lapogatta meg a hátát az újonnan érkezett.
- Örülök, hogy látlak, cimbora! Kerülj beljebb!
Victor belépett a házba, és kissé csodálkozva pillantott körül. Nem teljesen tudta, mire számítson, de úgy képzelte, Cedric magányosan él egy elhanyagolt, apró helyen. Itt azonban rend, tisztaság és béke uralkodott, a lakóhely kellőképpen tágas volt, két szobát, konyhát és fürdőszobát is tartalmazott. A teret készülő étel illata lengte be, a szomszédos helyiségből mozgolódást és hangokat hallott, a szoba sarkában pedig egy vörös hajú lány ült.
|
Victor-Rose |
|
2017.05.19. 00:37 |
Kopogtattak.
- Megyek! – morogta Victor, és feltápászkodott az asztaltól. Ahogy ajtót nyitott, rögtön felismerte látogatóját. Az öreg Martha volt a McKeeny kúriától. Hosszú évek óta ott szolgált mint házvezetőnő, így hát őt, a szomszédját is ismerte valamennyire. Most kezét tördelve, megtörten állt a küszöbön.
- Üdv, Martha! Magát meg mi szél hozta a Vadember-odúba? – eresztett meg egy gúnyos mosolyt.
- Fontos ügyben kell beszélnem önnel – felelte az asszony.
- Úgy! Nos, akkor kerüljön beljebb! – Victor félreállt, Martha pedig belépett az előszobába.
- Megkínálnám valamivel, de térjünk inkább a tárgyra! Miről van szó? – szegezte neki a kérdést a férfi.
- Nem miről, hanem kiről. Rose kisasszonyról – bökte ki óvatosan Martha.
Victor felkapta a fejét.
- Mi van vele?
- Az elmúlt napokban meglehetősen rossz állapotba került. Nem hagyja el az ágyat, hánykolódik, verejtékezik, és nem eszik.
- És? Nyilván elkapta valamilyen nyavalya – vetette oda hanyagul Victor, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a belé nyilalló aggodalmat.
- Uram, születése óta ismerem Rose-t, de még sosem volt beteg. Ez valami más lehet.
- És nekem ehhez mi közöm?
- Egyfolytában a maga nevét mondogatja.
|
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tovább…